Péter Sárosi

Bizonyára sokan olvastatok a sajtóban arról, hogy kiderültek Matthew Perry halálának részletei. Sajnos nagyon csúnya történet: az emberi felelőtlenség és a felelőtlenségen/szenvedésen élősködő kapzsiság története.

Öt ember ellen emelt vádat az ügyészség, köztük olyan orvosok ellen, akik annak ellenére is felírták neki a ketamint, hogy tudták: súlyos függőséggel küzd és egy másik klinikán korábban már sikertelenül próbálta növelni az adagját.

„Kíváncsi vagyok, mennyit fog fizetni ez a barom,” üzente az egyik orvos a másiknak.

„Találjuk ki,” válaszolta a másik.

Hát kitalálták.

Perry olyannyira kihasználható ügyfélnek bizonyult, hogy a következő hetekben összesen 55 ezer (!) dollárt volt hajlandó fizetni, csak hogy legyen ketamin-utánpótlása.

A ketamin egyébként egy nagyon eredményesen alkalmazható gyógyszer, ami, megfelelő ellenőrzés és gondoskodás mellett, sok embernek segít. De mint sok más gyógyszer, ez is alkalmas a visszaélésre. Méreggé válhat azok számára, akiknek a lelkében ott ásít egy mohó Fekete Lyuk. Akik nem tudnak eleget kapni belőle.

Hiszen nehéz eleget kapni valamiből, ami majdnem működik – mondja Vincent Felitti orvos, a gyermekkori traumák egyik legelismertebb kutatója a függőségről.

Nagyon igaz.

Az olyan emberek, mint Perry, azért válnak ilyen kétségbeesetten függővé valamilyen szertől, mert majdnem működik. Szinte már sikerül csillapítani a szenvedést, ami a gyermekkorból magával hurcolt „nem vagyok elég” tévképzetből falad.

Majdnem teljes az illúzió, hogy a teljes kielégülés már a látóhatáron van – és mégis, mindig kielégületlenséget hagy maga után. Mint az elcsigázott sivatagi utazó, aki a horizonton már látja az oázist, csak hogy odaérve rádöbbenjen, délibáb űzött gúnyt a képzeletével.

Perry nem volt naiv hülye. A racionális eszével nagyon jól tudta, hogy mi történik vele. A függőség gyakran olyan, mint a pók, ami megbénítja a darazsat, és bekebelezi, miközben az áldozata még él. De nem képes tenni ellene.

„Az elmém folyamatosan arra játszik, hogy megöljön, tisztában vagyok vele. Szinte folyamatosan eltölt a homályban lopakodó magányosság, sóvárgás, ragaszkodás ahhoz az elképzeléshez, hogy valami rajtam kívül álló dolog majd megjavít. De már mindent megpróbáltam, amit a rajtam kívül álló dolgok adhattak.”

Perry maga szerette volna, ha inkább azért emlékeznek rá, amiért nagyon sok sorstársának segített a felépülésben. Saját házát is rehabbá alakította. Ne ítéljük meg túl szigorúan, és ne tekintsünk rá úgy, mint balekra, mint a kapzsi orovosok! Talán ha nem olyan emberek veszik körül élete utolsó szakaszában, talán ha érezte volna egy közösség megtartó erejét – akkor másként alakul a sorsa.

Érdekes, hogy ugyanaz az ember akár ugyanazon a napon is mennyire más lelki állapotokat tapasztalhat meg.

Felébredhetsz, telis-tele életörömmel és tenni vágyással, csak hogy délutánra elfogyj, mint a gyertya lángja. Vagy felébredsz a tökéletes életunalommal, majd délután már ide neked az oroszlánt is.

Délelőtt az utcán sétálva utálsz minden embert, ügyet sem vetsz a koldusra és lökdösődsz a buszon. Aztán délután mosolyogva köszönsz az eladónak, pénzt adsz egy hajléktalannak és segítesz a kismamának leszállni a babakocsival.

Délben egészséges ételeket pakolsz a tálcádra és cukros üdítő helyett vizet iszol. Aztán este elfog a mohóság és junkfood-ot zabálsz két pofára.

Tolsztoj mondta, hogy a legtöbb ember nem tisztán erényes vagy gonosz. A legtöbb ember olyan, mint a folyó: hol sebesen és tisztán rohan mély medrében, hol meg lustán hömpölyög a sáros mocsarakon keresztül.

Ugyanabban az emberben is teljesen külön morális világegyetemek létezhetnek, egymással párhuzamos érzelmi dimenziók váltogathatják egymást. És az, hogy egy adott pillanatban miként fogsz viselkedni, milyen reakciót adsz, az nagyban függhet attól, hogy éppen miben vagy.

Vajon ki tudna megítélni egy embert? Egy egész, egy teljes embert? Egyáltalán mi az, hogy ember? Vajon az ítélet nem csupán a jéghegy csúcsának megfigyelésén alapszik?

Az ember – Észak-fok, titok, idegenség.

Selejtes emberek? Jó emberek? Erényesek és szemetek?

„Ha a virág úton van affelé, hogy szemétre kerüljön, akkor a szemét is úton van, hogy ismét virággá váljon,” mondta Thich Nhat Hahn.

