Péter Sárosi

Maya Angelou amerikai költő már idős korában írt egy levelet a fiatalkori önmagának.

Gyakran én is elgondolkodom azon, hogy vajon ha lehetőséget kapnék, hogy tanácsokat adjak a fiatalkori önmagamnak – vajon mik lennének azok.

Bár természetesen nincs időgépünk, így nem tudunk levelet küldeni a múltbeli önmaguknak – de a helyzet az, hogy a múlt soha nem múlt el igazán. A múlt – jelen van. Bennünk. Ezért aztán egyáltalán nem gondolom, hogy ne lenne értelme levelet írnunk a bennünk élő fiatalkori önmagunknak.

Azt gondolom, hogy ha egy ilyen levelet írnék, akkor az nem olyan tanácsokból állna, hogy ekkor és ekkor ne ezt tedd, hanem amazt. Vagy hogy ne szokj rá erre vagy arra. Tölts több időt ezzel, kevesebbet amazzal. Nem. Úgy vélem, hogy a hibáinknak is megvan a maga funkciója. A hibáink gyakran a legnagyobb tanítómesterek – nélkülük nem lennénk azok, akik. És vajon a hiba elkövetése nélkül igazán megtanultuk volna a leckét?

Viszont egy tanácsot bizonyára adnék magamnak: bízz meg abban a belső megérzésben. Abban, amelyik mindig is megsúgta neked valamiről, ha igazán rendben van, vagy ha valami nagyon nincs rendben vele. Még ha kényelmetlen volt is ráhallgatni, még ha sokszor elhallgattattad, elnyomtad is ideig-óráig, zajt csaptál, hogy ne kelljen vele foglalkozni, kimagyaráztad, hogy most éppen miért nem aktuális, más emberek elvárásai szerint próbáltad elferdíteni, amit üzent („mit gondolnak mások”) – előbb-utóbb mindig rájöttél, hogy igaza volt.

(note to myself)

„Néhány aberrált, belvárosi, libsi gyereknek megártott a túl sok szívás a hétvégén, és ezért aztán hallucinációik vannak a HÉV-vel, meg úgy általában a világgal kapcsolatban,” közölte Lázár János Vitézy Dávid HÉV-el kapcsolatos kritikájára.

Vegyük hát sorra, hányféle előítélet és sztereotípia is jelenik meg ebben az egyetlen mondatban: „aberrált” = homofóbia, „belvárosi” = város-ellenesség és értelmiség-ellenesség, „libsi” = antiszemitizmus, „túl sok szívás” = drogos sztereotípia. Igazi ínyencség, nemde?

Hányszor kaptam már meg én is, amikor valaki kifogyott az értelmes érvekből: „nem kellett volna annyit szívni”, „menjél egyél még gombát” vagy valami hasonló veretes bölcsességet. Gagyog s ragyog, ahogy József Attila mondaná.

A történelemből tudjuk, hogy minél tekintélyelvűbbé válik egy rendszer, annál türelmetlenebb mindenféle „deviáns” elhajlással szemben, annál jobban idealizálja a vidéki egyszerűséget és annál gyanakvóbb a nagyvárosi értelmiséggel szemben. Mert azt már a középkor óta tudjuk ugye, hogy a városi levegő szabaddá tesz – városokban alakultak ki az olyan veszélyes eszmék, mint a szabadság, demokrácia, autonómia, a hatalom megkérdőjelezése, nyitottság, tolerancia és hasonlók.

Városokban alakultak meg az első egyetemek, azzal a veszélyes elképzeléssel, hogy szabadon gondolkodhassanak a világról. Mindenféle makacs tényekkel bombázzák a Hatalmat, meg hogy kétszer kettő négy és nem öt, mint ahogy a Hatalom által jól megfizetett népbutítók állítják.

Szóval semmi meglepő nincsen abban, hogy a mai rendszer számára a közellenség: a városi értelmiség. A „belvárosi” szitokszóvá vált, akárcsak a liberális, amit, jó öreg fasiszta hagyományt felelevenítve, összekötöttek azzal, hogy zsidó és azzal is, hogy meleg.

