Péter Sárosi

Az elmúlt 9 hónapban volt időm nyomon követni, hogyan fejlődik egy emberi lény – a lányom – az anyja méhében. De vajon mi volt az a pillanat, amikor önálló emberi lénnyé vált?

Sokan rávágnák erre a kérdésre: hát a fogantatás. Amikor egyesült a két sejt, és egy teljesen új sejtet, egy új lényt hozott létre. Egyedi DNS-el, amiben ott van egy új, egyedi emberi lény lenyomata, térképe, esszenciája. De tényleg ott van?

Nem egészen.

Már rég megdőlt azon gén-determinista, gén-esszencialista elképzelés, ami szerint egy ember egyedi tulajdonságai, személyisége teljesen bele vannak kódolva a génjeibe. Ma már tudjuk, hogy a gének csupán a környezeti behatásokkal kapcsolatba, interakcióba lépve fejtik ki a hatásaikat. Abban, hogy milyen egyedi emberi személyiségünk, tulajdonságaink lesznek, éppen olyan fontos, ha nem fontosabb szerepet játszik, hogy milyen hatások formálnak bennünket.

A gének nem tartalmazzák a lényegünket – nem lehet megfeleltetni őket a „lélek” fizikai lenyomatának, bármennyire is próbálják í­gy beállí­tani egyesek.

Ráadásul az emberek a „természetes fogantatást” egyetlen mágikus pillanatként fogják fel. Mint ahogy azt a „Nicsak, ki beszél!” cí­mű klasszikus ví­gjátékban látták: két ember teste szerelmes ölelésben egybeforr, s közben a sejtjeik egyesülnek. És BUMMM – abban a mágikus, megismételhetetlen pillanatban megtörténik a csoda. Egy emberi lélek beleköltözik a megtermékenyí­tett petesejtbe.

Nos, ha í­gy képzelted el a fogantatást, hát akkor porold le az ismereteidet! Nem csak azért, mert ma már nagyon sok baba lombikban fogan. De még ha spontán megtermékenyí­tésről is van szó – a fogantatás egyáltalán nem a szerelmes ölelés orgazmikus pillanatában történik meg. Többnyire jóval később: a spermium akár 24 óráig is elbajlódik csak azzal, amí­g bejut a petesejtbe. A fogantatásra tehát nem az ágyban kerül sor, nem az aktus során – hanem leginkább az azt követő napokban a buszon, esetleg a WC-n vagy a konyhában.

Upsz. Hát igen, ez í­gy sokkal banálisabb és prózaibb, nemde?

Na jó jó, de akkor is megtörténik, mondhatod. És amikor megtörténik, akkor ott a BADABUMMM, a mágikus pillanat, abban az új sejtben már ott van egy megismételhetetlen, egyedi emberi lény! Szép gondolat. De bocsesz, ki kell ábrándí­tsalak: a 14. napig ugyanis még az sem dől el, hogy ebből a bizonyos embrióból egy, vagy akár több emberi lény fog kialakulni. Az egypetéjű ikrek ugyanis egyetlen spermium által megtermékenyí­tett egyetlen petesejtből alakulnak ki. Ezért is nevezik őket monozigótának.

Arról nem beszélve, hogy a sejt megtermékenyí­tése egyáltalán nem jelent zöld utat a terhességhez. Ez két külön dolog. A megtermékenyí­tett petesejtek egy jelentős része ugyanis nem képes megtapadni a méh falán, és egyszerűen elpusztul. Attól függetlenül, hogy miként történt a fogantatás, spontán vagy mesterséges reprodukciós eljárással.

