Péter Sárosi

„Hol jöttél be?” – kérdezi az iskola portása az éppen a kapun belépő kisgyerektől.

„Hát az ajtón,” feleli meglepődve a gyerek.

„Az a kijárat,” torkollja le a portás. „Menjél ki és gyere be a bejáraton.”

A gyerek értetlen arccal néz.

„Menjél ki és gyere be a bejáraton, mit nem értesz ezen!” – szidja le a portás.

A gyerek kimegy, és bemegy a másik ajtón.

„Nagyszerű,” jelenti ki elégedetten a portás. „Rend a lelke mindennek.”

Ez a jelenet a Fekete Pont című filmből van, ami éppen most fog mozikba kerülni.

Még nem is láttam a filmet, csak az előzetest, de máris libabőrös lettem tőle. Mármint azért, mert nagyon odatalál. Ha Magyarországon jártál iskolába, akkor biztosan megesett már veled valami hasonló. A packázó házmester-lelkületű pedellus vagy tanár, aki akkor és attól érzi jól magát, hogy összezavarhatja, megalázhatja a gyereket. Hogy értelmetlen szabályok betartásán rugózhat, levezetve a saját kudarcos kis életéből fakadó frusztrációkat a gyengébben. Kéjes élvezetet okoz neki, ha láthatja, amint a gyerek szenved és megszégyenül.

És ott a jelent, amikor a Szózat éneklése közepette az iskolai ünnepségen a hőségbe kiállított gyerekek közül az egyik elájul. Vajon ki ne élte volna át ezt? A beleizzadt blúzok és ingek szaga, az izzadó tenyerek, a végtelenbe nyúló szertartásos unalom, a feszes seggű vigyázban állás. Megvan? Ettől lettél jobb ember és jobb magyar, nem?

Aztán ott van a jelenet, amikor a fiatal és lelkes tanárnő óráján a gyerekek felszabadultan viselkednek és örülnek – és bejön a besavanyodott tanárnő, akit szemmel láthatóan borzasztóan zavar már önmagában az a tény is, hogy az iskolában egy gyerek jól érezheti magát. „Megkérdezhetem, hogy milyen óra van?” – kérdezi lesújtó tekintettel. Ez annyira de annyira ott van – ebben annyira de annyira benne van minden a magyar oktatásról. Édesanyám, aki drámapedagógus, pontosan ugyanezt átélte egy vidéki gimnáziumban.

Alig várom, hogy megnézhessem a teljes filmet!

A mobiltelefon az új drog – ez jutott eszembe, amikor olvastam, hogy Pintér Sándor ezúttal már a tanárok mobilhasználatát is tiltaná az iskolákban.

Nem teljesen az persze: kezdjük a különbségekkel! A kábítószerek használata bűncselekmény, a mobilok használata legális, azokat (egyelőre) csak az iskolából próbálják kitiltani. A droghasználatról szerintem mindannyian azt gondoljuk (a tiltáspártiak és a fűszívás apostolai is), hogy jobb lenne, ha egyáltalán nem kerülne rá sor 18 év alatt (csak éppen sor kerül rá, akár akarjuk, akár nem). A mobilhasználatnál viszont ez nem ennyire egyértelmű. Sokan gondoljuk, hogy bár indokolt korlátozni a tinik mobil-használatát, de ettől még igenis szükség van rá, még az iskolában is. Mégis, a mobilhasználat és a droghasználat közötti minden különbség dacára számos nyugtalanító párhuzamot lehet fellelni abban a hatósági szemléletben, amely a drogtilalom és a mobiltilalom alátámasztására, legitimálására szolgál.

Először is, mindkét esetben sokkal inkább morális pánikon alapul a jelenlegi döntéshozás, mint bizonyítékokon és társadalmi, szakmai párbeszéden. Ez utóbbi szinte teljesen hiányzik. Tipikus rendőrállam. Rendészek kiadják a parancsot, mindenki egyen egy narancsot – aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Bizonyíték-alapú szakpolitika, hatásvizsgálatok, iskolai autonómia: nuku.

