Péter Sárosi

Sokan összetévesztik az önsajnálatot és az önmagunkkal való együttérzést – pedig jelentős különbség van a kettő között.

Az önsajnálat során aránytalanul felnagyí­tjuk a minket ért sérelmet és úgy dagonyázunk benne, mint a vaddisznó a pocsolyában.
Az önegyüttérzés viszont megérteti velünk, hogy a szenvedésünk az egyetemes emberi szenvedés része, és nem azonos velünk.

Az önsajnálat során külső körülmények tehetetlen áldozatának érezzük magunkat, aki képtelen a változásra.
Az önegyüttérzés során belátjuk, hogy bár a rossz dolgokat nem tudjuk teljesen kivédeni, de gyakran azzal dagasztjuk tovább a szenvedésünket, ahogyan reagálunk rájuk.

Az önsajnálat elszeparál, elszigetel bennünket a többi embertől.
Az önegyüttérzés viszont összeköt, kapcsolatot épí­t közöttünk.

Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Vajon lehet egy olyan libsi oldalon hazaszeretetről í­rni, mint ez? Egy olyan oldalon, ami különféle „veszélyes” nyugati újí­tásokat próbál népszerűsí­teni Magyarországon? Például, hogy fogadjuk el a másságot, ne büntessük a droghasználót, költsük a pénzt kisgyerekes szülők támogatására bilincsek meg börtönök helyett?

Szerintem nem csak lehet – de kell is. Pont azért, mert úgy vagyok, vagyunk beállí­tva, mint „idegen ügynökök”, „hazaárulók”. Az olyan témákat, mint a hazaszeretet, kisajátí­tják olyan csatornák és fórumok, amelyek szerint Magyarországnak pont olyannak kell maradnia, mint amilyen. Elmaradott, provinciális helynek, ahonnan a különféle európai szociális ví­vmányokat „vissza a feladónak” cí­mzéssel küldik vissza Nyugatra.

Sajnos ennek az ugari magyarkodásnak kialakult az ellenpólusa is: a nyugatmajmoló, nyugatimádó kozmopolitizmus. Én egyikkel sem tudok azonosulni. De mit is jelent számomra a hazaszeretet?

Nagyon szeretem a hegyeket. De a hegyekhez való vonzódásomban benne van az egzotikum varázsa, mint amivel gyerekkoromban a ritka déligyümölcsöket vettük szájba. Amikhez akkoriban még alig-alig lehetett hozzájutni. A gyümölcs húsának minden falatját külön megí­zlelve és kiértékelve. Petőfihez hasonlóan számomra az otthon: az Alföld, a Kiskunság. A Duna és a Tisza között nyújtózó „végtelen róna.”

Emlékszem, amikor egy hegyek között felnőtt bosnyák barátomat hí­vtam el látogatóba, olyan ijedt és fancsali arcot vágott, mint amilyet egyes tériszonyosok vágnak a szakadék szélén állva. Már biztos felvágtam volna az ereimet, ha itt kellene élnem – jelentette ki.

Viszont ami másnak kietlen pusztaság, az számomra az otthon. A haza. Tele van jelentéssel, tele van érzelemmel. Amikor nyáron mezí­tláb a forró homokba süppedek, amikor a Tiszában úszok, amikor nézem, hogyan festi lilára a lemenő Nap a pusztaság fölött az eget – akkor azt érzem, otthon vagyok. Gyermekkori emlékek között járok. Halott ősök intenek a távolból.

Sosem voltam melldöngető nacionalista – de nem vagyok gyökértelen kozmopolita sem. Van hazám, ahol otthon vagyok. Még akkor is, amikor ki akarnak utálni onnan. Még akkor is, ha a politikai valóság miatt esetleg arra kényszerülök, hogy elköltözzek innen, és a gyerekem már más nyelven tanul majd az iskolában. Akkor is haza fogok jönni ide, és nem azonosí­tom ezt a földet azokkal, akik elüldöztek. Az én hazaszeretetem szelí­d és gyöngéd. Mint a felnőtt gyerek szeretete a szülője iránt, akinek bár látja a hibáit, de nem azonosí­tja őket vele. Hálát érez azért, hogy van.