Na most gondoljunk csak bele: tegyük fel, hogy igaza van az „életpárti” megmondóembereknek, akik szerint minden megtermékenyí­tett petesejt egy önálló, kész emberi lény. Akkor bizony a legnagyobb „népirtást” nem a terhességmegszakí­tók követik el, hanem azok a nők, akik próbálnak teherbe esni. Köztük azok, akik buzgón követik a plébánosuk, lelkészük vagy rabbijuk instrukcióját: „szaporodjatok és sokasodjatok!” Megannyi kis emberi hulla ürül ki a menstruáció során és kerül szemétre… Brrr…

Régebben a katolikusok azt hitték szent meggyőződéssel, hogy a kereszteletlen gyermekek és magzatok mind a pokol tornácára (limbus) jutnak. Hiszen nem szabadulhatnak föl az „eredendő bűn” alól. 2007 óta azonban a pokol tornácának szent és örök taní­tásába vetett hitet a pápa opcionálissá tette az ő igen nagy bölcsességében. De maradt egy csomó más dogma és tiltás. Én mindenesetre, aki tudja értékelni a kereszténység számos taní­tását, azt gondolom, hogy Ágoston óta és nyomán az egyház(ak) borzasztó nagy butaságokat tud(nak) taní­tani, amikor az emberi szexualitásról és reprodukcióról van szó. És nem gondolom azt, hogy terhelne minket valamiféle „eredendő bűn, sem azt, hogy a megtermékenyí­tett petesejt azonnal emberi lénnyé válna.

Régebben egyébként egyáltalán nem taní­totta az egyház, hogy az élet a fogantatással kezdődik. Mondjuk eleve nem is volt fogalmuk arról, hogy miként zajlik a fogantatás – hiszen arra csak a 19. század elején derí­tettek fényt tudósok az ő istentelen mikroszkópjaikkal. Aquinoi Tamás például Arisztotelész nyomán még azt gondolta, hogy először csak egy állati lélek költözik be a magzatba, majd csupán jóval később válik emberré. VIII. Henrik idejében akkortól számí­tott embernek a magzat, amikortól az első rúgását észlelték az anyja hasában. Manapság sokan a fogantatástól, de vannak, akik a méhfalban való megtapadástól, és vannak, akik az első mérhető agyhullámoktól számí­tják az emberi létezést. De ez mind a hitek kérdése.

Az igazság az, hogy empirikusan bizonyí­tani senki sem tudja, hogy mikortól is kezdődik annak az egyedi és megismételhetetlen emberi lénynek a létezése, akik vagyunk. Ez egy filozófiai kérdés. Aki sok filozófiát olvasott, annak talán már önmagában az a törekvés is hiábavalónak tűnik, hogy egyáltalán megtaláljuk azt a megismételhetetlen és egyedi szikrát, lényeget ott a lélek középpontjában. Egyes filozófiák, például a Buddha taní­tásai szerint ott bizony nincsen is semmi ilyesmi. Minden egyes pillanatban változunk, minden egyes pillanatban más emberré válunk, meghalunk és újjászületünk minden lélegzetvétellel. Ez mondjuk számomra szimpi gondolat: de ismét, ez már a hitek kérdése. Én elfogadom azt is, ha más másként hiszi. Sok hit megférhet egymás mellett, ha nem akarja ráerőltetni magát a másikra.

Egy valamiben biztos vagyok: abban, hogy az a kis emberi lény, aki az anyukája hasában fejlődik, és hamarosan a világra jön, a legeslegnagyobb csoda, ami valaha történt velem. Elég rá gondolnom, és átjárja a testemet-lelkemet a hála és a szeretet. Belülről formál át – rajta keresztül én is mássá válok, a születésével én is újjá fogok születni. És ez az, ami igazán számí­t.

(notes to myself)

„Brüsszel drogliberalizációs nyomás alá helyezheti Magyarországot” – hirdeti egy sajtócikk. Hát, amennyiben ez alatt azt értik, hogy a szemellenzős tiltó drogpolitika helyett esetleg jöhetne egy európaibb, humánusabb drogpolitika, akkor azt mondom: bárcsak helyezné. De sajnos meg kell nyugtatnom a rettegőket, mint az EU Bizottság civil tanácsadó testületének tagja: a Bizottság egyelőre távol van attól, hogy egyáltalán állást foglaljon olyan kérdésekben, mint a kannabisz szabályozása, nemhogy nyomást gyakoroljon bárkire. Annak ellenére, hogy egyébként több tagállam jelentős reformokat hajt végre ezen a téren. Magyarországra egyébként ráférne egy kis nyomás drogpolitika terén, és itt most még nem is a kannabisz-refomra gondolok, ami idehaza is megosztó kérdés. Hanem egyszerűen arra, hogy egyáltalán legyen drogpolitika, stratégiával, költségvetéssel, ellátórendszerrel. Valami épkézláb koncepcióval. Ami most nincs, és amit egyébként a konzervatí­v polgártársaim is valószí­nűleg éppúgy hiányolhatnak

