Vízkereszt van. Papok áldják meg a folyók vizét. Miniszterelnök úr Indiában nyaral… ööö… telel a családdal. A te pénzeden. Hiszen a karácsonyi vakációnak már vége, kezdődik a farsang, a karneváli bolondozás ideje. Már akinek. Annyi bizonyos, hogy a NERfluencerek egyre hülyébben viselkednek. Ott van például a királyi tévé, ami valamiért éppen most adta le ismétlésben Eperjes Károly beszélgetését az elhíresült Bese atyával. Gondolom még a szilveszteri kabaré folytatásaként. Másként, mint komédiaként nehezen értelmezhető ugyanis az, ahogy dúlt tekintetű Eperjes úr a sátáni liberalizmus gonosz aknamunkájáról sző apokaliptikus víziókat, miközben az aktuális szexorgiától másnapos Bese atya szigorúan bólogat hozzá… Besét kidobták az ajtón, most visszacsempészik az ablakon. Ez aztán a rehabilitáció! Aztán ott van a Bayer Zsolt és Fábry Sándor közötti csörte. Ezüsthátú gorillák verik az öklükkel a mellkasukat, a miheztartás végett. Kiábrándult és frusztrált Fábry úr ugyanis azt találta mondani, hogy bár Kossuth díjra vágyik, „ezektől” nem is kér semmit. Hiszen míg az RTL Klub annak idején tejben-vajban fürösztötte, világkörüli útra vitte, addig a királyi tévé magasról tesz rá. Milyen megható, nem? Mélyen együtt tudok érezni vele, nagyon rossz lehet az, amikor az ember húsosfazekat vált abban a reményben, hogy ha másnak adja el magát, akkor ott nagyobb, zsírosabb lesz a konc – aztán hoppon marad. Az dobja rá az első követ, aki még nem ment panaszkodni a konkurenciához, mikor a munkáltatója még egy francos világkörüli útra se vitte el! A NER elsőszámú publicistája nem nézhette tétlenül, ahogy Fábry az őt etető kézbe mart. Mire föl akar Kossuth díjat, kérdezi szokásos dörgedelmes stílusában Fábrytól. Hiszen az még oké, hogy a teljesítménye nulla, de „amióta kormányzunk, egyetlen egyszer sem állt ki egyetlen egy ügyben sem mellettünk”. Világos beszéd: a Kossuth-díjat nálunk nem adják csak úgy. Azért kérem le kell tenni valamit az asztalra. Nem elég Kötsén parádézni meg piálni. Minimum két lojális, lihegő sajtónyilatkozat Orbán mellett, ha nem három, aktuális ügyekben. Ha az megvan, akkor nyugodtan zsebre teheted a milliárdokat meg a Kossuth-díjat. Anélkül viszont kuss a neved. Így megy ez. Azon meg már gondolom csak az olyan sorosista olvasók akadnak fenn, mint én, hogy Bayer többes szám első személyben fogalmaz: „kormányzunk”. Na most ugye Bayer Zsolt „publicistának” nevezi magát, anno az indoklás szerint „újságírói tevékenysége” miatt kapott lovagkeresztet. Egy újságírónak mióta dolga a kormányzás? Azért szép, hogy már a látszatra sem ügyel. Hogy is szokták hívni azt, aki az uraság parancsára kidobja a borravalót követelő részeges muzsikust a kastélyból? Lakáj, ugye?

