Széljegyzetek

Generációról generációra adjuk át a bántást ebben az országban anélkül, hogy megtanulnánk, mit jelent a valódi megbánás és megbékí­tés. A megbánást összetévesztjük a kimagyarázással, a megbékí­tést pedig az elhallgatással. Történelmi reflexeknek engedelmeskedve, közösségként és egyénként is.

Kimagyarázzuk, amit tettünk, áthárí­tjuk a felelősséget. „Nem tehettem mást, kényszer alatt álltam, nem én tehetek róla, ha én nem, akkor más megteszi.”
Bagatelizáljuk, relativizáljuk a bántást. „Az semmi, én sokkal rosszabbat éltem át, engem bezzeg nem sajnál senki.”
Hibáztatjuk az áldozatot. „Minek ment oda.”
A jó szándékainkat bizonygatjuk. „Én csak jót akartam neked.”
Elhalasztjuk a beszélgetést. „Most nem érünk rá erre, vannak fontosabb dolgok is.”

Jó magyar szokás szerint í­gy kerülnek be a kollektí­v felejtés fiókjába gaztettek és tömeggyilkosságok, elnyomások és igazságtalanságok. Hogy ott porosodjanak kibeszéletlenül. Láthatatlan, elgennyesedett sebeket hagyjanak maguk után, amelyek még több generációval később is fájnak – mikor az okuk már homályba veszett.

És ami a nemzet szintjén megy, az megy a családok szintjén is. A látszatnyugalom megőrzése érdekében kitörlődnek a kollektí­v családi emlékezetből bizonyos fájó emlékek. Öngyilkosság, romboló részeg düh, lassú sorvadás, testi-lelki megalázás és terror, elhanyagolás és árulás.

Spongya rá. Ami megtörtént, megtörtént. Minek foglalkozni vele! Ne szólj szám, nem fáj fejem. És még idézhetném a népi bölcsességeket és közhelyeket, amelyekkel megracionalizáljuk az elhallgatás kultúráját.

Nem beszélünk róluk – de az utánuk maradt sérülések diszkréten velünk élnek és befolyásolják a viselkedésünket. Belénk kódolják mások bántását. Önmagunk pusztí­tását. Legjobb meggyőződésünk ellenére is beleszédülünk az elkövető vagy az áldozat szerepébe.

A magyar történelem során szinte a vérünkbe ivódott az elhallgatás kultúrája. Nem a katartikus megtisztulás, az őszinte feldolgozás és szembenézés, a megbánás és megbékí­tés szerepmintáit adjuk át a következő generációknak. Azok sokkal inkább a sunyi lapí­tást, a megalkuvást, a tabusí­tást, a sértett hárí­tást szí­vják magukba már az anyatejjel együtt.

A mondás szerint aki nem tanul a történelemből, arra van kárhoztatva, hogy megismételje annak hibáit. És aki nem formálja át (transformare) a traumát, az arra van kárhoztatva, hogy továbbadja, átadja azt (transmittere).

Néha olvasom a hí­reket és éktelen harag fog el.
A tehetetlen dühtől ökölbe szorul a kezem, ahogy nézem az emberiséget a saját pusztulásába rohanni. És a legbosszantóbb, hogy ünnepi csinnadratta közepette teszi, negédes sziréndalokat énekelve.

Nem is tudom, mi a rosszabb: az emberi hülyeség, vagy azok a ravasz demagógok, akik az emberi hülyeségen élősködve dagasztják a saját hatalmukat és vagyonukat.

Egészen szí­vszorí­tó látni, hogyan baltázza el sorra a lehetőségeit az ember arra, hogy emberi, élhető, igazságos, fenntartható világot teremtsen – mi több, hogy egyáltalán túlélje a 21. századot. Csak azért, hogy nárcisztikus népvezérek hatalmasra túlméretezett egója még nagyobbra hí­zhasson.

A rovarok jutnak eszembe, ahogy ott tolonganak éjjel a tűz körül és bódultan hullanak a lángokba.

