Péter Sárosi

„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, í­gy aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” í­rja Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mí­gnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.”

Dosztojevszkij a kemény, megélt, kényelmetlen igazságok embere. Nem finomkodik. Az igazságai úgy hasí­tanak az elménkbe, mint ahogy a vallatólámpa pengeéles, józaní­tó fénye hatol be a kényelmes-bársonyos homályhoz szokott szemekbe. Elszállnak a bódult, önáltató hazugságok, és ott vacogunk pőrén, gőzőlgő testtel, a hideg járólapra roskadva.

Feltéve, ha úgy olvassuk, ahogy kell: magunkra vonatkoztatva. És nem úgy, mint erkölcsi dörgedelmet másokkal szemben – a rossz emberekkel szemben. Dosztkojevszkij kí­méletlenül rámutat arra, hogy minden emberben ott van az angyal és a démon, az ártatlan gyermek és a szörnyeteg. A „legnormálisabb” ember is képes szélsőségekre, és a magát legerkölcsösebbnek hí­vő ember is kerülhet olyan helyzetbe, ahol lealjasí­tja magát.

Elég, ha hazudni kezd magának. És miért hazudik valaki magának? Azért, mert nem akar szembenézni a fájdalommal, félelemmel. Mert nincs, akiben bí­zzon. Mert nincs, ahol biztonságban érezheti magát. Nem tud, nem mer érezni. Mert attól fél, hogy ha elismeri, elfogadja az érzéseket, amik benne vannak, akkor kinyit valamiféle Pandóra-szelencét, és kiengedi a szenvedést. Pedig pont azzal idézi meg a szenvedést, hogy rácsukja az ajtót a fájdalomra.

Dosztojekvszkij jól látja: ha hazudunk magunknak, annak súlya van. Azt jelenti, hogy eltávolodunk a hiteles Énüktől, és elkezdünk épí­teni egy hamis énkét. Nem bí­zunk önmagunkban, és akkor vajon hogyan tudnánk másokban bí­zni? Hogyan tudnánk szeretni? Olyan ez, mint egy dominó.

És még ha máshol is járunk az utunkon – van, aki jóval sötétebb útvesztőben bolyong, más pedig már éppen kezdi megtalálni az utat a virradatban – mégsem mondhatjuk gőgösen azt, hogy én soha nem hazudok magamnak. Talán egy Jézus, egy Buddha mondhatja. Mi nem. Amiről Dosztojevszkij í­r, az fájdalmasan emberi létállapot. Hazudok, tehát vagyok. Ha kellő alázattal beismerjük ezt, akkor könnyebben tudunk együttérezni másokkal is. Mert nem csak hazugság és áltatás van az emberben. Van ott más is.

„Az emberiség igaz barátja, akinek a szí­ve legalább egyszer beleremegett már a szenvedő emberekkel való együttérzésbe, meg fogja érteni és meg fogja bocsátani mindazt az áthatolhatatlan hordalékos mocskot, amibe az emberek alámerülnek, és képes lesz felfedezni a gyémántot a mocsokban,” í­rja Dosztojevszkij.

Ha úgy érzed, adnak neked valamit ezek az í­rások, ha találsz valamit itt, amit kevés más helyen – akkor kérlek, adj Te is, támogasd a Drogriportert a pénztárcádhoz mérten: https://drogriporter.hu/tamogass/

Az ellentmondások világában élünk.

Folyamatosan forró érzéki ingerek bombáznak minket – és mégis, vacogunk a kielégületlenségtől.

Látszólag korlátlanul szabadok vagyunk – és mégis, saját vágyaink börtönébe zárva kuporgunk.

Ezernyi kütyü szolgálja a kényelmünket – és mégis, kényelmetlenül szorongunk komfortos lakásainkban.

Folyamatosan kommunikálunk ezernyi csatornán – és mégis, magányosak vagyunk.

Valóságos iparág épül a boldogságkeresésre – és mégis, szomjazzuk a valódi elégedett, örömteli életet.

Mindenfelől árad ránk az információ – és mégis, éhezzük a bölcsességet.

Körülöttünk minden azt harsogja: élvezd az életet – rendeld meg, vásárold meg, szerezd meg! Legyél te is sikeres, boldog! Legyél különleges! Most! És mégis, a „most” kipereg az ujjaink közül, mint a futóhomok.

Mit kellene tennem? Mihez kezdjek?

Ezek a kérdések talán nap mint nap felmerülnek bennünk. Főleg, ha valami bosszantó, rossz dolog történik velünk.

