Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
A világhírű terapeuta, Peter Levine idén megjelent önéletrajzi könyvében arról vall, hogyan találhatjuk meg a mindenkiben benne rejlő gyógyító erőt, amihez az út a saját traumáink feldolgozásán keresztül vezet.
Miközben arról vitatkozunk, hogy legalizáljuk-e a kannabisz növényt, élelmes vállalkozók már rég továbbléptek. Az új szintetikus hatóanyagokból készült termékeiket szó szerint úgy veszik és eszik a vásárlók, mint a cukorkát.
A drogellenes világnapon az ENSZ kiadta az éves drogjelentését, ami szerint a drogok kereslete és kínálata egyre bővül, miközben 11-ből csupán egy olyan ember jut ellátásba, akinek a függősége miatt erre szüksége lenne.
Ez most hosszú lesz, bocs – de le kellett írnom a gondolataimat ezen a sötét órán, és nem ment röviden. Remélem lesz, aki végigolvassa.
Bibó Istvánnak van az a zseniális elemzése, amiben megkülönböztet két olyan lelki alkatot, amik a magyar közélet torzulásai következtében jöhettek létre. Az egyik a hamis realista: aki „a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját” fogadja el valóságnak. A másik pedig a túlfeszített lényeglátó – a hazugságon átlátó, de mégis, az igazmondása miatt egyre elszigetelődőbb, duzzogó belső vagy külső emigrációba szoruló...
Én tényleg nem vagyok haragtartó típus. Hiszek a megbocsátás erényében. Hiszek abban, hogy az embereknek kapnia kell második esélyt. Mégsem tudom gyakorolni a megbocsátás erényét, amikor Szájer József és Bese Gergő bejelentették: visszatérnek a közéletbe.
Azért nem, mert ezt zéró önreflexióval és felelősségvállalással teszik. Ott folytatnák, ahol abbahagyták. Szájer egyenesen bejelentette: SOHA nem akar többé beszélni arról a bizonyos botrányról. Most tényleg azt gondolja, hogy a jelenet, ami egy ország retinájába égett bele – ahogy mackóban csúszik le az ereszcsatornán,...
Van egy tévképzet arról, hogy mit jelent a „liberális”. Miszerint a liberális az egy olyan vajszívű idióta, aki mindent tolerál. Mármint tolerálnia kellene, ha következetes lenne. De nem az, hanem valójában „liberálnáci”, aki egyetlen nézetet sem tud elfogadni, ami nem egyezik az övével – hirdetik a liberálisok ellenségei. Akik előszeretettel és kajánul mutatnak rá erre a „következetlenségre”.
Nos, én nem tagadom, hogy vannak olyan emberek, akik liberálisnak tartják magukat, ÉS közben borzasztó elfogultak és intoleránsak (ez világnézettől...
Matthew Liberman neurológus kutató a munkája jelentős részét azzal tölti, hogy agyi képalkotó berendezés segítségével vizsgálja az emberek agyműködését különféle hétköznapi tevékenységek – beszéd, feladatmegoldás, tűnődés – közben. Azt találta, hogy az agy különböző hálózatai lépnek működésbe akkor, amikor éppen valamilyen nem-szociális feladatot old meg, és amikor valamilyen szociális, társas érintkezést folytat vagy arról gondolkodik.
„Valahányszor befejezzük a nem-szociális gondolkodást,” mondja a Scientific American-ben, „a szociális gondolkodás...
„Az alkoholistákat szinte kivétel nélkül kínozza a magány,” jelentette ki Bill Wilson, az Anonim Alkoholisták mozgalmának egyik alapítója. Akár szégyenlősek voltunk, folytatja Wilson, akik nem mertek barátkozni, akár nagyvilági és harsány figurák, akik a társaság középpontjában csillogtak: „mindig ott volt egy titokzatos határ, amin sem áthatolni nem tudtunk, sem pedig megérteni azt.”
Szerintem ezt a „titokzatos határt”, ezt a láthatatlan, de mégis áthatolhatatlannak tűnő üvegfalat, ami megakadályoz abban, hogy igazán közel engedjünk másokat –...
A megbocsátás szép dolog. Viszont az idők során arra kellett rájönnöm, hogy az ember elszúrhatja, ha túl hamar megbocsát annak, aki igazán megbántotta. Anélkül, hogy előtte átélte volna a dühöt. A düh ugyanis az emberi test és elme természetes védekező mechanizmusa. Egyfajta pajzs, amit magunk köré emelünk, hogy elkerüljük a további sérülést. És ha valaki ezt a pajzsot egyáltalán nem képes felvonni, akkor bizony éppen annyira fogyatékkal él, mint az, akinek nem működik az immunrendszere.
A túl kevés düh éppen annyira trauma-reakció, mint a túl sok düh. Ha nem tudsz dühösnek lenni, ha...
Érdekes tükör a gyereknevelés: az ember belenéz, és nem mindig tetszik neki, amit lát. Mert ha elég mélyen belenéz, akkor megpillanthatja saját magát. A saját hibáit, balítéleteit, esetenként eltorzulva és felnagyítva persze, amiket gyerekként átörökölt a saját szüleitől.
„Örököltem az apám külsejét, az apám beszédstílusát, az apám testtartását és az apám véleményeit. Ezenkívül örököltem anyám ellenszenvét is, amit apámmal szemben érez,” írja Jules Feiffer.
Azt mondjuk: „gyereket nevelünk.” Milyen gőgösen hangzik ez. Pedig ismerd be, te pöffeszkedő és...