(note to myself)

Chris Voss az FBI túsztárgyalója volt, számos éles helyzetben kellett életeket mentenie. Miután visszavonult, a tapasztalatait próbálta átadni a nagyközönségnek is. Létrehozta a Fekete Hattyú (Black Swan) nevű szervezetet, ami képzéseket nyújt és tárgyalási képességeket fejleszt. 2016-ban jelent meg a könyve „Never Split the Difference: Negotiating As Your Life Depedended On It” címmel.

A könyvből az derül ki, hogy a jó túsztárgyaló nem az, aki fejben bonyolult számításokat tud elvégezni, akinek remek pókerarca van vagy aki meg tudja félemlíteni a másikat. Hanem az, akinek jó az empátiás készsége és az érzelmi intelligenciája. Aki rá tud hangolódni a másik fél érzelmi hullámhosszára, tudja értelmezni a jeleket, amiket a másik viselkedése, szavai küldenek.

Persze nekünk, hétköznapi embereknek, remélhetően nem kell bűnözőkkel vagy terroristákkal alkudoznunk. De előfordulhatnak olyan konfliktus- vagy krízis-helyzetek, amikor jól jöhetnek a tanácsok és tippek – ezért alább leírok nektek párat.

1) Aktív meghallgatás

Nem egyszerűen csak oda kell figyelni és meg kell hallgatni, hogy a másik mit akar, de meg kell érteni a jelentését annak, amit mond, és az érzelmeket, amik mögötte állnak. Az aktív hallgatás során felveszed a szemkontaktust, nem szakítod félbe a másikat, és olyan gesztusokat teszel, amelyek arra utalnak, hogy megértetted (pl. bólintasz). Az is a része, hogy nyitott kérdéseket kell megfogalmazni a zárt (igennel vagy nemmel megválaszolható) kérdésekkel szemben. Ezek azt sugallják, hogy tényleg érdekel, mit gondol, érez a másik.

2) Tükrözés

A bizalmi kapcsolat kialakításának egyik fontos technikája, hogy tükrözni, magyarul utánozni próbáljuk a másikat. Az utánzás hasonlóságra utal. Így például megismételheted a másik utolsó szavait. A viselkedés-tudósok izopraxizmusnak nevezik, amikor valaki imitálja a másik viselkedését, hogy bevágódjon nála. Meg lehet figyelni udvarló pároknál is. A hang tónusa, a testtartás, a gesztusok: „hasonlók vagyunk, bízz meg bennem” – ez az üzenet.

3) Címkézés

Ha megnevezzük – felcímkézzük – az érzelmeket, amik a másik emberben dúlnak, az szintén segíthet a bizalom kiépítésében. „Ez bizonyára feldühített.” Elismerjük és egyben validáljuk (érvényesnek fogadjuk el) a másik érzéseit. Azt mutatja, hogy megértjük a nehéz helyzetet, amiben a másik van. Voss rossz tanácsnak tartja, hogy „csak a megoldásra fókuszáljunk, hagyjuk az embert és az érzelmeit” – mert gyakran éppen az érzelmek jelentik a legnagyobb akadályt. És, egyben eszközt is, amelyek kimozdíthatnak minket a holtpontról. Ezt Voss „taktikai empátiának” nevezi.

4) Megértést keresni, nem rábeszélni

A túsztárgyalókat arra képzik, hogy ne próbálják meggyőzni a másik embert, hogy rosszul látja a dolgokat, és mi látjuk jól a dolgokat. Hanem próbáljuk megérteni azt, amiben ő van. Ha a másikban megerősödik a megértettség érzése, akkor sokkal nagyobb esélyed lesz arra, hogy hatással légy rá. A tárgyalók gyakran a kontroll érzetét növelik a másikban: az érzést, hogy ők irányítják a dolgokat. Például olyan nyitott kérdéseket tesznek fel, amelyek eljuttathatnak ahhoz, amit Voss „így igaz” (that’s right) pillanatnak nevez: amikor a másik úgy érzi, megértették, mit akar.

5) A „nem” válasz előnyben részesítése

Amikor a másik beleegyezését igénylő kérdést teszünk fel, jobb, ha ezt úgy tesszük, hogy a beleegyezést nem az „igen”, hanem a „nem” szóval kell megtennie. Így például ahelyett, hogy „van ideje most beszélgetni” úgy tesszük fel a kérdést, hogy „rossz időben keresem”?

6) Vedd észre a fekete hattyúkat

Voss fekete hattyúnak nevezi azokat a látszólag jelentéktelen részleteket, információkat, amik, amennyiben felfedezik őket, az egész tárgyalás folyamatát meg tudják változtatni. Fel kell tennünk a kérdést: mi az, amit tudunk a másik emberről, mi az, amiről tudjuk, hogy nem tudjuk – és végül, mi lehet az, amiről nem tudjuk, hogy nem tudjuk. Ez utóbbi a fekete hattyú. Egy túsztárgyaló próbálja sokat beszéltetni a másikat, hogy minél több titkot áruljon el magáról. Eltitkolt szükségleteket, vágyakat, félelmeket. És próbál tájékozódni harmadik féltől is, hogy ilyenekre bukkanjon.

