Péter Sárosi

Nem értik. Nem akarják érteni.

„Amikor lovagol az ellenzék a Bese Gergely-ügyön,” mondja Semjén Zsolt, „[hogy] homoszexuális partikra járt, hát bocsánat, de a Momentum nem ezt akarja? Nem azt kellene mondania a Momentumnak Bese Gergőnek, hogy Welcome to the club?”

Hiába írták meg ezren ezerféleképpen, hogy Besével nem az volt a baj, hogy a saját neméhez vonzódik, hanem az, hogy eközben véres szájjal a saját sorstársai ellen uszított. Nem ment át az üzenet.

És akkor ott a kalocsai érsek, Bábel Balázs:

„A papok is korunk gyermekei egy pánszexuális világban, és ahol mindent a nemiséggel hoznak kapcsolatba, ott a szexualitással kapcsolatos bűnök is gyakoribbak,” mondja.

Hiába írták meg ezren ezerféleképpen, hogy amikor valakik a hatalmukat és a tekintélyüket kihasználva kiskorúakat rontanak meg, annak semmi köze a felnőtt emberek közötti konszenzuális szexhez. Ez egy torz hatalmi játszma, az erőszak játszmája, amit egy tekintélyelvű hatalmi rendszer tesz lehetővé a maga titkolózásra és elhallgatásra épülő szervezeti kultúrájával. Semmi önreflexió.

Ahogy Upton Sinclair mondta: „Nehéz megértetni valakivel valamit, ha az illető fizetése múlik azon, hogy ne értse meg.” ‍♂️

Mit tehetünk, ha megbántottunk, feldühítettünk valakit, aki fontos nekünk, és szeretnénk jóvátenni? Mindannyiunkkal előfordul. Emberi dolog.

Thich Nhat Hanh, a vietnámi buddhista tanító készített egy öt pontból álló „békeszerződést”, ha ilyen eset fordult elő a közösségben (szangha). Természetesen nem csak buddhisták számára tanulságos és alkalmazható, ezért itt is közlöm:

Én, aki a másikat megbántottam, kinyilvánítom, hogy

1. Tiszteletben tartom a másik ember érzéseit, nem gúnyolom ki, és hagyok elég időt neki, hogy megbékéljen.

2. Nem helyezem nyomás alá, hogy azonnal megbeszéljük és megbocsásson.

3. Ha a megbántott személy találkozni akar, akkor beleegyezem és biztosítom, hogy ott leszek.

4. Légzésgyakorlatokat folytatok, ennek során magamba nézek, hogy lássam,

– miként vetettem el a barátságtalanság és harag magvait, miként vezettek a szokásaim energiái oda, hogy a másik ember megharagudott rám;

– hogyan kerestem enyhülést a saját szenvedésemből a másik ember bántásával;

– miként okoztam magamnak is szenvedést azáltal, hogy neki szenvedést okoztam.

5. Ahogy felismertem a saját helytelen viselkedésemet és a tudatosságom hiányát, rögtön bocsánatot kérek anélkül, hogy megpróbálnám kimagyarázni vagy igazolni, amit tettem.

„Ha felismered a harag gyökerét saját magadban és a másik emberben is, akkor az elméd megismeri a valódi békét, örömöt és könnyedséget,” írja Thay. „És olyan orvossá válsz, aki meggyógyítja saját magát és másokat is.”

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondta Jézus.

És igaza volt. Az ítélkezés többnyire arról szól, hogy amíg a másik ember szemében piszkáljuk a szálkát, addig se kell foglalkozni a saját szemünkben a gerendával.

Magas erkölcsi lóról lenézni embereket a különféle vélt vagy valós bűneikért, egzotikus mást képezni belőlük, kirekeszteni, megbélyegezni őket, mint alacsonyabbrendű csoportot, miközben önelégülten igazoljuk saját tisztaságunkat, a „mi” és az „ők” lövészárkokba belekényelmesedni – ez az ítélkezés. Ezt valóban el kell kerülni.

