Észre sem vesszük, de folyamatosan hasonlítgatjuk magunkat – az életünket valaki másnak az életéhez. Akinek lennünk kellene, akihez fel kellene nőnünk. Akinek talán a szüleink álmodtak meg minket. Vagy akit mi magunk kreáltunk, hogy ne érezzük imposztornak magunkat a „normális” emberek között. Történeteket mesélünk magunkról magunknak – amiket végül mi magunk is elhiszünk. Igyekszünk egy más ember életét élni. Hogy szeressenek, elfogadjanak. És amikor úgy érezzük, nem sikerül maradéktalanul – márpedig rendszerint úgy érezzük – akkor hiányérzetünk támad. Mintha kimaradnánk valamiből. Mintha elvesztegetnénk a napjainkat. Felvesszük hát a maszkot újra. De az igazság az, hogy hiába is próbáljuk hozzáegyenesíteni az elvárásainkhoz a valóság girbe-gurba kinövéseit, göcsörtjeit – éppen amikor már pont úgy érezzük, hogy a maszk végleg egyé vált velünk – végül mégis mindig saját magunkra ébredünk. Felébredünk az éjszaka közepén és rémülten észleljük, hogy legbelül még mindig azok vagyunk, amitől szabadulni szeretnénk. Kényelmetlenül és idegenül feszengünk saját bőrünkben. Mint a pillangó, aki Dzsuang Dszi-nek álmodja magát. Mint a bogár, aki Gregor Samsaként ébred. Fordított kafkai átváltozás. Vannak, akik egész életükben menekülnek saját maguk elől. Egész életük befejezetlen torzója marad a Nagy Műnek – többnyire elégedetlenül és keserűen távoznak az ismeretlenbe. És vannak, akiknek eljön az életében egy pont, amikor megvetik a lábukat: na jó. Ez vagyok én? Ez vagyok én. Talán jobban megismerhetném, megtanulhatnám szeretni és elfogadni ezt a krapekot? Vállalhatnám a kockázatot, hogy úgy is szeretni fognak, aki vagyok? A magam tökéletlenségében és befejezetlenségében? És az éjszaka nyomasztó kétségeitől eljutunk a reggeli bizonyossághoz: hogy nem járjuk egyedül ezt az utat. Kétségeink nem egyediek, hanem egyetemesek. Akárcsak az értékeink. Lehet, hogy ez a nehezebb út, de legalább hiteles. „Az én történetem nem kellemes, nem édes és harmonikus, mint a kitalált történetek,” írja Hermann Hesse. „Bolondsággal és zavarodottsággal terhes, őrülettel és álommal, mint minden olyan ember élete, aki nem akar többé hazudni magának.” És elkezdünk egy másik történetet mesélni magunkról magunknak. Az emberről, aki nem menekül, hanem szeretné megtalálni magát. Mint a folyó, ami nem akar már más lenni. Minden örvényével, minden mocsarával, minden megtorpanásával, mellék- és holt-ágával együtt az, ami. Nem csak egy, kellemes és kényelmes szakasz akar lenni. A többiről tudomást sem venni. Hanem minden szakasza. Sziklák közt sebesen robogó patak és síkságon lustán hömpölygő folyam. Kezdi felismerni, hogy folyó – hogy egy az esővel, ami táplálja, a napfénnyel, ami felolvasztja. A hegyek mélyén rejtőző forrásával, amiből ered, és a tengerrel, amibe beleömlik. Mert ez is valami, amit el kell fogadnunk: minden, ami keletkezett, megszűnik egyszer. „Mielőtt a tengerbe lép – azt mondják –, a folyó félelemtől reszket. Visszanéz a megtett távra, a hegycsúcsoktól az erdőkön és falvakon át kanyargó hosszú útra. És egy oly hatalmas óceánt lát maga előtt, amellyel ha egyesül, óhatatlanul eltűnik örökre. De nincs más lehetőség, a folyó nem fordulhat vissza. Senki sem fordulhat vissza. A létezésben nincsen visszaút. A folyónak vállalnia kell a kockázatot, hogy belépjen az óceánba, mert a félelem csak így szűnik meg; és mert a folyó ekkor fogja majd csak megérteni, hogy mindez nem azt jelenti, hogy az óceánban megszűnik, hanem azt, hogy maga is az óceán lesz.” Vers: Kahlil Gibran (Fordítás: Lassányi Gábor) Kép: Ma Jüan

