Péter Sárosi

Kétféleképpen élhetsz.

Egyrészt úgy, ha folyamatosan nemet mondasz az életedre. Ha minden idegszáladdal tagadod, ami veled történik. Ha tagadod azt, aki vagy. És próbálsz elmenkülni magad elől – távoli helyekre, különös tudatállapotokba. Csak hogy ne kelljen átélned, ami történik veled. Más életet álmodhatsz magadnak. Hajszolhatod a tökéletességet, folyamatosan elégedetlenkedve azzal, ami van. Épí­tgetve az ego-legót, sóvárogva arra, hogy valaki legyél, akiről tudod, hogy nem te vagy. Kergetve a múlt és a jövő délibábjait.

Vagy élhetsz úgy, hogy igent mondasz az életedre – a maga tökéletlenségében. Megveted a lábad a jelen pillanatban. És onnan szelí­den, kedvesen nézed saját magadat, mint egy régi jó barátot. Igent mondasz saját magadra, erre a gyarló, törékeny, mégis szeretnivaló lényre, aki vagy – mert csak úgy válhatsz azzá, akinek lenned kell, ha lemondasz róla, hogy mindig mássá akarj válni. Igent mondasz a fájdalmas tegnapra és a bizonytalan holnapra – de létezni a jelenben létezel.

Jack Kornfield, pszichológus és meditációs tanár í­rja:

„A szellemi élet igazi feladatát nem távoli helyeken és különös tudatállapotokban lehet megtalálni: az itt van a jelenben. Arra buzdí­t minket, hogy befogadó lélekkel, bölcsen, tisztelettel és kedves szí­vvel fogadjuk mindazt, amit az élet elénk tár. Egyaránt meghajolhatunk a szépség és a szenvedés, az elakadásaink és zavarodottságunk, a félelmeink és a világ igazságtalanságai előtt. Az igazság ilyen módon való megtisztelése a szabadság felé vezető ösvény. Meghajolni az előtt, ami van, és nem valamiféle idealizált valóság előtt, nem mindig könnyű. De legyen bármilyen nehéz is, a leghasznosabb és legbecsületreméltóbb gyakorlatok közé tartozik.”

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Pilinszky János, Milyen felemás
kép: Lora Zombie

(esti versek a Drogriporterrel)

117 éve a mai napon született Albert Hofmann svájci vegyész, a pszichedelikus drogkutatás úttörője. Nem csak az LSD-t szintetizálta és próbálta ki egy személyben először, de ő volt az, aki először izolálta, elnevezte és szintetizálta a varázsgomba hatóanyagait, a pszilocibint és pszilocint. Hofmann a bajkeverő csodagyerekének nevezte az LSD-t, ami a 60-as években a tudományos laboratóriumokból kikerült az utcára és egy egész generáció lázadásának szimbólumává vált. Nagy csalódás volt a számára, hogy az LSD-vel kapcsolatos tudományos kí­sérleteket évtizedekre betiltották, de reményét fejezte ki, hogy egyszer még elnyeri a méltó helyét a gyógyászatban és az emberi elme kutatásában. Arról álmodott, hogy a pszichedelikus szerek szerepet játszhatnak abban, hogy helyreállí­tsák a természet és az ember közötti kapcsolat harmóniáját. Úgy tűnik, a reményei a halála utána lassan valóra válnak, legalábbis részben. Az LSD-vel kapcsolatos kutatások új lendületet kaptak. De egyben azt is látjuk, hogy a civilizációnk önpusztí­tása soha nem látott méreteket ölt. Vajon szerepet játszhatnak a pszichedelikus szerek abban, hogy „felnyissák a szemünket és a belső érzékenységünket a teremtés csodáira”, mint ahogy azt Hofmann megálmodta? Vagy csak szimplán egy új profittermelő iparággá válik ez is, szí­nfolttá a technokrata értelmiségiek és vagyonosok rekreaációs palettáján? Nem tudom megmondani. Mindenesetre az LSD jövőjére még az azt démonizáló tiltáspártiaknál is sokkal nagyobb veszélyt jelentenek azok az emberek, akik agyatlanul, tisztelet és tudatosság nélkül használják. Te, aki LSD-t vagy hasonló szereket használsz: tudd, hogy nagy a felelősséged. Aki tiszteletnül, felkészületlenül, felelőtlenül bánik vele, az nem csak magára jelent veszélyt – de egyben muní­ciót ad azoknak, akik tűzzel-vassal irtanák. Végső soron az LSD akkor töltheti be azt a szerepet, amit Hofmann álmodott neki, ha nem úgy bánunk vele, mint valami tömeggyártott, eldobható játékszerrel. Ez a mysterium tremendum et fascinans. Csak különleges, ritka alkalmakkor, különleges emberekkel, megfelelő állapotban, megfontolt szándékkal, biztonságos környezetben, tudatosan, felkészülten érdemes.