Hallottam olyan esetekről, amikor valaki azért szeretett volna gyereket, hogy a gyengélkedő párkapcsolatát felélénkítse, a párját magához kösse. Nem hiszem, hogy ez valaha működött volna. Egy gyerek nem valami olaj, amitől a köhögő motor majd turbóra kapcsol. Éppen ellenkezőleg: mai fejjel már tökéletesen értem, hogy miért bomlik fel annyi házasság, párkapcsolat éppen a gyermek megérkezése utáni években. Akár még összeszokott, jól együttműködő párok esetében is. Néha elnézem a különféle tévés sorozatokat, amelyekben a szereplőknek gyereke születik. Ezek a sorozatok többnyire teljesen irreális képet festenek a gyerekvállalásról: a szereplők gyakorlatilag élik tovább az eddigi életüket, mintha mi sem történt volna. A picik, ha megjelennek, mindig cukin elgügyögnek az anyjuk/apjuk karjában, nem sok vizet zavarnak. Hát a valóság az nem ilyen. Nem elég, hogy a gyerek fenekestül felforgatja a szülők eddigi életmódját. Mintha csak új időszámítás kezdődne. De a szülőknek magukra sem nagyon van idejük – a párkapcsolat karbantartásához szükséges kommunikáció, intimitás, minőségi idő hiánya pedig könnyen minimálisra csökken. Márpedig egy párkapcsolat – a „mi” – állandó etetést követel és megbosszulja az elmaradt karbantartást. A stressz és frusztráció, amit (jó esetben) nem a gyereken él ki a szülő, átprojektálódik a társra, mint valami villámhárítóra. Az egyébként elkerülhetetlen konfliktusok jóval könnyebben élesednek ki, és könnyebben maradnak kibeszéletlenül, lezáratlanul. Sértett dühöt vagy éppen rezignált lemondást hagyva maguk után: a láthatatlanság, a megértetlenség kudarcát. Ha voltak feldolgozatlan konfliktusok, elvarratlan szálak a kapcsolatban, gyermekkorunkból cipelt traumák, torz túlélési stratégiák magunkban – akkor azok a gyerek születése után biztosan előjönnek majd. Ezek persze nem leküzdhetetlen akadályok. Sok önreflexióval, önismereti munkával, őszinte kommunikációval áthidalhatók – és ha sikerül, akkor nem csak mi válunk tőle gazdagabbá emberileg, de a párkapcsolatunk is erősödhet. De ha menekülsz a problémák elől, ha szőnyeg alá söpröd a kínzó kérdéseket, ha nem vagy képes odafigyelni és meghallgatni a másikat, ha irreális rózsaszín elvárásaid vannak a „tökéletes” szülőségről és „tökéletes” párkapcsolatról, akkor könnyen fejjel a földbe állhatsz. Ezt már a saját káromon kellett megtanulnom. (note to myself)

Epiktétosz, a görög sztoikus filozófus szerint minden filozófia azzal kezdődik, hogy tudatára ébredünk saját gyengeségünknek és menthetetlenségünknek. Vagy, ahogy Platón fogalmazott: a filozófia azzal az emberrel kezdődött, aki félelemmel vegyes csodálattal felnézett a hatalmas égboltra. Látta a csillagokat, szembesült saját végességével, korlátoltságával, és próbálta megérteni a világegyetemet és benne saját magát. Az ember képes leélni egy egész életet is anélkül, hogy ez a pillanat bekövetkezne. Lekötik a hétköznapi banális küzdelmek a túlélésért és fajfenntartásért. Tülekedik, hogy többet ehessen. Ravaszkodik, hogy uralma alá vesse a természetet. Páváskodik, hogy minél több nőstényt/hímet elkápráztasson. Helyezkedik, hogy előkelőbb helyett kapjon a majomcsordájában. Ahhoz, hogy túllépjen az evolúció által beprogramozott létezésének korlátain, ahhoz szüksége van arra, hogy valami kizökkentse a megszokott kerékvágásból. Arra, hogy valami olyan problémával szembesüljön, ami abban a pillanatban megoldhatatlannak tűnjék. Karl Jaspers, aki pszichiáterből lett egzisztencialista filozófussá, ezeket határhelyzeteknek (Grenzsituationen) nevezte. A határhelyzetek