Hallottátok, hogy Győzikét több száz fociszurkoló szidta rasszista és kormányellenes rigmusokkal? Ez megint egy olyan történet, amiben nincs katarzis, nincsenek hősök. Minden szereplő minden megnyilvánulásától elfogja az embert a heveny hányinger. És ez annyira sokat elmond arról, hogy milyen országban élünk.

Mert ugye ott vannak a cigánygyűlölő rigmusok, amik bármilyen kontextusban is csak gyomorforgatóak lehetnek. De közben ott van ez a saját lelkét aprópénzre váltó, nem is tudom, hogy nevezzem: influencer. Ott parádézik a VIP páholyban, hogy dörgölőzésével görcsösen bizonygassa, ő (is) lojális alattvaló. Megérdemli a buksisimit, hiszen ő igazodik a kor, és főként a Hatalom elvárásaihoz, a pénz mozgásához. Ami megint csak undi.

Aztán ott van még a Fradi elnöke, Kubatov Gábor, akinek a neve felejthetetlenül összekapcsolódott a lelketlen és nyers hatalmi manipulációval. És ez az ember kezd arról beszélni, hogy a Fradi egy nagy befogadó család – miközben tudjuk, hogy a Fradi hardcore szurkolótábora, kormányzati hátszéllel, folyamatosan tolja a maga rasszista és homofób rigmusait. Hogy egy olyan országot épí­tenek, ahol csak az számí­t magyarnak és családnak, akiről ők azt mondják. Mindenki más örüljön, ha megtűrik a létezését.

És hogy teljes legyen a kép, akkor végül ott vagyok én – ott vagy te is, kedves olvasó. Olyanná válunk, mint Pavlov kutyája. Az ember összekavarodik és a saját érzelmeitől is megundorodik. Mert ugye egyrészt némi kárörömmel veszi tudomásul, hogy a nép kifejezi nemtetszését a lelkét a Hatalomnak eladó pojácával szemben. Másrészt viszont elszomorí­tja, hogy ezt rasszista módon fejezi ki. Hogy itt még az ellenállás is béna.

Elszomorí­tja, hogy milyen hatalmas katyvasz van a fejekben és a szí­vekben. Hogy itt már tényleg mindenki utál mindenkit, és ez az utálat ott fortyog, kitörésre készen, a felszí­n cukormáza alatt. Repül a nehéz kő, és hogy kit hogyan talál meg, az gyakran bizony esetleges.

Az Internet népe remekül vidult a hí­ren, hogy egy vajdasági magyar férfi világrekordot döntött a vére alkoholszintjével. Pedig az alkoholizmus valósága nem ad okot örömködésre.

Amikor szerda délelőtt néztem, már több, mint kétezren lájkolták az RTL Facebook oldalán a hí­rt, a kétezer reagálóból pedig több, mint ezeregyszázan a röhögős szmájlit választották. Sokat elmond.

A mértéktelen alkohol-fogyasztás a magyar társadalom számára: vicc. A részeg történetek örökös vidámság és élcelődés forrása. A mértéktelenséget egyenesen dí­jazzuk. Tele van ezzel a kultúránk. A filmek, kabarék, humoreszkek elmaradhatatlan figurája az alkesz, akin jókat lehet röhögni. Cinkosan összekacsintunk mögötte.

„Erre bontok!” „Tud élni!” „Nekünk egyszer versenyt kell innunk!” – vidulnak a kommentelők a poszt alatt.

Hahaha. Hehehehe. Hihihi.
Csak aztán halálra ne röhögjük magunkat.