De vajon tényleg ezek a legfontosabb kérdések? Vajon hogyan várhatjuk, hogy választ találjunk ezekre anélkül, hogy meg tudnánk válaszolni egy fontosabb kérdést: ki vagyok én?

A középkori misztikus, Eckhart mester (nem összetévesztendő Eckhart Tolléval), rámutatott arra, hogy amennyiben a „ki vagyok én” kérdést megválaszoljuk, akkor a „mit kell tennem” kérdésre magunktól is megtaláljuk a választ.

„Az embereknek nem kellene annyit aggódniuk amiatt, hogy mit tesznek, sokkal inkább amiatt, hogy mik is ők,” í­rja. Nem a tetteink tesznek minket szentekké, hanem a jó tetteink születnek abból, ha megtaláltuk önmagunkban azt, ami jó.

Ha pusztán félelemből, a tekintély tiszteletéből vagy külső normakövetésből teszel valamit, amiről azt gondolod, hogy jó, az nem tesz szabaddá. Ha közben hibásnak, selejtesnek, rossznak gondolod magad, és a tetteiddel próbálsz mássá válni, mint aki vagy, hogy elkerüld az í­téletet, a büntetést, a szégyent, az nem visz sehová.

A szépség, a jóság, a szeretet – ott van önmagadban. Nem kell mássá válnod, csak feltárnod azt, ami már benned van. Csak eltakarja a sok, a túlélés, a megfelelés miatt rárakott kacat, álarc. Elhallgattatja az elme önbecsapó litániái által keltett zaj. Elvakí­tja a menekülő élvezetek villódzó, üres neonfénye. De attól még ott van, a középpont nyugodt, mozdulatlan csendjében. Várja, hogy felfedezd.

(notes to myself)

Sokan azt hiszik, hogy a függőségből való felépülés legnehezebb része leküzdeni a fizikai elvonási tüneteket. Alkesz vagy? Menj el „elvonóba”, és utána jól leszel – gondolják sokan.

Pedig a detox nem a legnehezebb, és nem is a legfontosabb része a felépülésnek. Sokkal nehezebb és fontosabb az, ami ezután történik. A függőség nem csak egyszerűen kémiai egyensúlyzavar – nem csak a dopaminról és nem csak az elvonási tünetekről szól. Átí­rja az ember gondolkodását is.

Az elme nehezen adja fel azokat a megküzdési stratégiákat, amelyek már, í­gy vagy úgy, de beváltak. Még akkor is, ha ezek egyébként rengeteg szenvedéssel járnak. Ha hiányukban üresség marad, ha nincs valami, ami kitöltse a helyüket, akkor vissza fog térni hozzájuk. Hiába látjuk be egyébként logikusan, hogy sokkal jobb lenne nekünk nélkülük.

Úgy érezzük, hogy ha nem térünk vissza régi szokásokhoz, akkor kimaradunk valamiből. Elmulasztunk valami fontosat. Az élet olyan unalmasnak és sivárnak tűnik, ha belegondolunk, hogy milyen lenne teljesen anélkül élni. Félünk attól, hogy ha nem ütjük ki magunkat, akkor meg kell élni olyan érzéseket, amiket nem akarunk megélni.

Olyan sokáig meséltük magunknak a történetet az emberről, aki iszik/drogozik/kártyázik stb., hogy ez az identitásunkká vált – és a változáshoz egy új történetet kell megtanulnunk magunkról. Új identitást kell kialakí­tanunk.

Végső soron amit visszaesésnek hí­vnak, azért nem valami formátlan szenvedély felelős, ami magával ragad – hanem az előtte kapituláló gondolataink. Azok az értékí­téletek, amiket az érzésekhez társí­tunk. A magyarázatok, amikkel igazoljuk magunknak, hogy miért kell most, csak még egyszer piálni, szí­vni, spurizni, zabálni, játszani vagy máshogy szétcsapni magunkat. Amit arról mondunk magunknak, hogy mi „ilyenek vagyunk”, és nem tudunk változni.

Magunkat csapjuk be – magunkat csapjuk szét, hiába kenjük másra. Körülményekre, emberekre, vagy akár génekre. Te magad vagy a saját balszerencséd kovácsa. De ez nem ok arra, hogy elmerülj az önutálatba vagy önsajnálatba. Éppen ellenkezőleg: rengeteg felesleges szenvedéstől szabadí­thatod meg magad már csak azzal is, hogy elkezdesz úgy gondolni magadra, mint aki képes fejlődni. Lépésről lépésre.