Vannak azonban olyanok, akik ad absurdum – az abszurditásig – viszik ezt az érvet. Úgy értelmezik félre, hogy: „ne alkoss ítéletet”. Még az igényről is mondj le, hogy kifejezd, ha valamit helytelenítesz.

Ne mond ki a kétszer kettőről, hogy négy – fogadd el, hogy az másnak öt. Ne ítéld el az igazságtalanságot, a szélhámosságot, a néphülyítést, az elnyomást. Fogadd el, hogy éppolyan igaz lehet, hogy a Föld lapos, mint hogy a Föld gömbölyű. Hogy a tehén nem a bacitól betegedett meg, hanem a boszorkány átkától. Hogy a demagóg propaganda egyenértékű a valódi újságírással. Ne ítéld el a sarlatánt, aki a gyógyíthatatlan beteg zsebéből kibűvészkedi az utolsó petákot is – hiszen mindenki abban hisz, amiben akar.

Na ez a relativizáló, igazság-utáni félreértelmezése a ne ítélkezz szabálynak, amivel soha nem fogok tudni azonosulni. Igenis lehet és kell ítéletet alkotni, értékítéleteket, anélkül, hogy az ember az ítélkezés bűnébe esne.

(note to myself)

„Az orvosok azt mondják, hogy azon sebek a’ legveszedelmesebbek, mellyek befelé vérzenek,” írja Szalay László, magyar történész és politikus. 1849 után, a keserű emigráció éveiben. „Gondolom, hogy ollyas könnyek is vannak, mellyek befelé folynak, ’s elperzselik a lelket, pedig a’ szem száraz marad, sőt talán mosoly játszik az ajkakon.”

Néha eltűnődöm: vajon hányan járnak köztünk azok, akik befelé vérző sebeket hordoznak? Kívülről nem látszik: látszólag minden a legnagyobb rendben. Akár rádmosolyognak, ha előreengeded őket az ajtónál. Ha megkérdezed, hogy vannak: jól. A hétköznapi életben jól funkcionálnak. Kapcsolataik felszínesek: gondosan ügyelnek rá, hogy ne zavarják fel, ami a mélységben rejtőzik. A vallás számukra legfeljebb kötelesség. Betartják a szabályokat. Ritkán mondanak nemet, mindenkinek meg akarnak felelni. Normálisabbak a normálisnál.

És mégis: belül üvöltenek a fájdalomtól. Lassan sorvadoznak. Este a tenyerükbe temetik az arcuk. Talán mindless titkos gyönyörökbe fojtják bánatukat: stresszevés, zugivás, sorozatok, szex, drogok. Esetleg beletemetkeznek a munkába. Hogy kitöltsék az ásító ürességet. Hogy érezzék, hogy élnek. Hogy ne kelljen önmaguknak lenni legalább néhány óráig. Hazudnak róla másoknak, hazudnak a családjuknak, hazudnak róla maguknak is. Szőnyeg alá söpörnek. Belefáradnak a konfliktusokba, ráhagyják a másikra. Belebetegszenek a mérgező stresszbe. Megutálják az embereket. Főleg a házastársukat. Ideje korán meghalnak valami krónikus betegségben. És persze tovább adják a gyerekeiknek is ezeket a mintákat.

Amikor olyan dolgokról beszélünk, mint „közegészség”, vagy „prevenció” – akkor ezekről is kellene beszélni. Nem csak arról, hogy sportoljunk sokat, ne igyunk annyi alkoholt és együnk több zöldséget. Ami persze fontos. De ez a felszín. Ha elég mélyre ásunk, minden egészségtelen szokásunk, minden népbetegségünk mögött megtaláljuk a kifejezetlen, feldolgozatlan szenvedést és félelmet. És az egészség nem csak a betegség hiánya – egyfajta képesség is, hogy valódi, hiteles kapcsolatban maradjunk a testünkkel, a lelkünkkel, más emberekkel.

Ha rajtam múlna, ezt tenném a nemzeti alaptanterv kellős közepébe. A matek, a fizika, a töri, a biosz, a földrajz: ezek persze fontosak. Kellenek a túléléshez. De nem csak túlélni kellene megtanulni – hanem élni is.