mindig szenvedéssel járnak: az ember gyakran megnevezhetetlen félelmet, szégyent és szorongást él át. Megkérdőjeleződik benne eddigi világnézete – az eddigi normák kifordulnak a sarkaikból. Rádöbben, hogy nem élt hitelesen: gépiesen követett bizonyos mintákat. És eközben elvesztette a valahová tartozás élményét, elidegenedett saját magától. Jaspers szerint a hiteles élethez arra van szükség, hogy ne meneküljünk el a határhelyzetek által felvetett kínzó kérdések elől a banálisba való puha és kényelmes belefeledkezés által. A határhelyzetek nem csak válságot, de lehetőséget is teremtenek arra, hogy megfejtsük az élet rejtjeleit és jelentést találjunk az életünkben. Jelentést, ami túlmutat a hétköznapi probléma-megoldáson. Például a halál nem egy megoldható probléma – viszont annak önáltatás nélküli tudatosítása, hogy halandó lények vagyunk, nem csak nihilista kétségbeesést, de egy új minőséget, új jelentést hozhat be az életünkbe. A függőség teljes tehetetlenségével, tragédiájával való szembesülés is határhelyzet – melynek során megtapasztaljuk és elfogadjuk saját korlátainkat. De gyakran éppen ez a tapasztalat, ez az önáltatás nélküli elfogadás kell ahhoz, hogy képesek legyünk felépülni belőle. A hiteles élet – az Existenz. A létezés egy új szintje. Ehhez sok önreflexióra, önismeretre van szükségünk. És a sok önreflexió és önismeret egyben megváltoztatja a többi emberhez való viszonyunkat is. Hogy vulgárisan fogalmazzak: kevésbé leszünk tőle seggfejek egymással. Mert képesekké válunk arra, hogy beleképzeljük magunkat mások cipőjébe (empátia). És támogassuk egymást az Existenz felé vezető utainkon, amelyekről felismerjük, hogy sokfélék, és nem lehet univerzálisan előírni mindenkinek ugyanazt az utat. kép: Alex Ruiz

Bryan Johnson amerikai techmilliárdos örökké akar élni. Az elmúlt években több millió dollárt költött egy életmeghosszabbító rendszer kidolgozására, amelyben minden, a testével kapcsolatos döntést orvosok csapatának utal ki. A cél: hogy csökkentse a teste „biológiai életkorát”. Minden nap több mint száz pirulát vesz be, oxigénnel dúsítja a vérét, fényterápiát folytat, folyamatosan monitorozza a szervei működését, beleértve még a péniszét is: számolja például, hogy hány erekciója van éjjel. Johnson 47 éves, de a csontjai állítólag olyan fiatalok, mint egy 30 évesé, a szíve egy 37 évesé. Folyamatos kezelésekre jár, hogy a bőre, a haja is megfiatalodjon. Gyakorlatilag az egész élete arról szól, hogy próbál fiatal maradni. Én egy évvel fiatalabb vagyok Johnsonnál, de a szervezete valószínűleg jóval jobb állapotban van, mint az enyém. Mégsem irigylem őt. Inkább szánom. Bár figyelek arra, hogy a koromhoz képest viszonylag jól karban tartsam a testem – de eszem ágában sem lenne a napjaimat azzal tölteni, hogy meghosszabbítsam őket. Még ha lenne rá elég pénzem és időm, akkor sem tenném. Nem csak azért, mert önzőnek tartom, hogy valaki, aki megtehetné, hogy a pénzéből mondjuk beteg, szegény gyerekeknek segít, inkább értelmetlen szépítőkúrákra ontja a pénzt. De azért is, mert ebbe az egész projektbe bele van kódolva a kudarc és szenvedés. Több, mint két és fél ezer éve élt egy király, aki a fiát próbálta mindentől távol tartani, ami rossz: öregségtől, haláltól, betegségtől. Palotájában csak és kizárólag fiatal, egészséges emberekkel vette körül a herceget, és elhalmozta minden földi jóval. Az ő törekvése legalább annyira hiábavalónak bizonyult, mint amilyen hiábavaló Johnson görcsös igyekvése arra, hogy megállítsa az öregedést és elkerülje a halált. A herceg, Gautama Sziddhártha, végül találkozott az öregséggel, a betegséggel és a halállal – és meg kellett tanulnia, hogy ezek az élet elkerülhetetlen velejárói. Ami keletkezik – az el is múlik. És a szenvedésünket elsősorban az okozza, hogy ragaszkodunk olyan dolgokhoz, amelyek múlandóak. Nem élsz igazán, ha nem fogadod el, hogy az élet múlandó. A tested lehet, hogy tovább él – de közben valami jóval fontosabbtól fosztod meg magad. A szellemi gyarapodástól. (note to myself)