Egy tanár az iskolában megkérdezte a gyerekeket: milyen szí­nű az alma?
– Piros! – kiabálták többen a gyerekek közül.
– Így van, ügyesek vagytok, dicsérte meg őket a tanár.
– Sárga! – tette hozzá két másik gyerek.
– Valóban, vannak sárga almák is, hagyta jóvá a tanár.
– Fehér! – jegyezte meg egy kisfiú.
– Nem, ez butaság, az alma nem fehér – csóválta a fejét a tanár.

Pedig a kisfiú nem mondott butaságot. Ha felvágod az almát, akkor a belseje bizony fehér. És vajon miért lenne fontosabb a felszí­n, mint a belső?

De mi annyira függünk a valóságról kialakí­tott koncepcióinktól, hogy nem tudunk elszakadni a felszí­nes észleléseinktől. Nem tudunk már azzal a gyermeki nyitottsággal, őszinteséggel rácsodálkozni a világra, mint a kisfiú.

Más embereket, és saját magunkat is úgy látjuk, amilyennek a környezetünk, a közösségünk látni engedi. Makacsul ragaszkodunk a képhez, amit saját magunkról alkottunk, a történetekhez, amelyeket magunkkal kapcsolatban mondunk saját magunknak. Ragaszkodunk a félelmeinkhez, a szégyenünkhöz. Hajlamosak vagyunk évekig, évtizedekig benne maradni olyan tévképzetekben, olyan rögeszmékben, amelyek feloldása annyira pofonegyszerű lehetne, ha képesek lennénk perspektí­vát váltani. És mégis: ez az egyszerű lépés gyakran a legnehezebb.

„Megértem én, hogy együtt kell érezni a drogfüggőkkel, de hol marad az egyéni felelősség?” „Vajon közben hány gyermek, házastárs, hozzátartozó élete megy tönkre a nagy együttérzésben?” „Mi van, ha a függő játszmázik, hazudik, tönkreteszi a családját?”

Ilyen és ehhez hasonló kommentek érkeznek azokra a posztjaimra, amelyek az együttérző figyelem fontosságát hangsúlyozzák a drogfüggőséggel küzdő emberekkel kapcsolatban. És persze egy pillanatig nem állí­tom, hogy a kommentek mögött feszülő érzelem ne lenne jogos. Hiszen olyan hozzátartozókról van szó, akik akár hosszú évekig, évtizedekig próbáltak együtt élni egy olyan emberrel, akinek az önpusztí­tása egyben az emberi kapcsolatait is pusztí­totta.

És vajon ők nem jogosultak együttérzésre? Vajon nekik nem jár a szolidaritás? De bizony jár.
Vajon nekik tűrniük kellene, hogy tönkretegyék az életüket? Semmiképpen sem.

Érdemes tisztázni azt, hogy miről szól az együttérzés – és miről nem szól. Mert enélkül csak vaktában vagdalkozunk a szavakkal, és óhatatlanul is megbántjuk egymást. Hiszen mindenki a maga szenvedéséből indul ki, és ennek a tükrében fogja értelmezni az elmondottakat.