(note to myself)

kép: Jonė Reed

Carl Sagan csillagász neve bizonyára sokaknak ismerős – rengeteget tett a tudomány, és ezen belül is a csillagászat eredményeinek közérthető népszerűsítéséért. Nemrég ünnepelték születésének 90. évfordulóját az akadémiai világban. Érdekes egyvelegét találhatjuk meg benne a tudományos szkepszisnek és a természet csodáira gyermekien rácsodálkozó léleknek.

Azt talán kevesebben tudják, hogy ez utóbbi oldalának kibontakoztatásában jelentős szerepet játszott a kannabisz. Ezeket az élményeket ő maga is titkolta, hiszen a 20. század második felében az akadémiai karrierjével játszott az, aki nyíltan beszélt róluk. Valójában mind a mai napig azzal játszik: a közvélemény nem fogadja el, hogy a kémiai tudatmódosítás a valóság felfedezésének egyik eszköze lehet egy „komoly” tudós számára is. Ennél még azt is inkább hajlamos megbocsátani neki a nép, ha történetesen alkoholista. De hogy tudatosan, kísérletezésből használjon valamilyen szert: ez megbocsáthatatlan bűnnek számít.

Sagan a kannabisszal kapcsolatos saját élményeit Mr. X álnéven vetette papírra 1969-ben. Beszámol róla, hogy eleinte rendkívül kételkedő álláspontot foglalt el a fűvel szemben: 5-6 kísérletet is tett a betépéssel. Ezek csalódással végződtek. Ahogy arra már Howard Beckert is rámutatott a korszakalkotó könyvében, a betépés is tanult viselkedés. Végül egy barátja lakásán történt meg az áttörés.

„Hanyatt feküdtem egy barátom nappalijában, és egy szobanövény (nem kannabisz!) által vetett árnyékot vizsgáltam a mennyezeten. Hirtelen rádöbbentem, hogy egy miniatűr Volkswagen alakját vélem felfedezni az árnyalakban, mégpedig nagy részletességgel kirajzolva. Nagyon szkeptikus voltam ezzel az észleléssel szemben, és megpróbáltam következetlenségeket felfedezni a Volkswagenek és az általam látott kép között. De mégis, ott volt, a kerékágysapkától a rendszámtáblán át egészen a csomagtartót nyitó kis kilincsig. És amikor behunytam a szemem, döbbenten vettem észre, hogy egy film elevenedik meg a szemhéjam vetítővásznán.”

Sagan úgy érezte, hogy egyszerre két részből áll: az egyik teremtő része különös észleléseket, látomásokat hoz létre, a másik pedig megfigyeli és élvezetét leli benne. Korábban soha nem értékelte igazán a művészeteket – a kannabisz-élmények azonban lelkes művészet-rajongóvá tették. Mintha betekintést nyert volna a művész szándékaiba és intuícióiba – és ezek a belátások néha a betépés elmúlása után is vele maradtak. Így például egy alkalommal a Karib-tenger koralzátonyainál fürdőzött, amikben Yves Tanguy szürrealista festőművész festményeit vélte felismerni. Zenei ízlése is szélesedett: eddig nem tapasztalt gazdagságot és sokféleséget volt képes felfogni a zenében.

Bár Sagan alapvetően szkeptikus ateista tudós volt, ezen tapasztalások hatására elkezdte értékelni azokat az élményeket, amelyeket spirituálisnak nevezünk. Egyfajta egységet tapasztalt meg az őt körülvevő élő és élettelen világgal. Úgy érezte, könnyebben rálátott az emberek és saját maga által játszott játszmákra, amelyek abszurdnak tűntek. Mintha az egész életünket azzal töltenénk, hogy elfelejtsük, milyen is a világ valójában.

Cáfolta azokat a hiedelmeket, hogy a kémiai tudatmódosítás hatására átélt élmények puszta „tévképzetek” és „illúziók” lennének: „Meg vagyok győződve arról, hogy ez tévedés, és a mélyreható belátások, amiket tudatmódosulás közben szerzünk, valóságos tapasztalások,” írta. Így például egy ízben kannabisz hatása alatt zuhanyozva ugrott be az egyik olyan ötlete, amiből később tudományos cikket írt. „A kannabisz illegalitása felháborító,” írta Sagan, mint Mr. X. „Akadályozza egy olyan szer teljes kihasználását, ami segít nyugalmat és belátást, érzékenységet és az összetartozás érzését találni egy egyre őrültebb és veszélyesebb világban.”

