Péter Sárosi

Pontosan ma egy éve váltam apává.

Tudom, egyesek szokták forgatni a szemüket, hogy minek írok ilyen témákról. Ez is ilyen bosszantó nemi sztereotípia: egy nőtől szinte elvárják, hogy mindig az anyaságáról valljon. Ha egy férfi vall az apaságáról: sokan fintorognak. Hogy jön ez ide? Maradjon a kaptafánál! Nos, akinek nem tetszik, ne olvassa, lapozzon!

Hogy milyen volt ez az első év?

Aki olvassa az írásaimat, tudja, hogy az egyik szerelmem a magashegyi túrázás (bár persze a gyerek miatt most háttérbe szorult). Ahhoz tudnám hasonlítani a gyerek berobbanását az életembe, mint mikor életemben először mentem megmászni zöldfülűként egy 3 ezres hegycsúcsot, a Wildspitzét.

Egy különös, szép, intenzív, fárasztó és határozottan ijesztő élmény. Csak éppen annak a túrának pár nap alatt vége volt, ez meg már egy éve tart. Az egyik pillanatban éppen elönt a csodálat, de a következő pillanatban már szorongva küszködsz, hogy átvészeld a következő megpróbáltatást. És néha, akárcsak egy magas hegyen, azon töprengsz: mit keresek én itt?

Ülhetnék éppen kényelmesen a fotelemben, miközben szól a klasszikus zene, olvasgatva egy könyvet és kortyolgatva a teámat. Hát kellett ez nekem? Amikor persze valaki a nehézségekről ír, akkor vagy azt kockáztatja, hogy a Durcás Dóri félék leragasztják és befóliázzák, amiért nem csak a rózsaszín álomvilágról lelkendezik. Vagy pedig, ami semmivel sem empatikusabb, megkapja, hogy te akartad meg hogy minek ment oda.

Pedig szerintem fontos, hogy mindkettőről beszéljünk: a nehézről és a szépről. Mi is, apák. Így teljes a kép. Igenis borzasztó fontos, hogy az érintettek gyakrabban megosszák az élményeiket (erről is) – elvégre az emberiség jövőjéről van szó.

Igen, ha nem született volna meg a kislányom, akkor ez az elmúlt év ezerszer kényelmesebb lett volna. Több túrázás a hegyekben. Több napsütötte tengerparti nyaralás. Több színház, mozi, kultúra. Több szociális élet a haverokkal. Komfortosabb – és egyben jóval laposabb év lett volna. Ami nem sokban különbözött volna az előzőektől.

Így viszont, apaként, ebben az első évben annyi minden történt velem, mint máskor tíz év alatt sem. Elképesztően intenzív év volt, tele kihívásokkal. Fenekestől felforgatta a korábbi életemet. Azt a korábbi gyermektelen életet, amire kábé úgy emlékszek vissza homályosan, mintha száz éve lett volna.

És tudjátok mit? Semmiért sem cserélném el, amit kaptam. Minden kihívásával és tökéletlenségével együtt is: ez az új apa-lét egy olyan izgalmas utazás az ismeretlenbe, ami minden nap egy új csodát tartogat a számomra. Nézni, ahogy ez a kis emberi lény, aki beköltözött az életünkbe, napról napra fejlődik, gyarapodik – és közben te, mint szülő is gyarapodsz általa – hát ennél nagyobb elégedettséget még nem éltem át soha. ❤

„Azt hiszem, kevés ember van, aki többet szenvedett volna, mint én,” írta Weöres Sándor egy levelében. „Olyan üldözött gyerekkorom volt, hogy tízéves fejjel fölakasztottam magamat, úgy szedtek le. 15 éves időmig falun éltem, fizikai munkát végeztettek velem, és üldöztek, rúgtak, kínoztak. Az osztálytársaim csúfoltak, a lányok kinevettek. Önnevelés és akaraterő árán mégiscsak ember lett belőlem; engem a poklok minden ördöge kalapált emberré.”

Ember lett belőle – de még milyen. És költő.

