Péter Sárosi

Hogy mekkora boomer vagyok, azt jól mutatja, hogy egészen a haláláig semmit nem hallottam Liam Payne-ről. Sem pedig volt zenekaráról, a One Direction-ről. Amiért mégis írok róla, az, hogy betépve, részegen leesett egy hotel erkélyről Argentínában. A rendőrök a hotelszobáját feldúlt, összetört állapotban találták meg, ami arra utal, hogy a halála előtt valamiféle idegösszeomlást/dührohamot kapott. Úgy tűnik, hogy végig egyedül volt.

Szomorú eset – a körülmények ismerete nélkül nem lehet tudni, hogy vajon mekkora és milyen szerepet játszottak benne a drogok.

Amit már tudunk, hogy a boncolási eredmények szerint valószínűleg egy pink cocaine nevű drogot fogyasztott. Amiről érdemes tudni, hogy gyakran nem, vagy nem csak kokaint tartalmaz. Hanem egyéb szerek kombinációját – és ez a kombináció változhat. Nevét a hozzáadott színező- és élelmiszer-adalék anyagokról kapta, amelyek rózsaszín színt és gyakran eperízt kölcsönöznek neki.

Eredetileg a pink cocaine (más nevein: tucibi, tusi) valószínűleg a 2C-B nevű partidrogot tartalmazta (innen a tusi név), amit még Alexander Shulgin szintetizált és próbált ki először a 70-es években. Ez egy táncolós-bulizós, enyhén pszichedelikus hatású szer. Manapság azonban már a 2C-B ritkán található meg a pink cocaine-ban. A katalán Energy Control nevű szervezet nemzetközi drogbevizsgáló laborja mintegy 150 pink cocaine mintát vizsgált be. Az esetek 44%-ban ezek ketamint, MDMA-t (ecstasy) és koffeint tartalmaztak. Ezenkívül találtak még metamfetamint, opoidokat, kokaint és különféle új pszichoaktív anyagokat (dizájner drogokat) is egyes mintákban.

Az MDMA és a ketamin kombinálása egyébként is elég népszerűvé vált a partikon az elmúlt évtizedben: az MDMA stimuláns, empatogén és a ketamin disszociatív érzéstelenítő, nyugatató hatásai különös egyveleget képeznek, ami sok embernek bejön. Hogy éppen melyik szer hatása dominál, az nagyban függ attól, milyen dózisban és milyen sorrendben fogyasztják a két szert. A két szernek teljesen más a lebomlása/hatásmechanizmusa/időtartama. A drogok kombinálása ezért (polidrog használat) mindig extra kockázatot rejt magában. Különösen, hogy gyakran a fogyasztó azt már nem is veszi számításba, hogy az alkohol, a kávé, a különféle nyugtatók, antidepresszánsok is belerondítanak a képbe.

És ami a legfontosabb: nem elég, hogy az illegális piacon kiszámíthatatlan, hogy az ember éppen mit vásárol. Különösen, ha olyan kombókat vásárol, mint a pink cocaine, és kever különféle szereket. De a drogon/dózison kívül legalább olyan fontos az is, hogy éppen milyen testi-lelki állapotban van, milyen csomagot hordoz a gyermekkorából (set) és hogy vajon milyen környezetben, milyen társaságban fogyaszt (setting). Akár ugyanaz a drog/dózis/kombináció, ami a legutóbb jól sült el, is okozhat súlyos problémákat, ha az ember éppen nincs kipihenve, ha éppen nincs jól lelkileg, illetve ha nem biztonságos környezetben, emberekkel drogozik.

Ma október 23-án elgondolkodtam azon, hogy mennyire skizofrén is a magyar történelem.

Amikor Kádár János szovjet tankokon megérkezett Moszkvából, és megalapította a maga „forradalmi munkás-paraszt” kormányát – sokan azt hitték, hogy a forradalmat képviseli. Hiszen miniszter volt Nagy Imre kormányában. Ő maga is rájátszott erre a félreértésre, hiszen november elején még a „dicsőséges felkelésről” szónokolt. Csak később és fokozatosan alakult ki a nyugati imperialisták által szított horthysta ellenforradalom doktrínája.

Ugyanazon a Budapesten, ahol októberben tömegek követelték a szabadságot és függetlenséget, fél évvel később százezrek vonultak május elsején Kádár forradalminak hazudott ellenforradalmi kormánya mellett, az ellenforradalomnak hazudott forradalom ellen. Lehet persze, hogy sokan közülük kényszerből vagy óvatos helyezkedésből – de szerintem nagyon sokan őszinte lelkesedésből.