Most tegyük félre azt apró ellentmondást, hogy vajon a „népnemzeti tábor” oszlopos tagjai közül hányan forognak olyan belvárosi bulikban, ahol az emberek orra nem éppen a púdertől poros… Vagy hány, a deviáns szexuális elhajlásokat a keresztény-népnemzeti erkölcs piedesztáljáról védő harcosról derült már ki, hogy másik életében történetesen meleg bulikba jár…

Az ilyen kis gikszerek: hibák a mátrixban. Szőnyeg alá velük! Majd elfelejtik az emberek, gondolják, ha még hangosabban harsogják a szitokszavaikat, ráerősítve a népben zsigeri szinten meglévő félelmekre és gyanakvásokra.

Ha valaki szakmai érvek mentén kritikát fogalmaz meg: rögtön lesújt rá a karakter-romboló propaganda-gépezet. „Ezek” a „kígyóvállú” szemüveges értelmiségiek folyton-folyvást fenekednek. Tudjukik. Álcivilek. Sorosisták. Drogosok.

Erről az a vita jut eszembe, ami egyes beszámolók szerint a spanyol polgárháború idején zajlott le a Salamanca Egyetemen José Millán-Astray fasiszta tábornok és az egyetem rektora, a híres spanyol író, Miguel de Unamuno között. A vita hevében a tábornok, aki kifogyott az érvekből, felkiáltott: „Halál az értelmiségre!”

A középszerű szellemmel, de fertelmes meggyőződéssel megáldott, érvekből kifogyó ember frusztrációja itt legalább őszintén tört elő, bugyogott fel a pöcegödörből. Vagy akár mondhatnák azt is: „halál az értelemre!” A lényeg: mindenki álljon be szépen a sorba, legyen lojális, konform alattvaló, ne bajlódjon itt mindenféle kritikus gondolatokkal. Igya meg a feles pálinkáját, nézze meg a híradót, oszt ott majd elmondják neki, mit kell gondolni a világról.

A múltkor megkaptam egy kommentelőtől, hogy mindig csak a férfiakat szekálom, bezzeg a nőket nem kritizálom az oldalon.

Valóban, a nemiség témájával foglalkozó posztjaim túlnyomó többsége arról szól, hogy próbálom a női szempontokat, érdekeket, jogokat jobban láttatni, és bizonyos begyepesedett nő-ellenes attitűdöket kritizálni. De ez nem azért van, mert „öngyűlölő” férfi vagyok, aki a nőket biológiailag jobbnak tartja a férfiaknál.

Egyáltalán nem: a nők éppen olyan hülyék és korlátoltak tudnak lenni, mint a férfiak. Mindannyian emberek vagyunk, a magunk gyarlóságaival és butaságaival.

Ami miatt mégis többet foglalkozom a nők szempontjaival, az a társadalmunk és kultúránk természetéből fakad: évezredek óta egy férfiközpontú, patriarchális társadalomban élünk. És, hiába harsogják egyesek az ellenkezőjét, abban élünk ma is. Ahol a nőket másodrangú polgárnak tekintették, tekintik. Akiknek a helyét, szerepét megpróbálták, megpróbálják a „házi tűzhely őrzésére” és a gyereknevelésre korlátozni. Akik jóval kiszolgáltatottabbak a családon belüli és a párkapcsolati erőszaknak. És igen, előfordul az is, hogy nők „túltolják” az áldozat-szerepet vagy igaztalanul vádaskodnak – ilyennel is találkoztam már – de meggyőződésem, hogy ez az esetek kisebbsége.

Megmondom őszintén, hogy borzasztóan éretlen, óvodás mentalitásnak tartom – nők részéről is! – amikor valaki kizárólag a saját nemének a szempontjait képes látni, foggal-körömmel védelmezni. Amikor bezáródik egy „mi” és „ők” mentalitásba.

Én azt gondolom, hogy a nemi sztereotípiák nem csak nők számára károsak. De ártalmasak ránk, férfiakra is. Például amikor valaki azt mondja, hogy apák rászorulnak arra, hogy az anyák kiszolgálják őket – az számomra, mint apa számára, nagyon lealacsonyító és felháborító.

Ezenkívül van egy kislányom, és azt szeretném, hogy amikor felnő, akkor már jóval kevesebb hátrányos megkülönböztetéssel, előítélettel kelljen szembesülnie, mint a mai nőknek. Ennyi. ‍♂️

Krishnamurti, az indiai filozófus mondta egyszer, hogy „az egészségnek nem az a mércéje, hogy mennyire tudsz jól beilleszkedni egy alapjaiban beteg társadalomba.”