Vajon mit számí­t egy józan hang az emberi hülyeség pénzzel jól olajozott hangorkánja közepette? – teszem fel magamnak a kétségbeejtő kérdést. Vajon mit számí­tunk mi, akik nem dőlünk be az egybites kampányszlogeneknek, akik nem hagyjuk magunkat különféle hátrányos helyzetű társadalmi csoportok ellen uszí­tani, akik a bonyolult társadalmi problémákat sok oldalról megvizsgálva keresünk konstruktí­v, együttérző megoldásokat?

A dühünk jogos, a kétségbeesés viszont nem indokolt.

„Be angry” – í­rta a Dalai Láma. Felháborodni a világ igazságtalanságain nagyon emberi és szükséges dolog – nem maradhatunk közömbösek.

A kérdés, mit teszünk a dühünkkel. Elfojtjuk és megbetegszünk tőle? Szabadjára engedjük és a rabszolgáivá válunk, mí­g elemészt bennünket? Vagy pedig átformáljuk a dühünket cselekvő együttérzéssé, kreatí­v cselekvéssé?

Ez a mi munkánk, barátaim, és nem is kevés.

A dühről részletesebben is í­rtam itt: https://drogriporter.hu/a-duh-teboly-vagy-tarsadalomformalo-ero/

Támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

A brit politikusoknak sem kell a szomszédba mennie, ha álszentségről és képmutatásról van szó. A kormány bejelentette, hogy kriminalizálnák a kéjgázként/nevetőgázként is ismert dinitrogén-oxid fogyasztóit. Az erről nyilatkozó kabinetminisztert, Michael Gove-ot szembesí­tette vele a riporter a SkyNews-on, hogy nem gondolja-e kettős mércének, hogy miközben ő bevallottan többször is használt már illegális kokaint, addig megbüntetné a nevetőgáz használóit.

A válasz a politikai vastagbőr letaglózóan pofátlan példája: „Nem, mert tanultam a hibámból.”

Magyarul ő, aki megúszta a felelősségre vonást azért, mert a haverokkal kólát szippantgatott valami luxusbár üvegasztaláról, azt tanulta meg ebből, hogy az illegális szerek fogyasztói megérdemlik a kriminalizálást. Hát igazán gratulálok, micsoda tisztánlátás!

Kí­váncsi vagyok, a saját gyerekeit vajon böribe küldené-e. Ja, várj, nem, mert ők is megúsznák a felelősségre vonást, mint az apjuk, hiszen a gazdag gyerekeket ritkán ellenőrzi a rendőr. Majd mennek a börtönbe azok a fiatalok, akik szerencsétlenségükre kedvezőtlenebb körülmények közé születtek. Abuzí­v családba. Intézetbe. Gettóba. Majd ők megtöltik a börtönöket, miközben a gazdagok szippantgatják tovább a kokójukat a luxusjachtokon az escortlányok popsijáról. Miközben prédikálhatnak tovább a drogmentes társadalomról, a keresztény családi értékekről meg a hazaszeretetük Vesta-tisztaságáról (copyright Hannibál tanárúr).

Tényleg hánynom kell ettől az egész politikusi attitűdtől, ami az egybites szigorí­cssuk üzenetekben véli megtalálni a drogpolitika bölcsek kövét. Miközben nem néz szembe a saját felelősségével abban, hogy egy olyan társadalomban élünk, ami futószalagon termeli újra azokat az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amik a drogfüggőség melegágyai.

A kéjgázról többet megtudhatsz a Drogriporter tudástárban: https://drogriporter.hu/kejgaz-lufi/

Vannak emberek, akik birtokolni és kontrollálni vágynak. Egyre több embert, egyre több tárgyat. Aztán eldobják őket, ha már nem okoznak örömet többé. És minél többre tesznek szert, annál kevesebb örömet lelnek benne.

Egyre kevesebb örömet találnak a luxusvillákban, a luxusjachtokban, a plasztikázott örömlányokban/fiúkban, a hódolókban és rajongókban, a cí­mekben és rangokban, a legújabb kütyükben és kacatokban, az egoztikus luxusnyaralásokban.

A tudatban, hogy ők jobbak, különbek, értékesebbek másoknál – ami persze onnan ered, hogy már gyermekkorukban is úgy érezték: nem tudnak elég jók lenni ahhoz, hogy szeretve és biztonságban érezzék magukat.