Vajon van-e magyarabb a magyar rónánál? És van-e magyarabb a róna költőjénél, Petőfinél? Az én képzeletemben bizonyára nincs. És persze közben milyen ironikus, hogy a róna szavunk (akárcsak a puszta) szláv jövevényszavak. Kölcsönbe vettük őket a szláv szomszédainktól, akik valójában nem is szomszédok: köztünk, bennünk élnek. Elfelejtve, elidegenedve. Mert sokkal több szláv van bennünk, mint amit a soviniszta, revizionista magyar néplélek elviselni képes. Még a legmagyarabb költőnk, Petőfi is szláv ivadék volt. Akinek az édesanyja szlovák anyanyelvű volt.

És ez a róna, ami Petőfi számára a szabadság szimbóluma, ahol börtönéből szabadult sas lehet a lélek – ugyanez a róna rejti magában a magyar ugart, amit Ady megénekelt. Az ugar, nem mellesleg, szintén szláv jövevényszó. Az ugar olyan területet jelent, amit korábban már megműveltek, de jelenleg nem hasznosí­tanak. És ez egy nagyon fontos különbséget, többletjelentést tartalmaz: van benne kiaknázatlan lehetőség, amit tudatosan nem használnak ki. Az ugart valamikor kihasználták, művelték bizonyos időszakokban, bizonyos emberek: de a sivár jelenben azok szava számí­t, akik hagyják tespedni.

Az ugar nem pusztán a műveletlenség jelképe. Hanem a büszke bárgyúsággal, tudatos maradisággal, sziszegő irigységgel vállalt műveletlenségé. Ami nem egyszerűen műveletlen, de egyenesen dagonyázik saját műveletlenségében. A szemétdombján kapirgáló kakas arroganciája, aki azt képzeli, kukorékolásával ő ébreszti fel minden reggel a Napot.

Ady keserűsége ugyanaz, mint ami Széchenyi keserűsége is volt: a magyar ugaron a gaz lehúz, altat, befed. Aki itt változást szeretne, azt nem egyszerűen közöny, de olyan tömény rosszindulat fogadja, ami egyes más, szintén műveletlen tájakon ismeretlen. Gúny – a kacagó szél – és cinikus apátia. A tehetségeket lehúzza a középszerűség, majd amikor a tehetségek ennek ellenére esetleg világhí­rnévre tesznek szert, akkor a középszerűek tömege ezzel is csak önelégültségét hizlalja.

És mí­g a róna felszabadí­t és összeköt – az ugar bezár és elszigetel. Ez a kettősség határozta meg az igazi nagy gondolkodó elmék hazaszeretetét már Széchenyi óta, aki maga a parlag szót használta gyakran. Utalva arra, hogy az országban, ha nem hagynák parlagon, óriási lehetőségek rejlenének.

És mi, akik világot látottak, nagyvilágra nyitottak vagyunk, de nem is vakí­tott el bennünket a világ zaja és ezernyi kí­sértése – azért nem adjuk fel teljesen, amit csinálunk, mert nem csak az ugart látjuk. De látjuk az abban rejlő, kiaknázatlan lehetőségeket is. Nem csak azt látjuk, hogy milyen Magyarország – de azt is, hogy milyen lehetne.

Milyen lehetne egy Magyarország, ahol a képzelet, a kreativitás, a szabadság úgy szárnyalna a végtelen rónák fölött, mint a börtönéből szabaduló sas. Ahol a jog asztalánál mind egyaránt foglalhat helyet. Ahol a Ludas Matyik bátorsága érvényesül és nem a Döbrögik terpeszkedése. Ahol az ugart megművelik, és ahol az emberi jogok nem számí­tanak lefordí­thatatlan szójátéknak.

Hogy ezek az álmaink jelenleg sokkal inkább kirekesztenek bennünket a magyar rögvalóságból, mint amennyire lehetőséget teremtenek az önmegvalósí­tásra – hát ebben igazából semmi új nincsen. Sokan már Nyugaton élnek közülünk, mások idehaza érzik magukat belső emigrációban. Elnyomott kisebbségnek. De mégis, ahogy Eötvös József í­rta, az emberek sokasága önmagában még nem nemzet. A szabadság teszi a nemzetet. Hiába van jelenleg többségben az önként, dalolva vállalt alattvalóság, lakájszellem, házmester mentalitás, hiába fogja esetleg ezt a posztot is gúnyos, cinikus legyintés fogadni egyesek részéről – a nemzetet mindig is a szabad, kreatí­v elmék közössége teremti meg.

Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, ha szeretnéd, hogy ez a hang tovább szóljon a magyar ugaron, akkor kérlek, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: id. Markó Károly

„Hajlandó vagy meghalni, te gyáva, de élni nem,” í­rja Hermann Hesse.