Először is, fontos megkülönböztetni azt, amit a pszichológusok „empátiás aggodalomnak” neveznek a valódi együttérzéstől. Mindkettő az empátiánkból fakad: abból a képességünkből, hogy át tudjuk érezni egy másik emberi lény szenvedését, képesek vagyunk az ő cipőjébe képzelni magunkat. Ha azonban ebből az empátiából azt a következtetést vonjuk le, hogy nekünk kell megmentőnek lennünk, hogy magunkra kell vennünk a másik, önpusztí­tó ember tetteiért a felelősséget – az félrevisz. Tehetetlennek érezzük magunkat, elfojtuk a saját érzéseinket, bizonytalanságot, aggodalmat és stresszt érzünk. Ezt nevezik empátiás aggodalomnak.

Ezzel szemben a cselekvő együttérzés egyik fő sajátossága az, hogy az ember nem egyszerűen empatikus a másik ember szenvedéseivel szemben – de egyben képes meghúzni az egészséges határokat is saját maga körül. Képes meghúzni a vonalat: ezt lehet velem megtenni, de ezt már nem. És erre akkor képes, ha egészséges önértékeléssel rendelkezik. A másokkal való cselekvő együttérzés ugyanis a saját magunkkal szemben érzett együttérzéssel kezdődik. Ha mi nem vagyunk rendben saját magunkkal, akkor mi is csak a probléma részei lehetünk, nem pedig a megoldása.

Ezért van az, hogy a függőséggel küzdő ember hozzátartozójának a legelső, legfontosabb lépés: saját magával foglalkozni. Ez nem önzés! Mint ahogy az sem önzés, ha a repülőn vészhelyzetben az édesanya először a saját oxigénmaszkját helyezi fel, és csak utána a gyerekét. Hiszen ha nem í­gy tenne, akkor lehet, hogy elájulna még azelőtt, mielőtt feltehetné a gyerek maszkját!

A saját magunkon való dolgozás első lépése, hogy önjelölt Terézanyuból olyan társsá váljunk, aki képes kiállni magáért – és egyúttal képes eredményesen támogatni mást az ő küzdelmében. És ebben a hozzátartozó nincs egyedül: fordulhat támogató, önsegí­tő közösségekhez, szakemberekhez.

Brené Brown, az empátia és a szégyen egyik legismertebb kutatója szerint a legegyüttérzőbb embereket nem az önfeláldozásról lehet megismerni. Nem fojtják el a saját érzéseiket, nem teszik háttérbe a saját szükségleteiket, nem válnak valamiféle emberfölötti szuperhőssé. Hanem képesek rá, hogy meghúzzák a felelősség határait a kapcsolataikban. Képesek arra is, hogy nemet mondjanak, ha kell.

Egy saját történetet hoz fel példának. Volt egy barátja, aki az elmúlt években folyamatosan ittasan jelent meg a házibulikon, amiket szervezett. A többieket ez kellemetlenül érintette. Amikor legközelebb meghí­vta, elmondta neki, hogy szí­vesen látja a partin, de csak akkor, ha nem iszik, mert ő nagyon rosszul érzi magát a társaságában, ha ittas. A barát erre hebegni-habogni kezdett: „Igen, valóban kicsit elszaladt velem a ló legutóbb, majd próbálom visszafogni legközelebb.” Erre Brown í­gy felelt: „Nem arra kérlek, hogy fogd vissza az ivást, hanem arra, hogy ne igyál, ha eljösz.” Pont.

Vajon ezzel akkor Brown, az együttérzés nagyasszonya és az empátia bestseller í­rója í­télkező és megbélyegző lett volna? Egyáltalán nem. Egyszerűen elmondta, hogy őt miként érinti érzelmileg a barátja ittassága, és kijelölte a saját határait. A határok kijelölése pedig nem í­télkezés.

„Ha elodázod a konfliktust csak azért, hogy ne vessz össze másokkal, akkor belül indí­tasz háborút,” í­rja Brown. „Nem tudunk kapcsolódni máshoz anélkül, hogy ne lenne világos, hogy hol végződünk mi és hol kezdődik ő. Ha nincs autonómia az emberek között, akkor nincs együttérzés, csupán behálózás van.”