„Szeressétek egymást” – többek között ilyen magvas gondolatokat osztottak meg kormányközeli véleményformálók a királyi tévén szilveszterkor. Még Süsüt – akarom mondani Bodrogi Gyulát – is felvonultatta a kormányzati cukiság-kampány, aki elmondta: a mese a legnagyobb ajándék. Megtudhattuk még azt is, hogy a magyar a legjobb nemzet az egész világon, hogy forduljunk egymás felé és hogy riariahungária. Hogy opera-énekesek, színészek, sportolók beszéljenek szilveszterkor, az egyébként nem lenne ördögtől való ötlet. Például egy erős demokrácia független közmédiájában. De nem így Magyarországon, ahol a demokrácia romokban, és a „köz”média már nyomokban sem tartalmazza a közt, ehelyett ipari szintű hazugság-gyárrá alakult. Itt a kormányhoz való lojalitás alapján kiválasztott celebeknek ez a negédes közhely-áradata és köldöknéző haza-puffogtatása, amivel betömték a Sulyok „köztársasági” elnök szilveszteri beszédének lemondása után hagyott űrt, leginkább enyhe hányingert hagy maga után. Mert az emberben leginkább az marad meg, amiről NEM beszéltek. Arról, hogy milyen rottyon van ebben az országban szinte minden, MÁV-tól kezdve a kórházakon és iskolákon át a gyermekvédelemig. Csillogó csomagolópapírban adják el nekünk a szart. Látszólag ezek a színészek, sportolók, zenészek teljesen apolitikus szerepet töltöttek be szilveszterkor. De a valóságban ebben az országban – mint ahogy az egész világon is – az ilyen típusú semlegesség mindig a hatalmon lévők érdekeit szolgálja. Az, hogy valaki hajlandó szilveszterkor a nevét és arcát adva semmiségekről beszélni az év 365 napjában egyoldalú propagandát toló királyi médiában, bizony politikai állásfoglalás a rendszer mellett. Legitimálják a hazugságot, a gyűlöletkeltést, a tömegmanipulációt. Vaclav Havel is megmondta, hogy az ilyen tekintélyelvű rendszereket nem a lelkes azonosulók tartják fent, hanem azok a konformisták, akik kényelmesen belesimulnak a hazugságba. Részévé válnak a politikai tájképnek. Nem kell feltétlenül aktívan politizálniuk: egyszerűen csak azt az üzenetet kell küldeniük, hogy ez most a realitás, ezt kell elfogadni. Sokan az írástudatlan napszámosokat, erdőben fát lopó falusi szegényeket teszik meg a fő felelőssé ennek a rendszernek a működéséért és fennmaradásáért. Kétségtelen, hogy az rendszer fő támaszát sajnos éppen azok az alacsony iskolázottságú tömegek képezik, akik egyébként a legkevesebb hasznot húznak belőle. De ne felejtsük el azoknak az írástudóknak a szerepét és felelősségét, akik siker- és pénzvágyból fenntartják a hazugságot, ami ezeket a tömegeket félrevezeti. Akik nélkül ez a rendszer már holnap is összeomlana.