Ha az ember elolvassa ezeket a tippeket, akkor óhatatlanul arra gondol, hogy nem csak egy túsztárgyaló, de egy ügyes manipulátor is fel tudja használni őket rossz szándékkal. És ez így is van. Fel is használják minden nemű és rangú szélhámosok, szektavezérek és demagógok már évezredek óta. Ezzel nincs mit tenni. De nagyobb tudatossággal nem csak felhasználhatjuk ezeket a tanácsokat a kommunikációnkban – talán azt is jobban elkerülhetjük, hogy manipuláljanak bennünket és áldozattá váljunk.

Bizonyára mindenkinek van olyan barátja, rokona ebben az országban, aki pusztította magát. Piával, vagy valami más függőséggel. És hiába próbálták jelezni a körülötte lévők, hogy itt bizony komoly probléma van, az istennek se akarta felismerni. Terelt, hadovált, bagatellizált és relativizált. Mutogatott, mindenkire és mindenre, csak ne kelljen szembesülni a fő problémával. Csak ne kelljen felelősséget vállalni, csak ne kelljen elismerni a gyengeséget.

Szomorú látvány, amikor a valóság, amit emberünk kidobott az ajtón, visszaköszön az ablakban. Jelentkeznek a problémák: kirúgják a munkahelyéről. Elválik tőle a felesége. Elmaradoznak mellőle a barátok. Kiteszik a szülei. Rendőrségi ügyei lesznek. Akadozik a szervezete működése: máj, vese, tüdő, szív és a többi. És még mindig tagad.

Nos, hát ilyen helyzetbe kerültünk most mi, kedves magyar honfitársaim, mint ország – mint nemzet. Az élő lelkiismeretünk, a jobbik énünk – civilek, szakemberek, művészek stb. – évek óta duruzsolják a fülünkbe, hogy rossz úton járunk. És ennek rossz vége lesz. De mi nem hallgattunk rájuk. Vagy ha mégis, hát megráztuk a vállunkat: mit tehetnénk? Majd lesz valahogy! Egy kis porhintés itt, egy kis tüzijáték amott, uszítás emitt – és a nép szendereg tovább a kellemes langyos bódulatban.

De most itt van. Itt van a valóság, ahogy ránk dönti az ajtót. Hiába próbálják minden erővel visszatartani. Az ország kezd szétesni. Eresztékeiben recseg-ropog minden: egészségügy, oktatás, közlekedés. Életek mennek tönkre, családok kerülnek válságba.

Ott van például a MÁV – az ország közlekedési vérkeringése. Hol itt egy síntörés, hol ott egy váltóhiba. Kisiklás. Gázolás. Pályaudvar-lezárás. Késés? Na az meg már teljesen mindennapos. Az utasok akkor lepődnek meg, ha egy vonat időben érkezik és távozik.

Egészségügy dettó. Kórházi osztály-bezárás. Több utcás sorok időpontért. Hónapikg, évekig várakozás egy műtétre. Kórházi fertőzések. Hiányzó szakemberek. Szétrohadt WC-k, középkori higiéniás körülmények, klíma nélküli műtés 40 fokban. A betegek akkor lepődnek meg, ha nem kafkai élmény kórházba kerülni.

És odafönt, a döntéshozó pozíciókban ülők még mindig tagadásban vannak. Még mindig a rossz hír hozóját büntetik, még mindig az igazmondót vádolják hazugsággal. Még mindig pillanatnyi rosszullétnek állítják be a krónikus betegség tüneteit. Elszigetelt balszerencsés esetnek azt, ami egy rendszer működésének a zavara. De a jelek csak szaporodnak.

Ideje van a józanodásnak…

Gondolom olvastátok, hogy mi történt Mosonmagyaróváron: egy 19 éves lány ámokfutásba kezdett, megkéselte az apját és nagyanyját, az utcán egy férfit, majd megtámadott egy dohányboltost. Szörnyű eset.

Hogy pontosan mi az ügy háttere, az még nem világos. Az viszont nem meglepő, hogy a sajtó egy részében rögtön azt hangsúlyozták ki, hogy az elkövető kábítószert fogyasztott.

„Ja, hogy drogos volt,” kiált fel a médiafogyasztó polgár. „Akkor máris érthető az egész!

Pedig nem. Nem érthető. Már többször leírtam, de soha nem elégszer: önmagában egyetlen drog fogyasztása sem tesz senkit erőszakos ámokfutóvá. A sajtóban azt is kihangsúlyozták, hogy a lány valószínűleg súlyos mentális zavarral („talán skizofréniával”) küzdött. De önmagában ez sem magyarázat az erőszakos viselkedésre: a szkizofréniával élő emberek túlnyomó többsége nem erőszakos. A cikkekből az is kiderül: súlyos traumával küzdött, hiszen édesanyja még kiskorában otthagyta és Németországba költözött. De persze a trauma sem predesztinál valakit arra, hogy erőszakos bűnözőként végezze.

Ezeknek a kombinációja, szélsőséges kétségbeeséssel, kilátástalansággal, diszfunkcionális, magára hagyott közösségekkel, felelősséget eltoló állammal viszont gyilkos elegyet alkothatnak.