Hiányzik ezenkívül az a fajta differenciálás, hogy egy bizonyos viselkedés attól függően, hogy milyen kontextusban és környezetben (setting) és milyen hozzáállással, céllal, milyen állapotban (set) történik, lehet ártalmas vagy lehet hasznos. Az államnak feladata, hogy bizonyos jelenségeket korlátozzon. De nem mindegy, ezt hogyan teszi. Sokkal könnyebb valamit totálisan tiltani vagy teljesen szabályozatlanul hagyni, mint okos, az élethez igazodó szabályokat alkotni.

Sokkal könnyebb valamit teljesen betiltani, mint megtanítani az embereket arra, hogy okosan, ésszel használják azt. Eszközöket adva nekik, hogy csökkentsék a kockázatokat. Képességeket fejleszteni, amelyekkel az ártalmak csökkenthetők. A közösségben alulról felépített normák, fogyasztói kultúra kialakulását támogatni. Egyszerűbb felülről teljesen betiltani valamit, mint az egészséget és jóllétet szem előtt tartó szabályokkal visszaszorítani az egyébként legális ipar agresszív profit-orientált nyomulását, marketingjét. Könnyebb szemellenzősen tiltani, mint megállapítani, hogy hol, mikor, milyen körülmények között lehet, és mikor nem.

Ott van például az, hogy a mobilhasználat az iskolákban növeli a cyber-bullying (zaklatás) jelenségét. Sokkal könnyebb az államnak és az iskolának azt mondani, hogy elvesszük a mobiljaitokat, mintsem megnézni, hogy vajon ez a jelenség miből fakad. Könnyebb rendészeti és adminisztratív eszközökkel büntetni, tiltani, mint hogy foglalkozni kelljen a gyerekek és tanárok pszichés problémáival, az iskolai közösségi légkörrel, az online térben megnyilvánuló megszégyenítés és erőszak szubkultúráival. Ahhoz ugye nem tanulógépnek kellene tekinteni a gyerekeket, hanem le kellene ülni beszélgetni velük, mint érző, gondolkodó emberekkel.

És ez az, ami szerintem a leginkább hiányzik: ez jött ki azokból az interjúkból is, amiket még a magyarországi iskolai prevencióban dolgozó szakemberekkel készítettem. Hogy nem csak egyszerűen a drogprevenció hiányzik az iskolákból, ennél a probléma jóval nagyobb. Ami igazán hiányzik, hogy nagyon sok gyerek a magyar iskolákban teljesen magányosnak, elszigeteltnek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Aki nem tud senkihez bizalommal fordulni, ha problémái vannak otthon, vagy a kortársi közösségben. Bár a drogokkal való kísérletezés önmagában nem patológiás tünet, de amikor egy gyereknek drogproblémái vannak, amikor a kísérletezésből abúzus lesz, akkor az ezért van. És ugyanezért van az is, amikor egy gyerek teljesen egészségtelen kapcsolatot alakít ki a mobiltelefonjával, és egyfajta pajzsként használja a valóság ellen. Annak a tünete, hogy valami nagyon nincs rendben az életével. És a szemellenzős tilalmak mindig csupán tüneti kezelést képesek nyújtani.

„A legnagyobb problémákat az életedben nem lehet megoldani, csak kinőni,” írta Jung.

Tedd ölbe a kezed, és várd, hogy a sült galamb a szádba esik? Nem éppen. Nem tespedésről, hanem inkább egyfajta cselekvő nemcselekvésről (wu wei) van itt szó.

Mert az élet legnagyobb problémáit gyakran éppen az a nagy igyekezet okozza, hogy megváltoztassunk valamit, ami nem változtatható meg. Ahelyett, hogy elfogadnánk. Elengedni ezt a görcsös igyekezetet, elengedni a hamis reményt, hogy kiiktathatjuk a külső/belső zavaró tényezőket, amitől függővé tettük a boldogságunkat: ez az, ami igazán nehéz. És ami nem megy egyik napról a másikra.