„Ha szín-normális volnék, akkor nem írnék verseket,” írta. Helyesbítenék: ilyen ragyogó verseket. Mert vajon hány „szín-normális” költőt ismersz, aki nem dédelgetett valami nagy sérülést?

Bessel van der Kolk pszichiáter, a trauma témájáról az egyik legjobb könyv szerzője mondja, hogy nagyon sok sikeres ember nagyon sokat szenvedett gyermekkorában, és ez nem véletlen. Aki olyan tündérien szép és túlvilágian borzongató, pókháló-finomságú és kifinomultan érzékeny lírába tudta beleszőni a világot, mint Weöres, az borítékolhatóan sokat szenvedett.

Már gyerekként is gyakran találtam valami groteszk, félelmetes mellékízt egyes verseiben. Ott van például a Bóbita. Mostanában sokat éneklem a kislányomnak, aki szereti. Felmerült bennem: Weöres beleírta saját fájdalmát. Ő a malac, akinek a nem túl jófej tündér szárnyat igézett, akit röptetett és kikacagott.

A szépség nagyon gyakran – meghaladott szenvedés. No mud no lotus (ha nincs sár, nincs lótuszvirág), ahogy Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes mondta. Akinek a nevét talán nem szokatlan ide szúrni, hiszen Weöres maga is átfogó és mély érdeklődéssel tanulmányozta a Kelet – a teljesség – bölcsességét:

„Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit, mert rávonatkozólag minden ‘igen’ és ‘nem’ ugyanazt jelenti; hanem merülj önmagadba, személyed alá, s ahol nincs tovább, ahol minden mindennel azonos: ez a teljesség.”

Sajnos ez a teljesség számára is inkább ideál volt, mint megélt valóság. A költészeten kívül voltak jóval kevésbé építő módszerei, megküzdési stratégiái is a szenvedés enyhítésére. Ebben hasonló volt, mint Alan Watts, aki akárcsak Weöres, hihetetlenül gyönyörűen tudta tolmácsolni a Kelet eszméit a nyugati világnak – de magánéletét tekintve megmaradt egy önmagával meghasonult, önsorsrontó kamasznak, aki halálra itta magát.

Elmélyült spiritualitás és vulgáris élvezet-hajhászás kettőssége: érdekes fejtörőt ad ez mindig az utókornak, nemde?

Weöres gyerekkorától kezdve betegeskedett (az elhanyagolt, megszégyenített test lázadása?). Bipoláris depresszióban szenvedett: a kreatív és hurrá-omptimista fázisokat a teljes apátia hullámvölgyei követték. És életét megkeserítették az önpusztító szokásai: láncdohányzás, ivás.

„Rossz szokásom a dohányzás, melyet nem ártana leküzdenem,” írta. „Nemcsak egészségügyi okokból, hanem állandó rabság, megaláztatás ez, hogy egy kis füstölgő vacak nélkül az ember nem ember. Például, ha írni akarok, és nem füstöl a kezemben a cigaretta, akkor nem megy az írás. Van ebben valami elszomorító.”

Megrögzött piás volt. Pillanatok alatt eltüntetett bármilyen szeszesitalt. Nem azért, mert a pia kellett ahhoz, hogy jobb költő legyen – ő maga is elismerte, hogy részegen legfeljebb firkálni képes. De nem tudott mit kezdeni a létezés ürességének szenvedésével. Nem lehet nem gondolni arra, hogy saját magáról ír, amikor így fogalmaz:

„A pokolban nincs gyötrelem, sem élvezet. Akit szenvedélyei úgy eltompítottak, hogy már semmit sem élvez jobban, mintha rengeteg vizet inna; s kínlódni csak úgy tud, ahogy egy gép csikorog: életében elérte a poklot.”

Egyes pályatársai szerint nagy valószínűséggel már a 30-as éveiben bevégezte volna az életét valami árokparton egy különösen dévaj ivászat után. De nem tette.