Vajon milyen a jó párkapcsolat? És milyen a jó család? Szerintem nem az, amiben nincsenek konfliktusok. Engem mindig őszintén megrémiszt, amikor valaki lelkendezve számol be, hogy a partnerével soha nem veszekednek. Vagy ha anyuka azzal dicsekedik, hogy az ő gyereke tündér, semmi baj nincs vele. A jó kapcsolat, a jó család nem az, amiben elkerüljük a konfliktusokat, hogy fenntartsuk a békét. Ahol szemet hunyunk a másik bunkósága fölött, mintha mi sem történt volna. Ahol nem nevezzük nevén a dolgokat. Ahol tojáshéjon járunk, nehogy valakinek az érzékenységét megsértsük. Ahol szőnyeg alá söpörjük a dühöt és csak magunkban fortyogunk, sérelmeinket dédelgetve. Esetleg valami önpusztító-agyzsibbasztó tevékenységbe menekülünk, lassan sorvadozva (vajon hány ember itta már így halálba magát?). Ha meg kellene fogalmaznom magam számára, hogy milyen családban, milyen kapcsolatban szeretnék élni: olyanban, ahol az egészséges konfliktusokat, indulatkitöréseket előbb-utóbb olyan beszélgetések követik, amelyek végén mindkét fél úgy érzi, hogy, ha nem is 100%-ban, de meg lett hallgatva és értve. Nyílt, empatikus, a másikra odafigyelő, a másikat tisztelő kommunikáció: néha nem könnyű – nagyon nem. De végső soron enélkül nem megy. (note to myself) kép: Anne Magille

Sokkal többre becsülöm a hitelességet, mint a konformizmust. Többre becsülöm, amikor valaki meg meri élni, ki meri mutatni a gyarló érzést, ami a szívében van, mintsem egy hamis és álságos idealizált képet mutat magáról. Még akkor is, ha rövid távon ez jóval nagyobb kényelmetlenséggel jár. Az igazi bátorság ahhoz kell, hogy az ember megmutassa a valódi énjét: a tökéletlen, küzdelemmel terhes, törékeny énjét. Hogy valaki merjen sebezhetőnek mutatkozni – mert enélkül nincs gyarapodás sem. Hibázunk. Bukdácsolunk. Feltápászkodunk. Az árnyéktól nem kell félni, csak ha fénynek álcázza magát. (note to myself) kép: Herbert Tobias

„Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának,” hordta le a túl kurta szoknyát viselő Gogolák elvtársnőt Virág elvtárs a Tanú című filmben. Nos, manapság is éppen a hanyatló Nyugat áll a Hatalom birtokosainak célkeresztjében. De, ahogy Marx is megjegyezte, bár minden kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, először tragédia, másodszor komédia. Nem lehet másként, mint komédiaként tekinteni ugyanis Schmidt Mária legutóbbi „Ne szeretkezz, háborúzz!” című értekezésére. Schmidt ebben előadta, hogy a hanyatló Nyugattal most éppen az a baj, hogy túl kevés a szex. Szerinte ugyanis a szexet „ellehetetlenítette” a #metoo mozgalom. Érted: ha már a nők kikérik maguknak a kéretlen taperolást, az végzetes csapás a szexre. A konszenzus Mária szerint a szex halála… Ezen hagymázas vízióit különös megvilágításba helyezik a NER állóvizét időről időre megzavaró szexbotrányok. Amikről már Bayer Zsolt is csak annyit tudott írni, hogy „jólesne végre egy jobboldali szexbotrány, amiben egy felnőtt, egészséges férfi megdug egy felnőtt, egészséges nőt, és ezt mindketten akarják.” No comment. Mária nagyon ki van akadva a női egyenjogúságra és emancipációra. Ami, megint, különösen paradoxnak hangzik egy olyan nő szájából, aki ezen női mozgalmak eredményei nélkül ma leginkább a konyhában jeleskedhetne, mint szakácsnő, ahelyett, hogy az ország egyik leggazdagabb, állami szerződésekkel felhizlalt vagyonú kultúrdiktátora. Egyébként csak én érzem úgy erről az egész retorikáról, hogy leginkább az Internetes fórumok sötét bugyraiban tenyésző frusztrált incelek tapsolnak neki? Mária az öngyűlölő női incel. Az meg tényleg a slusszpoén, hogy egy fénykorát több, mint 20 éve élő sorozatot, a Szex és New Yorkot választja ki gyűlölete tárgyává. Amiben „a női főszereplők önállóak, öntudatosak, viccesek, karrierorientáltak, odáig vannak szexuális kalandokért.” Borzasztó! Még viccesek is? Nemá! Ez már tényleg a világ vége, ha egy nő, ahelyett, hogy szolgálatkészen és alázatosan kacarászik az alfahímek gyenge poénjain, még saját humorérzékkel is rendelkezik. Na ezért tart ott ez a fránya Nyugat, ahol tart!