Egy pragmatikus stratégiát is nyújt a határok kijelölésére: „Live BIG”. A kifejezés feloldása:

B = Boundaries (határok): tegyük egyértelművé, hogy mit lehet, és mit nem lehet a kapcsolatban.
I = Integrity (integritás): kérjük számon a határokat, magunktól és a másiktól is, és ha nem tartják tiszteletben a határokat, akkor annak legyen következménye. Az integritás a bátorság választása a kényelem helyett, az értékeink gyakorlása és nem csak kinyilvání­tása.
G = Generosity (nagylelkűség): ne vonjuk kétségbe a másik szenvedését, érzéseit, ne tekintsük a viselkedésüket gonoszságból fakadónak, de tegyük világossá, hogy a felelősség az övék érte.

Fontos látni, hogy a függőség nem akaratgyengeség vagy jellemhiba eredménye, hanem a szenvedésben gyökerezik, amely gyakran a korai gyermekkorra vezethető vissza. És fontos látni azt is, hogy a függőség nem egyszerűen egy „elromlott egyén” működési zavara – hanem az egész közösségé is. És ha saját magunkkal kapcsolatban is alkalmazzuk az együttérző figyelmet, ha kí­váncsian, de nem í­télkezően próbáljuk megfigyelni a szenvedésünket – akkor nagyobb eséllyel fogunk tudni támogató jelenlétet biztosí­tani másnak is. Együttérző, de hiteles és őszinte tükröt mutatni másnak. És ez néha fájdalmas döntésekkel jár, de többet ér, mint a megmentő szerep, ami a leginkább csak a probléma fenntartását eredményezi.

A Drogriporter Tudástár vonatkozó szócikke: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/

Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, hogy több hasonló í­rás születhessen: https://drogriporter.hu/tamogass/

Birtoklom, tehát vagyok. Ez lehetne a mottója a NER új arisztokratáinak.

Mohón szürcsölik, hörpölik, halmozzák a közpénzt. Jachtok, porschék, földek, villák, szállodák, strandok, gyárak, erőművek, éttermek. Még, még, még. A pöffeszkedés, ahogy a csilivili autóból kiszállva nagy diszkréten kivillantják a karórájukat, aminek az árából egy kisebb falu évekig megélne.

Akinek van – az ér valamit. Akinek nincs – az nem ér semmit. Ez egy „régimódi kereszténydemokrata ország” elsőszámú erkölcsi normatí­vája.

Mert a legironikusabb, hogy pont azok az emberek hivatkoznak a leginkább ájtatosan Istenre meg erkölcsre, akik a legmegszállottabban hajszolják a birtoklás illúzióját. Van pofájuk kereszténységről papolni, a vallásról, ami szerint könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni az Isten Országába…

Ha tehetnék, persze felvásárolnák, akarom mondani, közbeszereznék a legjobb telkeket ott is, az Isten Országában. „Déli fekvésű villa a Mennyország keleti fertályában az Angel Boulevard-on, közel az isteni trónushoz és az angyali karokhoz, kihagyhatatlan ajánlat, ki ad érte többet? Lőrinc úr? Miniszter úr? Esetleg püspök atya?”

Pedig vajon birtokolhatsz-e bármit, ami fontos? Vajon birtokolhatja-e az ember a földet, amin áll? A vizet, amit iszik, amiben fürdik? A levegőt, amit szí­v? Az erdőt, amiben sétál? A hegyet, amire felmászik? Birtokolhatod-e az eget, amire felnézel?

A bevándorló harlekinkaticát őshonos rokonával, a hétpettyes katicával szemben közutálat övezi. Invazí­v és kártékony faj. Kellemetlen a csí­pése, a szőlőfürtök közt megbújva megkeserí­ti a mustot, kiszorí­tja hétpettyes rokonát. Télen pedig rajokban beveszi magát a házakba, ahol az emberek idegeire megy.

A múltkor megfigyeltem, ahogy a benti melegben megélénkült harlekinkaticák agyatlan zombiként róják köreiket. Mintha nem találnák a helyüket ebben az idegen környezetben, mintha valami számunkra tökéletesen érthetetlen, idegen szándék vezetné őket, mintha keresnének, kutatnának valamit. Össze-vissza mászkálás közben gyakran öngyilkos helyzetekbe manőverezve magukat, vak ösztönöktől hajtva. És valahol megszántam őket. A szenvedésüket. Valami különös módon ismerőset fedeztem fel benne.