Teret és időt kell hagynunk a léleknek, hogy elvégezze a maga gyógyító munkáját a kulisszák mögött, míg a folyton zizegő, tüsténkedő, nagy tevékenység lázában égő elme megpihen.

„Azt mondtam a lelkemnek, maradj nyugton és várj, remény nélkül,” írja T.S. Eliot, „mert ez a remény csupán hamis remény lenne.”

(note to myself)

Zelk Zoltán egyike volt azoknak a költőknek, akik az 50-es években valósággal szerelmesek lettek Rákosiba. De úgy igazából. Az őt dicsőítő verseit olvasva az ember ijedten ismeri fel: ez az ember nem hideg számításból írta ezeket, mint sokan mások. Ő tényleg komolyan hitte, amit írt.

Egészen addig hitte, amíg aztán eljött a kiábrándulás, valamikor 1954-ben. Amikor már nem lehetett többé rózsaszín álomvilágban élni. Levette a rózsaszín szemüveget. Megjelent az Alkonyi halászat című verseskötete, amiben a pártos költészet helyét átvette a, ha nem is nyílt rendszerkritika, de szomorú reflexió.

„Szomorú költő voltam,” írta. „Hogy mondjam ezt el neked? Ha valaki csalódik az anyjában, s ocsmány verset ír róla, azt én ocsmány embernek tartom. De ha szomorú versben írja meg csalódását, akkor szomorú embernek tartom. Én szomorú emberré váltam, mert amiben hittem, amiért lelkesedtem, eltorzulni láttam.”

Na most ebben a kötetben van egy híres és szép kétsoros:

„Szélfutta levél a világ,

De hol az ág? de KI az ág?”

Az egész huszadik század benne van ebben a két sorban, a politikai szélviharok által megtépázott önbecsülésű egyén delíriumos kiútkeresésével és a biztos kapaszkodó iránti sóvárgásával, ami folyton csalódásokhoz vezet.

A „KI” így, nagybetűvel szedve jelent meg a kötetben. A történet szerint ez nagy dilemma elé állította a kor cenzorait és pártideológusait. Vajon mire célzott a költő ezzel a nagybetűs „KI”-vel? Felettébb gyanús! Vizsgálat indult, fejek hullottak a kiadónál.

Manapság már nem figyel az állam ilyen nüanszokra. Nincs szükség cenzúrára: nem azért, mintha nem akarnák a hatalmon lévők kontrollálni, hogy az emberek mit gondolnak. Hanem azért, mert a szellem embereinek, íróknak, költőknek, nincsen már ilyen nagy tekintélye, szavainak nincsen már ilyen súlya. Az emberek egyre kevesebbet olvasnak könyveket. Influenszerek osztják az észt, parányi tájékozottsággal és tehetséggel, de hatalmas egóval.

1956-ban az írók társadalmi befolyása tetőfokára hágott: a forradalom nem lett volna nélkülük. Zelk Zoltán bátran helytállt azokban az időkben, amiért aztán börtönbe csukták, ahonnan 1958-ban szabadult. Közben meghalt a felesége, akinek még a temetésére sem engedték ki. Bánatát a Sirály című gyönyörű versében írta meg:

„Nem láthattam holt arcodat –

kifosztották a gyászomat.”

A „kifosztották a gyászomat” a cenzúra törölte, csak évekkel később jelenhetett meg a vers az eredeti verziójában. Nem jelent meg az a négysoros sem, amit már a kórházban, halálos betegen írt:

„Seggem alatt ágytál, faszomban katéter,

Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel?”

Élete során rengeteg díjat és elismerést kapott: Baumgarten díj, József Attila díj, Kossuth díj. Elnökök, miniszterelnökök, különféle rangú és rendű tekintélyességek gratuláltak neki. De a legnagyobb elismerésnek azt tartotta, amikor bejött hozzá a Hungária kávézóba egy lány, és elszavalta fejből a Sirály című versét. Zelk meghatódott, és megkérdezte, hol dolgozik. A Rákóczi téren, felelte a lány, elárulva ezzel, hogy utcalányként keresi a kenyerét. Erre Zelk kezet csókolt neki. Nagyobb elismerést nem tudott elképzelni egy költő számára, minthogy még az utcalányok is az ő verseit szavalják.