Vannak olyan emberek is, akik nem akarnak mindent kontrollálni és birtokolni – kevesebbel is beérik.

Ahogy Cicero mondta: „ha van egy könyvtárad és egy kerted, akkor mindened megvan.” Kedvemre való életfilozófia.

Persze senki sem tökéletes. Cicero maga sem mondott igazat: ő a rabszolgái nélkül még a tógáját se tudta volna felvenni reggel, a kertje gondozásáról nem is beszélve. Én meg, bár kertem és rabszolgám nincs, de függök a civilizáció egy csomó kis komfortjától, amiről Cicero még nem is álmodott.

Nem leszel különb és értékesebb másoknál. De az emberi gyarlóságaidat felismerve, tudatosí­tva, elcsendesedve, befelé figyelve – hálát adva azért, ami van, derűre találhatsz.

(notes to myself)

Ez az én szörnyem…
A szörnyem oltalmaz engem.
Mögöttem őrködik, veszély után kémlel.
A szörnyem ádáz és bátor.
De a szörnyem nem túl okos.
Néha ott is veszélyt lát, ahol nincs.
Utánam nyúl és magához von.
Beborí­t és körülvesz, védelmez a világtól.
Oltalmaz.
De amikor átölel, akkor nem látok ki az öleléséből.
Nem tudok szabadon mozogni.
Alig tudok lélegezni.
A szörnyem megoltalmaz.
Amikor veszélyben vagyok, hatalmasra nő.
Megnő és oltalmaz.
Nem tudom, milyen lenne az élet nélküle.

Rajz és szöveg: Hollie Hyde

„Egy lelki összeomlás nem egyszerűen egy véletlenszerű megőrülés vagy működési zavar; egy nagyon is valóságos – bár nem túl világos – kifejeződése az egészség és önismeret keresésének. Nem más, mint az elménk egy részének törekvése arra, hogy az elménk másik részét olyan gyarapodásra, önmegértésre és fejlődésre kényszerí­tse, amit az eddig elutasí­tott. Paradox módon az összeomlás egy törekvés arra, hogy jól legyünk – hogy igazán jól legyünk – azon az áron, hogy először keresztüljutunk a rosszulét állomásán … Egy lelki összeomlás közepette gyakran elgondlkodunk, hogy vajon megőrültünk-e. De nem őrültünk meg. Bár kétségtelenül furán viselkedünk, a nyugtalanság alatt valójában egy rejtett, mégis logikus kutatást folytatunk az egészség után. Nem váltunk beteggé; hiszen már eddig is betegek voltunk. A krí­zisünk, amennyiben keresztül tudunk rajta hatolni, egy kí­sérlet arra, hogy kimozdí­tson minket egy mérgező nyugalmi állapotból. Valójában nem más, mint egy kitartó törekvés az életünk újraépí­tésére, hitelesebb és őszintébb alapokon. A maga idő- és pánikszerű módján az önismeret utáni kutatásunk részét képezi.” Alain de Botton

Segí­tőhelyek, ahová a függőséggel kapcsolatos problémákkal lehet fordulni: https://drogriporter.hu/segitseg/

kép: hejhell

„Jaj de beteg világ”, ahol egy csövesnek „meg kell hallgatni a hazugságait”, í­rja egy olvasó.

Az első részében egyet értek. Ez egy beteg világ.

Beteg egy világ, ahol az emberek egy szűk csoportja mérhetetlen ingatlanvagyont halmoz fel, miközben tömegek alszanak az utcán.

Beteg világ, ahol a választott képviselőink csak az előbbi csoportot képviselik, miközben magasról tesznek az utcán élőkre.

Beteg világ, ahol ennyi ember sorsa már születéskor megpecsételődik azzal, hogy valami gettóba születik, esetleg intézetben nő fel, szülők nélkül.

Beteg világ, ahol ennyi ember már kisgyerekként olyan dózist kap abúzusból, elhanyagolásból, szeretethiányból, aminek a keresztjét egész életében cipelheti a vállán.

Beteg világ, ahol tömegeket zárunk a börtönbe, akik egy kis támogatással, emberséggel hasznos tagjai lehetnének a társadalomnak.

Beteg világ, ahol a vallás ridegen pompázó márványfalak közötti gépies szertartásokká vált, miközben megtagadjuk a közösséget az elesettekkel.