És akkor ott vannak a magyar írók. Akik az 56-os forradalom kirobbanásában óriási szerepet játszottak és a nemzetnek egyfajta élő lelkiismeretét és szellemi iránytűjét képezték. És hogy a magyar nemzet lelkiismerete milyen torz átalakuláson ment keresztül a forradalom leverése után, azt semmi sem mutatja jobban, mint hogy 1957. szeptember 6-án a magyar írók színe-virága, Illyés Gyulástul, aláírta azt a nyilatkozatot, amiben tiltakoztak, hogy az ENSZ napirendre vegye a magyar ügyet. Ismét: lehet őket mentegetni, hogy kényszerítették vagy zsarolták őket. De azért aki nagyon nem akarta, hogy felkerüljön a listára, az nem került fel.

És megint, nem tudok szabadulni a szörnyű gyanútól, hogy az aláírók jelentős része egyet is értett a nyilatkozat szövegével, amikor így magyarázza a pálfordulást: „Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni azokat, akik a nehéz időkben helytálltak és megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól s a talán még rettentőbb csapástól, a háborútól.”

Ekkor már teljesen racionális döntésnek tűnt a forradalom elárulása – ha másért nem, hát abból a (hamisnak bizonyuló) megfontolásból, hogy legalább a további terrort, bebörtönzéseket, retorziókat meg lehessen akadályozni. A hatalom racionalitása előbb-utóbb kizárólagos racionalitássá válik.

A megalkuvásnak ez a racionalitása dominálta a közéletet évtizedeken keresztül. A nyomasztó elhallgatás és elfojtás, a cinkos összekacsintás a hatalommal, a frusztrációk átprojektálása családon belüli erőszakba és önpusztításba, az ásító apátia és vállrándítás, a szolidaritás helyett a helyezkedés és könyöklés, aki nincs ellenünk az velünk van, én nem politizálok, egyébként is mindenki hülye. És ez a múlt még mindig velünk él.

Hiába történt meg a rendszerváltás 89-ben, nem hozott őszinte katarzist. Csak hihetetlen köpönyegforgatásokat. Amikben szintén bővelkedik a magyar történelem: kurucból labanc, Kossuthból Ferenc József, vörösből fehér, nyilasból kommunista, kommunistából keresztény-konzervatív. A jó házmesterek mindig felkészülten fogadták a politikai széljárás változásait. És vajon az meglepő, hogy ezek a mentális minták továbböröklődtek a fiatalabb generációkban is, akiktől sokan a megtisztulást remélték? Vajon meglepő, hogy Soros-ösztöndíjas liberálisokból véresszájú nacionalista populisták lettek? Hát szerintem egyáltalán nem.

És egyáltalán nem meglepő az sem, hogy a jelenlegi hatalom teljesen skizofrén módon viszonyul 1956-hoz. Egyrészt ugye fennen hirdeti, hogy 56 örököse. Másrészt viszont a magát nyíltan ellenforradalmárnak tartó Horthy örökösének is tekinti magát. A kettő persze teljesen kizárja egymást, és ez feloldhatatlan feszültséget okoz. Valójában az Orbán-rezsim akarva-akaratlanul a Kádár-rendszer ideológusai által kiöltött „nyugatiak által tüzelt horthysta ellenforradalom” mítoszához sodródik. Amiről ma már nyilvánvalóan tudjuk, hogy mennyire hamis: az 56-os forradalmárok nem akarták visszaállítani Horthy rendszerét.

És ha ez még nem lenne elég, akkor ráadásul itt van a jelenlegi kormány orosz-barátsága és szembehelyezkedése az ukrán nép szabadságharcával. Ami még feloldhatatlanabb paradoxont teremt: ahogy próbálják izzadtságszagúan úgy beállítani 56-ot, mintha az valamiképpen a Nyugat ellen, a Nyugat hibájából folyt volna, ez nyilvánvaló ellentmondásokhoz és olyan típusú hazaáruló kijelentésekhez vezet, mint ami Orbán Balázs száján csúszott ki arról, hogy ő nem állna ellen az orosz hódításnak. Ez nem egyszerűen szerencsétlen megfogalmazás volt, mint ahogy utólag próbálják mosdatni. Hanem egyszerűen kimondta azt, ami logikusan következik 56-re nézve abból, amit a mostani, nyugatosból keleti despotákhoz törleszkedővé vedlett elit az orosz háborúról gondol.