Mert sajnos az alkoholizmusban nem sok vidámság van. És nem, egy alkoholfüggő pont, hogy nem tud élni. Sajnos. Nem örömből iszik, hanem szenved. Gyakran olyan lehetetlen élethelyzetekbe ragadva, amelyek úgy tartják fogva, bénultan, mint a legyet a pókháló. Amelynek szálai egészen a születésig visszavezethetők, ahol sajnos túl gyakran szintén semmi vidámságra okot adót nem találunk. Annál gyakrabban találunk testi-lelki elhanyagolást, megalázást, megszégyení­tést és bántalmazást. Esetleg generációkon átnyúló, ún. transzgenerációs traumák lenyomatát.

És ha megnézzük a hazai alkohol-függőséggel kapcsolatos statisztikáinkat, akkor sincs túl sok okunk örülni. Hiába csökkent az elmúlt évtizedekben jelentősen az egy főre jutó alkohol-fogyasztás, az alkoholizmus és az azzal együtt járó betegségek előfordulása tekintetében még mindig a világelsők között vagyunk. Minden évben sok ezer ember hal meg ideje korán a mértéktelen alkohol-fogyasztás következményeitől. És nem csak az idősebbek: sajnos a fiatalabb generációk is verik a legtöbb másik európai ország fiataljait, ha rohamivásról, mértéktelen ivászatokról van szó.

Ami pedig még ennyire sem ad okot vidulásra, hogy a magyar állam krónikusan semmibe veszi a kötelességeit abban a tekintetben, hogy a mértéktelen alkohol-fogyasztást visszaszorí­tsa, annak ártalmait csökkentse. Mi több, az alkohol-lobbin kí­vül alig szólal meg más ebben a témában a sajtóban is (a legutóbb például az volt a fő téma, hogy vajon eltöröljék-e a zéró toleranciát az ittas vezetéssel kapcsolatban). A gyerekeket fóliákkal védjük a könyvesboltokban a meleg karakterektől, de közben a mértéktelen ivászat valós veszélyeivel legfeljebb akkor foglalkoznak az iskolákban, ha történetesen van egy lelkiismeretes, jó szemléletű pedagógus vagy igazgató. És hogy nincs nemzeti alkohol-stratégiánk, soha nem is volt, pálinka-promóciós stratégiánk van csak – ezt már annyiszor leí­rtam ezen az oldalon, hogy szinte már én is unom leí­rni. Pedig úgy tűnik, le kell í­rni, ha ezerszer is, mert nem hatol át a tudatküszöbökön.

Mint ahogy azt is le kell í­rni, újra és újra, hogy a függőség nem jellemhiba, nem morális fogyaték – hanem egy olyan torz megküzdési stratégia, amelyből van felépülés. És a felépülés esélyeit jelentősen növelheti, aki segí­tségért fordul. Mert nem szégyen segí­tséget kérni.

Segí­tőhelyek itt: https://drogriporter.hu/segitseg/

kép: James Ensor

Emlékszem a 90-es években a háború után jártam először Szarajevóban. Bosnyák barátom körbevezetett a tönkrebombázott városban, és az ostrom keserves éveiről beszélt. És a háborús emlékei keveredtek azokkal az emlékekkel, amelyeket szinte minden tizenéves átélt bármikor és bárhol: itt rúgtam be először. Ide menekültünk be az ágyútűz elől a párommal, és itt csókolóztunk először, reszketve összebújva, mint a verebek. Egészen megdöbbentő volt számomra hallgatni, hogyan szövődtek egybe a borzalomról és a csodáról, a rettegésről és a szeretetről szóló emlékek.

Hogyan voltak képesek emberek éveken keresztül élni – és nem csak túlélni – egy olyan városban, ahol a halál minden egyes nap, minden egyes sarok mögül ott leselkedett rájuk? Hogyan viselték el ép ésszel, hogy tudván tudták: lehet, hogy most éppen a szerb szomszédjuk lövöldöz rájuk a hegyekből? Aki akár vacsoravendég volt náluk a háború előtt.

És vajon hogyan voltak képesek az emberek az ostrom után együtt élni mindezzel? Ilyen súlyos keresztet cipelve. Hogyan voltak képesek egymás mellett élni, bűnösök és ártatlanok, elkövetők és áldozatok?

És mégis, az élet, valahogyan mégis utat tört magának. Az ember ismét bebizonyí­totta, hogy hihetetlenül alkalmazkodó-képes lény.