A kulcsmondatot szerintem az egyik szomszéd fogalmazta meg: „segítséget szerettek volna, de nem kaptak.” Mármint a család. Az szinte biztos, hogy valahol a dolgok nagyon félrecsúsztak: hiszen amennyiben a család megfelelő segítséget, támogatást kap, akkor valószínűtlen, hogy ennyire eszkalálódik a helyzet.

És ha valamiről érdemes most beszélni, akkor erről: vajon miért van az, hogy a hasonló cipőben járó családok, lakóközösségek gyakran ennyire egyedül maradnak?

Lehet persze mutogatni a rendőrségre: de a rendőrség nem alkalmas sem arra, hogy a drogfüggőséggel, sem pedig a mentális zavarokkal kapcsolatos problémákat kezelje. A rendőr, a mentő: ez csak tűzoltás. A probléma ott van, hogy hiányoznak azok a beépített biztonsági szelepek a társadalmunkban, amelyek megakadályoznák, hogy a tűz elszabaduljon.

A gyermek- és ifjúsági pszichiátria például az egész magyarországi egészségügyi ellátás egyik leginkább rottyon lévő mostohagyermeke. És ezt nem én mondom, hanem maguk a gyermekpszichiáterek. Gyakran arra is hónapokat kell várni, hogy valamilyen programba bekerüljön az ember fia, lánya. Az addiktológiai ellátórendszerről nem is beszélve: rengeteget írtam arról, hogy az elmúlt években a leépülés, nem a felépülés volt a jellemző rá.

Na és akkor ott vannak azok a fiatalok, akik pszichiátriai zavarral ÉS függőséggel küzdenek. No, ez aztán különösen nagy fehér folt. Eltolja a pszichiátria, eltolja az addiktológia. Pedig ma már a nemzetközi jó gyakorlatokból tudjuk, hogy megfelelő célzott közösségi programokkal az ilyen esetekben is nagyon szép eredményeket lehet elérni.

De ehhez kellene egy olyan állam, aminek az alrendszerei nem a túlélésért küzdenek, hanem rendszerszintű fejlesztésen mennek át. Kellenek hozzá jól megfizetett és megbecsült szakemberek. Kellene hozzá szolidáris társadalom.

Az ám, hazám.

Régebben volt olyan gusztustalan szokás, hogy a fekete szerepeket feketére pingált arcú fehér színészek játszották el. És persze rájátszottak, hogy minél majomszerűbbnek, minél primitívebbnek mutassák be a feketéket, a fehér közönség nagy mulatságára. Nem csoda, hogy ennek a terhes öröksége mind a mai napig él, és azóta is ingerült reakciót vált ki, ha egy fehér feketéket utánoz. Még egy szót is kitaláltak erre: cultural appropriation. Ami a gyarmatosítás és a rabszolgaság történelmi kontextusában érthető meg igazán.

Ugyanez megfigyelhető volt más kisebbségeknél is. Például az idősebbek bizonyára emlékeznek a Szomszédok című magyar sorozatból Oli Úrra, akit Bajor Imre játszott el. Egy olyan meleg karakter volt, aki minden sztereotípikus jellemvonását magába foglalta annak, ahogy a többségi társadalom a melegekről gondolkodott. A hasonló karakterek szerintem borzasztó károsak voltak: egyrészt erősítették az előítéleteket, másrészt pedig önutálatot gerjesztettek azokban a fiatalokban, akik a saját nemükhöz vonzódtak.

Én nagyon örülök annak, hogy ma már egyre kevesebb sztereotípiával lehet találkozni a TV sorozatokban, filmekben, ami a különféle kisebbségeket illeti. Egyre több hús-vér karaktert játszanak nők, színesek, melegek, transzok. Olyan fontos szerepmodelleket nyújtanak, amiket korábban csak fehér heteró férfiakra osztottak: az aktív hős, és nem csak a passzív megmentésre szoruló áldozat, vagy a jellegtelen másodhegedűs. Szerepeket, amelyekkel egy hasonló cipőben járó, önmagát éppen felfedező fiatal sorstársuk tud azonosulni. És ez fontos: akár életmentő lehet.

Nem tartozom azok közé, akik zsigerből hőbörögnek azon, hogy fontos szerepeket, amiket korábban csak fehérek kaptak meg, most színes színészek játszanak el. Például megírtam korábban, hogy a Kis Hableány esetében nem zavart, hogy a szerepet ezúttal színes nő kapta meg. Hiszen Andersen egy Európától távoli óceánra álmodta meg a meséjét, és nem írt semmit arról, hogy milyen színű a szereplőinek a bőre. Ez szerintem belefér a kánonba. Andersen egyébként is egy rejtőzködő meleg volt, aki egy férfi iránti szerelmét írta meg a történetben. Egyébként ugyanazok, aki jellemzően hőbörögnek azon, ha egy korábban fehérként elképzelt történelmi figurát fekete színész játszik el, semmi de semmi kifogást nem találnak abban, amikor Jézust, a közel-keleti zsidót, hófehér bőrű kék szemű színész játsza el. Kettős mérce!

De bevallom, vannak olyan jelenségek a nyugati filmiparban, amik, mindezekkel együtt, már engem is zavarnak. És nem gondolom, hogy ellenérzéseim oka a rasszizmus lenne. Mi is zavar?