Totális agyrém és tudathasadás, nem?

Egy valami biztos: 56-ot eddig egyetlen hatalom sem tudta igazán magáévá tenni. Se lenyelni, se kiköpni. Ez a forradalom megmaradt a nép forradalmának. A maga lyukas zászlójával, a járványszerűen megnyilvánuló szolidaritással és önfeláldozással, az alulról jövő szerveződéssel: valahogy 56 a magyar népnek egy olyan nemesebb arcát, világosabb oldalát mutatta meg, aminek a mindenkori hatalmak még a létezéséről sem szeretnek tudomást venni. Egy olyan Magyarországot, amire büszkék lehetünk a világ előtt – és aminek a hírnevét még szívós munkával sem fogják tudni teljesen lebontani. Ez a másik Magyarország, legalább bennünk, de él.

kép: Fóti János

„Ha nem formálod át a fájdalmad, akkor továbbadod azt,” írja Richard Rohr.

Minél idősebb leszek, annál jobban belátom ennek a bölcsességét. Elég kinyitni a közösségi médiát: emberek fröcskölik, vetítik egymásra a ki tudja honnan eredő fájdalmukat. Okosnak és logikusnak tűnő érvekbe csomagolják keserűségüket – de elbeszélnek egymás mellett. Mindenki a múlt kísérteteivel hadakozik. Robotpilótában reagál valamire, a múltból. Nem a jelenre. És persze ezt tovább erősíti, hogy nem is látják az arcát annak, akivel összeakaszkodtak: beleképzelik azt, amit bele akarnak képzelni.

Mint az emberek, akik keresik a kiutat egy sötét kamrából, de folyamatosan egymás lábára lépnek rá, egymást lökik fel, és egymást szidják érte.

Vagy olyan ez, mint egy színház, ahol a színészek különböző színdarabokból származó szerepeket tanultak be – hogy ugyanazon a színpadon, ugyanazon előadás alatt adják elő. Egymás szavába vágva, egymást túllicitálva próbálják a maguk szerepét, a maguk darabját eljátszani. Az eredmény: kakofónia. Párbeszédek helyett sehová sem vezető, egymással sehol nem találkozó végtelen, önigazoló monológok képeznek zajt.

A helyzet az, hogy egyetlen lépés, amit a saját fájdalmad feldolgozásáért tettél, ezerszer többet ér, mint az, hogy egy vitában vagy egy veszekedésben te maradsz felül, vagy tiéd lesz az utolsó szó.

(note to myself)

kép: Pieter Bruegel

Ram Dass Indiából hazatérve könyvet írt és a 70-es évek elején sok előadást tartott. Hallgatósága főleg hosszú hajukban virágot viselő fiatal hippikből állt. Egy ízben azonban a közönségben helyet foglalt egy idős hölgy is, úgy 70 éves. Régimódi ruhát és kalapot viselt, ölében ridikül.

Az előadás a módosult tudatállapotokról, misztikus élményekről szólt. Miközben Ram Dass kifejtette, hogyan fosztotta meg az LSD azoktól a konvencionális maszkoktól, amik korábban az életét irányították – csodálkozva vette észre, hogy a hölgy értőn bólogat. Azzal folytatta, miként vezetett az útja a pszichedelikumoktól a meditációhoz és a jógához. A nő még mindig buzgón, mosolyogva bólogatott.

Ram Dass gyanakodni kezdett, hogy talán valami idegi problémája lehet, ami miatt a nyaka folyamatosan ráng, és az egésznek semmi köze ahhoz, hogy ő éppen miről beszél. De amikor az előadás végére ért, a hölgy felment hozzá a pódiumra. „Köszönöm, nagyon érdekes volt, és teljesen egybevág az én élményeimmel,” jelentette ki. „Honnan tudja?” – kérdezte Ram Dass hitetlenkedve. „Mármint mit csinál az életében, ami ilyen élményeket adott Önnek?” Az idős hölgy cinkos mosollyal odahajolt hozzá: „Horgolok.”

És akkor Ram Dass rádöbbent, hogy az emberek jóval több úton elérkezhetnek spirituális belátásokhoz, mint valaha gondolta – és hogy soha nem szabad azt hinnünk, hogy a miénk az egyedüli út.

