Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Hogyan lehet megelőzni az egészségtelen konfliktust?
A minap írtam az egészséges és az egészségtelen konfliktus közötti különbségekről (belinkelem a poszt alá). És ígértem, hogy írok arról is, miként lehet elkerülni az egészségtelen konfliktust – Amanda Ripley könyve öt szempontot sorol fel ehhez, amik szerintem szuperhasznosak.
1) Tárd fel a belső sztorit
Miről is szól igazából a konfliktus? Tényleg arról szól, amit a felek mondanak? Egyáltalán nem mindig. Gyakran a konkrét konfliktus csupán tünete valami jóval mélyebbről jövő problémának: annak, hogy valaki(k) nem érzik...
Észre sem vesszük, de folyamatosan hasonlítgatjuk magunkat – az életünket valaki másnak az életéhez. Akinek lennünk kellene, akihez fel kellene nőnünk. Akinek talán a szüleink álmodtak meg minket. Vagy akit mi magunk kreáltunk, hogy ne érezzük imposztornak magunkat a „normális” emberek között. Történeteket mesélünk magunkról magunknak – amiket végül mi magunk is elhiszünk. Igyekszünk egy más ember életét élni. Hogy szeressenek, elfogadjanak. És amikor úgy érezzük, nem sikerül maradéktalanul – márpedig rendszerint úgy érezzük – akkor hiányérzetünk támad....
Az alábbi írásban annak a kérdésnek járok utána, hogy vajon honnan ered az elképzelés, miszerint a függőknek szigorú, konfrontatív módszerekre van szükségük ahhoz, hogy felépüljenek.
Vajon milyen a jó párkapcsolat? És milyen a jó család?
Szerintem nem az, amiben nincsenek konfliktusok. Engem mindig őszintén megrémiszt, amikor valaki lelkendezve számol be, hogy a partnerével soha nem veszekednek. Vagy ha anyuka azzal dicsekedik, hogy az ő gyereke tündér, semmi baj nincs vele.
A jó kapcsolat, a jó család nem az, amiben elkerüljük a konfliktusokat, hogy fenntartsuk a békét. Ahol szemet hunyunk a másik bunkósága fölött, mintha mi sem történt volna. Ahol nem nevezzük nevén a dolgokat. Ahol tojáshéjon járunk, nehogy valakinek az érzékenységét megsértsük. Ahol szőnyeg...
Sokkal többre becsülöm a hitelességet, mint a konformizmust.
Többre becsülöm, amikor valaki meg meri élni, ki meri mutatni a gyarló érzést, ami a szívében van, mintsem egy hamis és álságos idealizált képet mutat magáról. Még akkor is, ha rövid távon ez jóval nagyobb kényelmetlenséggel jár.
Az igazi bátorság ahhoz kell, hogy az ember megmutassa a valódi énjét: a tökéletlen, küzdelemmel terhes, törékeny énjét. Hogy valaki merjen sebezhetőnek mutatkozni – mert enélkül nincs gyarapodás sem.
Hibázunk. Bukdácsolunk. Feltápászkodunk.
Az árnyéktól nem kell félni, csak ha...
„Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának,” hordta le a túl kurta szoknyát viselő Gogolák elvtársnőt Virág elvtárs a Tanú című filmben.
Nos, manapság is éppen a hanyatló Nyugat áll a Hatalom birtokosainak célkeresztjében. De, ahogy Marx is megjegyezte, bár minden kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, először tragédia, másodszor komédia. Nem lehet másként, mint komédiaként tekinteni ugyanis Schmidt Mária legutóbbi „Ne szeretkezz, háborúzz!” című értekezésére.
Schmidt ebben előadta, hogy a hanyatló Nyugattal most éppen az a baj, hogy túl...
Tudjátok amióta apa lettem, gyakran egyenesen kínszenvedést jelent látnom azt az agyonpolitizált, agyonpolarizált vitát, ami a közbeszédben zajlik gyermeknevelésről és a szülővé válásról.
Egyik oldalon ott vannak a konzervatív családvédők, akik megszállottan aggódnak a születésszámok csökkenése miatt. Előszeretettel szidják a fiatal nőket, amiért csak a karrierjükkel foglalkoznak és nem akarják teleszülni a Kárpát-medencét. Akik szerint gyerek nélkül az élet csakis értelmetlen és önző lehet.
És ez a kicsit sem konstruktív álláspont kitermelte sajnos a maga ellenpólusát, ami gyakran...
„Jó lenne meghallgatni a feleség történetét is,” írta be valaki a múltkor a Tibor felépüléséről szóló poszt alá (aki nem olvasta, belinkelem lent). Nos, jelentkezett is Emma, Tibor felesége, és vele is leültem beszélgetni, hogy az ő oldalát is megismerjem.
Emmának is megvannak persze a maga traumái. Egyetért a mondással, hogy a sérült emberek bevonzzák egymást. Az anyjával való kapcsolata legalább annyira rossz volt, mint Tibornak az apjával való kapcsolata.
Emma szerint a dolgok akkor kezdtek igazán elromlani, miután a gyerekük megszületett, és támogatás nélkül egyedül...
Dühöng a kultúrharc. Durcás Dóri ismét akcióba lépett: leragasztott egy plakátot az ARC kiállításon.
A plakát a kisgyerekes anyukák olyan panaszairól szólt, mint a „kialvatlanság”, a „kiharapott mellbimbó” vagy „mindig piszkos ruha”. Ezt helyettesítette Dóri a saját felirataival: „áldás”, „kacagás” és „babaillat” (!). Szerinte ugyanis az eredeti plakát „családellenes propaganda” és „a gyermekvállalás ellen kampányol”.
Nos, kedves Dóri, értem én, hogy politikusként folyamatos feltűnési...