A magyar társadalmat márpedig ezernyi népbetegség kínozza, amiket vissza lehet vezetni ezernyi egyenlőtlenségre, igazságtalanságra, torz megküzdési stratégiára.

Így tehát ha valaki gond nélkül illeszkedik be a magyar társadalomba, ha mindig úgy érzi, hogy simán tud igazodni a közösségi normákhoz, lelkesedni a többségi véleményekért és alkalmazkodni a neki előírt hagyományos szerepekhez – az nem feltétlenül az egészségről szól. Még akkor sem, ha magát úgy adja el a közösségi médián, mint vakítóan fehér mosolyú egészség-guru vagy influencer szerepmodell. Amit erénynek nézünk, az gyakran pusztán kiváltság, és amit devianciának nézünk, az öröklött fájdalom és kirekesztettség.

Egész-ség: ez nem csak a betegség hiánya, hanem hiteles, önazonos, kapcsolódó élet. És az, hogy így éljünk, az nem csak rajtunk múlik, hanem a társadalmon és a kultúrán is. Ha nem így élünk, az nem biztos, hogy csak a mi egyéni jellemhibánk eredménye.

Szoktam felhozni a példát, Máté Gábor nyomán: ha egy jegesmedve életmódját akarod tanulmányozni, jó, ha ezt nem egy állatkertben teszed, hanem a vadonban. Sok szempontból egy nagyváros a maga rohanó, túlzsúfolt, magányos, stresszes, túlfogyasztó és mozgásszegény életmódjával úgy viszonyul az ember természetes életközegéhez, mint az állatkert az Északi-Tengerhez a jegesmedve szempontjából.

Szóval ne ítéld meg túl szigorúan magad, ha gyakran úgy érzed, mintha valahogy idegenül feszengenél a különféle társadalmi szerepeidben, vagy ha értetlenül figyeled magad körül az embereket.

(note to myself)

„Ha a női táskában elfér a rúzs és a szemceruza, akkor az óvszer is el tud férni,” oktatta ki Pesti Imre kormánypárti képviselő a nőket. Lesöpörve azt az ellenzéki javaslatot, hogy vény nélkül is lehessen vásárolni sürgősségi fogamzásgátló tablettákat.

Amikor ezzel a pöffeszkedő, lekezelő, kioktató, nőgyűlölettel átitatott arroganciával találkozik az ember, akkor óhatatlanul felmerül benne a kérdés: miért fáj ennyire ezeknek az ősz hajú pátriárkáknak az, hogy egy nő vény nélkül vásárolhasson esemény utáni tablettát?

Vajon a keresztény erkölcsi érzéküket sérti? Muhaha. Érdekes szelektív módon működik akkor ez a fene nagy érzékenység. Egy olyan országban, ahol a Hatalom nap mint nap sérti a keresztény erkölcsiséget. Hiszen a „ne lopj” parancsolat folyamatos és rendszerszintű megsértésén alapul.

Vajon a nők egészsége iránti aggódás? Muhaha. Ez még ennél is kevésbé valószínű. Elég megnézni, hogy mennyi figyelmet szentelnek az egészségügynek.

Tudjátok, mi zavarja őket? Az, hogy a nők rendelkezhetnek a saját testük fölött.

Anélkül, hogy bárki ebben korlátozná őket. Vagy megszégyenítené, megbélyegezné őket érte. Mert ez az orvosi vény is csak erről szól: a kontrollról. Hogy érezze a nő, hogy az ő reprodukciós szervei az állam tulajdonát képezik.

És ami persze még bicskanyitogatóbb ebben az egészben: a felelősség teljes áthárítása a nőkre. Miközben tudjuk, hogy egy nemkívánt terhesség mögött azért ott van egy férfi is. Neki bezzeg nem írja elő Pesti képviselő úr azt, hogy hordjon magánál óvszert.

A Hatalom pozíciójából emberek hálószobájában, zsebében, bugyijában, méhében turkálni – van, akinek már csak ettől áll fel?

Az ember a legjobbat akarja teljesíteni minden fronton.

Szülőként. Munkahelyen. Tanulásban. Barátokkal.

Aztán vannak olyan napok, hogy azt veszed észre: egyik fronton sem tudod teljesíteni még azt sem, amit minimálisan elterveztél.
A dolgok szétesnek. A tervek dugába dőlnek. Úgy érzed, mindenki elégedetlen veled.