És közben ebben a banálisan hétköznapi szituációban mintha megvilágosodtam volna: hirtelen fókuszba állt a valóság, szavakkal nehezen kifejezhető módon. Ennek a kis jelenetnek a mikrokozmoszában, ami eddig inkább csak bosszúságot okozott, megláttam valami mást, egy ezen túlmutató makrokozmikus jelentést.

Vajon nem ugyanilyen élmény lehet egy nálunk jóval magasabb értelmi szinten létező lény számára nézni azt, ahogy ez a kártékony faj, az ember, értelmetlen és agyatlan, pusztí­tó és önpusztí­tó viselkedés-loopokba hajszolja magát a Föld bolygón? Vajon egy ilyen magasabbrendű belátással rendelkező idegen lény szempontjából mennyiben jobb, mennyiben különb az ember, ami, a teremtés koronája-hübrisz ellenére, valójában számára éppen oly kevéssé értelmes ösztönlényként hajszolja a maga délibábjait? Hiú illúziók rabságában, tévhitek függőségében rója monoton köreit mohón sóvárogva egy olyan kielégülés után, ami soha nem jön el?

Egyben megértettem azt is, hogy az önpusztí­tó sóvárgások saját farkába harapó kí­gyója fölött, mögött létezik valami más is. Hogy a vak ösztönlények mohó tülekedésén túl, a vágyak és illúziók karmikus körforgásának mozdulatlan középpontjában ott van egy ellentétes irányú erő. Ezt a keresztények Logosznak, a buddhisták Dhammának nevezik – a tapasztalati megértésen, a belátáson keresztül nyilvánul meg bennünk.

És mi, emberek, a harlekinkaticákkal ellentétben jóval szerencsésebb helyzetben vagyunk, hiszen jóval fejlettebb képességekkel rendelkezünk, hogy eljussunk a belátás fényéhez, a Logoszhoz. Ami megvilágí­thatja számunkra a saját utunkat: a szokások vak automatizmusait, a rögzült reakció-mintákat, amelyeken keresztül újra- és újratermeljük a szenvedést. A belátás nem jelenti azt, hogy szükségszerűen rögtön meghaladjuk a szenvedést, és hogy szükségszerűen kikerülünk az ösztönvilág determinizmusának rabságából. Viszont ad egy jelentést, egy értelmet, egy irányt az életünknek. Rácsodálkozunk a világegyetemre, mintha most látnánk először.

Ami eddig csupán kilátástalanul ismétlődő sziszifuszi egyéni szenvedésnek tűnt egy könyörtelen, kaotikus univerzumban, abban meglátjuk a nagy kozmikus dráma felvonását. Többé nem monoton, céltalan, önismétlő körökben mozgunk, hanem egy úton, ami távoli hegycsúcsok felé vezet. Kí­váncsian szemléljük a horizontot, hogy vajon mit tartogat nekünk. Nem elveszett bolyongók vagyunk többé, hanem utazók. Zarándokok.

(notes to myself)

Az elme olyan, mint egy állandóan izgő-mozgó, mindig figyelmet követelő kisgyerek. „Apu, nééézd!” Ha nem kap megfelelő szórakoztatást, ha elvesszük tőle a játékát, akkor toporzékol. „De én ezt akarooom!” És ha sikerül is végre elterelni a figyelmét az idegesí­tő szirénázós játékautóról, amit a nagyiék annak ellenére vettek neki, hogy a lelkükre lett kötve: NE vegyenek vinnyogós játékot, hát akkor is kell neki valami más.

Hát í­gy van ez a mi kis hisztis elménk berögzült szokásaival is.

Nekem például sokáig a fűszí­vás jelentette az elmém kisded játékát. Esténként megtekertem egy spanglit, és élveztem a daydreaming projektet: órákig el tudtam lenni a kis világomban. Fantáziáltam mindenféléről, és néha hétköznapi, banális dolgok is olyan érdekesnek tűntek, mint amikor kisgyerek voltam. Höhö. Ilyen a fű: felkiáltójelet tesz mindenféle észlelt élmény mellé, növeli a wow-faktort. Mint ilyen, egyébként a kannabisz, még ha a legtöbb országban tiltják is, valójában tökéletesen illeszkedik a fogyasztói társadalom által generált életformához. Junkfood, nasi, cukros üdí­tő, idétlen kacatok és sorozatok? Beszí­vva biztos az is fun. Na mindegy, ez csak zárójelben.