Hogy miért számolok be erről? Nem azért, hogy reklámozzam a füvet. A kannabisz fogyasztása, bár közegészségügyi ártalmai meg sem közelítik az alkoholét, nem veszélytelen szer. Vannak emberek, akik függőkké válnak tőle, és akik arra használják, hogy elmeneküljenek a segítségével a valóság nyomasztó gondjai elől. De ez a kép nem fekete-fehér. Míg a médiában főleg csak a bután vigyorgó, kanapén lustán nassoló füves sztereotípiájával találkozunk, a valóságban nagyon kreatív és tevékeny elmék is fogyasztottak és fogyasztanak füvet. Anélkül, hogy függővé váltak volna tőle. Nem a fű teszi őket kreatívvá: senki sem lesz a fűtől okosabb vagy kreatívabb. De a kannabisz, megfelelő kezekben, nem csak pusztító, hanem építő élményeket is adhat.

Úgy érzem, hogy ég és föld választja el egymástól az elmélyült spiritualitást és az olcsó ezospiri bűvészkedést. És mégis, a kettőt sajnos gyakran összemossák.

Számomra a spiritualitás nem spiritizmus, asztrológia, okkultizmus, homeopátia, biorezonancia, vargagomba, kristályterápia és még ki tudja hányféle áltudományos sarlatánság. Ami mögött legtöbbször a hiszékenyek pénzlehúzása áll. Ezek távol állnak tőlem.

A spiritualitás olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek gyakran túl vannak a tudományos megismerés keretein – ugyanakkor egyáltalán nem mondanak ellen a tudományos bizonyítékoknak (mint egy csomó ezospiri elmélet, amit viszonylag könnyű empirikusan cáfolni).

Olyan emberek is lehetnek mélyen spirituális lények, akik a maguk területén elismert tudósok, és akiktől távol áll mindenféle ezoterikus babona – mint Einstein vagy Carl Sagan.

A spiritualitás a létezés végső határaival – az élet értelmének, jelentésének megtalálásával foglalkozik. És bár a tudomány nem adhat jelentést az életednek, nem képes spirituális kérdésekre válaszolni – viszont képes mérni a hiteles spiritualitás pozitív hatásait.

(note to myself)

Mikortól számít problémásnak az ivás/szívás stb.? Mikortól számít függőségnek?

Ezek a kérdések sokakban felmerülnek. Sokan azt képzelik, hogy erre a kérdésre csupán a mennyiségi/gyakorisági számok alapján lehet válaszolni. „Ha csak ennyit iszok és csak ilyen gyakran, akkor az biztos nem függőség.”

Nos, nem így van. A függőséget nem lehet pusztán a fogyasztás mennyisége/gyakorisága alapján megállapítani. Ami igazán számít, hogy a fogyasztás milyen káros hatással van az ember életére. Tudja-e kontrollálni? Vannak-e társas problémái miatta? Kockázatot vállal-e érte? Tapasztal-e fizikai tüneteket?

Egy másik tévhit, hogy a függőség egy bináris dolog: vagy függő vagy, vagy rekreációs használó, és ennyi. De nem, a szerhasználati zavarok (ez a pontosabb megnevezés) egy spektrumon helyezkednek el.

Az alábbi ábrán láthatjátok, hogy miként határozza meg a szerhasználati zavar tüneteit az amerikai pszichiáterek diagnosztikai kézikönyve (DSM V). A 11 tünetet alapvetően négy kategóriára lehet osztani. És attól függően, hány tünetet észlelsz, megállapíthatod, mennyire súlyos a szerhasználati zavarod:

1 tünet – kockázatos fogyasztás
2-3 tünet – enyhe szerhasználati zavar
4-5 tünet – közepes szerhasználati zavar
6 vagy több tünet – súlyos szerhasználati zavar