A minapi posztomban írtam Gautama Sziddhárta fiáról, Rahuláról. Akit újszülöttként hagyott ott. Majd hétéves korában a fiút, mint már a Buddha, befogadta a tanítványai közösségébe, a szanghába. Ahol hamarosan kiemelkedett igyekvésével és tudásával.

De vajon mit érthetett meg egy hét éves kisfiú abból, aminek a felfogása még felnőttek számára is nehézséget jelentett?

Nos, a források feljegyezték, hogy a Buddha magas szellemi szintet (arhat) elért tanítványai között voltak gyerekek is. Mi több, én úgy gondolom, hogy talán a gyermeki elme – kezdő elme – jóval könnyebben képes volt elengedni olyan makacs tévhiteket, amelyekhez a felnőtt – szakértő – elmék ragaszkodtak. Emlékezzünk csak, mit mondott Jézus: „Bizony mondom néktek, ha nem változtok meg, ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.”

Richard Feynman fizikus tanítási módszerének első lépése: magyarázd el az elméletedet úgy, mintha egy általános iskolás gyereknek magyaráznád. Ha nem vagy rá képes, ha nem tudod elmagyarázni olyan fogalmakkal, amiket egy gyerek is megért – akkor magad sem tudod igazán, miről is beszélsz.

A Buddha valószínűleg nagyon egyetértett volna vele. Legalábbis ő maga nagyon értett ahhoz, hogy a tanításait mindig olyan formában adja át, ami megfelelt a közönsége értelmi igényeinek.

Jó példa erre az, amikor a Buddha a még gyermek Rahulát az igazmondás fontosságára és a hazugság önpusztító voltára tanította. Mégpedig nagyon plasztikus, pragmatikus módon, hogy a fiú is megértse.

Egy edényt mutatott a fiának, aminek az aljában még volt némi folyadék.

„Látod ezt a kis folyadékot, Rahula?” – kérdezte. „Pont ilyen kevés bölcsessége van annak, aki szándékosan hazugságot állít.”

Majd kiöntötte a folyadékot, és hozzátette: „Pont így dobja ki a spirituális életét az, aki nem szégyell szándékosan hazudni.” Ezután a feje tetejére fordította az edényt. „Pont ilyen felfordult a spirituális élete annak, aki nem szégyell szándékos hazugságot állítani.”

Majd hogy szokásához híven teljesen kimaxolja az edény-analógiában rejlő edukációs lehetőségeket, megmutatta az üres edényt a fiának: „Pont ilyen üres a spirituális élete annak, aki nem szégyell szándékosan hazudni.”

Majd egy tükröt mutatott a fiának: „Rahula, tudod, mire való a tükör?”

„Arra, hogy visszatükrözze a dolgokat,” felelte a kisfiú.

„Így van. És a tükörhöz hasonlóan kell az elménknek tükröznie a tetteinket, a szavainkat és a gondolatainkat, megfontolva: vajon ez a tett, ez a szó, ez a gondolat hasznos vagy haszontalan, örömet vagy szenvedést okoz?”

És Rahula elméjében világosság gyúlt.

A mobiltelefonok kitiltása az iskolákból ma nem csak Magyarországon, de nemzetközi szinten is népszerűnek számít. Bal- és jobboldalon egyaránt. Ez a népszerűség arra az erősödő meggyőződésre vezethető vissza, hogy a mobileszközök használata súlyos lelki és viselkedési zavarokat okoz a mai tinédzsereknél.

Ezt az elméletet komoly tudományos kutatók is támogatják, közülük a legismertebb Jonathan Haidt, konzervatív szociálpszichológus. Szerinte a fiatalok mentális egészségének a fejlett világban növekvő válságát egyértelműen a mobileszközök és a közösségi média használatára lehet visszavezetni. Az általa javasolt megoldás radikális: teljesen el kell zárni ezen eszközök használatát a 18 éven aluliak elől.