Reméled, hogy ez majd másként lesz, ha… És akkor itt behelyettesíthetünk egy csomó mindent. Ha majd megszerzed ezt, eléred amazt, elvégezted ezt, letudtad amazt.

De igazából nem lesz más.

Hiába próbálod úgy játszani az életet, mint valami sakkmester a sakkjátszmát. Hiába próbálod gondosan megtervezni, kiszámítani a lépéseidet. Taktikázni. Tökéletesíteni a kontrollt. A dolgok szétesnek. Ez a természetük. És valójában soha nem volt és nem is lesz a kezedben a kontroll.

Az élet nem sakkjátszma, amit megnyerhetsz. Az élet inkább tetrisz. Soha nem tudod, mit dob ki a gép. Az élet művészete nem az, hogy megnyerd – hanem az, hogy megtanuld megélni. Megtanuld beilleszteni az életedbe, bármit is kapsz.

(note to myself)

Anne Jacques egy brit nő, aki elveszítette fiát, a 23 éves egyetemista Alexet, aki operaénekesnek készült. A fiút tavaly júliusban holtan találták meg az ágyában. Eleinte az orvosok azt hitték, hogy a Hirtelen Felnőtt Halál Szindróma áldozatául esett (magyarul álmában leállt a szíve). De a boncolás során kiderült, hogy ő is egyike annak a több száz fiatalnak, akik azért haltak meg, mert nitazénnel szennyezett drogot vásároltak a illegális piacon.

A nitazének dizájner drogok (hivatalos nevükön új pszichoaktív anyagok). Az opioidok közé tartoznak, tehát depresszáns (nyugtató) típusú szerek. A potenciájuk sokszorosa a heroinénak, de még a fentanil nevű, a heroinnál kb. 50-szer erősebb drogot is lekörözik. Főleg Ázsiában állítják őket elő és hozzák be Észak-Amerikába és Európába, ahol különféle klasszikus drogokat ütnek fel velük.

Az ADHD-vel diagnosztizált Alex eredetileg csupán szeretett volna valamilyen enyhülést találni a szorongásra és álmatlanságra, ami kínozta. Ezért aztán illegális internetes forrásból származó Xanax tablettákat vásárolt, amik látszólag teljesen úgy néztek ki, mint a gyári tabletták. Azonban a szokásos benzodiazepin hatóanyag mellett nitazént is tartalmaztak – elég dózisban, hogy megölje.

Bár Magyarországon még nem hallottam nitazénnal kapcsolatos halálesetről, de nem kizárható, hogy a hasonló, nitazénnel felütött ál-gyógyszerek és drogok nálunk is megjelennek. Az illegális drogpiac sajátossága ugyanis, hogy a kereskedők arra törekednek, minél potensebb, tehát minél nagyobb mennyiségben, minél észrevehetetlenebbül csempészhető drogokat dobjanak a piacra. Ezt nevezik a drogtilalom vastörvényének (az alkoholtilalom idején ezért dominálták a feketepiacot a tömény szeszek, a sör és a bor pedig eltűnt.)

Az Egyesült Királyságban létezik drogbevizsgáló program, a WEDINOS, ahol a fogyasztók névtelenül bevizsgálhatják az általuk vásárolt szert. Itt már több nitazénnal felütött drogot sikerült felfedezni, és életeket menteni ezzel. Magyarországon sajnos hasonló programról a kormány és a hatóságok hallani sem akarnak – pedig nálunk is fontos lenne. Addig is érdemes nagyon óvatosnak lenni bárkinek, aki nem hivatalos forrásból szerzi be a gyógyszereket/drogokat! Hiába néz ki ugyanúgy, lehet, hogy tök más van benne.

És hát Alex tragédiája felveti azt a kérdést is, hogy vajon hány ember él Magyarszágon (is), akik (gyakran diagnosztizálatlan) pszichiátriai zavarokkal küzdenek – korszerű, együttérző ellátás nélkül. Akik esetleg az öngyógyszerezésben keresnek menedéket. Hiszen tudjuk, milyen várólistákkal működnek a pszichiátriák, különösen az ifjúsági- és gyermekpszichiátriák. És milyen állapotban van az addiktológiai ellátás. Szóval a nagy helyzet, hogy ha a nitazének nálunk is elkezdenek terjedni, hát az úgy fog minket érni, mint a málnásban a dolgát végző vadászt a medvetámadás: védtelenül, letolt gatyával.