Mert a sikeres férfiak mögött gyakran van még valami. Jobban mondva, valaki. Egy társ. egy nő. És semmi sem mutatja jobban az egész kultúránk patriarchális természetét, mint ez a folyton ismétlődő egészségtelen és aránytalan szerepleosztás, minta. Amit a világirodalom, művészetek, tudományok történetét áttekintve megpillanthatunk: a lángoló férfi „géniusz” és az árnyékában szerényen meghúzódó, többnyire alig ismert és elismert nő. Weöres mellett ez a társ – ez a nő – Károlyi Amy volt, élete szerelme. Saját jogon elismert költő. Ő egyben tartotta a férjét, aki nélküle széthullott volna, mint valami kártyavár.

És mégis: minden függőségével, fogyatékosságával együtt, amikor Weöres Sándor átlépett a költők, az istenek, a tündérek idejébe – akkor minden egyes szava kinyilatkoztatás, az orákulum tiszta, felkavaró erejével hat, amitől libabőrös lesz az ember.

„Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása. Értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné.”

Hogyan lehet megelőzni az egészségtelen konfliktust?

A minap írtam az egészséges és az egészségtelen konfliktus közötti különbségekről (belinkelem a poszt alá). És ígértem, hogy írok arról is, miként lehet elkerülni az egészségtelen konfliktust – Amanda Ripley könyve öt szempontot sorol fel ehhez, amik szerintem szuperhasznosak.

1) Tárd fel a belső sztorit

Miről is szól igazából a konfliktus? Tényleg arról szól, amit a felek mondanak? Egyáltalán nem mindig. Gyakran a konkrét konfliktus csupán tünete valami jóval mélyebbről jövő problémának: annak, hogy valaki(k) nem érzik úgy, hogy tisztelik és meghallgatják őket. Esetleg a valódi ok valamilyen homályban hagyott félelem vagy szorongás, sértettség vagy fájdalom. Ha csak pragmatikusan a konkrét nézeteltéréssel foglalkozol, akkor a felszínt kapargatod, és a konfliktus ki fog újulni. Ezért a valódi történetet kell felszínre hozni és kibeszélni. Jobban megérteni, hogy ki miért és hogyan jutott el az álláspontjához, mielőtt egymásnak esnétek.

2) Csökkentsd a polarizációt

Próbáld elkerülni, hogy szükségtelenül egymással szembenálló csoportokat („mi” és „ők”) képezz! Ha már csoportokra van szükség, hát jobb, ha kettőnél többet hozol létre – olyan hagyományokkal, szabályokkal, amik elősegítik a csoportok közötti vegyülést. Konkrét ügyekben két szembenálló csoport tagjai is gondolhatják ugyanazt, működhetnek együtt, ami csökkenti a polarizációt.

3) Ismerd fel a tűzgyújtókat

Tűzgyújtóknak nevezi Ripley azokat az embereket, akiknek lételemük a konfliktus gerjesztése – ugyanis a saját sérelmeiket vetítik bele, igazolást keresnek más emberek szenvedésében. Őket onnan ismered fel, hogy felélénkülnek, amikor egy konfliktus elmérgesedik. Szinte kéjelegnek és kárörvendenek rajta. Végletes gondolkodás, megalázó, lekezelő hozzáállás, megbékélés helyett bosszúvágy jellemző rájuk. A mai társadalomban sokan kimondottan „konfliktus-vállalkozóként” keresik a kenyerüket: abból élnek, hogy élezik a konfliktus emberek csoportjai között. Fontos, hogy felismerjük őket és tartsunk távolságot tőlük!

4) Végy időt magadnak

Emlékeztek a Legyek urára? Amiben fiúk egy csoportja hajótörést szenved egy lakatlan szigeten, és hamarosan kegyetlen erőszakos bűnözővé válnak? A valódi sztori, amin a regény alapult, sokkal jobban végződött. A fiúk valójában nagyon is jól együtt tudtak működni a szigeten. Tudjátok miért? Többek között azért, mert kialakítottak egy konfliktus-kezelési szabályt. Ha konfliktus alakult ki két fiú között, az egyiket a sziget egyik, a másikat a másik végébe küldték, ahol el kellett tölteniük valamennyi időt, hogy lehiggadjanak. És csak ezután találkoztak újra, hogy rendezzék a konfliktust – ami ezután már mindig sikerült békés úton. És az estét közösen, zenéléssel, énekléssel zárták le, egyfajta megbékélési szertartással. Tanulhatunk tőlük!