Bár azt senki sem vitatja, hogy jelenleg negatív trend figyelhető meg a fiatalok mentális egészsége terén (szorongás, depresszió, öngyilkosságok stb.). Azt is kevesen vitatják, hogy a mobileszközök túlzott, mértéktelen használata nincs jó hatással a lelki egészségre. Vagy azt, hogy az iskolákban sem kedvez a pad alatti netflix-nézés vagy chatelés annak, hogy a tanulók odafigyeljenek. Azonban abban egyáltalán nincs konszenzus, hogy a mobiltelefonok lennének a mentális egészség krízis elsőszámú okai.

Peter Gray, a Bostoni Egyetem professzora szerint a tudományos bizonyítékok, amelyek Haidt elméletét alátámasztják, valójában nagyon ingatagok. Ő egy alternatív elmélettel állt elő: szerinte a tinédzserek mentális egészsége azért romlik, mert egyre kevesebb lehetőségük van strukturálatlan szabadidős tevékenységeket végezni – kötetlenül játszani.

Régen a gyerekek az idejük jelentős részét az utcán, udvaron, parkokban töltötték, kötetlen játszással. A mai fiatalokon sokkal nagyobb a teher, a szabadidejük jóval nagyobb részét táblázzák be a szüleik, sokkal kevesebb időt töltenek a szülők kontrollján kívül más gyerekekkel a szabadban. Ez a trend már a mobileszközök használata előtt megindult.

Gray szerint nem a mobileszközök teljes tiltása védi meg a fiatalok mentális egészségét. Ezzel szemben éppúgy meg kell tanítani a fiatalokat a digitális kommunikációs technológiák biztonságos használatára, mint ahogyan megtanítjuk őket biztonságosan közlekedni a városban. Hogy ne üljenek be egy idegen mellé, hogy álljanak meg a pirosnál.

Én személy szerint azt gondolom, hogy a mobileszközök használatának korlátozása az iskolákban indokolt. Ne nézzenek Netflixet óra közben és ne chateljenek miközben részt kéne venni az osztály munkájában. Hogy ezt egy iskola hogyan, milyen eszközökkel éri el, azt viszont szerintem bízzuk az iskolára. Mint ahogy azt is, hogy vajon az iskola mennyire építi be az oktatásába a mobileszközöket – hiszen azok nem csak figyelmet terelhetnek el, de fontos instrumentumai lehetnek a tanításnak is.

Nem hiszek a szemellenzős totális tiltásokban, amikor olyan eszközökről van szó, amelyek egyébként az élet szerves részét képezik. A totális mobiltilalom szerintem életszerűtlen egy olyan világban, amit ennyire át- meg átsző a mobil digitális kommunikáció. Ráadásul tudjuk, hogy a tinik milyen kreatívak, amikor a hasonló tiltásokat kell áthágniuk.

De ez nem jelenti azt, hogy egyébként ne lenne szükség nagyon komoly lépésekre a gyerekek védelmében: a mobil kommunikáció és a közösségi média jelenleg úgy van kialakítva, hogy agresszív manipulációval függővé, szorongóvá tegyen embereket. Hogy arra késztessen: folyamatosan hasonlítsd össze magadat másokkal, folyamatosan keresd az online visszajelzést, az elismerést, és ettől tedd függővé az önértékelésedet. A tinédzserek gyakran jóval kiszolgáltatottabbak ennek, mint a felnőttek.

Az olyan megoldások, amik csak a tiniket próbálják burokban tartani, elszigetelni ettől, vagy visszalökni a digitális barbár középkorból valamiféle vélt analóg aranykorba – miközben kényelmesen érintetlenül hagyják az egész rendszert úgy, ahogy van – eleve kudarcra vannak ítélve. Nekünk, felnőtteknek is önvizsgálatot kell tartanunk, egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

Gautama Sziddhárta – a későbbi Buddha – szülői karrierje elég rosszul indult. Finoman szólva.