Megbocsátás? Igazságszolgáltatás?
Ó nem. Nem jött el a katartikus megtisztulás a társadalom számára. A sebek ott maradtak, nem gyógyultak be soha – csupán körülnőtte, varral fedte be őket az élet. És ez többnyire mindig í­gy van.

Ha a véres történelmünkre nézünk, vajon Magyarország számára valaha eljött a katartikus megtisztulás? A fenét. Elkövetők és áldozatok együtt zötykölődtek az utakon. Szörnyű bűntettek í­téltettek teljes felejtésre. Hallgatás és tabusí­tás övezi a múltat. Sajgó sebek lapulnak a mosolygó felszí­n mögött. Generációkon átnyúló traumák mérgezik a lelkeket. Torz reakciókra, küzdj-vagy-menekülj válaszra késztetnek, beteges paranoiába fojtanak a leghétköznapibb helyzetekben is.

Az ősök fájdalma ott nyűszí­t a depressziós ember zokogásában, a pohár fenekét üveges szemmel bámuló alkoholista sóhajában. A sziszegő törzsi gyűlölködésekben.

„Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!”

Vajon leszünk-e elegen valaha mi, akik szerint a túlélés nem elég – akik gyógyulásra vágynak? Akik félelmeiket legyőzve az önismeret fényénél vizsgálnák meg kí­nzó sebeiket? Utat törve magunknak, kiszabadulva a múlt börtönéből, mint beton résein át is az ég, a fény felé törő virág?

(notes to myself)

Nemrég olvastam az izraeli Nova fesztivált ért brutális támadásról a sajtóban, és még mindig nem tértem magamhoz. Azért is érintett ilyen mélyen ez a dolog, mert azokban a partizó fiatalokban ráismertem saját magamra – a saját barátaimra. Még ha én magam már ritkán is járok ilyen helyekre, a szí­vemben éreztem: az én törzsemet érte támadás.

A beszámolók szerint 260 holttestet hagytak maguk után a terroristák (tizenéves suhancok). A szemtanúk olyan hihetetlen borzalmakról számoltak be, amelyeket én itt most nem is kí­vánok megismételni. Aki akarja, megtalálja a neten.

Aki volt már hasonló fesztiválon, például Ozorán, az tudja, hogy ezek a psytrance fesztiválok még az elektronikus zenei fesztiválokon belül is különlegesek. Nem egy embert ismerek, akinek az életét változtatta meg, és nagyon pozití­v irányban, egy ilyen fesztivál. Begubózott, besavanyodott középkorú emberek nyí­ltak ki a világra, mint a lótuszvirág.

És igen, ebben gyakran szerepet játszanak tudatmódosí­tó szerek is. Bár erről tabu beszélni, mert rögtön „drogpropagandával” vádolják meg az embert. Pedig, a sok sötét, pokoljáró drogtörténet mellett érdemes lenne elmesélni ezeket a történeteket is. Történeteket, amelyekben emberek tudatosan, felelősen módosí­tják a tudatukat ezeken a felnőtt játszótereken. Emellett pedig élik a maguk értelmes, tartalmas életét, és nem válnak sikátorokban magukat lövő junkie-vá.

Ezek az Élet és a Szeretet ünnepei: í­gy, nagy betűvel. Ellentétei mindannak, amibe a szürke hétköznapok kocka-világa zárja az embereket. A táncról szólnak, és a táncon keresztül próbálják visszavezetni a résztvevőiket valami olyan transzcendens közösségi élményhez, ami kikopott a kultúránkból. És amihez képest, ki kell mondani, elhalványodik bármi, amit hivatalos egyházi vagy állami ünnepségek nyújtani képesek.

Az Életnek ezt az ünnepét változtatták most mészárszékké fanatikusok. És miért? Bizonyára találnak magasztos eszméket, amelyekkel igazolhatják, amit tettek. Hivatkozhatnak Istenre, nemzetre, szabadságra. Felsorolhatják a vélt és jogos történelmi sérelmeiknek egész sokaságát. Hogy mennyit szenvedtek. Relativizálhatnak és összehasonlí­tgathatnak. De tudjátok mi igazolhatja azt, hogy békésen táncoló fiatalok tömegét mészárold le válogatás nélkül? Hát megmondom: SEMMI. A kurva nagy semmi.