Az idei új év igazi kulturális csemegével indult: a MÜPA-ban néztük meg Haydn Évszakok című oratóriumát. Először volt szerencsém Fischer Ádám karmestert élőben munka közben látni. Meg kell mondjam, lenyűgöző élmény volt. Ebbe a nem túl nagy termetű, immár a 70-es évei második felében járó emberbe annyi energia és kreativitás szorult, amit húszévesek is megirigyelhetnének. Valósággal ugrál a pódiumon, és kézmozdulatairól leginkább a spanyol polgárháború anarchista forradalmárai jutottak eszembe, amint ökölbe szorított kézzel kiáltják: No pasaran! (Nem törnek át!) Mindig nagy hatással van rám, ahogy rengeteg ember alaposan koordinált együttműködésével összeáll egy olyan összhangzat, ami aztán az emberi lélek ismeretlen dimenzióihoz nyit utat. Ezúttal is megtörtént a csoda: Fischer kotta nélkül (!) olyan mesterien összehangolta a bécsi Concentus Musicus Wien együttes, a Magyar Rádió Énekkara és a három sztárénekes produkcióját, amitől leesett az állam. Haydn ezen kései, érett alkotói korszakából származó zeneművének a témája: a természet és az ember. Az évszakok nagy körforgása – benne az egyes ember életének kis körforgásával. Makrokozmosz és mikrokozmosz. A vihar előtti csend, a vihar dühöngése és a természet újjáéledése vihar után. 1801-ben készült, a történelem viharai közepette: néhány évvel később Hayden házának ablakai is rázkódtak a Bécset ostromló Napóleon ágyútüzétől. Ekkor Haydn már halálos betegen feküdt otthon. Az Évszakok volt az egyik hattyúdala. Amelybe, én úgy érzem belesűrítette saját halálfélelmét is (a Tél zord ábrázolásával), és keresztény hitét abban, hogy a Télen túl várja egy Örök Tavasz. A keleti ember elfogadja az örök körforgást, és ebben az elfogadásban nyugalmat lel. A nagy kerék középpontjába törekszik: ahol egykedvűen (upeksha) tűri az idők zivatarait. A nyugati ember nyugtalan lelkének viszont kell valami más – kell egy kiút az örök körforgás monotóniájából. Egy ígéret, egy remény, hogy a körforgásnak egyszer majd vége lesz és eljön a tél nélküli tavasz, az éjszaka nélküli reggel, az öregedés nélküli ifjúság, a szenvedés nélküli öröm. Haydn ízig-vérig nyugati ember – és ezt az ígéretet sűrítette bele ebbe a zeneműbe. Ugyanazt az ígéretet, a haladásba vetett hitet, amivel Madách zárta Az ember tragédiáját: „Ember, küzdj, és bízva bízzál!” A 21. században azonban már nem tudjuk némi szorongás nélkül hallgatni az Évszakokat. Vajon tényleg elegendő követni a bibliai parancsot: „szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet”? Vajon nem váltunk-e mi magunk a természet rendjének felborítóivá? Nem tudunk nem arra gondolni, hogy az évszakoknak az a körforgása, amiről Haydn korában még azt gondolhatták, hogy Isten által a teremtés során mechanikusan beprogramozott szekvencia – mennyire törékeny. Persze az ember mindig is átélt éghajlat-változásokat. Haydn például a Kis Jégkorszak idején élt, amikor még látta, ahogy vásárokat rendeznek a befagyott Duna vagy Temze jegén. De az Évszakokban egyfajta naiv, idealizált képet fest az ember és a természet kapcsolatáról. Nem sejthette, hogy éppen az ember tevékenysége válik egy nap majd a klíma-katasztrófa motorjává. Hegyeket járó emberként a saját szememmel látom, hogy Haydn szülőföldjén, Ausztriában ez a változás még a lassan elsivatagosodó Alföldnél is látványosabb: a gleccserek évről évre zsugorodnak, a hóhatár egyre feljebb kerül, az időjárás kiszámíthatatlanná válik. Egyre többen érezzük úgy: valahol utat tévesztettünk. Úgy kezeljük a természetet, mint korlátlanul kizsákmányolandó, meghódítandó erőforrást. Mintha nekünk Istentől rendelve járna az, hogy pusztítsuk az erdőket, szennyezzük a földet, a tengert és az eget. Pedig talán ideje lenne átértékelnünk a saját helyünket a természetben. Mi is részei vagyunk ennek a nagy körforgásnak, amiben minden mindennel összefügg. Kivételes hatalmunk kivételes felelősséggel kellene, hogy járjon. Fel kell nőnünk ahhoz, hogy a „teremtés koronái” legyünk – különben pusztulás vár ránk.