Amikor megszületett a kisfia, Rahula, ő éppen akkor szembesült először a világ kegyetlenségével. Élete első szakaszát, mint elkényeztetett herceg, elszigeteltségben töltötte atyja palotájában. De amikor a palotából kimerészkedve szembesült a betegséggel, az öregedéssel és a halállal – élete gyökeres fordulatot vett. Otthagyta fiatal feleségét és újszülött kisfiát, és bevette magát az erdőbe a remeték közé, hogy választ találjon az őt kínzó kérdésekre. Ki vagyok én? Mi a szerepem, mi a dolgom ebben a világban?

Sokszor elgondolkodtam a történetnek ezen a részén: és nagyon együtt tudtam érezni az otthagyott feleséggel és az apa nélkül felnövő kisfiúval. Amióta szülő lettem, méginkább. Úgy érzem, én nem lennék képes erre a lépésre, és nem értem, Sziddhárta hogyan volt rá képes. Még akkor sem, ha igaz, amit Mircea Eliade vallástörténész feltételez: hogy a fiúgyermeket Gautama csak azért nemzette, hogy kielégítse apja igényét a trónörökös iránt. És persze a gyerek anyagi biztonsága szavatolva volt.

De gyakran eltűnődöm: vajon milyen érzelmi hatással volt az anyára és a fiúra, hogy otthagyták? Bizonyára hagyott maga után egy fájó hiányt. Vajon cipelt-e magával traumát a kis Rahula emiatt?

Mark Epstein amerikai pszichiáter és gyakorló buddhista meditáló a könyvében azt írja, Sziddhárta maga is traumatizált gyermek volt. Hiszen anyja a szülés után hamarosan meghalt – a legenda szerint egyetlen nő teste sem képes túlélni azt, hogy egy jövendő Buddhának adjon életet.

Epstein szerint a kis Sziddhárta bizonyára megszenvedte édesanyja halálát, még akkor is, ha egyébként apja palotájában mindenféle földi jóban dúskálhatott és valószínűleg több dajka szerető gondoskodása vette körül. Epstein szerint Sziddhárta egész gyermekkorában és fiatalkorában érezte, hogy valami nincs rendben vele – az anyátlan gyermek fájdalma idegenné tette a világban. És ez az idegenség is hozzájárult ahhoz a kereséshez, amit végül elvezette a buddhaságig. Persze ez csak egy elmélet, de mindenesetre sokmindent megmagyaráz(na).

A történet szerint évekkel később végül ismét keresztezte egymást az apa és fiú útja. Amikor Rahula hét éves lett, a Buddha tanítványai közé fogadta. A mítosz szerint a Buddhát már nem kötötte karma. De vajon kötelességének tekintette, hogy gondoskodjon az egykor elhagyott fia szellemi fejlődéséről? Különlegesebb helye volt, mint a többi tanítványnak? Mindenesetre a hagyomány szerint a legfontosabb tanításai közül nem egyet éppen Rahulának adott át. Ezeket feljegyezték az utókornak is. A közeljövőben majd leírok közülük párat, mert nagyon tanulságosak.

Ami ennek a posztnak a tanulságát illeti: az ember leginkább szülővé válva érti meg, hogy amennyiben Sziddhárta úgy dönt: a fiával és a feleségével marad, akkor lehetett volna remek vagy pocsék apa – de nagy valószínűséggel nem vált volna Buddhává (legalábbis abban az életében, ha valaki hisz a reinkarnációban). Nem vált volna Felébredetté. Pont azért nem, amit arról írtam, hogy mi a szülő létezésének alapja: irracionálisan megőrülni a gyerekéért (Uri Bronfennbrenner). Ez az őrület, ami tápláló lételeme a gyermeknek, legalábbis az első években, a ragaszkodás, az aggodalom, a szorongás ezer láncával köti a szülőt a keletkező és elmúló dolgok világához.

Amikor azt mondjuk, boldogság – a legtöbb ember egy tulajdonságra gondol. Egy érzésre. Képességre. Valamire, amit birtokolhat.

De lehet, hogy mindvégig tévedtünk, embertársaim.