Egyrészt azt lehet érezni az elmúlt években, hogy van egy egyre izzadtságszagúbb törekvés, hogy a fontos szerepeket színesek, nők és LMBTQ emberek kapják meg. Éppúgy, ahogy régen kiváltságnak és előnynek számított egy aktív főhősi szerepnél, ha valaki fehér heteró fiú/férfi, manapság ez egyre inkább hátránnyá válik. Én tényleg teljes szívemmel a nők jogai, az LMBTQ jogok stb. mellett állok, de néha tényleg nem lehet már szemforgatás nélkül fogadni, hogy érezhető: a karakterek bőrének színe, neme, szexuális orientációja gyakran nagyobb súllyal esik latba, mint az, hogy mennyire tehetséges színészek, illetve hogy mennyire jó, izgalmas a forgatókönyv, a sztori, mennyire koherens az egész történet.

És itt jön a másik probléma. Az, hogy gyakran olyan szerepeket is kiosztanak színes színészeknek, ahol az nyilvánvalóan sebeket üt az egész történet, illetve az azt magába foglaló (elképzelt vagy valós) világ koherenciájában. Persze lehet mondani, hogy miért ne lehetne újraálmodni olyan világokat, amelyek eleve képzelt világok: fantasy világokat például és meséket. De a valódi rajongók számára még az olyan világoknak is megvan a kánoni rendje, mint amilyen Tolkien vagy G.R.R. Martins elképzelt világai. Azok gyakran a nordikus, germán mitológiában gyökereznek. És éppen olyan idegen mondjuk egy germán mitológiai figurát fekete színésszel eljátszatni, mintha egy afrikai mítosz főhősét próbálnánk fehér színésszel eljátszatni.

Szintén az átestünk a ló másik oldalára tipikus példája nekem a Disney készülő új Hófehérke filmje.

Ebben Hófehérkét egy barna bőrű (egyébként nagyon szép) kolumbiai színésznő játssza. A hét törpét kicserélték „hét mágikus teremtményre”, hogy ne sértsék meg az alacsony növésű emberek érzékenységét. A hét teremtmény közül csak egyiknek alacsony a növése – a többieket magas felnőtt színészek alakítják. Természetesen van köztük színes és van köztük nő (és gondolom LMBTQ) teremtmény is. De ez még nem minden: a hírek szerint a mese főhősnője nem fog arról álmodozni, hogy megmenti egy herceg. Hanem arról, hogy erős női vezető legyen.

Jaj. Gondolom a Gonosz Mostohát is kicserélik majd valamire, nehogy megbántsa valakinek az érzékenységét…

Ezzel az egész PC-Fehérke és a Hét Teremtmény didaktikus tanmesével csak egy nagy gond van: semmi köze Hófehérke és a hét törpe meséjéhez. Hiszen annak a mesének a főhőse egy olyan lány, akinek „a bőre fehér volt, mint a hó, a haja meg fekete, mint az ében”. Ezenkívül a törpék a germán folklórból származó apró mágikus lények, akiket hagyományosan apró növésű szakállas fehér férfiakként ábrázoltak. És végül Hófehérkét csak a délceg herceg menti meg a mesében, akárhogy is csűrjük-csavarjuk.

Szóval ha ezeket mind kukázzuk, akkor vajon mi marad a Hófehérkéből? Ha ennyire sértőnek tartják az eredeti mesét, akkor vajon miért nem írnak egy teljesen új mesét?

Na most én megértek sok mindent. Például azt, hogy a világ lakosságának a nagy része nem fehér bőrű, és ők is szeretnének olyan Disney-mesehősöket, akikkel tudnak azonosulni. És szerencsére már vannak is ilyen mesék. Az Európán kívüli világ folklórja legalább annyira gazdag, bőséges tárházát adja a lehetséges történeteknek és hősöknek. Legyen színesebb a világ – egyetértek, szuper! De az mondjuk jó lenne, ha nem klasszikus európai mesék megerőszakolásán keresztül próbálnák színesebbé tenni a világot. Szerintem.

Egy ősi buddhista írás (szútra) szerint a Buddha egy ízben megkérdezte egy tanítványát: „Mennyi ideig tart az emberi élet?”

„Néhány napig,” felelte az. „Nem értetted meg az Utat,” rázta meg a fejét a Buddha.

Megkérdezte ugyanezt egy másik tanítványtól is, aki ezt felelte: „Egy étkezésnyi időig.” De a Buddha csak rázta a fejét: „Te sem értetted meg az Utat.”

Ekkor egy harmadik tanítványt kérdezett, aki így válaszolt: „Egy lélegzetvételnyi ideig.” A Buddha bólintott: „Te megértetted az Utat.”

Micsoda hülyeség ez, hiszen nem halunk meg egyetlen lélegzetvétel után – jegyezheted meg magadban bosszúsan. Hiszen én ugyanaz vagyok ma, mint aki tegnap voltam, és aki holnap leszek!

