Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Vannak, akik a nagy, végső háborúra készülnek. Az apokalipszisre, amikor a jók leszámolnak a gonoszokkal. A gonoszokat összegyűjtik és megsemmisítik, és csak a jók maradnak – és akkor majd eljön az ezeréves boldogság.
„Ó bárcsak ilyen egyszerű is lenne!” – kiált fel Szolzsenyicin. „Bárcsak lennének gonosz emberek, akik alattomosan csak gonosztetteket követnek el, és csak arra lenne szükség, hogy elkülönítsük őket tőlünk és elpusztítsuk mindet. De a jót és a gonoszt elválasztó vonal minden egyes emberi lény szívében húzódik. És ki képes vajon a saját...
A Bizottság kifogásolja, hogy a magyar kormány leszavazta az EU közös álláspontját, amely a kannabisz gyógyszerként való felhasználásának megkönnyítéséről szólt.
Már látom a fényt az alagút végén – szoktuk mondani bizakodóan akkor, amikor egy fájdalmas, kényelmetlen fejlődési folyamat végén járunk. A sötét A-ból próbálunk eljutni a fényes B-be. Mint ahogy az újszülőtt jut ki az anyaméhből a napvilágra. Megszerzünk még valamilyen képességet, dolgot, tárgyat, elismerést, diplomát – és akkor már kint leszünk a fényben. És a fényre kijutni mindig katartikus élmény.
Emlékszem, milyen volt kijutni a napvilágra az első barlangtúrám után: 6-7 óra kúszás-mászás, sötétben kínlódás után végre a szabad ég alatt lenni. Bár zuhogott az eső és...
Olvasom, hogy miközben Európa országaiban az elmúlt években folyamatosan csökkent a börtönnépesség – Magyarországon mi évről évre egyre több embert zárunk börtönbe. Évtizedek óta halmozódó, súlyosbodó társadalmi, közegészsügyi problémákat próbálunk kriminalizálással kezelni. A börtönben fogvatartottak nagy része súlyosan traumatizált, mélyszegénységből érkező, intezeti hátterű ember – akiket ez a társadalom, valljuk meg őszintén, már a születésüktől fogva cserben hagyott.
Ha a rendszerváltás utáni időszaknak volt súlyos történelmi mulasztása – mit mulasztása, bűne,...
A múltkor egy kedves ismerősömmel beszélgettem arról, hogy milyen rosszul alszik. Éjszaka rémálmokból riad fel, amelyekben átéli a múltbéli traumatikus eseményeket. Folyamatosan szorong, nem találja a helyét az életben. Úgy érzi, hogy az egész élete tettetés és áltatás.
Meghallgattam, és biztosítottam róla, hogy átérzem, milyen nehéz lehet neki ezt átélni – és emellett teljesíteni a mindennapokban, mint szülő, mint munkatárs. Kérdeztem, hogy gondolt-e arra, hogy segítséget kér. Azt mondta, igen, már van is időpontja a pszichiáterhez. Bólintottam, és óvatosan megjegyeztem, hogy...
A Hodász András megrendítő cikkéhez írt kommenteket olvasgatva azon morfondírozok, hogy milyen különös állat az ember.
Egyrészt ott van az, hogy milyen közöny és ellenséges, áldozathibáztató gyanakvás fogadja mindazokat az embereket, akik előállnak az áldozattá válásuk történetével. Másrészt pedig ott van az a határtalan gyűlölet, ami megnyilvánul az ún. pedofilokkal szemben. És mindkettő közös gyökerekből táplálkozik. A felelősséghárító értetlenségből, amivel a magyar társadalom túlnyomó része még mindig viszonyul a gyermekekkel szembeni erőszak jelenségéhez.
Nagymamik és...
„Hagyd az életedet könnyedén táncolni az Idő peremén, miként harmatcsepp táncol a levél csúcsán,” írja Rabindranath Tagore indiai költő.
Egyetlen harmatcsepp mikrokozmoszába zárva ott az egész életed.
A születés misztériuma: pirkadat előtt a vízgőz lágyan megsimogatja a hűs levelet és kicsapódik rajta. Szelíden végigkúszik a levélen, az anyaföld gravitációs vonzásának engedelmeskedve.
Cseppecskébe gyűlik a levél csúcsán, és amikor az égen megjelenik a hajnali Nap sápadt, ibolyás korongja, szivárványként ragyogva üdvözli a reggelt.
És a fény harmatcseppé...
Az ember életében eljön a pont, amikor komolyan szembesül a saját múlandóságával. Kinek hamarabb, kinek később – kinek egyszer, kinek többször is. Ahhoz viszont kellő bölcsességre és kegyelmi állapotra van szükség, hogy a kezdeti pánikon és tagadáson túl szétnézzünk merengve és okos fejünkkel biccentsünk. Minden fellengzősség és tudálékosság nélkül, szelíden. Hát így.
A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megírta. A sötétség, ami lemezteleníti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására.
Nekem kórházban fekve, műtétre...
Hüllőagyak irányítják a világot. No nem gyíklények, mint egyes konteós idióták hiszik: a hüllőagy mindannyiunkban ott van. Agyunk legősibb részét képezi.
Mindig dualizmusban, kettősségben képes gondolkodni: csak győztest és vesztest, ragadozót és zsákmányt, erőszakot és meghunyászkodást ismer. Mindent vagy semmit.
Az élet a hüllőagy szerint: macsó, páváskodó pártriárkák versengése a nagyobb hatalomért, a több nőstény fölötti ellenőrzését, a menőbb kocsiért. Mindig többet, mindig nagyobbat. A hüllőagy megszállotja a kisebbrendűség-tudat által fűtött nagyságnak. Akár terepjáróról,...
Sokan mondják: nincs időm az önmegismerésre, nincs időm a spirituális utazásra. Munkám van, gyerekem van. Majd ha több szabad időm, több nyugalmam lesz.
És ugyanők többnyire úgy képzelik el a spirituális utat, hogy egy távoli hegyen vagy erdőben egy kolostorban kell ülni naphosszat, teljes nyugalomban és zavartalanságban. Kiküszöbölve minden zajt, minden határidőt, minden bosszantó embert és ingert.
Pedig számomra a leginspirálóbb emberek nem azok, akik azzal kérkednek, hogy tökéletesen kiiktatták a zavaró ingereket az életükből. Poszolgatják magukról a képeket, ahogy lótuszülésben...