Valahol jelképesnek éreztem, hogy éppen az idei év végén hunyt el Jimmy Carter volt amerikai elnök. 101 éves volt. Halála, a második Trump-elnökség előestéjén, egy korszak végét is jelenti. Carter egy olyan politikai örökséget képviselt, aminek ebben a Trump nevével fémjelzett igazság-utáni korszakban már nincsen helye. Nehéz lenne ugyanis nagyobb szakadékot elképzelni két elnök között, mind emberi, mind politikusi minőségben, mint ami Cartert Trumptól elválasztja. Megérdemli, hogy az év utolsó napján még tisztelegjek az emléke előtt. Kezdjük azzal, hogy Carter nem volt különösebben sikeres elnök. Ami egyrészt következik abból, hogy borzasztó nehéz időszakban került a kezébe az ország kormányzása a 70-es években. Az olajválság miatt kígyózó sorok alakultak ki a benzinkutaknál – márpedig az amerikai szabadság- és jólét-eszménynek kevés tökéletesebb megtestesítője van, mint az olcsó benzin. Ráadásul az iráni iszlamisták túszul ejtették a teheráni amerikai nagykövetség dolgozóit, akiket elnöksége végéig nem sikerült kiszabadítania. De ahhoz, hogy az elnökségét az amerikaiak többsége kudarcnak bélyegezze, ahhoz kellett még valami: az ő hajthatatlan, makacs, elvhű politizálása. Nem volt különösebb érzéke a kongresszusi hatalmi játszmákhoz, mint Bidennek, sem a média-vezérelte tömeg-manipulációhoz, aminek Trump a mestere. Progresszív egészségügyi reformja, a jóléti állam erősítésére irányuló törekvése nagyrészt elbukott a Kongresszus ellenállásán. Azzal az üzenettel lett elnök, hogy ő – Nixonnal ellentétben – soha nem fog hazudni a népnek. És így is tett. Carter a gazdasági recesszió kellős közepén azóta is hallatlan dolgot művelt. Nem kezdett el terelni és kertelni arról, hogy a kormány és ő majd megoldanak mindent. Hanem tükröt tartott az amerikai nép elé. Őszintén, minden kertelés nélkül a szemébe mondta az embereknek egy televíziós beszédben, hogy az ország rossz irányba halad. És nem egyszerűen azért, mert olajválság van. Hanem azért, mert az egész nyugati társadalom a mértéktelen növekedés és fogyasztás bűvkörébe került. Ahol – ahogy híresen megfogalmazta – az emberek identitását nem az adja, hogy mit tesznek, hanem az, hogy mit birtokolnak. Ez az egyszerű déli farmerből lett elnök, aki a maga őseinek puritán egyszerűségével, szüleinek töretlen baptista hitével hitt az amerikai alapító atyák eszméiben, felszólalt a korlátlan fogyasztás ellen. Amire az amerikai társadalom a 20. század második felében az egész fejlődését alapozta. És ezt az amerikaiak soha nem bocsátották meg neki. Inkább választották helyette azt a Marlboro-reklámból kipattintott kaliforniai cowboy színészt, aki a piac mindenhatóságának hazugságával, az egyéni vállalkozás neoliberális kultuszának negédes sziréndalaival kábította őket. Carter nem volt sikeres elnök – talán nem is volt jó politikusnak. A politikában ugyanis az eszmék helyett inkább az érdekek számítanak. Sokat hibázott. Mégis, az emberi tartás és integritás, a jellem, a szemlélet, amit képviselt, a 20. századi történelem egyik legjelentősebb közéleti szereplőjévé tette. Ő hozta tető alá Izrael és Egyiptom közötti békét, ami mindezidáig az egyik legjelentősebb lépés volt a közel-keleti béke irányába. Az elnöksége után létrehozta a Carter Központot, és fáradhatatlan munkával elérte, hogy számos pusztító, milliók életét követelő trópusi betegség ma már leginkább rossz emlék. A guinea-féreg betegség például a 80-as években még 3,5 millió embert érintett, míg ma már kevesebb, mint tucatnyi fertőzést regisztrálnak évente – és ez főként Carter érdeme. Aki elnökként és filantrópként is szenvedélyesen vallotta, hogy az egészség – emberi jog. Minden embernek joga van a magas szintű egészségügyi ellátáshoz. Carter sok szempontból megelőzte a korát – a túlfogyasztás elítélése