De biztos vagy ebben? Miért vagy olyan biztos abban, hogy amiről azt hiszed, hogy az állandó, a saját lényeged, az éned magja, amiről azt hiszed, Te vagy – az nem pusztán csak egy kép, amit az elméd állít elő? Ami szétfoszlik minden pillanatban – minden lélegzetvétellel – csak hogy a következő pillanatban, a következő lélegzetvétellel újrateremtsd, más formában. Miért vagy biztos abban, hogy ugyanaz vagy, aki 10 éve voltál – vagy akár aki tegnap, vagy akár egy másodperce voltál?

A legfontosabb kérdés az Úton mindig ez: „ki vagyok én?” A legnagyobb felismerésekre ennek a kutatása vezet.

Ebből a nézőpontból a meditáció több, mint egyszerűen csak elmélyedt figyelem és szemlélődés – ha a lélegzeted figyeled, akkor megfigyelheted azt is, milyen illékony, milyen változékony az a valami, amit a legbelsőbb lényegednek hiszel. Milyen üres az, amiről azt hitted, hogy szilárd és tömör és lényegi. Amit énnek hívsz.

Minden belégzéssel keletkezel.

Minden kilégzéssel elmúlsz.

És a két lélegzetvételed között ott az örökkévalóság.

Ahogy Pema Chödrön mondja, „te vagy az ég, minden más csak az időjárás.”

(note to myself)

„Nem, nem akarok a 20-as éveim végén gyereket szülni, és ez minden, csak nem önzőség,” írja Ollé Réka a Glamour című női lapban (belinkelem a hozzászólásban). Az ilyen lapokat persze nem olvassák el a demográfiai forradalom vezérei, akik többnyire őszhajú öltönyös alfahímek. Bár előszeretettel matatnak az emberek hálószobájában, megszabva, hogy kinek hogyan kellene élni a magánéletét, de abban már nem jeleskednek, amikor oda kéne figyelni, meg kellene hallgatni, hogy mit gondolnak az érintettek: maguk a fiatal nők.

Pedig szerintem érdemes. Nekünk, pasiknak is. Még akkor is, ha egyébként történetesen nem értünk velük egyet. Mert a helyzet az, kedves szüléspárti politikusok, hogy hiába a sokféle „családvédő” és „születéspárti” intézkedés, nem születik több magyar gyerek. És mégiscsak ők – a fiatal nők – fogják meghozni a végső döntést arról, hogy hány magyar születik.

Persze egyetlen véleményt nem lehet túláltalánosítani – de vannak ebben a véleménycikkben is érdekes tanulságok. Egyrészt azt gondolom, hogy nagyon sok fiatal nő osztozik abban az ellenérzésben, amit az uralkodó kormányzati retorika vált ki a szerzőből. Miszerint egy nőnek a fő „princípiuma” az anyaság, és kötelessége huszonévesen gyereket szülni a hazának. Ha nem teszi, akkor önző karrierista picsa. Szerintem ezen érdemes túllendülni, nem visz előre.

Nem arról van szó, hogy a „mai” fiatalok többsége egyáltalán nem akar gyereket (persze van egy ilyen kisebbség is). A többség egyszerűen úgy gondolkodik, hogy ráérek még arra. Előbb szeretném megalapozni saját magamat: egyrészt egzisztenciálisan (ami manapság, ha nem rakják a feneked alá a szülők a lakást és a kocsit, sokkal nehezebb, mint 40, vagy akár 20 éve). De nem csak az anyagiakról szól ez. Szeretném élvezni az életet – ami nem feltétlenül hedonizmus, de tapasztalatokat gyűjteni, megismerni saját magamat, mielőtt belevágok a családépítésbe.

Ebben a Z-generáció markánsan eltér. És nem mondanám, hogy ez feltétlenül önzés és rossz dolog: hiszen például az én szüleim generációja, a boomerek, szögesen az ellentétét tették, mint a zoomerek. Beleugrottak egy házasságba, minél hamarabb gyerek. És sajnos ezeknek a házasságoknak a többsége tönkrement, a családok jelentős része diszfunkcionálissá vált, és a mi generációink gyerekei itták meg a levét.

Szóval önmagában egyáltalán nem baj, hogy a nők később vállalnak gyereket, megfontoltabban, érettebben, nagyobb önismerettel. A gond ugye az, hogy a biológiai vekker közben bizony ketyeg. Egy viszonylag szűk ablakperiódus az, amikor egy nő már megalapozta az életét, kapcsolatát, és még nem csökkentek az esélyei a várandósságra. Mert sajnos a 30-as évek második felétől már exponenciálisan csökken az esélye annak, hogy egy nő gyereket szülhet. És az embernek attól is a szíve szakad meg, amikor látja azokat a párokat, akik már mindent meg tudnának adni a gyereknek, és szívük minden vágya a gyerek – de nem akar összejönni. Hosszú évekig próbálkoznak. Én jártam ebben a cipőben. Nekünk végül sikerült, de legalább annyian vannak azok a párok, akiknek nem.

Korunk egyik nagy dilemmája ez. Nem állítom, hogy tudom a megoldást rá. Az viszont biztos, hogy ha egyedül a fiatal nőkre rakjuk rá az erkölcsi terhet, az nem visz előre. Végső soron azt gondolom, hogy sokkal fontosabb a születések puszta számánál az, hogy azok a gyerekek, akik végül megszületnek, biztonságba, szeretetbe és gondoskodásba érkezzenek erre a világra. A minőség fontosabb, mint a mennyiség.