Pilinszky verseit nem elég olvasni – hallgatni kell. Ahogy maga a költő olvassa fel őket. Szerencsére számos felvétel megmaradt, amiket az ember megtalál a neten.

A költő ujjai között az elmaradhatatlan cigaretta: füstje tétova jeleket rajzol a levegőbe. Tekintete mély és tiszta kút. Kimondhatatlan fájdalmak távoli csillagainak fényeit tükrözi vissza. Hangja lágy, légies. Lassan, tagoltan beszél. Hagyja, hogy a szavak úgy koppanjanak, mint a leejtett kő. Ami a gravitáció kérlelhetetlen törvényének engedelmeskedik. Hogy a jelentés leülepedjen és tócsákba gyűljön bennünk.

„Dantéra mutogattak a firenzeiek úgy, ahogy mi rá: egy ember, aki megjárta a poklot,” emlékezett Pilinszkyre Nemes Nagy Ágnes. „De ő nem megjárta, hanem benne élt: éles sugarú kegyelemmel át-átsöpört sötétben.”

Vajon honnan eredt ez a sötétség, ez a komor elszánás? Honnan a tépelődéssel átvirrasztott éjszakák, a láncdohányzásba és szeszbe fojtott szorongás, a hipochondria, a depresszió? És honnan ez a ragyogó szellem, ez a tündöklő fény, ami még a legsűrűbb sötétségen is átvilágít?

Elméletek – tények – vannak, amik ezt megmagyarázzák. A költő élete nem szűkölködött pokoljárásokban. Ott voltak a világháborús élményei, amelyek egész életében kísértették. Személyesen is szembesült a „gonosz banalitásával” (Hannah Arendt) a koncentrációs táborok bugyraiban. És ott volt az elfojtott (homo)szexualitása, ami örök mássá és idegenné tette egy előítéletes társadalomban.

Ha még mélyebbre ásunk, a gyermekkorába, ott is bőven találunk traumatikus eseményeket.

„Édesapámat egy tömbből faragták, ami egyszerre magyarázza jóságát és időről időre kirobbanó brutalitását,” emlékezett vissza. „Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört, és úgy is, ahogy ügyetlenül megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor már réges-rég nem tudtam összeállni.”

Pilinszky ősbizalma valószínűleg már kisgyermekként megrendült. De aki csak a vele megtörtént eseményekre, a dokumentálható tényekre fókuszálva próbálja megérteni a költészetét, az rossz nyomon jár.

Ő maga is gyakran idézte Rilke mondatát: „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerhetjük meg a valóságot.”

Pilinszky, mesterével, Simone Weil-el együtt, azt vallotta, hogy a tények és a valóság két különböző dolog. És „a művészet ambíciója tulajdonképpen nem más, mint a tényektől eljutni a valóságig.”

De vajon mi a különbség a tények és a valóság között?

Ami puszta tény: térben és időben könnyen körülhatárolható. Leírható. Felsorolható. Mérhető. Dokumentálható.
A valóság ennél több: határtalan. Mérhetetlen. Végtelen. Dokumentálhatatlan.

Immanuel Kant filozófus úgy mondaná, hogy a tények immanensek – a valóság pedig transzcendens.

A költő – akárcsak az alkimista, aki közönséges fémekből aranyat állít ellő – a puszta tényeket, a térben és időben körülhatárolható tárgyakat, átváltoztatja valósággá. Végtelen, határtalan létté.

Olvasd csak el a legismertebb versét, a Négysorost!

„Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”

A szegek. A homok. A plakát. A folyosó. A villany. Mind mind banális, hétköznapi tárgyak. De a költő versében olyan résekké, hasadásokká válnak a tények szövetén, amelyeken át beszűrődik homályos világunkba a transzcendens – a valóság – ragyogó fénye. Ami persze Pilinszkynél – aki hívő katolikus volt – egyben azt is jelenti, hogy ezek a banális tárgyak üdvtörténeti jelentéssel ruházódnak fel.

„A létezés csak létezik. De a valóság van,” írta Pilinszky. „Isten nincs – létezése nem tény, hanem valóság.”

Verseiben a tények világa: csupa idegenség. Csupa közöny. Csupa magány.
Az ember szomorú, tragikus, gyarló lény, belevetve egy ellenséges, abszurd világba – egyedül az isteni kegyelemben reménykedhet.