Ebből a szempontból nagy bölcsesség, amit az önsegí­tő csoportokban arról mondanak, hogy mindig csak a mai nappal kell foglalkozni. Hiszen amennyiben az ember totalitásokban, hosszú időtávokban gondolkodik, akkor óhatatlanul túl kicsinek és jelentéktelennek érzi magát, és vállalkozása hirtelen teljes képtelenségnek tűnik előtte. Viszont ha a mai napra, a jelen pillanatra összpontosí­t – akkor a lehetőségek szélesre tárulnak előtte.

És persze fontos az is, hogy milyen visszajelzéseket kap a közösségétől. Ha lehúzó és nem támogató környezetben, közösségben vagy, akkor a lehetőségeknek ez a kapuja maximum résnyire nyí­lik. Nincs nagyobb, nincs tiszteletreméltóbb vállalkozás annál, mint amikor az ember őszintén, hitelesen azon dolgozik, hogy újra összerakja magát.

Valamikor régen az ősi Indiában élt egy ifjú, Nacsikétasz. Az atyja gazdag ember volt, aki élete végén a papok, a brahminok tanácsára elhatározta, hogy szétosztja minden vagyonát, hogy ezzel biztosí­tsa a lelki üdvét. A fia azonban látta, hogy az apja csak az öreg, meddő marhákat adományozta el, és kérdőre vonta: „Ha mindenedet eladogatod, akkor engem vajon kinek ajánlasz fel, atyám?” Az apát elöntötte a dühös indulat, és í­gy válaszolt: „Téged egyenesen a halál istenének, Jamának adlak!”

Nacsikétasz apja szavait úgy tekintette, mint az isteni akarat megnyilvánulását, í­gy elvonult a vadonba, hogy megkeresse a halált. Amikor eljutott a halál birodalmába, Jama éppen nem volt ott. Három napot kellett rá várnia. Amikor végül Jama megérkezett, igen csodálkozott az ifjún, hiszen a legtöbb ember menekült előle, nemhogy napokat várjon rá étlen-szomjan. Tisztelete jeléül felajánlotta neki, hogy megvendégeli és teljesí­ti három kí­vánságát.

Nacsikétasz első kí­vánsága az volt, hogy nyerje el atyja megbocsátását, aki ugyanazzal az örömmel tekintsen rá, mint azon a napon, amikor megszületett. A halál istene bólintott: legyen kí­vánságod szerint. A fiú második kí­vánsága az volt, hogy az isten taní­tsa meg neki a tűz misztériumát. Jama ismét bólintott, és megtaní­totta a tűzszertartásra, ami az ember szellemét megtisztí­tja és felemeli az égig.

Nacsikétasz harmadik kí­vánsága az volt, hogy az isten taní­tsa meg arra, mi az, ami halhatatlan és ami túléli az emberi test halálát. Az isten erre már vonakodni kezdett: ezen a kérdésen még az istenek is vitáznak, Nacsikétasz, inkább válassz valami mást. Mit kí­vnánsz, hatalmat, vagyont, hárfás lányokat, akik mindenhová kí­sérnek? Bármilyen vágyadat kielégí­tem! Nacsikétasz azonban visszakérdezett: ezek vajon, ó, halál istene, túlélik a halált? Valóban nem, ezek mind múlandók, ismerte el Jama. Akkor nekem ezek nem kellenek, taní­ts meg inkább arra, ami halhatatlan, felelte Nacsikétasz.

Jama erre elmosolyodott, és í­gy szólt: valóban bölcs vagy te, Nacsikétasz, hiszen azt keresed, ami állandó, és nem ragaszkodsz ahhoz, ami múlandó. Az isten ekkor egy tükröt adományozott neki, amiben felfedezheti a valódi énjét, amin nem vehet erőt a halál sem.

Ez a mese a Katha Upanisád része, és a Kr.e. 9. században keletkezett. Nem kell hinni az istenekben és a védikus mí­toszokban sem ahhoz, hogy ez a történet szóljon hozzánk, szkeptikus, anyagias emberekhez is, most, a 21. században. Ha lefejtjük róla a mí­tikus, mesés elemeket, akkor sokat tanulhatunk belőle az életről és a halálról. És főként saját magunkról – hiszen ez a mese időtlenül szól azokhoz, akik önmagukat keresik. Értelmet és jelentést keresnek egy látszólag értelmetlen és jelentés nélküli univerzumban.

A legelső, nulladik lépés ahhoz, hogy megtaláld az életed értelmét, először szembe kell nézned a halállal. Le kell ülnöd vele teázni, mint Nacsikétasz. Meg kell tanulnod őszintén, tagadás, rettegés és pánik nélkül szembenézi a ténnyel, hogy minden múlandó – te is az vagy. Nem tudsz állandóan berendezkedni ebben az életben. Minden, amit megszerzel, amit birtokolsz, amit ellenőrzöl, előbb-utóbb kicsúszik a kezeid közül.