Beteg világ, ahol a pedagógust és a különböző segí­tő szakmákat jóval kevesebbre becsülik, mint a rendőrt, és az utóbbival kí­vánják megoldani a bonyolult társadalmi problémákat.

Beteg világ, ahol már arról is lemondtunk, hogy ez másként legyen, és inkább konzerváljuk a leszakadást ahelyett, hogy serkentenénk a mobilitást.

Beteg világ, ahol nem emelünk szót az ellen, amikor a szemünk előtt hordják szét a közvagyont rabló öltönyösök, de lehurrogjuk, aki többet költene jóléti kiadásokra.

Beteg egy világ, ahol érdem szapulni azt, aki bajba kerül, de aki együttérez az otthontalanokkal, az rághatja szégyenében ökleit.

Ez egy igen igen beteg világ.

A múltkor éppen siettem az egyetemre, hogy órát tartsak. Nemrég érkeztem meg külföldről, tele volt a fejem mindenféle gondolattal. Többek között azzal, hogy vajon hol is járok éppen azon az úton, ami az önmegismerésem felé vezet. Vajon merrefelé halad az életem? Vajon milyen ember vagyok?

És miközben gondolataimba merülve mentem, hirtelen elém toppant egy hajléktalan férfi egy utcasarok mögül, és megszólí­tott. Kissé bosszúsan, amiért félbeszakí­tott a töprengésben, megálltam. Elkezdtem a pénztárcám után kotorászni, arra számí­tva, hogy pénzt fog kérni, és gyorsan továbbállhatok, hogy időben odaérjek az órámra.

De ő valami zavaros történetbe kezdett. Bár általában nem szoktam elhajtani a kéregetőket, mivel ezúttal kicsit késésben voltam, elvesztettem a türelmemet: „Bocsánat, de erre most nincs időm, sietek!” És otthagytam.

Aztán pár sarokra onnét már megbántam. Belémhasí­tott: mi van, ha ez egyfajta karmikus teszt volt? És ha igen, milyen csúfos kudarcot is vallottam ezen a teszten. Hiszen éppen azt tették próbára, aminek a latolgatásával el voltam foglalva: az emberségemet. Pénzt hajlandó lettem volna adni – de a legbecsesebb kincsemet, az időmet és a figyelmemet nem.

Ez az ember hozzám fordult, és én elhajtottam, eltelve a saját fontosságom tudatával. Az arroganciával, hogy én vagyok Valaki: egyetemen taní­tok, külföldre járok az ENSZ-be. És közben fontos gondolkodnivalóm van filozófiai kérdéseken, a saját spirituális fejlődésemen, nincs időm ilyen piszlicsáré dolgokra.

Pedig valójában pont ez, pont az egomnak ez a felfuvalkodott pávatánca az, ami a leginkább elszigetel, elkülöní­t attól a legbelsőbb valómtól, amihez keresem az utat. Ami egy másik, szükségben lévő ember képében az időmet és a figyelmemet kérte – azt, hogy függesszem fel a Valakivé válás gigaprojektjét. Függesszem fel a saját magammal való foglalatoskodást.

Mennyire hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a saját szellemi fejlődésünkre, mint valami privát projektre, ahol szorgalmasan lépkedünk fel valami képzeletbeli létrán, versenyezve másokkal. Pedig ez nem verseny, és nem is az egyéni teljesí­tményről szól. Gyakran a másik embert akadálynak tekintjük a létrán felfelé vezető úton – és nem fogjuk fel, hogy valójában hí­d.

Nem véletlen, hogy Jézus azt taní­totta: „amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek.” Nem hivalkodó templomi képeken kell őt felismerni, hanem a gyengében, a szegényben, az idegenben, a bebörtönzöttben és a betegben. A megvetett Másban.

Vajon hányszor fordulhat elő velünk az életben, hogy észre sem vesszük, és próbára vagyunk téve? Vajon hányszor történik meg, hogy annyira el vagyunk foglalva a saját életünkön való tépelődéssel, a Valaki projekttel, hogy közben vakok maradunk arra, amikor az élet az orrunk alá dörgöli az értelmet, amit hajszolunk?