Voltak persze, a kortársai közül is, akik szerették volna „megfejteni” és „megoldani” Pilinszky szenvedését. Ő maga ezeket a kísérleteket – és a pszichológiát, mint szakmát úgy általában – azzal hárította el, hogy az élet nem megoldandó probléma. Hanem tragédia, aminek elviseléséhez irgalomra van szükség.

Igaza volt abban, hogy a világ sötét és abszurd hely tud lenni. A társadalom pedig igazságtalan és előítéletes. És hogy az elviseléséhez kell valamilyen élő kapcsolat a transzcendenssel. Irgalom, ahogy ő mondja. De ez az irgalom sokféle módon megnyilvánulhat.

Többek között éppen azt jelenti, hogy senki sem rendeltetett eleve szenvedésre. Senki – Pilinszky sem – rendeltetett láncdohányzásra, kemény piálásra, folyamatos tépelődéssel átvirrasztott éjszakákra, a gyermekkor kimondhatatlan fájdalmait visszhangzó rémálmokra, a szexualitása miatt érzett szégyenre.

Költészete sokuknak, hívőknek és ateistáknak, megadta a hátborzongató, libabőrös reményt, akár a legsötétebb óráinkban is. Megnyitotta a „nyílegyenes labirintust”, az ablakot a valóságra, „a fókusz lángoló közös fészkébe”.

„A valóság a lélek, az illúzió a világ,” írta. „Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és ‘tényszerűbb’. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! A lélek a valóság, s a világ – az elnehezült látszat. Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek. Akkor még a halál se üthet sebet rajtam.”

fotó: Eiffert János

Tegnap megnéztem a kassai Thália Színház Apa, Anya, Pia című előadását. Az „EGyHét: egy hét a szenvedélybeteg szülők Elfeledett Gyermekeiért” kampány részeként adták elő a Szkénében. Nem vagyok színkritikus, és nem is akarok kritikát írni a darabról. Inkább csak néhány benyomásomat és gondolatomat osztom meg a témában.

Én egy olyan családban nőttem fel, ahol az alkoholizmus csak a periférián – nagyszülők, nagybácsik és egyéb rokonok függőségén keresztül – került a látóterembe. Bár a statisztikák szerint nagyon gyakori, hogy a szerhasználati problémák generációkon keresztül átadódnak (a transzgenerációs traumákkal együtt), az én (kis) családomban ezt az ördögi kört a szüleimnek sikerült megtörniük (vagy, úgy is mondhatnám, más megküzdési formákat találniuk).

Sok ember soha nem is tudatosítja, hogy milyen nagy előnnyel indulunk mi, józan, gondoskodó szülők gyermekei, az életben. Persze a család ettől még nem feltétlenül 100%-ban funkcionális: olyat én még nem láttam. Pia nélkül is lehet szuperproblémás. De önmagában micsoda kiváltság is az, amikor a szüleid olyan állapotban vannak, hogy figyelnek rád. És még ha szeretnek és számíthatsz is rájuk. Nekem ez megvolt és hálás vagyok érte.

Vannak barátaim, szép számmal sajnos, akiknek ez nem adatott meg. Néha emlékeztetnem kell magamat rá, hogy amikor nem úgy veszik az élet akadályait, mint ahogy a társadalom elvárná tőlük – hát akkor gyakran bizony nem a jelenre, hanem a múltra reagálnak. Számomra a szüleimmel való kapcsolatom alapvetően egy erőforrás. Amiből erőt és stabilitást meríthetek. De számukra a gyermekkor folyamatos küzdelem és káosz, amitől szabadulni igyekeznek, reménytelenül.

Ebben a darabban is egy ilyen ember került a fókuszba, akit Lucskay Róbert színész játszott el (mint egyedüli színész a darabban). Aki ide-oda csapongott a különféle szerepek között: hol az életet látszólag játékos könnyedséggel élvező felnőtt életművészt adta, hol pedig visszasüllyedt Robikává – egy rémült általános iskolás kisfiúvá, akinek minden napja rémálomban telt.

Számomra a darab legerősebb jelenete az, amikor Robika az iskolából hazafelé tart. És, mint egy űzött vadállat, hallgatózik az otthonát jelentő lakótelepi lakás ajtaja előtt – szinte mint egy őz, amint szimatolja, ott ólálkodik-e a környéken a farkas.

