Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Tegnap megnéztem a kassai Thália Színház Apa, Anya, Pia című előadását. Az „EGyHét: egy hét a szenvedélybeteg szülők Elfeledett Gyermekeiért” kampány részeként adták elő a Szkénében. Nem vagyok színkritikus, és nem is akarok kritikát írni a darabról. Inkább csak néhány benyomásomat és gondolatomat osztom meg a témában.
Én egy olyan családban nőttem fel, ahol az alkoholizmus csak a periférián – nagyszülők, nagybácsik és egyéb rokonok függőségén keresztül – került a látóterembe. Bár a statisztikák szerint nagyon gyakori, hogy a szerhasználati problémák...
Az érzéseiddel két nagy hibát követhetsz el.
Az első, hogy elfojtod és besöpröd őket a szőnyeg alá.
A másik, hogy ragaszkodsz hozzájuk, és hagyod, hogy eluralkodjanak rajtad.
Hosszú távon mindkét hiba költséges – az árát szenvedéssel fizeted meg.
Szabály 1: az érzéseket nem szüntetheted, nem változtathatod meg. Viszont megváltoztathatod a viszonyodat hozzájuk. Márpedig a legtöbb szenvedést nem maga az érzés okozza, hanem az, ahogyan további érzéseket, gondolatokat generálunk belőle.
Szabály 2: minden érzés fontos jelzés feléd. Gyakran egy rejtett szükséglet van...
Születésünk óta mindannyian egy láthatatlan fekete táskát húzunk magunk mögött, írja Robert Blye költő.
Gyerekként ebbe a táskába rakunk bele mindent önmagunkból, amit a szüleink nem szeretnek, nem értékelnek bennünk. Mert mindennél fontosabb számunkra, hogy szeretve és elismerve legyünk.
Mire iskolások leszünk, a táska már meglehetősen nagy. És még csak most jönnek a tanárok: „A jó gyerek fegyelmezetten üli végig az órát!” „A jó kislány nem dühös!” „Úgy dobsz, mint egy lány!” – és a többi. Így hát a táska hízik tovább.
Mire 12 éves...
Van a 20. század végének egy tragikus sorsú, de annál jelentősebb írója – Tar Sándor.
Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy nála jobban annak a kornak kevés írója értette meg és adta vissza azt, ahogyan a magyar társadalom alsó – reménytelenül leszakadt – harmada él, érez és gondolkodik. Sőt, talán a két világháború között induló népi írók óta is kevesen.
Hitelesen tette ezt, hiszen ő maga is ide született és minden egyes sejtjével ide is tartozott. Senki író nem mozgott nálánál otthonosabban a külvárosi lepukkant gyárak, cefreszagú falusi kocsmák és isten háta...
Pontosan ma egy éve váltam apává.
Tudom, egyesek szokták forgatni a szemüket, hogy minek írok ilyen témákról. Ez is ilyen bosszantó nemi sztereotípia: egy nőtől szinte elvárják, hogy mindig az anyaságáról valljon. Ha egy férfi vall az apaságáról: sokan fintorognak. Hogy jön ez ide? Maradjon a kaptafánál! Nos, akinek nem tetszik, ne olvassa, lapozzon!
Hogy milyen volt ez az első év?
Aki olvassa az írásaimat, tudja, hogy az egyik szerelmem a magashegyi túrázás (bár persze a gyerek miatt most háttérbe szorult). Ahhoz tudnám hasonlítani a gyerek berobbanását az életembe, mint...
„Azt hiszem, kevés ember van, aki többet szenvedett volna, mint én,” írta Weöres Sándor egy levelében. „Olyan üldözött gyerekkorom volt, hogy tízéves fejjel fölakasztottam magamat, úgy szedtek le. 15 éves időmig falun éltem, fizikai munkát végeztettek velem, és üldöztek, rúgtak, kínoztak. Az osztálytársaim csúfoltak, a lányok kinevettek. Önnevelés és akaraterő árán mégiscsak ember lett belőlem; engem a poklok minden ördöge kalapált emberré.”
Ember lett belőle – de még milyen. És költő.
„Ha szín-normális volnék, akkor nem írnék verseket,” írta. Helyesbítenék:...
Hogyan lehet megelőzni az egészségtelen konfliktust?
A minap írtam az egészséges és az egészségtelen konfliktus közötti különbségekről (belinkelem a poszt alá). És ígértem, hogy írok arról is, miként lehet elkerülni az egészségtelen konfliktust – Amanda Ripley könyve öt szempontot sorol fel ehhez, amik szerintem szuperhasznosak.
1) Tárd fel a belső sztorit
Miről is szól igazából a konfliktus? Tényleg arról szól, amit a felek mondanak? Egyáltalán nem mindig. Gyakran a konkrét konfliktus csupán tünete valami jóval mélyebbről jövő problémának: annak, hogy valaki(k) nem érzik...
Észre sem vesszük, de folyamatosan hasonlítgatjuk magunkat – az életünket valaki másnak az életéhez. Akinek lennünk kellene, akihez fel kellene nőnünk. Akinek talán a szüleink álmodtak meg minket. Vagy akit mi magunk kreáltunk, hogy ne érezzük imposztornak magunkat a „normális” emberek között. Történeteket mesélünk magunkról magunknak – amiket végül mi magunk is elhiszünk. Igyekszünk egy más ember életét élni. Hogy szeressenek, elfogadjanak. És amikor úgy érezzük, nem sikerül maradéktalanul – márpedig rendszerint úgy érezzük – akkor hiányérzetünk támad....
Az alábbi írásban annak a kérdésnek járok utána, hogy vajon honnan ered az elképzelés, miszerint a függőknek szigorú, konfrontatív módszerekre van szükségük ahhoz, hogy felépüljenek.