Tudjátok amióta apa lettem, gyakran egyenesen kínszenvedést jelent látnom azt az agyonpolitizált, agyonpolarizált vitát, ami a közbeszédben zajlik gyermeknevelésről és a szülővé válásról. Egyik oldalon ott vannak a konzervatív családvédők, akik megszállottan aggódnak a születésszámok csökkenése miatt. Előszeretettel szidják a fiatal nőket, amiért csak a karrierjükkel foglalkoznak és nem akarják teleszülni a Kárpát-medencét. Akik szerint gyerek nélkül az élet csakis értelmetlen és önző lehet. És ez a kicsit sem konstruktív álláspont kitermelte sajnos a maga ellenpólusát, ami gyakran éppen ennyire egyoldalú és türelmetlen. Ami szinte már kultuszt épít a gyermektelenség köré, és megideologizálja, hogy miért nem kell gyermeket vállalni. Ami a boldogságot pusztán az élvezetekkel, a „szabadidővel” méri, és nem képes értékelni, elismerni azt, hogy aki a jövő generáció felnevelésébe energiát fektet, annak mindannyian hálásak lehetünk – mint emberiség. A lövészárkok készen állnak – lehet átlövöldözni a másik oldalra. De én azért remélem, hogy vagyunk még, nem is kevesen, ebben az országban, gyermektelenek és gyermekesek is, akik nem ilyen fekete-fehéren látják a dolgokat. Akik nem csak a csökkenő születésszámokon rugóznak, de foglalkoznak azzal is, hogy a már megszületett gyermekek vajon gondoskodásba és biztonságba születnek-e. Akik elfogadják, hogy lehet gyermektelenül is tartalmas életet élni – ugyanakkor képesek tiszteletet és hálát érezni azokért az anyukákért és apukákért, akik beleadják szívüket-lelküket abba, hogy a következő generáció egészséges és boldog felnőtté cseperedjen fel. ❤

„Jó lenne meghallgatni a feleség történetét is,” írta be valaki a múltkor a Tibor felépüléséről szóló poszt alá (aki nem olvasta, belinkelem lent). Nos, jelentkezett is Emma, Tibor felesége, és vele is leültem beszélgetni, hogy az ő oldalát is megismerjem. Emmának is megvannak persze a maga traumái. Egyetért a mondással, hogy a sérült emberek bevonzzák egymást. Az anyjával való kapcsolata legalább annyira rossz volt, mint Tibornak az apjával való kapcsolata. Emma szerint a dolgok akkor kezdtek igazán elromlani, miután a gyerekük megszületett, és támogatás nélkül egyedül maradtak vele. Ez a teher megviselte a kapcsolatukat: egyre többet veszekedtek. Tibor pedig egyre inkább a piálásban keresett menedéket. A feleségre hárult, hogy ezt (is) kezelje. Először próbált nem tudomást venni róla. Úgy alakítani a dolgokat, hogy a következmények ne legyenek láthatóak és olyan súlyosak. Lehasítás: ez is tipikus trauma-reakció. Azt mondja, amikor a posztomat olvasta a történetükről, óriási feszültséget érzett. Előjött azoknak az éveknek minden frusztrációja. Üvölteni szeretett volna: kiadni a dühöt, amit érzett. Ahogy beszélgettem vele, azon tűnődtem, hogy milyen buta közhely is a „gyengébb nemként” aposztrofálni a nőket. Lehet, hogy ez fizikai erő tekintetében igaz. De a lélek szempontjából biztosan nem igaz. A nők sokkal erősebbek tudnak lenni a férfiaknál: valahogy a hangya jut gyakran eszembe róluk, ami a saját súlyának sokszorosát is képes a levegőbe emelni. És mi, férfiak vagyunk valójában sokkal merevebbek és rugalmatlanabbak náluk. Amit mi erőnek vélünk, hogy elfojtjuk az érzelmeinket, valójában gyengeség. Szokták mondani, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő – hát az is biztos, hogy szinte minden függősséggel küzdő férfi mögött ott van egy nő (van persze fordítva is, de ez a gyakoribb). És ez a nő – anya, feleség – sokat szenved. Sokat tűr. Sokat könyörög és sokat fenyegetőzik. És még többet magába fojt. Sajnos a nők túl gyakran öröklik a megmentő, a Teréz anyu szerepét. Emma az elmúlt két évben szintén elkezdett dolgozni magán. Eljár terápiára, hogy feldolgozza a traumáját. Csillogó szemmel meséli, hogy milyen katartikus élmény ez számára: ahogy a terápia során átélte a saját szenvedését a magzat-kortól egészen mostanáig. A terapeutája többek között EMDR (szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás) módszert használ. Meg kell tanulnom, hogy ne fojtsam magamba a dolgokat, mondja. Egyetértünk vele abban, hogy nagyon sok dolog van, amit az embereknek már egész fiatalon meg kellene tanítani. Például azt, hogyan kommunikáljanak egymással, és hogyan kezeljék a konfliktusokat. Mert nagyon sokszor a konfliktus önmagában egészséges és az elkerülése az egészségtelen – de annak is megvannak a módszerei, hogy miként kerülje el az ember, hogy a konfliktus erőszakossá és egészségtelenné váljon. Bizony, lenne mit tanulnunk erről nekünk, felnőtteknek is. kép: eyesboyz