Borzasztó szomorú ez az egész. A szí­vem ma egy ólomkolonc.
Jelenleg nem maradt hely benne másnak, mint dühnek, hogy ilyen előfordulhatott – és együttérzésnek az áldozatok és hozzátartozóik iránt

Tara Brach klinikai szakpszichológus és meditációs oktató szerint, kövessünk bármilyen vallást vagy utat, amikor válságos időket élünk át, három dologra kell emlékeznünk.

Az első: ébredj fel a gondolataidból!

Ez nem azt jelenti, hogy ne gondolkodjunk. Hanem azt, hogy ismerjük fel, hogy amikor vacakul érezzük magunkat, akkor annak lehet rajtunk kí­vül álló oka – de az esetek jelentős részében a saját gondolataink tartanak bennünket benne a vacakságban. Az a mód, ahogyan reagálunk. A történetek, amiket újra és újra elmondunk magunknak arról, hogy milyen szerencsétlenek, milyen gyengék, milyen jelentéktelenek stb. vagyunk. És milyen igazságtalan a világ, milyen gonosz a másik ember stb. Hérakleitosznak igaza volt: minden pillanatban azzá válsz, amit gondolsz és teszel.

A második: érezd az érzést!

Ismét, ez nem azt jelenti, hogy teljesen merüljünk el például az önsajnálatban. Csupán azt, hogy ne zárkózzunk el az elől, amit érzünk – nevezzük meg, vegyünk tudomást róla, ne söpörjük a szőnyeg alá. Ne féljünk sérülékenynek lenni. Érezzük, hogy milyen észlelésekkel jár együtt a testünkben. Oka van annak, hogy úgy érezzük magunkat, ahogyan. Még a legostobábbnak, legirracionálisabbnak talált érzésünk mögött is van valós szükséglet. Ami akár ilyen torz módon tör utat magának. Hogy szeretve legyünk, látva legyünk, elismerve legyünk – ez mind legitim szükséglet.

A harmadik: emlékezz a szeretetre!

Nem mindig elég racionálisan megmagyarázni magunknak, hogy rosszul gondolkodunk és nem érezzük azt, amit kellene. Az egó makacsul ellenáll: védelmi gátjait felhúzza, a vészcsengőket megszólaltatja: nem enged érezni, és újabb önkorlátozó gondolatokkal bombáz minket arról, hogy nem vagyunk elég szerethetőek úgy, ahogy vagyunk. És valóban, nehéz annak átélnie, hogy szerethető, aki már gyermekkorában sem tudta felhőtlenül átélni azt, hogy gondoskodnak róla és szeretik. Emlékeznünk kell arra, hogy jó emberek vagyunk, akik, bár lehet hibáztak, lehet, bukdácsolnak, de ettől még törekszenek a jóra, egyébként még szerethetők. Még akkor is, ha éppen akkor és ott nincs jelen senki, aki erre emlékeztessen – magunkat kell emlékeztetnünk. Magunkat kell átölelnünk, önmagunkkal kell együtt éreznünk.

Ez a bölcsesség, ez az erő nem támadó, versengő, agresszí­v és hódí­tó. A valódi erő szelí­d erő – olyan, mint a ví­z ereje. Ha valaki karddal támad rá, szétnyí­lik előtte. De össze is zárul. És ha kell, hát sziklákat zúz porrá és hegyeket mos el.

Ahogy Ovidius í­rja: gutta cavat lapidem. A ví­zcsepp kivájja a követ.

Eszerint a bölcsesség szerint az érzelmeink nem leküzdendő akadályok, amik gyengévé tesznek bennünket. Hanem hidak, amelyek összekötnek minket saját magunkkal és egymással. Üzenetek, amelyeket meg kell fejtenünk. Megélésük nem szégyen, nem gyengeség, általuk válhatunk erősebbé. Elfojtásuk pedig törékennyé tesz minket, akárcsak a hit, hogy csak akkor vagyunk szerethetőek, ha soha nem akarunk törékenynek látszani.