És bár a fű már évek óta eltűnt a hétköznapjaimból – az elmém egyáltalán nem szűnt meg trükközni. Nem úgy van az, édesapám, hogy csak úgy kiveszel valamit, aminek fontos funkciója van az életedben, aztán csak úgy megy majd minden tovább, mintha mi sem történt volna – morfondí­rozott magában. Vannak ismerőseim, akik, miután befejezték a szí­vást, vagy éppen spurizást, kólázást stb., rákaptak az alkoholra. Annak mindig csúnya vége lesz, egyáltalán nem jó deal. Nálam szerencsére nem ez történt.

Én egy másik csoportba tartozom: a stresszevők csoportjába. És rá kellett jönnöm, hogy a fűszí­vásnál jóval makacsabb függőséggel állok szemben. „Még tényleg éhes vagy?” – szokta kérdezni a feleségem, amikor többet eszek a kelleténél. És valóban: most tényleg éhes vagyok? De vajon mi az éhség? Talán csak egy üzenet, amiben a szervezet tudatja, hogy energiára van szüksége? A francokat. Az éhséget az elménk teremti meg, és az elme pedig trükkös jószág. Akkor is nagyon jól el tudja hitetni velünk, hogy éhesek vagyunk, amikor igazából a szervezetünknek egyáltalán nincs már szüksége többletenergiára.

„Nézd, étel, egyél, különben éhenhalsz!” – indí­tja be az elme az evolúciósan bekódolt vészjelzést, ha meglátsz egy finom csokit vagy sütit. És bár lehet, hogy pár perce még meg voltál róla győződve, hogy már NEM vagy éhes, most éppen olyan meggyőzően elhiszed, hogy de bizony éhes vagy. Miközben igazából az egész egy trükk arra, hogy az a toporzékoló kisegyerek ott bent kikövetelje magának, hogy kényeztessék, hogy úgy érezze, gondoskodva van róla. És az evés arról szól, hogy megküzdj a stresszel, hogy eltereld a figyelmed, hogy ne kelljen szembenézned a szorongással, amit érzel. És bár maga az evés egyáltalán nem nyújt kielégí­tő élményt, valójában már a fokozott dopamintól fűtött izgalom az, ami az evést megelőzi, ami kényszeresen belédrögzül, és nem tudsz tőle szabadulni. Szinte már azért eszel, hogy ettől a túlfeszültségtől szabadulj. Bizony nagyon is hasonlóan működik ez, mint egy pszichoaktí­v szertől való függőség.

Az élet nagy projektje olyan, mint egy szülőségi projekt. Mint ahogy a szülőnek meg kell tanulnia nevelnie a gyerekét, úgy kell megtanulnunk nevelni az elménket. És mint ahogy az elhanyagoló, bántalmazó nevelés teljesen kontraproduktí­v és káros egy gyerekkel szemben, ugyanúgy az elménkkel szemben sem működik az önutálat, a szégyen és az ellenséges konfrontáció. Meg kell tanulnunk figyelni rá, jelen lenni vele – mert amikor nem ezt tesszük, akkor menekül mindenféle mindless gépies automatizmusokba, amik hosszú távon szenvedést okoznak nekünk. És amikor hibázunk, akkor ezt nem kudarcként kell megélni, hanem tanulni kell belőle. Évtizedek alatt beépült szokások, amelyek makacsul szí­vós neurális pályákat alkotnak az agyunkban, nem fognak eltűnni egyik napról a másikra. De ettől még nem vagyunk tehetetlenek velük szemben.

(notes to myself)

Tudjátok könyvtárnyi könyvet í­rtak a pszichedelikus szerek hatásainak különféle aspektusairól, beleértve a kulturális, gyógyászati és spirituális dimenziókat. Komoly tudományos tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy miként befolyásolják az agyunk működését, a különféle agyterületek közötti kommunikációt.