Dühöng a kultúrharc. Durcás Dóri ismét akcióba lépett: leragasztott egy plakátot az ARC kiállításon. A plakát a kisgyerekes anyukák olyan panaszairól szólt, mint a „kialvatlanság”, a „kiharapott mellbimbó” vagy „mindig piszkos ruha”. Ezt helyettesítette Dóri a saját felirataival: „áldás”, „kacagás” és „babaillat” (!). Szerinte ugyanis az eredeti plakát „családellenes propaganda” és „a gyermekvállalás ellen kampányol”. Nos, kedves Dóri, értem én, hogy politikusként folyamatos feltűnési viszketegség hajt. Ezért aztán ott is „családellenes propagandát” vizionálsz, ahol az nincsen. Ez a plakát ugyanis pont, hogy az anyukák védelmében emel szót – próbál szemléletet formálni és leszámolni azzal a tévhittel, hogy az anyaság fenékig tejfel és csupa móka és kacagás, rózsaszín cukiság meg babaillat. Az eredeti plakát azt az üzenetet küldi az érintetteknek, hogy nincsenek egyedül, és a problémáik valós problémák. Nem attól kell ugyanis félteni az anyukákat és a családokat, hogy beszélünk a valóságról. Hanem attól kell sokkal jobban félnünk, hogy egyesek – például te – letagadják a valóságot és rózsaszín álvalóságot festenek. Egyes anyukák emiatt úgy érezhetik, hogy ha nem csupa áldásként, kacagva élik meg ezt az időszakot – akkor velük van a baj. Akkor ők selejtesek. És azért is kell beszélni ezekről, hogy kapjanak támogatást az érintett szülők, családok. És egyébként igen: emellett és ezzel együtt a gyermek – áldás. Ezt aláírom. De nem attól lesz áldás, hogy letagadjuk a nehéz oldalát. Hanem attól, hogy jelentést adunk neki.