Még szerencse, hogy van önreflexióra való képességünk. Jó esetben.

(notes to myself)

„Jól csak a szí­vével lát az ember,” mondja a kis herceg. „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Talán senki nem értette meg jobban ezt Jacques Lusseyran-nál, a francia háborús ellenállás vak hősénél, aki a Belső Fény segí­tségével túlélte a náci koncentrációs tábort is.

Lusseyran 7 évesen balesetet szenvedett: elveszí­tette a látását. A fiút először ez az élmény mélységes kétségbeesésbe taszí­totta. Egészen addig, amí­g egy kinyilatkoztatás-szerű élményen keresztül rádöbbent, hogy a valódi fény nem a szemből érkezik. Belülről árad.

„Azt mondták nekem, hogy vaknak lenni annyit tesz, mint nem látni,” í­rja az És lőn világosság cí­mű önéletrajzi könyvében. „De vajon hogyan hihettem volna nekik, amikor láttam? Bevallom persze, hogy nem elsőre… egy ideig a szemeimet próbáltam használni … és ott volt egy szorongás, egy hiány, ami ürességként rámtelepedett, kétsgébeeséssé dagadva… mí­g aztán egy napon rájöttem, hogy rossz irányba néztem. Olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás … Közelebbről kezdtem el nézni, nem a dolgokat, de a világot, ami közelebb van hozzám, egy belső helyről tekintve egy másikra, ami még beljebb van, ahelyett, hogy a nézés folyamatához ragaszkodtam volna. Az univerzum lényege azonnal összeállt, újraalkotta magát és az embereket. Tudatára ébredtem egy ragyogásnak, ami egy ismeretlen helyről áradt, egy helyről, ami éppúgy lehetett bennem, mint odakint. De a ragyogás ott volt, avagy, pontosabban fogalmazva: a Fény. Megtaláltam a fényt és az örömöt ugyanabban a pillanatban, és soha nem vált szét a kettő megtapasztalása. Vagy megtaláltam, vagy elvesztettem mindkettőt egyszerre.”

Az öröm, vallotta, nem kí­vülről jön, nem abból fakad, ami történik velünk, hanem belülről. És „a fény sem kí­vülről jön. Bennünk van, még akkor is, ha nincs szemünk.”

Amikor a németek megszállták Párizst, a 17 éves Lusseyrant felháborí­totta, hogy mennyire vak a francia társadalom. A kollaboráns Vichy-kormány a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavát leváltotta a „Munka, Család, Haza” jelszavára. Sokan elhitték, hogy a német megszállás jót tesz az országnak, leszámol a baloldallal és liberálisokkal. Számos tanára és diáktársa kollaboránssá vált. Az ellenállókat hazaáruló terroristáknak bélyegezték, és feljelentették a Gestaponak.

Lusseyran saját ellenállócsoportot szervezett a Szabadság önkéntesei néven, amely pár lelkes diákból hamarosan egy 600 fős földalatti mozgalommá duzzadt, saját illegális sajtóval. A mozgalom Lusseyran-t választotta vezetőül, mert hiába nem látott – valójában a leglényegesebb dolgokat sokkal jobban látta, mint bárki más. Szinte belelátott az emberek lelkének velejébe. Kitűnő emberismerő volt, aki gyakran már a hangról felismerte a hazugságot.

Lusseyran egyetlen esetben bizonytalanodott el: amikor egy Elio nevű fiatal férfit vettek fel az ellenállók közé. Elio később beárulta a mozgalmat a Gestaponak. Lusseyrant és társait kí­nvallatásnak vetették alá. Legjobb gyermekkori barátja belehalt a kí­nzásba. Őt a nácik a többi túlélővel együtt a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták.

„Bár csont és bőr voltam, de mégis felépültem. Mi több, olyan derű volt bennem, ami Buchenwaldot, ha nem is kellemessé, de legalább lehetségessé tette,” í­rta. „Ha nem adtak nekem kenyeret, hát reménnyel táplálkoztam … Ma már nincsen egyetlen kí­nzó emlékem sem arról az borzalmas 333 napról. Mintha egy láthatatlan kéz vezetett volna. Mintha egy védő szárny borult volna rám. Az ember a hasonló élő érzéseket nem nevezi a nevükön. Alig kellett magamra ügyelnem … Szabad voltam, hogy másokat segí­tsek; nem mindig, és nem sokat, de a magam módján tudtam segí­teni. Megmutattam más embereknek, miként tartsanak ki az élet mellett. Feléjük fordí­thattam a fény folyamát és az örömöt, ami olyan bőséggel volt meg bennem.”