5) Bonyolítsd az elbeszélést

„Óvakodj az túl egyszerű történetektől,” mondta Tyler Cowen közgazdász. Ha egy konfliktust túl egyszerűnek látunk, az mindig elvakít bennünket. Ha viszont hozzáadunk a képlethez egy kis kíváncsiságot, és próbálj többet megtudni a másik félről. Az őszinte kíváncsisággal feltett kérdések mindig új horizontokat nyithatnak. Mit szeretnél, ha a másik oldal megértene rólad? Mit éreznél, ha ez a probléma holnap megoldódna? Mi az a kérdés, amit senki nem tesz fel? Mi az, amit nem tudsz?

Észre sem vesszük, de folyamatosan hasonlítgatjuk magunkat – az életünket valaki másnak az életéhez. Akinek lennünk kellene, akihez fel kellene nőnünk. Akinek talán a szüleink álmodtak meg minket. Vagy akit mi magunk kreáltunk, hogy ne érezzük imposztornak magunkat a „normális” emberek között. Történeteket mesélünk magunkról magunknak – amiket végül mi magunk is elhiszünk. Igyekszünk egy más ember életét élni. Hogy szeressenek, elfogadjanak. És amikor úgy érezzük, nem sikerül maradéktalanul – márpedig rendszerint úgy érezzük – akkor hiányérzetünk támad. Mintha kimaradnánk valamiből. Mintha elvesztegetnénk a napjainkat.

Felvesszük hát a maszkot újra.

De az igazság az, hogy hiába is próbáljuk hozzáegyenesíteni az elvárásainkhoz a valóság girbe-gurba kinövéseit, göcsörtjeit – éppen amikor már pont úgy érezzük, hogy a maszk végleg egyé vált velünk – végül mégis mindig saját magunkra ébredünk. Felébredünk az éjszaka közepén és rémülten észleljük, hogy legbelül még mindig azok vagyunk, amitől szabadulni szeretnénk. Kényelmetlenül és idegenül feszengünk saját bőrünkben. Mint a pillangó, aki Dzsuang Dszi-nek álmodja magát. Mint a bogár, aki Gregor Samsaként ébred. Fordított kafkai átváltozás.

Vannak, akik egész életükben menekülnek saját maguk elől. Egész életük befejezetlen torzója marad a Nagy Műnek – többnyire elégedetlenül és keserűen távoznak az ismeretlenbe. És vannak, akiknek eljön az életében egy pont, amikor megvetik a lábukat: na jó. Ez vagyok én? Ez vagyok én. Talán jobban megismerhetném, megtanulhatnám szeretni és elfogadni ezt a krapekot? Vállalhatnám a kockázatot, hogy úgy is szeretni fognak, aki vagyok? A magam tökéletlenségében és befejezetlenségében? És az éjszaka nyomasztó kétségeitől eljutunk a reggeli bizonyossághoz: hogy nem járjuk egyedül ezt az utat. Kétségeink nem egyediek, hanem egyetemesek. Akárcsak az értékeink. Lehet, hogy ez a nehezebb út, de legalább hiteles.

„Az én történetem nem kellemes, nem édes és harmonikus, mint a kitalált történetek,” írja Hermann Hesse. „Bolondsággal és zavarodottsággal terhes, őrülettel és álommal, mint minden olyan ember élete, aki nem akar többé hazudni magának.”

És elkezdünk egy másik történetet mesélni magunkról magunknak. Az emberről, aki nem menekül, hanem szeretné megtalálni magát. Mint a folyó, ami nem akar már más lenni. Minden örvényével, minden mocsarával, minden megtorpanásával, mellék- és holt-ágával együtt az, ami. Nem csak egy, kellemes és kényelmes szakasz akar lenni. A többiről tudomást sem venni. Hanem minden szakasza. Sziklák közt sebesen robogó patak és síkságon lustán hömpölygő folyam. Kezdi felismerni, hogy folyó – hogy egy az esővel, ami táplálja, a napfénnyel, ami felolvasztja. A hegyek mélyén rejtőző forrásával, amiből ered, és a tengerrel, amibe beleömlik. Mert ez is valami, amit el kell fogadnunk: minden, ami keletkezett, megszűnik egyszer.