Keith Richards, a Rolling Stones legendás gitárosa tud egyet s mást a drogokról – és, bár nem éppen egy felépülési szerepmodell, arról is, hogy miként lehet velük leállni. Leállásainak története lépcsőzetes: 1978-ban állt le a heroinnal, 2006-ban a kokainnal, 2019-ben a dohányzással (ami az egyik legdurvább függőség mind közül). Alkalmilag ma is fogyaszt még alkoholt és füvet.

Könnyű lenne annyival elintézni ezt a „drogkarriert”, hogy egy különösen élvhajhászó, hedonista személyiségű emberről van szó. Aki a 60-as években rossz társaságba keveredett, magával ragadta a beat-korszak romantikus lázadása, antiszociálissá és gyökértelenné vált. Még ma is sokan ezzel magyarázzák a drogfüggőség elterjedtségét: nihilizmus és az értékek válsága.

De ez a kép nem teljes. A drogokkal való kísérletezés mögött állhat a kíváncsiság, a felfedezésvágy, a társadalom elleni romantikus lázadás és az élménykereső impulzivitás. De a függőség mindig jóval többről szól ennél. A függőség többről szól a puszta kémiai dependenciánál is: a fizikai elvonási tüneteknél és a sóvárgásnál. Hogy miről szól igazán, azt nem más fejtette ki a megélt tapasztalatai alapján nagyon találóan, mint maga Keith Richards.

Richards szerint a függőség nem más, mint a menekülés, a felejtés hajszolása – hogy legalább néhány óráig ne legyünk önmagunk.

Az „I can get no satisfaction” (a dal, amit a legenda szerint Richards álmában írt) így új értelmet nyer: azért nem tudsz igazán kielégülést nyerni a drogozásban, szexben, mert hiába mászol fel az eksztázis legmagasabb hegyére, végül mindig visszazuhansz a völgybe, ahonnan kiindultál: saját magadhoz. Nem menekülhetsz önmagad elől.

De vajon miért ne akarna valaki önmaga lenni? Vajon miért nem akart Keith Richards önmaga lenni? Miért nem akar emberek tömege önmaga lenni – sorozatokba, szexbe, gyorskajába menekülni előle? Vajon miért képesek emberek ilyen torzulásokra, ilyen hihetetlen játszmákra, ilyen kockázatok vállalására csak azért, hogy néhány órára ne legyenek önmaguk? Ez a kérdés visz el bennünket a függőség valódi gyökeréhez.

Van egy szakadás – egy törés. Ami először talán csak egy kis hajszálrepedésként indul, de aztán szakadékká tágul. Egy gyanú, ami később meggyőződéssé válik és bevésődik az elmébe: hitté abban, hogy „valami baj van velem.” És csak úgy kaphatok megfelelő figyelmet, gondoskodást, amennyiben valaki más leszek. A vágyunk, hogy tartozzunk valahová, valakihez, születésünktől fogva meghatározza az életünket. Ennek a vágynak a torzulásai vezetnek a viselkedésünk torzulásaihoz is.

Például olyan dolgokhoz akarunk tartozni, kapcsolódni, amik nem adhatnak valódi kielégülést, ellenben további szenvedést gerjesztenek. Ez a függőség. A függőség szégyen, a szégyen elszigetel és magányossá tesz, a magányosság tovább fokozza a függőséget. Ezért fogalmazta meg Johann Hari – helyesen – hogy a függőség ellentéte nem egyszerűen az absztinencia, hanem az egészséges emberi kapcsolódás.

Vagy akár úgy is mondhatnánk: a függőségből a valódi felépülés nem a fogcsikorgatva megtartott józanság. Hanem az, amikor megtanulsz kimondottan örömet találni a józan életedben. Talán ez magyarázza azt is, hogy miért sikerült Keith Richardsznak. Akinek az igazi szenvedélye a zene maradt, és amikor a drogok a zenélés útjába kerültek, ő a zenét – és az embereket, akik fontosak neki – választotta. De ettől az élete még csupa szenvedély maradt. A jó értelemben. Ő maga is kijelentette: józanul játszani számára élvezet és egyedi élmény – immár örömmel képes önmaga lenni, hálás lenni azért, aki, ami. Talán ez a titka.