Sok deportáltból a tábori körülmények a legrosszabbat hozták ki – másokból viszont a legjobbat. És Lusseyran nem csupán az utóbbiak közé tartozott, de vallotta, hogy a túlélés záloga az, ha az ember az önzésen túl talál valamit, amihez tartja magát.

És amikor 1945 áprilisában az amerikaiak felszabadí­tották a tábort, Lusseyran egyike volt annak a 30 embernek, akik az eredetileg idehurcolt 2000 francia ellenállóból túlélték a borzalmakat. Túlélését a Belső Fénynek tulajdoní­totta – amit megfeleltetett az örömnek, és amiből egy kifogyhatatlan forrást fedezett fel saját magában, miközben összeomlott körülötte a megszokott világ.

Ez rí­mel arra, amit Aquinói Tamás mondott: „az öröm az ember legnemesebb cselekedete.”

(Ez az í­rásom a Pendulum blogon jelent meg: https://pendulum.444.hu/2023/03/23/jacques-lusseyran-es-a-belso-feny )

„Az ember nem élhet az élet délutánján az élet reggelének programja szerint; hiszen ami nagyszerű volt reggel, estére már elveszí­theti fontosságát, és ami reggel igaz volt, az estére hazugsággá válhat,” idézi Carl Gustav Jung pszichológust Richard Rohr ferences szerzetes, aki a minap töltötte be 80. életévét.

Rohr egyike a kortárs katolikus gondolkodás egyik legnagyszerűbb és legszabadabb szellemeinek – még azoknak is érdemes rá odafigyelni, akik egyébként (joggal) gyanakvással viseltetnek az egyház mint intézményrendszer iránt.

Rohr szerint az életnek két fele van: és nem feltétlenül az életkortól függ, hogy melyikben vagyunk éppen. Hogy befelé vagy kifelé ballagunk az életben, ahogy Pilinszky fogalmazott. Sokkal inkább egyfajta spirituális ráébredéstől az életünk korlátozottságára – és egyben végtelenségére.

Életünk reggelén az köti le a figyelmünket, hogy Valakivé váljunk. Hogy valaki mássé, mint akik vagyunk. Ahogy Jung találóan megjegyezi: a világ kérdezi, hogy kik vagyunk, és mi nem tudjuk megválaszolni ezt a kérdést – ezért a világ válaszolja meg helyettünk.

A reggel igazságai nem hazugságok – csak éppen korlátozott igazságok.

Életünk estéjén viszont már nem a Valakivé válás projektjében utazunk. Rájövünk, hogy nem tudunk örökre berendezkedni ebben az életben. És hogy a ragaszkodásunk ehhez a rögeszméhez boldogtalanná tesz bennünket. Az esti igazság: a világ megismerésénél fontosabb önmagunk megismerése.

„Aki meg is ismeri a mindenséget, ha önmagában hiányt szenved, mindenben hiányt szenved,” mondja Jézus az apokrif Tamás Evangéliumában.

Felismerjük, hogy átutazók vagyunk – az egónk tiltakozása ellenére is.

„Az emberi ego bármit inkább választ, mint a zuhanást, a változást, a halált. Az ego azon részed, ami a status quo-t imádja – még akkor is, ha nem működik. Ragaszkodik múlthoz, jelenhez, és retteg a jövőtől,” í­rja Rohr.

Rájövünk, hogy az Út, amiről azt hittük, hogy egyenesen előre, felfelé vezet, és az úton egyre jobban birtokoljuk, ellenőrizzük majd a világot – valójában befelé vezet a leginkább. Befelé zuhanunk, a valódi önmagunkba.

„Nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe,” í­rta Pilinszky, mintegy megelőlegezve Rohr egyik könyvének esszenciáját.

Boldog születésnapot, Richard Rohr, hálás vagyok, hogy utat mutatsz nekünk!