A boldogság nem olyasvalami, amit birtokolhatunk. Éppen ellenkezőleg: az birtokol minket. Mi leszünk az övé.

Az emberi boldogság: részévé válni valaminek. Valami nálunk nagyobbnak. Valami jelentéssel teljesnek.

De nem feloldódni, mint ahogy a csepp oldódik fel a vízben. Hanem részévé válni: megőrizve a különbözőséget, az egyediséget. Részévé válni valaminek, amiben otthon érezzük magunkat – és ami elfogad minket. Olyannak, amilyenek vagyunk.

Boldogság faként az erdő része lenni.

Az erdő nem kérdi, hogy az egyik fa egyenes szárú, a másik göcsörtös, a harmadik ikerfát sarjaszt.

Boldogság madárként feloldódni az ég kékjében.

Az ég nem firtatja, hogy az egyik madárnak nagy a szárnya, a másiknak kicsi, az egyik vándormadár, a másik áttelel.

Boldogság emberként egy értő, érző közösség része lenni.

Ahol nem akarnak egyformává alakítani. Nem akarják egyenesre kalapálni a lelkünk kis girbe-gurbaságait. Ahol nem kell másnak látszanunk, mint akik vagyunk.

Ahol akkor is találnak bennünk szépet és szeretni valót, amikor mi éppen nem találunk magunkban semmit.

(note to myself)

„Alkudj meg! Csak egyszer. Mit számít az? – Mindent. A megalkuvás olyan, mint a leszaladt szem a nylonharisnyán. A szem fut tovább – és az ember végül leszaladt szemekből áll,” írta Galgóczi Erzsébet leszbikus írónő.

Emlékeztek Makk Károly Egymásra nézve című gyönyörű filmjére? Galgóczi regénye alapján készült. Két nő titkos és tiltott szerelméről szól az 50-es évek végének Magyarországán – no meg a hazugságról, a tettetésről és a megalkuvásról. Apró, emberi megalkuvásokról. És nagy, politikai megalkuvásokról. Érdemes újra megnézni.

Amikor először láttam, akkor azt hittem, az a világ már végleg a múlté. Azt hittem, hogy a következő generáció már nem fogja érteni, miről szól.

Utálom, hogy nem lett igazam. Hogy megint aktuális – megint „fólia alá való”.

Pedig kevés ennél emberibb, őszintébb, hitelesebb, és – igen – tisztább alkotás van a szerelemről. A társadalmi elvárások bonyolult hálójában légyként vergődő, sóvárgó-vágyódó emberi szívek tragédiájáról. Taszításokról és vonzásokról. Nem kell hozzá leszbikusnak lenni, hogy az ember egész lelke belesajduljon – együtt lélegzünk, együtt sóhajtunk a főhősökkel.

Na és a szerelmi történet mellett ott van a társadalomkritika is. Ami szintén fájón aktuális. Például amikor a lapigazgató káder kiakad, amiért a fiatal, szókimondó újságírónő meg meri írni az igazat. A szerkesztő megvédi, és a káder fejére olvassa, hogy ha minden tehetséges, hozzáértő embert ellehetetlenítenek, akkor a végén majd: „csupa seggnyaló lesz körülöttetek, gerinctelen firkászok, csupa nímand, akinek csak ahhoz van meg az esze, hogy azt írja meg, amit olvasni akarsz.” Ismerős?

Galgóczi egyébként nem csak kitűnő író volt, de remek szociográfus is. Paraszti sorból származott, a népi írók hatottak rá, nagyon jól ismerte és bemutatta a falvak világát. A Fényes Szelek nemzedékének szokásos tragédiáját – lelkes első generációs értelmiségi, aki csalódik a rendszerben, aminek a felemelkedését köszönheti – az ő egyéni tragédiája (megbélyegezték a szexuális orientációja miatt) is súlyosbította.