Dr. Gladys McGarey egy amerikai orvos, aki idén töltötte be a 103. életévét.

McGarey a holisztikus gyógyászat híve: ami az ember testét, lelkét és szellemét egységként kezeli. A II. világháború idején lépett először orvosi szolgálatba, amikor a betegséget kizárólag biológiai jelenségnek tartották, és ez a szemlélet még szokatlannak számított. Olyannyira, hogy a főnöke többször pszichiáterhez küldte, hátha nem épelméjű. Ő azonban kitartott az elképzelései mellett, és 1973-ban ő alapította meg férjével az Amerikai Holisztikus Gyógyászati Egyesületet (AHMA). Hat gyermeket nevelt fel, és mind a mai napig aktív életet él, praktizáló orvosoknak segít tanácsadóként.

Vajon mi a titka annak, hogy valaki ilyen idősen is ennyire energikus maradjon? Nos, Dr. McGarey elárulja ezt a titkot a tavaly megjelent könyvében, aminek a címe: „A jól megélt élet” (The Well-Lived Life). Aki arra számítana, hogy különféle tanácsokat ad majd arról, hogy mit együnk, milyen sportot végezzünk vagy milyen dolgokat szerezzünk meg a boldogsághoz, hát csalódnia kell. Bár nagyban különbözünk abban, hogy ki milyen lehetőségeket, képességeket kapott az élettől, de valójában szerinte az örömteli élet kulcsa nem kis részben abban van, hogy mit kezdünk azzal, ami adatott. A jóval és a rosszal. Ehhez ad 6 tippet az olvasónak.

1. Okkal vagy ezen a világon – találd meg, ami éltet

Ha hosszú és elégedett életre vágysz, akkor keresd meg, hogy mi az, amiben igazán ki tudsz teljesedni – mi az, mi egyfajta üzemanyagként (juice) folyamatosan lendületbe hoz. Számára ez a gyógyítás. „Mindannyian azért vagyunk itt, hogy kapcsolatba lépjünk a saját egyedi adottságainkkal,” írja. „Ez az, ami mozgásba hozza bennünk a vágyat, hogy éljünk. És itt most nem is a megvalósításon van a hangsúly szükségszerűen. A keresés sokkal többet számít.”

2. Az élet folyamatosan mozgásban van

Mindannyian átéltük már egyszer-kétszer, hogy úgy érezzük, megrekedtünk az életünkben. Letaglóz minket a félelem vagy a fájdalom, amit valami rossz dolog váltott ki – és bénultan nézzük, hogyan megy el mellettünk az élet. Ilyen krízis előfordulhat fiatalon és idősen is – McGarey 70 éves volt, amikor a férje 46 éves házasság után bejelentette, elválik tőle. De mégis talpra tudott állni és újrateremtette az életét. Amikor megrekedünk, akkor valójában nem az élet áll meg – hanem mi fagyunk le, mert próbáljuk megállítani az életet. Megakadásunk oka, hogy rettegünk a fájdalomtól, és görcsösen próbáljuk elkerülni – pedig az utunk valójában nem a fájdalommal szemben, hanem a fájdalmon keresztül vezet. Az élet örökké mozgásban van – és akkor élünk örömteli életet, ha együtt mozgunk vele.

3. A szeretet a leghatalmasabb gyógyszer

A szeretet az, ami az életet passzív állapotból (életben vagy) aktív folyamattá (igazi élés) teszi, írja. Az életenergiánkat csak szeretet segítségével aktiválhatjuk. A szeretet mindent átalakít, amihez csak hozzáér. A munkából így lesz kínszenvedés helyett örömforrás, a nevetésből gúnyolódás helyett vidámság. A félelem blokkolja a szeretetet, ugyanakkor a szeretet a félelem ellenszere. Az utóbbi mindig erősebb, hiszen ahogy a testünk lélegzésre van teremtve, éppúgy szeretetre születtünk.

4. Soha nem vagy igazán egyedül

„Az élet kötődésből ered és kötődést teremt,” írja. A közösséghez való kapcsolódásunk felerősíti az egyéni életerőnket. Ehhez viszont az kell, hogy olyan közösséget találjunk, amihez valóban képesek vagyunk kapcsolódni – és ami elfogad bennünket. „Rettenetesen könnyű elkeseredni és feladni dolgokat, ha teljesen olyan emberek vesznek körül, akik nem értenek meg,” írja. A megfelelő kötődéshez fontos az is, hogy meghúzzuk az egészséges határainkat: ne engedjük, hogy bántsanak. És fontos az is, hogy megtanuljunk valóban meghallgatni másokat – aki ezt a művészetet elsajátítja, az soha nem lesz igazán egyedül és találhat kapcsolatokat, mondja.