„Mielőtt a tengerbe lép – azt mondják –,
a folyó félelemtől reszket.
Visszanéz a megtett távra,
a hegycsúcsoktól az erdőkön és falvakon át
kanyargó hosszú útra.

És egy oly hatalmas óceánt lát
maga előtt,
amellyel ha egyesül, óhatatlanul eltűnik örökre.
De nincs más lehetőség,
a folyó nem fordulhat vissza.

Senki sem fordulhat vissza.
A létezésben nincsen visszaút.

A folyónak vállalnia kell a kockázatot,
hogy belépjen az óceánba,
mert a félelem csak így szűnik meg;
és mert a folyó ekkor fogja majd csak megérteni, hogy
mindez nem azt jelenti, hogy az óceánban megszűnik, hanem azt,
hogy maga is az óceán lesz.”

Vers: Kahlil Gibran (Fordítás: Lassányi Gábor)
Kép: Ma Jüan

Vajon milyen a jó párkapcsolat? És milyen a jó család?

Szerintem nem az, amiben nincsenek konfliktusok. Engem mindig őszintén megrémiszt, amikor valaki lelkendezve számol be, hogy a partnerével soha nem veszekednek. Vagy ha anyuka azzal dicsekedik, hogy az ő gyereke tündér, semmi baj nincs vele.

A jó kapcsolat, a jó család nem az, amiben elkerüljük a konfliktusokat, hogy fenntartsuk a békét. Ahol szemet hunyunk a másik bunkósága fölött, mintha mi sem történt volna. Ahol nem nevezzük nevén a dolgokat. Ahol tojáshéjon járunk, nehogy valakinek az érzékenységét megsértsük. Ahol szőnyeg alá söpörjük a dühöt és csak magunkban fortyogunk, sérelmeinket dédelgetve. Esetleg valami önpusztító-agyzsibbasztó tevékenységbe menekülünk, lassan sorvadozva (vajon hány ember itta már így halálba magát?).

Ha meg kellene fogalmaznom magam számára, hogy milyen családban, milyen kapcsolatban szeretnék élni: olyanban, ahol az egészséges konfliktusokat, indulatkitöréseket előbb-utóbb olyan beszélgetések követik, amelyek végén mindkét fél úgy érzi, hogy, ha nem is 100%-ban, de meg lett hallgatva és értve.

Nyílt, empatikus, a másikra odafigyelő, a másikat tisztelő kommunikáció: néha nem könnyű – nagyon nem. De végső soron enélkül nem megy.

(note to myself)

kép: Anne Magille

Sokkal többre becsülöm a hitelességet, mint a konformizmust.

Többre becsülöm, amikor valaki meg meri élni, ki meri mutatni a gyarló érzést, ami a szívében van, mintsem egy hamis és álságos idealizált képet mutat magáról. Még akkor is, ha rövid távon ez jóval nagyobb kényelmetlenséggel jár.

Az igazi bátorság ahhoz kell, hogy az ember megmutassa a valódi énjét: a tökéletlen, küzdelemmel terhes, törékeny énjét. Hogy valaki merjen sebezhetőnek mutatkozni – mert enélkül nincs gyarapodás sem.

Hibázunk. Bukdácsolunk. Feltápászkodunk.

Az árnyéktól nem kell félni, csak ha fénynek álcázza magát.

(note to myself)

kép: Herbert Tobias

„Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának,” hordta le a túl kurta szoknyát viselő Gogolák elvtársnőt Virág elvtárs a Tanú című filmben.

Nos, manapság is éppen a hanyatló Nyugat áll a Hatalom birtokosainak célkeresztjében. De, ahogy Marx is megjegyezte, bár minden kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, először tragédia, másodszor komédia. Nem lehet másként, mint komédiaként tekinteni ugyanis Schmidt Mária legutóbbi „Ne szeretkezz, háborúzz!” című értekezésére.