Erről saját magamra, egy saját emlékemre asszociáltam. Nem a hasonlóság, hanem éppen a kontraszt miatt. Egy ízben, még hat éves iskolakezdőként, az utcán megkergettek valami suhancok. Emlékszem a rémületre. Hazaszaladtam a szüleimhez: micsoda megkönnyebbülés volt belépni a lakásunkba. Az otthon jelentette a feltétlen biztonságot, a szüleim a védelmet. Iskola után mindig örömmel tértem haza.

És rádöbbentem: el sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett volna az otthonnak ezen biztonságot adó, védelmező ereje nélkül felnőni. Hogy milyen lehetett minden nap gyomorideggel hazatérni, várva, hogy most éppen mit dob ki a gép. Vajon milyen hangulatában találod azt, akinek gondoskodnia kellene rólad – de aki még saját magáról sem képes gondoskodni.

Lehet persze olvasni a statisztikákat. Hogy ma Magyarországon minden negyedik gyerek nő fel diszfunkcionális családban. És hogy a statisztikák szerint a negatív gyermekkori tapasztalatokat (ACE) megélő gyermekek milyen nagy arányban lesznek majd „problémás” felnőttek. De ezek számok. Szembesülni azzal, hogy ezek a gyerekek, a számok mögött, mit élnek át, hogy micsoda fájó sebet, micsoda ürességet hordoznak majd felnőttként is ott, ahol mások a teljesség ígéretét hordozzák – egészen más.

A kampány oldalát belinkelem a hozzászólásba.

fotó: theater.hu

Az érzéseiddel két nagy hibát követhetsz el.

Az első, hogy elfojtod és besöpröd őket a szőnyeg alá.
A másik, hogy ragaszkodsz hozzájuk, és hagyod, hogy eluralkodjanak rajtad.

Hosszú távon mindkét hiba költséges – az árát szenvedéssel fizeted meg.

Szabály 1: az érzéseket nem szüntetheted, nem változtathatod meg. Viszont megváltoztathatod a viszonyodat hozzájuk. Márpedig a legtöbb szenvedést nem maga az érzés okozza, hanem az, ahogyan további érzéseket, gondolatokat generálunk belőle.

Szabály 2: minden érzés fontos jelzés feléd. Gyakran egy rejtett szükséglet van mögötte, ami túlmutat a pillanatnyi vágyon, ingeren, amelynek kielégítésére ösztönöz. Így tehát ahelyett, hogy rögtön reagálnál rá – először csak reflektálj rá. Tárd fel, milyen valós szükséglet van mögötte, ami arra vár, hogy észre vedd.

„Az inger és a válasz között van egy rés,” mondja Viktor Frankl. „Ez a rés foglalja magába a szabadságunkat és képességünket arra, hogy megválasszuk a reagálásunkat.”

(note to myself)

kép: Oscar Larocca

Születésünk óta mindannyian egy láthatatlan fekete táskát húzunk magunk mögött, írja Robert Blye költő.

Gyerekként ebbe a táskába rakunk bele mindent önmagunkból, amit a szüleink nem szeretnek, nem értékelnek bennünk. Mert mindennél fontosabb számunkra, hogy szeretve és elismerve legyünk.

Mire iskolások leszünk, a táska már meglehetősen nagy. És még csak most jönnek a tanárok: „A jó gyerek fegyelmezetten üli végig az órát!” „A jó kislány nem dühös!” „Úgy dobsz, mint egy lány!” – és a többi. Így hát a táska hízik tovább.

Mire 12 éves lettem, úgy ismertek, mint „jó gyerek” – írja Bly, és addigra a táskám már legalább mérföldnyi hosszú volt.

Kamaszkorban telezsúfoljuk a táskánkat a kortársaink elvárásai szerint mindazzal, ami béna, ami nem menő. Megtanulunk folyékonyan hazudni, laza pókerarccal, hogy jobban elfogadjanak minket.

Felnőttként aztán eljön a pillanat, amikor már nem is tudjuk, kik vagyunk igazán – és félünk kinyitni a táskát. Félünk attól, amit a táskában találunk. Félünk tőle, hogy amik valójában vagyunk, ott bent, az visszataszító és nem szerethető. És ha bárki meglátna minket olyannak, akkor elborzadna.

Pedig minél jobban próbálja valaki ignorálni, ami a táskájában van – annál jobban a hatalmába kerül. Ahogy Jung írja: amíg a tudattalan tudatossá nem válik, addig irányítja az életed és úgy hívod, sors.