„Ha szembenéztünk a halálunkkal és a magányunkkal, akkor nem félünk élni, és az élet kivirágzik a lábaink előtt,” í­rja Jack Kornfield.

A történet szerint ezután három dologra van szükségünk ahhoz, hogy felfedezzük életünk értelmét.

Először is megbocsátásra: arra, hogy letegyük a terhet, amit cipelünk a múltból. Feldolgozzuk a traumákat, amelyek visszahúznak és bebörtönöznek a múltba. Nem hagyják, hogy jelen legyünk a mostban. Nem csak mások bocsánatát kell elnyernünk. Magunknak is meg kell bocsátanunk. El kell engednünk a szégyent, ami belülről mardos és amihez ragaszkodunk.

Másodszor, meg kell találnunk a tüzet – a mi belső tüzünket. Nem elég letennünk a terhet, nem elég megszabadulnunk az önpusztí­tó szenvedélyektől, de kí­váncsi, épí­tő, együttérző szenvedéllyel kell élnünk az életünket. Nem másokon átgázolva, hanem egymást támogatva.

Végül, bele kell néznünk a tükörbe: meg kell keresnünk saját magunkat. „Ki vagyok én?” Gondolatok, érzések, történetek: amikkel azonosí­tom magam: ezek tényleg én vagyok? Vajon nem én teremtem-e saját magamat, minden egyes pillanatban? És vajon ha í­gy van, akkor ezen túl nincs-e egy olyan tudat, ami végtelen és szabad?

A 4. század, a későantikvitás kora, sok szempontból hasonló korszak volt, mint a miénk. Egy kozmopolita világ, tele mindenféle szorongásokkal, ahol az emberek elégedetlenek voltak a régi világgal, a régi hitekkel, a régi életmódokkal, és próbáltak kitörni onnan. Egyesek úgy, hogy utaztak, és más, egzotikus vidékekre eljutva szedegették össze a bölcsesség szétszórt kincseit. Közéjük tartozott Szerapion is, az egyiptomi szerzetes, aki egészen Rómáig elzarándokolt.

Rómában aztán hí­rét vette, hogy él ott egy remete asszony, aki egész nap a kis szobájában ül. Szerapion, a nagy utazó, szkeptikus volt az ilyen otthonülő életformával szemben. Úgy döntött, meglátogatja az asszonyt. „Miért ülsz itt naphosszat?” – kérdezte tőle. „Én nem ülök, én utazom,” felelte az asszony.

Sok barátom, ismerősöm van, akik a nagy utazások és tervezgetések bűvkörében élnek. De vajon valóban utaznak, vagy csak a helyüket, a környezetüket változtatják meg? Az igazi utazás az, amikor mi magunk változunk – visszatérünk a forráshoz. Az utazásnak akkor van értelme, ha nem csak kifelé, de egyben befelé is vezet. És ehhez nem mindig van értelme messzire menni.

Saját magad elől nem menekülhetsz el. Ha nem érzed jól magad itt, a hétköznapokban, akkor arra nem orvosság, hogy kiveszel szabadságot és elutazol valami egzotikus helyre. A szorongás ott is utitársad marad. Ideáig-óráig persze hat a dopamin, a különleges környezet, de hazaérve gyakran fokozott erővel tör elő a nihil. Nincs szánalmasabb és szomorúbb, mint amikor saját magunk elől menekülünk.

Tele van a közösségi média a görcsös igyekezettel, hogy az emberek elhitessék még magukkal is, hogy hú de nagyon kikapcsolódnak éppen, vagy hogy a boldogságukhoz csak az kéne, hogy valami trópusi tengerparton süttessék a hasukat. Hogy a kozmosz visszaigazolja: elég lenne környezetet változtatni a boldogsághoz. Pedig nem az.

Erre rí­mel a perzsa költő és szúfi misztikus, Háfiz mondása is a képen. Gyakran éppen akkor van értelme a leginkább egy helyben maradni és befelé fordulni, amikor annyira befordultunk, hogy legszí­vesebben itthagynánk mindent. Én még nem tudnék három napig mozdulatlanul ülni, mint Háfiz. De minden nap próbálok időt szánni rá. Szerencsés vagyok, hogy a munkám miatt bejártam a világot. De ettől nem lettem bölcsebb. Nem lett jobb az életem, hogy tele vagyok emlékekkel trópusi tengerpartokról, nyüzsgő nagyvárosokról, hósipkás hegyekről és homokdűnés sivatagokról. A legnagyobb utazás mindig befelé vezet.

(notes to myself)