Schmidt ebben előadta, hogy a hanyatló Nyugattal most éppen az a baj, hogy túl kevés a szex. Szerinte ugyanis a szexet „ellehetetlenítette” a #metoo mozgalom. Érted: ha már a nők kikérik maguknak a kéretlen taperolást, az végzetes csapás a szexre. A konszenzus Mária szerint a szex halála…

Ezen hagymázas vízióit különös megvilágításba helyezik a NER állóvizét időről időre megzavaró szexbotrányok. Amikről már Bayer Zsolt is csak annyit tudott írni, hogy „jólesne végre egy jobboldali szexbotrány, amiben egy felnőtt, egészséges férfi megdug egy felnőtt, egészséges nőt, és ezt mindketten akarják.” No comment.

Mária nagyon ki van akadva a női egyenjogúságra és emancipációra. Ami, megint, különösen paradoxnak hangzik egy olyan nő szájából, aki ezen női mozgalmak eredményei nélkül ma leginkább a konyhában jeleskedhetne, mint szakácsnő, ahelyett, hogy az ország egyik leggazdagabb, állami szerződésekkel felhizlalt vagyonú kultúrdiktátora.

Egyébként csak én érzem úgy erről az egész retorikáról, hogy leginkább az Internetes fórumok sötét bugyraiban tenyésző frusztrált incelek tapsolnak neki? Mária az öngyűlölő női incel.

Az meg tényleg a slusszpoén, hogy egy fénykorát több, mint 20 éve élő sorozatot, a Szex és New Yorkot választja ki gyűlölete tárgyává. Amiben „a női főszereplők önállóak, öntudatosak, viccesek, karrierorientáltak, odáig vannak szexuális kalandokért.” Borzasztó! Még viccesek is? Nemá! Ez már tényleg a világ vége, ha egy nő, ahelyett, hogy szolgálatkészen és alázatosan kacarászik az alfahímek gyenge poénjain, még saját humorérzékkel is rendelkezik.

Na ezért tart ott ez a fránya Nyugat, ahol tart!

Tudjátok amióta apa lettem, gyakran egyenesen kínszenvedést jelent látnom azt az agyonpolitizált, agyonpolarizált vitát, ami a közbeszédben zajlik gyermeknevelésről és a szülővé válásról.

Egyik oldalon ott vannak a konzervatív családvédők, akik megszállottan aggódnak a születésszámok csökkenése miatt. Előszeretettel szidják a fiatal nőket, amiért csak a karrierjükkel foglalkoznak és nem akarják teleszülni a Kárpát-medencét. Akik szerint gyerek nélkül az élet csakis értelmetlen és önző lehet.

És ez a kicsit sem konstruktív álláspont kitermelte sajnos a maga ellenpólusát, ami gyakran éppen ennyire egyoldalú és türelmetlen. Ami szinte már kultuszt épít a gyermektelenség köré, és megideologizálja, hogy miért nem kell gyermeket vállalni. Ami a boldogságot pusztán az élvezetekkel, a „szabadidővel” méri, és nem képes értékelni, elismerni azt, hogy aki a jövő generáció felnevelésébe energiát fektet, annak mindannyian hálásak lehetünk – mint emberiség.

A lövészárkok készen állnak – lehet átlövöldözni a másik oldalra.

De én azért remélem, hogy vagyunk még, nem is kevesen, ebben az országban, gyermektelenek és gyermekesek is, akik nem ilyen fekete-fehéren látják a dolgokat.

Akik nem csak a csökkenő születésszámokon rugóznak, de foglalkoznak azzal is, hogy a már megszületett gyermekek vajon gondoskodásba és biztonságba születnek-e.

Akik elfogadják, hogy lehet gyermektelenül is tartalmas életet élni – ugyanakkor képesek tiszteletet és hálát érezni azokért az anyukákért és apukákért, akik beleadják szívüket-lelküket abba, hogy a következő generáció egészséges és boldog felnőtté cseperedjen fel. ❤