Te mit cipelsz a láthatatlan fekete táskádban? Vajon van bátorságod hozzá, hogy belenézz?

Van a 20. század végének egy tragikus sorsú, de annál jelentősebb írója – Tar Sándor.

Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy nála jobban annak a kornak kevés írója értette meg és adta vissza azt, ahogyan a magyar társadalom alsó – reménytelenül leszakadt – harmada él, érez és gondolkodik. Sőt, talán a két világháború között induló népi írók óta is kevesen.

Hitelesen tette ezt, hiszen ő maga is ide született és minden egyes sejtjével ide is tartozott. Senki író nem mozgott nálánál otthonosabban a külvárosi lepukkant gyárak, cefreszagú falusi kocsmák és isten háta mögötti tanyák birodalmában. Ahol ő nem látogató, nem külsős szociográfus volt, hanem megkülönböztethetetlenül beleolvadt a tájképbe – része volt annak.

Amikor először olvastam Tart, valamikor az ezredfordulón, rögtön be is faltam egy sor írását. A Szürke galambbal, ezzel a hátborzongató magyar bűnügyi thrillerrel kezdtem. Aztán jött A térkép szélén és A mi utcánk novelláskötetek. Hihetetlen mélymerülés a magyar néplélek olyan barbár régióiba, amik számunkra, a boldog középosztálybeli-elíziumi felhőlakók számára legfeljebb mínuszos bűnügyi hírek vakufényében válnak láthatóvá egy-egy pillanatra. Hogy megborzongjunk rajta aztán sietve elfelejtsük.

Tar kíméletlen őszintéséggel tárta fel a szegénységnek mint létállapotnak a zsigeri kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét és kirekesztettségét. Történeteket mondott el, amelyeket egyébként senki sem mondott el rajta kívül – mert akikkel megtörténtek, azoknak nem voltak meg a szavaik, és eszközeik, hogy elmondják őket.

Felkavaró hatással volt rám. Talán a legjobb kifejezés: háborgott a lelkem. Bár vidéki srác voltam, de háborgott a lelkem a felháborodástól és döbbenettől, hogy amiről ír, az itt a 21. század küszöbén létezhet itt, Európa közepén. Ady Endre ugara, a maga fullasztó dudváival, Móricz Zsigmond kegyetlen vadkeleti barbárai, Illyés Gyula puszták népe.

Aztán néhány évvel később a Helsinki Bizottság börtönmonitorozó programjának munkatársaként ezek az olvasmányélmények, történetek immár hús-vér emberek képében nyertek számomra megerősítést. Hihetetlen történetekkel találkoztam, amit a térkép szélén élő emberek mondtak el. Akik, ismertem fel a szemükbe nézve, éppen olyan esendő emberek voltak, mint én – leginkább az különböztette meg őket, hogy rosszkor születtek, rossz helyen.

A szörnyű gyanú bizonyossággá változott: mi széplelkű „értelmiségiek” vékony jégen járunk. Ami folyamatosan azzal fenyeget, hogy beszakad, és elnyel bennünket az alatta ásítozó mélység. Azt hisszük, hogy egy olyan országban élünk, amit át és átjárt az európai civilizáció, a maga eszméivel, a maga jogbiztonságával és műveltségével.

De valójában ez a jogbiztonság, ez a műveltség egy vékony cukormáz. A magyar társadalom jelentős része fölött úgy ment el ez a huszadik évszázad, hogy igazából csak a felszínt súrolta – az iparosodás, a városiasodás földrengés-szerű változásaival együtt is. Hiába változtak a felépítmény politikai, kulturális álványzatai, építményei, hiába dúltak viharok a felszínen – valójában az alapzat, a mélyben megbúvó mentális struktúrák makacsul a helyükön maradtak.

És ez a zseniális író, Tar, aki ezt először igazán láthatóvá tette számomra, ez a Dosztojevszkij regényeiből előpattant figura, akinek a lelkében ördögök és angyalok viaskodtak – sajnos maga is csúnya véget ért. Kiderült, hogy ügynök volt, és ez tönkretette emberként és íróként egyaránt. Italba temette a bánatát. Szó szerint beleőrült és belehalt a szégyenbe. Tipikus magyar sors ez is.

Tar a magyar irodalom rossz lelkiismerete. Szembesülnünk kell vele – az út, hogy megszabaduljunk az ő sorsától, a múlt börtönétől, rajta keresztül, a kollektív önismereten keresztül vezet.