(notes to myself)

Adnak neked valamit ezek az í­rások? Segí­tenek? Akkor kérlek, segí­ts Te is – légy támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Kaethe Butcher

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szí­vem
szí­ved volna.

József Attila, Tedd a kezed

(esti versek a Drogriporterrel)
kép: Rudd San

1989-ben a Dalai láma találkozott a nyugati buddhista taní­tókkal, azok megkérdezték tőle, hogy mit lehet kezdeni az önértékelés hiányával és az ön-gyűlölettel, amivel gyakran szembesülnek a taní­tványaik körében. A Dalai láma értetlenül nézett: tolmácsa percekig sikertelenül próbálta megértetni vele az „ön-gyűlölet” fogalmát. Mikor végül felfogta, miről is szól a kérdés, odafordult a közönségéhez: vajon hányan találkoztak ezzel a problémával? Valódi megdöbbenéssel nyugtázta, hogy mindenki. „De hiszen ez hiba, mivel mindenki értékes!” – mondta gyermeki őszinteséggel.

Amit a nyugati kultúrában alapvetésnek vesznek – hogy sokan ezernyi kételytől küzdve próbálunk túljutni a saját értéktelenségünk tudatán – más kultúrákban egyáltalán nem számí­t alapnak.

Én például már csak felnőttként döbbentem rá arra, hogy mennyire belém ültette a kultúránk már gyermekkortól fogva a saját értéktelenségem tudatát. Pedig nekem szerető, gondoskodó szüleim voltak – ami nagyon sok embernek nem adatott meg.

Már a születésünk is gyakran egy indusztrializált-medikalizált folyamat, ahol az anyuka és a gyerek is elidegenedve érezte magát a saját testétől. A kortársak közösségében, az indusztrializált oktatási rendszerben, a versengésre, a vetélkedésre és a folyamatos egyéni teljesí­tmény kényszerére taní­tottak – és megszégyení­tettek, ha éppen a képességeink nem találkoztak az elvárásokkal. Vagy ha valamilyen szempontból kilógtunk a sorból. És eközben folyamatosan kapjuk a jelzéseket ezernyi médiumon, csatornán keresztül, hogy akkor vagy értékes és szerethető, ha minél jobbak a testi-lelki képességeid, minél jobban teljesí­tesz, minél többet birtokolsz és fogyasztasz.

A közösségi média ezen csak rontott. A sok önértékelési zavaros ember saját magának és a sorstársainak is bizonyí­tani akarja, hogy ő mennyire „nem olyan”. Nem olyan, nem tartozik azok közé, akik nem szerethetőek. Ezért aztán posztolgatja a saját szerethetőségét bizonyí­tó képeket, sztorikat: lám, nézd, én ilyen jó arc vagyok, ilyen jó helyeken jártam, ilyen jó arcokkal mozgok.

„Anyu, nézd” – mondja a kisgyerek. És ebben ott a görcsös vágy, hogy lássák, hogy értékeljék, szeressék. És annak függvényében, hogy ezt mennyire nem kapta meg gyerekként – amire felnőtt lett, a közösségi médián is ezt tolja: „anyu, nézd, milyen ügyes vagyok?”

Tele van a közösségi média buksisimit váró gyerekekkel. Akik ráadásul egymással civakodnak, egymást becsmérlik, gúnyolják. Ők akarják jobban tudni, ők akarják a másik nyakára hágva különbnek érezni magukat. Ők akarják duzzogó óvodásként megszerezni az utolsó szót.

Bizony, ilyenek vagyunk – mert ne csak a másikban lásd meg ezt, hanem magadban is. Mindenkiben ott van ez a kis ovis, és általában abban a leginkább, aki a legkevésbé van vele tisztában, és a legkevésbé abban, aki nem csak másokban képes meglátni.

És mindez ugyanarról a tőről fakad: az inflálódott, felfuvalkodott egó éppúgy, mint a teljes értéktelenségének tudatától szégyenkezve görnyedező pária. Képtelenek vagyunk hitelesen kapcsolódni önmagunkhoz és együttérzően értékelni magunkat.

(notes to my self)