mellett már elnökként napelemeket szerelt fel a Fehér Ház tetejére, hogy a megújuló energiaforrások jelentőségét hirdesse. Élete végéig a Habitat for Humanity aktivistája volt, aki önkéntesen házakat épített a szegényeknek. A személyében jól megfért egymással a spiritualitás, hit és a progresszív politika, ami közé a 21. században egyre többen próbálnak éket vernél mindkét oldalról. Amerika most egy olyan év elé néz, amikor egy olyan ember kerül az elnöki székbe, aki se emberileg, se politikailag a nyomába sem érhet. És talán pont ez a hitvány intermezzo kell majd ahhoz, hogy az emberek ismét elkezdjék értékelni a közéletben Carter humanista örökségét. Addig is, öveket bekapcsolni: jön 2025! Minden kedves olvasómnak boldog új évet kívánok! ❤

Milyen is a jó gyerek? Sokféle felnőttel beszélgetve arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy sokaknak az számít „jó gyereknek”, aki úgy van jelen – mintha igazából ott sem lenne. Jelenlétével nem okoz gondot, bosszúságot a felnőtteknek. A gyerekre még ma is sokan úgy tekintenek, mint menedzselendő problémára. Annál jobb, mint kevesebb figyelmet, energiát igényel a szülők részéről. „Milyen szépen eljátszik magában!” „Egyedül végigalussza az éjszakát!” „Soha nem sír.” „Jól nevelt, mindig szót fogad.” Megmondom őszintén, én nem szeretnék egy ilyen „jó gyereket”. És nem azt tartom jó szülőnek, aki olyan „jó” gyereket nevel, akivel „nincs baj”. Mert az ilyen értelemben felfogott jóság lehet, hogy jó a szülőnek, a nagyszülőnek, a gondozónak, de nem jó a kisgyereknek. Egy a szüleihez biztonságosan, egészségesen kötődő kisgyerek bizony bosszantóan gyakran igényli a szülei testi közelségét, figyelmét. Gyakran hangosan és zavaróan jelzi a szükségleteit. Gyakran próbálgatja a határokat. Az a dolga, hogy megtanulja: vajon milyen a világ, amibe beleszületett. „Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e megszólítani a világot, vagy tök fölösleges – és ezt egy életre tudomásul veszi,” mondja Ranschburg Jenő. Tudjátok mit? Teszek a konvenciókra és elvárásokra. Én nem „jó gyereket” akarok nevelni. Azt szeretném, hogy a gyerekem olyan emberré cseperedjen, aki képes egészségesen kötődni, bizalommal és nyitottsággal tekinteni a világra, értékelni és szeretni benne saját magát. (note to myself)

Hány Magyarország is van valójában? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, miközben a Népszava riportját olvastam azokról az észak-magyarországi szegényekről, akiknek nincs mivel fűteniük a téli hidegben. Nincs – mert nincs rá pénzük, hogy tűzifát vegyenek. Annak ugyanis köbmétere 35 ezer forint, és 10 köbméter alatt nem is szállítják ki. Egy minimálbérből, közmunkából, rokkant-nyugdíjból stb. élő embernek esélye sincs arra, hogy legálisan szerezze be a tüzelőjét. Ezért aztán illegálisan lopják a tűzifát az erdőből. Felkerekedik a falu apraja-nagyja. Csak annyit visznek, hogy legalább 16 fokra fel tudják fűteni a szobát, ahol alszanak. Csecsemő és aggastyán. Riadóláncban szedik, hogy értesítsék egymást, ha jön a rendőrség. Mert az államnak arra nincs érkezése, hogy segítse a szegényeket abban, hogy ne fagyjanak meg. De arra van pénz, hogy lovasrendőrökkel (!) és drónokkal (!) őrjáratozzanak az erdőben, tűzifa-tolvajokra vadászva. Ha elkapnak valakit, 72 órára beviszik. Így elveszítheti a munkáját és azt a kevés bevételét is, ami van. Szóval van egy Magyarország, a nyomor Magyarországa – ahol a választás a következő: fagyhalál vagy éhhalál. Így legyél erkölcsös és törvénytisztelő állampolgár! Aztán van egy másik Magyarország – a Döbrögik Magyarországa, akik több százmilliós villákban kortyolgatják a minőségi bort a hideg téli estéken – esetleg luxusklubokban, jachtokon szippantgatják az örömlányok fenekéről a kokaint valami trópusi tengeri paradicsomban. Ez