5. Mindenben tanítást találhatsz

Mindenben, ami velünk történik az életben, van valami tanítás. És ha így tekintjük, ami történik velünk, akár jó, akár rossz, azzal sok szenvedést megspórolunk. Ez nem holmi mérgező pozitivitás, ami mindenben csak a jót akarja meglátni, figyelmeztet. Épp ellenkezőleg, a rossz dolgokat sem kell szőnyeg alá söpörni. Orvostársai közül sokan nevetségesnek tartják, de szerinte minden betegségnek is van valamiféle üzenete, amit meg kell fejtenünk és értenünk. És ha igazán megértjük a tanítást, akkor képesek leszünk félelem helyett kíváncsisággal fordulni a világ felé, és hálásnak lenni azért, ami van.

6. Használd vadul az energiádat

Ha az előző 5 tanácsot megfogadja valaki, akkor gyakorlatilag kifogyhatatlan életenergia-forráshoz jut hozzá az ember. A „használd vadul” (use wildly) alatt azt érti, hogy meg kell találnunk magunkban a saját vad, természetes, ösztönös bölcsességünket, ami útba igazít, hogy mire érdemes a figyelmünket, energiánkat fordítani, és mire nem. Nem érdemes olyan dolgokra fordítani az energiáinkat, amik nem hoznak tartós boldogságot – azokra a dolgokra, amiknek a halmozása, birtoklása valójában csak a saját belső félelmünket próbálja ellensúlyozni sikertelenül (vajon elég vagyok?). Például mit teszel, amikor pihensz, amikor kikapcsolódsz: tényleg azt csinálod, ami építő, feltöltő hatással van rád?

Köszönjük az életbölcsességet, Dr. McGarey!

Elment Alain Delon. A színészlegenda. A huszadik század férfiikonja. Megértem, hogy halála sok embert lesújtott – amolyan „egy korszak vége” érzést kelt. Sokan nem is Delont, hanem a régmúlt gyermekkorukat, fiatalságukat siratják. Ezzel nincs gond.

Viszont ahogy lenni szokott, ez a haláleset sem múlhat el a szokásos kultúrharc nélkül. Egyesek a huszadik század makulátlan férfilegendáját, egyfajta „anti-woke” ikont tisztelnek benne. Mások pedig kritizálják, amiért életében bántalmazó férj és apa volt, és szélsőjobboldali nézeteket vallott.

Bayer Zsolt nem fukarkodik a jelzőkkel, amikor a kritikusokat kell aposztrofálni. „a senkik, a nullák, a nyomorultak, a betegek, a torzak, az undorítóak, a természetellenesek és ocsmányak,” írja. (Töröld meg a szádat, Zsolti!) Csakhogy Delon ellen a legsúlyosabb vádakat nem „woke” aktivisták hozták fel. De még csak nem is a #MeToo mozgalomhoz csatlakozó színésznők. Hanem a két fia. Akik egyaránt családon belüli erőszakkal vádolták. Az egyikük konkrétan azzal, hogy eltörte az anyja nyolc bordáját (!), az orrát pedig kétszer (!). Lehet persze erre azt mondani, hogy biztos hazudnak. De azért ezek nagyon súlyos vádak, amiket gyerekek nem szoktak csak úgy kitalálni, ex has.

Delon egyébként – nem meglepő – traumatizált gyerek volt maga is. A szülei házassága tönkrement, a válás után nevelőszülőkhöz került. Később bentlakásos katolikus iskolákba járt. Nem éppen felhőtlen gyermekkor. Talán az a jegesen kék tekintet, amibe oly sok nő szeretett bele, sokkal több fájdalmat takart, mint sokan gondolnák.

Én személy szerint egyáltalán nem sajnálnám, ha a Delon által képviselt férfiideál vele együtt szállna a sírba. Az a hideg, szenvtelen macsó, akit gyakran játszott: az archetipikus playboy, aki erőszakkal intézi el a konfliktusait, aki nem fejezi ki az érzelmeit. A szívtipró, aki a nőkben meghódítandó vadat, trófeát lát. Szájában az elmaradhatatlan cigarettával (cigibrandet is neveztek el róla).

Viszont Delon kudarca, mint bántalmazó társ, apa, nem jelenti azt, hogy akkor kukába kellene dobni az egész színészi teljesítményét. Nem értek egyet azokkal, akik 2019-ben petícióztak, hogy Delon ne kapjon elismerést Cannes-ban. Kicsinyesnek és szűklátókörűnek tartom azt a hozzáállást, ami teljes cancel-re ítél mindenkit, akinek valami csúnyaságot ásnak elő a múltjából, vagy aki politikailag nem progresszív.

Néha nehéz szétválasztani egy ember művészi, színészi teljesítményét attól, hogy egyébként hogyan viselkedett az embertársaival a szerepein kívül. Vagy hogy egyébként, generációjának jelentős részéhez hasonlóan, milyen dinoszauruszként gondolkodott bizonyos kérdésekben: nőkről, melegekről, bevándorlókról. Ezeket a dolgokat nem kell elhallgatni – de szerintem nem legitmáljuk ezeket automatikusan, ha elismerjük, hogy Delon valóban maradandóan hozzájárult a filmkultúrához.

A világ már csak ilyen: nem fekete-fehér, hanem bonyolult és összetett. Akárcsak az emberek lelke és jelleme. Az ember mérlegre helyez, elemez és megkülönböztet. Próbál megérteni, mielőtt ítélkezik. Használja a fejét és szívét.