Micsoda fertelmes meggyőződéssel állította, hitte: hogy beteg. Hogy „dekadens”. Hiszen komoly emberek olvasták a fejére: írók, tudósok, orvosok, pszichiáterek. A kor tekintélyei. Mit is gondolhatott volna mást? Nem voltak referencia-pontjai, nem voltak fogalmai, hogy kifejezze a másságát – csak élete végére jutott el egyfajta dacos önfelvállalásig.

„Most már tudom, hogy a lehetetlenre képtelen vagyok,” írta. „A saját jellemem adottságait kimerítettem. Boldog nem vagyok, de megnyugodtam.”

Amikor arról olvasok manapság, hogy milyen „beteg” korban, világban élünk, ahol az eltérő szexuális orientációjú, nemi identitású emberek reflektorfénybe kerültek – hát gyakran eszembe jut, hogy igazából nem ez, hanem az a másik, az a régi világ volt a beteg. Beteg egy kor, beteg világ, ami levágja a gyerekek szárnyait, eltorzítja az álmait, megtöri az önbecsülését, és öngyűlöletet nevel beléjük.

„Huzatos, didergő hézag volt bennem, eleven kudarcérzés,” írta Galgóczi. Mennyit szenvedett, mennyire magányosnak, mennyire selejtesnek érezte, mennyire szégyellte magát – pedig nem neki volt oka szégyenre. Hanem a világnak, a rendszernek, a kornak. Az embereknek, akik olyan sokszor megalkudtak, hogy végül belül üressé és cinikussá váltak – „leszaladt szemekből” álltak csupán. A mindenkori nagy alkalmazkodók, az ünnepelt kurzus-huszárok és pillanat-lovaglók, akik ügyesen fordulnak a széljárással.

„A vihar magasba röpíti a szemetet, de aztán el is söpri,” mondja a filmben főhős, Éva. Mindig elsöpri.

De az ember, aki tud tiszta szívből érezni, szabad, nyitott elmével gondolkodni – na neki soha nincs oka szégyenkezni, és ő mindig képes maradandót alkotni.

Emlékeztek, mit mondott Uri Bronfenbrenner gyermekpszichológus, mire van mindenekelőtt szüksége minden gyermeknek?

Legalább egy olyan felnőttre, aki irracionálisan megőrül érte.

Jobb esetben persze mindjárt kettőt is kap. Én ezen szerencsések közé tartozom. Megvannak persze a magam sérülései, de volt miből táplálkoznom – és van mit továbbadnom a gyerekemnek.

De ha valakiért egyetlen felnőtt sem őrül meg irracionálisan, hát azt egész életére megsínyli. Még akkor is, ha egyébként racionálisan mindent megkap, amire egy embernek szüksége van a túléléshez.

A hiányt úgy hordozza magával, mint egy láthatatlan keresztet, és az egész élet Golgotává válik számára. Egy heggyé, ahová Sziszifuszként cipeli a keresztjét, de amint felér, kezdheti újra. És sajnos amit nem kapott, ő sem tudja átadni másnak. Ezért aztán gyógyító kapcsolatra, komoly önismereti munkára van szüksége ahhoz, hogy ne csak a hiányt adja tovább.

Goethe szerint az ember két dolgot adhat a gyerekének: gyökereket, és szárnyakat. Az ember egyik nélkül sem működhet. Csak a gyökereit a biztonságos gondoskodás táptalajába eresztve tudja mélyen magába szívni a család, a kultúra éltető nedveit. És szüksége van megfelelő térre és önértékelésre, hogy szárnyait kitárva beteljesítse azt, ami minden ember sorsa: a szabadságot.

A kettő – a gondoskodó biztonság és a játékos szabadság – bonyolult egyensúlyáról szól az, amit felnövésnek neveznek.

Arra viszont csak szülőként jöttem rá, hogy ez a dolog nem egyoldalú. Hogy milyen sokat ad neked (is) az, ha te lehetsz az a felnőtt, aki irracionálisan megőrül a gyerekéért. Bár néha úgy érzed magad közben, mint egy lemerült Duracell-elem, de aztán jön egy új pillanat, és átjárja a szíved az öröm és a teljesség. Hogy megéri-e? Meg bizony.

„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!”

(note to myself)