a Magyarország irdatlan pénzekbe kerülő fegyelmező-büntető apparátust tart fent, csak hogy szegényeket megbüntessen azért, mert túl akarnak élni – ahelyett, hogy segítene nekik túlélni. És eközben persze ugyanez a büntető apparátus látványosan impotensnek mutatkozik akkor, amikor nem holmi tűzifáról, de közpénzek milliárdjainak eltüntetéséről van szó. És van persze egy olyan Magyarország is, ami a kettő között helyezkedik el: a középosztály Magyarországa. Nagy valószínűséggel Te is oda tartozol, nyájas olvasó – akárcsak én. Viszonylagos kényelemben és biztonságban élünk, bár ezért keményen meg kell dolgoznunk. És egyben tudatlanságban is. Időről-időre, múló pilanatokra feltárul előttünk az a másik két Magyarország – a nyomoré és a Döbrögiké – de hisszük is, meg nem is. Irigyeljük a gazdagot, lenézzük a szegényt. Legtöbben apatikusan legyintünk és azzal nyugtatjuk a lelkiismeretünket, hogy hát a világ már csak ilyen. „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált.” Pedig nem, nem kellene szükségszerűen ilyennek lennie. Mi magunk tesszük azzá. A változást nem várhatjuk a nyomorgóktól, akiknek a napi szintű túlélés a gondja, sem a Döbrögiktől, akiknek jó így, ahogy van. Rajtunk múlik, hogy álmodjuk egy új Magyarországot – ami nem szakad szét párhuzamos valóságokra. Egy szolidáris, szabad Magyarországot. Ahol a jog asztalánál mind egyaránt foglal helyet, a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. Álom? Meglehet. De ez az álom tesz minket magyarrá – nem a melldöngető nacionalizmus. Kölcsey, Petőfi, Ady és József Attila hazájának örökösévé.

Egész nap folyamatosan emlékezünk. Még akkor is, amikor éppen ennek nem vagyunk tudatában. Amikor nem is gondoljuk végig, mit csinálunk – csak csináljuk. Mert olyan tevékenységet végzünk, amit az agyunk már teljesen robotpilótában képes végezni. Elindulunk a kocsival. Feltesszük főni a kávét. Kinyitjuk a bezárt ajtót. Megmossuk a fogunkat. Ezek olyan dolgok, amiket valószínűleg 5 vagy 10 éve is éppen így csináltunk volna. Rossz és jó szokások egyaránt: behuzalozódtak az idegrendszerünkbe. És akkor ott van még ezernyi dolog, ami viszont nagyon is aktuális emlék – ami igényli, hogy az agyunk tudatosítsa. Például emlékezünk, hogy szerdán le kell adni valami határidős melót. Hogy ma el kell vinni a gyereket a bölcsibe. Hogy éppen új része jött ki a sorozatnak, amit nézünk. Hogy találkozni fogunk pénteken a barátainkkal. Ezeknek a dolgoknak a fejben tartására rengeteg energiát fordítunk. Szorongásaink középpontjában állnak. Pedig ezeknek egy év, vagy akár már egy hónap múlva jóval kisebb jelentősége lesz – évtizedek távlatából pedig jelentéktelen semmiséggé zsugorodnak össze. És miközben hatalmas erőfeszítéssel a tudatunk felszínén tartjuk a határidőket, feladatokat, teendőket és mulasztásokat, majd belefeledkezünk a robotpilóta-szokásainkba – gyakran éppen a leglényegesebbeket felejtjük el. Egyszerűen kihullanak az agyunkból. Kiszorítja őket az a rengeteg kacat, amit éppen olyan nagy becsben tartunk – aminek olyan óriási fontosságot tulajdonítunk. Elfelejtjük, hogy milyen fontosak nekünk azok, akiket szeretünk. Hogy mik is azok az értékek, amelyek meghatározzák, hogy kik vagyunk. Úgy teszünk, mintha örökké élnénk – elfelejtjük, hogy az életünk véges. Már Szókratész is megmondta, hogy az igazi tanulás, az igazi tudás – mindig egyben emlékezés (anamnézis). Ami igazán fontos, az bennünk van, mindig is bennünk volt – és mégis, újra és újra elfejeltjük. A különféle kontemplatív gyakorlatok, spirituális módszerek, mint a meditáció, gyakorlatilag nem egyebek, mint az emlékezés eszközei. Nem adnak semmi olyat, ami ne lenne már eleve bennünk. Egyszerűen eltakarítják a szemetet az útból, hogy jobban hozzáférhessünk ahhoz a tudáshoz, ami bennünk van.