Viszont nem olvastam még komolyan vehető kutatást, tanulmányt arról, hogy miként és hogyan befolyásolja a pszichedelikus szerek használata a humort. Igen, jól értetted: azt, hogy az emberek hogyan, mit és miért találnak viccesnek a hatása alatt. Pedig aki valaha is fogyasztott már ilyen szereket, az tudja, hogy szociális közegben, pszicholitikus (tehát nem gigamega) dózisban nem csak egyszerűen a tudatot tágí­tja ki – de a humorérzéket is. Egészen elképesztő boost-ot ad neki, a viccességnek olyan új dimenzióit nyitja meg, amikről nem is tudtunk. Maga a valóság, és benne mi magunk, válik groteszken viccessé, a legkülönfélébb perspektí­vákból, amelyek hétköznapi tudatállapotban nem.

A részegségre jellemző harsány humorral, ami kí­vülről, józanul gyakran inkább szánalmas, a pszichedelikus szerek hatására átélt humor sokkal kifinomultabb. Szelí­debb. Saját megfigyeléseim, tapasztalataim alapján a kollektí­v pszichedelikus utazások során még a józan résztvevőket, társutazókat is teljesen magával tudja ragadni az a sok móka és kacagás, ami a trippelő társakból özönlik elő. A nevetés hullámokban ragadja magával az embereket.

Vannak visszatérő geg-ek, nyelvújí­tó talányokba csomagolva, amik hol í­gy csűrve, hol úgy csavarva ragadják magukkal a társaságot. Vannak hangadók, akik viszik a prí­met. De néha még az egyébként hallgatag emberekből is előtör a stand up comedian. A szünetekben az emberek fájlalják az állkapcsukat a sok röhögéstől – aztán jön valami trigger, és kezdődik újra.

És vajon hol van ez a humor? Hogy tudod leí­rni? Vajon melyik szinaptikus kisülések, milyen neurotranszmitterek adhatnak magyarázatot rá? Költői kérdés: bár vannak folyamatok testi szinten, amelyekkel együtt jár, de szerintem minden fizikalista magyarázat önmagában elégtelen. A pszichedilkus humort neurofenomenológiai szinten kellene vizsgálni: a megélt tapasztalat szintjén. Odafigyelni arra, amit az emberek átélnek, és ahogy átélik. És jellemző az intézményesült tudományosságra, hogy ezt a dimenziót mennyire figyelmen kí­vül hagyja.

„Infantilizmus” – jöhet az í­télet. „A pszchedelikus szerek nem erre valók” – mondhatják mások. Nem tagadom, hogy a pszichedelikus szerek alkalmazásának vannak jóval komolyabb alkalmazási formái. De vajon tényleg mindig karótnyelt komolysággal kell viszonyulnunk az élethez? Vajon nem oka-e számos egyéni és társadalmi nyavalyánknak az, hogy túl komolyan vesszük magunkat? Vajon nincsen-e gyógyí­tó ereje az őszinte, szí­vből jövő nevetésnek? Vajon nem kapcsolatformáló, bonding élmény egy felnőtt emberekből álló társaságnak, ha egy évben egyszer-kétszer elvonulnak egy közös csapatépí­tő utazásra?

Én nem buzdí­tok erre senkit – nem mindenkinek valók ezek a szerek. Aki nem kész rájuk, azoknak árthatnak (ezért is gáz, amikor valaki tukmálja, erőlteti). Megértem, ha valaki úgy gondolja, hogy mindenféle kémiai tudatmódosí­tó szer nélkül szeretne élni. És azokat is megértem, akik a pszichedelikus szereket csak „komoly” gyógyí­tó, misztikus élményekre használják.

De – még ha paradoxan is hangzik egyeseknek – szerintem vicces kikapcsolódásra is lehet ezeket a szereket felelősségteljesen használni. Ha jól megválasztják a set-et, a settinget és a dózist, akkor én nem látok semmi rosszat egy rekreációs közös tripben. Miközben lehet komoly céllal is nagyon elszúrni az utazást. A tudatosság, a felkészültség fontos. Ami nem jelent karótnyeltséget.

Hiszen vajon nincs-e valami végtelen derű, pimasz vidámság a hétköznapi valóság szürke, komoly álarca – a saját szürke, komoly álarcunk – mögött?