Hallottátok már azt a kifejezést, hogy Soft Power – avagy Puha Hatalom? Arról szól, amikor a Hatalom nem kemény kikényszerítéssel, hanem puha befolyásolással próbálja magához édesgetni a véleményformálókat és, rajtuk keresztül, a közvéleményt. Ez a kifejezés jutott eszembe a Brain Bar néven futó „jövőfesztiválról”. Ami látszólag egy csudamenő hipszter szórakoztató tudományos rendezvény. Csak éppen kilóg a lóláb: a fő cél, hogy a Hatalomnak kedves irányba próbálja fordítani a fiatalság figyelmét és gondolkodását. Így például előszeretettel hívnak meg különféle konzervatív észosztókat, anti-feminista ideológusokat, akik a nyugati társadalmakban meglehetősen a periférián vannak és a fringe kategóriába tartoznak. Nálunk viszont az elismert, semleges és mértéktartó szakértő szerepében tetszeleghetnek. Mint például a tudományos körökben leginkább szemöldökráncolást kiváltó Susan Greenfield „bárónő”, vagy Mary Harrington anti-feminista újságíró. Eközben persze a kripto-konzervatív agendától bűzlő programba ügyesen adagolják azért az olyan véleményformálókat, influencereket, zenészeket is, akik boldogan hakniznak itt és a függetlenség és a menőség látszatát kölcsönzik az egész cirkusznak. A kávé és zene mellé meg majd rátukmálják a naiv fiatalra a homofób szakirodalmat (copyright MCC)… A NER-sajtó beszámolt róla, hogy idén a „fesztivál egyik kiemelt beszélgetése a marihuánáról szóló vita lesz”. Ezen állítólag a „tévhiteket” fogja cáfolni Pogány Induló fiatal rapper (ööö…), Ceglédi Zoltán politikai elemző és Dr. Haller József, a kormányközeli Drogkutató Intézet vezetője. Hm. Gratulálok! Micsoda szereposztás! Ha tényleg a kannabisszal kapcsolatos tévhitek cáfolása a cél, akkor tökéletes választás két drogpolitikában járatlan influencer mellett szerepeltetni egy olyan kormányzati szakértőt, aki maga is élen jár az olyan tévhitek terjesztésében, mint például a kapudrog-elmélet. Mellettük persze csilloghat. De ha már őt meghívták, akkor talán érdemes lett volna legalább egy olyan embert beválasztani mellé, aki esetleg tényleg ért a témához, és el tudja mondani, hogy mi is a probléma a jelenlegi magyarországi szabályozással. És miért lenne jobb másként szabályozni. Mármint ha tényleg a jövőnkről meg a tudásról meg a gondolkodásra ébresztésről szólna ez az egész. De nem arról szól.

A kincugi művészet művelői Japánban törött kerámiaedények repedéseit arannyal vagy ezüsttel illesztik össze. Ez azt jelképezi, hogy az ember csakis a tökéletlenségeinek elfogadásán, feldolgozásán keresztül érheti el az egyensúlyt. „Mindenen van egy repedés, azon keresztül jut be a fény” (There is a crack in everything, that is how the light gets in) – ahogy Leonard Cohen, a neves kanadai dalíró fogalmazott az Anthem című számában (éppen tegnap ünnepelhette volna 90. születésnapját). Nincs hiba, nincs törés, nincs selejt – ezek mind csak fázisok. Részei a tökéletességnek az idő teljességében. (note to myself)

A 11 hónapos kislányom egészen oda meg vissza van bizonyos hétköznapi tárgyakért. Amik számunkra, bár hasznosak, de igazából teljesen érdektelenek. Van például egy falra akasztható óránk, az olcsó ikeás fajta. A szülei számára ez csak egy tárgy, ami mutatja az időt. Az ő számára viszont maga a csoda. Akárhányszor meglátja, vagy ha meghallja, hogy azt mondjuk: „tik-tak óra”, mindig elvigyorodik, odanéz és élénken gesztikulálni kezd. Hogy pontosan miért, azt én a beszűkült felnőtt tudatommal nem tudom megállapítani – de azt igen, hogy valamiért az ő kis elméjében a tárgyak még nem hasznosságuk szerint kapnak jelentést. A gyermek számára a tárgyaknak lelke van – önálló kis mikrokozmoszok, saját varázslatos jelentéssel rendelkeznek. Aztán mi, felnőttek, szép lassan megtanítjuk neki, hogy a dolgok nem varázslatosak, hanem hasznosak. Banálisak és szürkék. Megtanul komoly és fontoskodó képet vágni hozzájuk. Aztán ott a kukásautó: az mindig külön program. Lenyűgözve nézi. A kisgyerekek számára el sem lehet menőbb embereket elképzelni a kukásoknál. Egy csomó gyereknek van egy olyan fázisa, amikor ha megkérdik, mi akar lenni, ha nagy lesz, azt mondja: kukás. Aztán persze mi, felnőttek, szép lassan megtanítjuk nekik, hogy a kukás valójában a társadalmi ranglétrának valahol az alján helyezkedik el. Kicsit sem irigyelt pozíció. És így lesz a kígyóból, ami megevett egy elefántot, egyszerű kalap. „Szó ami szó: ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák,” mondta a Kisherceg. (note to myself)