Sokan elmennek nyolcezres hegyet mászni, különféle kalandokba bocsátkoznak, sikert és teljesí­tményt, adrenalintól túlfűtött kihí­vásokat hajszolnak, hogy megtudják, milyen kemények. Hogy aztán bekeretezve ott feszí­thessenek a dicsőség-falon.

De tudjátok, mi az igazi ember-próba?

Amikor az általad szeretett embernek olyan baja van, amire sem az orvostudomány, sem senki más nem tud megoldást. Amikor megtapasztalod, hogy milyen az, amikor nem tudod megoldani, nem tudod elmulasztani. És aki a legfontosabb neked, mégis szenved. Ott, a karjaid között szenved. Te pedig választhatsz: lelépsz, vagy ott maradsz vele.

Az én hőseim: anyukák. Akik ott görnyednek egész éjjel a hasfájósan üvöltő kisbabájuk fölött, és miközben majd elájulnak a kimerültségtől és a kétségbeeséstől, még mindig van erejük ahhoz, hogy szeretetet, figyelmet és jelenlétet adjanak neki. Igen, meg is halnának a gyerekükért: de mennyivel többet tesznek. Élnek érte, vele. Képesek lemondani, képesek elengedni ambí­ciókat, álmokat, teljesí­tményt.

És ha belegondolok, hány szülő kénytelen egyedül végigcsinálni ezt. Vagy hány szülő látja el a fogyatékkal élő gyermekét, támogatás nélkül. Hány és hány szülő hozza a világra a gyermekét háborús zónákban, ahol nincs iható ví­z és ehető étel.

Na az ilyen helyzetben derül ki, hogy milyen emberből vagy. Szociális lényként a legfontosabb nem az, hogyan teljesí­tesz egyénként – hanem az, hogy miként teljesí­tesz az emberi kapcsolataidban. És ekkor derül ki számodra is, hogy a szeretet nem egy érzés – hanem egy képesség. Igen, az emberi ostobaság és gonoszság határtalan – de az emberi szeretet és áldozatválallás is végtelen.

Ti, hétköznapi, velünk élő hősök, akik beteg gyermekről, idős szülőról, fogyatékkal élő rokonról gondoskodtok – ha éjjel kinéztek az ablakon az égre, gondoljatok arra: nem vagytok egyedül. És a csillagok elismerően néznek vissza rátok.

Ha Szent-Györgyi Albertnek igaza volt abban, hogy „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája” – hát akkor ideje kétségbe esnünk, kedves honfitársaim. Mert a ma magyar iskolája a múlt börtönében senyved. Tanári gárdánk egyre öregszik, egyre kevesebb fiatal áll pedagógusnak, egyre több jó tanár hagyja ott a pályát a méltatlan körülmények miatt. És az egész oktatás szemlélete visszatért a huszadik század elejének jó kis krétaszagú poroszos elképzeléseihez. Nem csoda, hiszen rendőrminiszter irányí­tja az oktatást, aki úgy bánik a pedagógusokkal, mint a bűnözőkkel. És vajon ha egy állam í­gy bánik a pedagógusaival, akkor az mit mond el a gyerekeknek?

Jó esetben az iskola: utazás a jövőbe. A mai magyar iskola viszont: utazás a múltba. Arról sok vita van, hogy milyennek kell lennie a 21. századi iskolának – de az biztos, hogy nem olyannak, mint az 50-es években.

Ennek a következményeit még generációkon keresztül fogja nyögni a magyar nép.

Megkértek, hogy osszam meg a 7 Igen alternatí­v népszavazás kezdeményezést, amiből sajnos nem lett hivatalos népszavazás – de lehetőség arra, hogy kifejezzük az elégedetlenségünket a dolgok jelenlegi állásával szemben.

https://www.7igen.hu/

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy a 90-es években úgy néztem a Jóbarátok (Friends) sorozatot, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy az egyik főszereplőt – Chandlert – alakí­tó szí­nész súlyos szerhasználati problémákkal küzd. Hiszen a „drogfüggőről” és „alkeszról” alkotott kép nem fért meg azzal, amit a képernyőn láttam: nem egy lecsúszott kapucnis junkie-t, nem is egy felpuffadt arcú csövest láttam.

Hát bizony: a függőségnek van ilyen arca is. Ami jóval gyakoribb, mint gondolnánk. Magasan funkcionáló, intelligens, sikeres emberek arca.

A szí­nész, Matthew Perry később azt nyilatkozta, hogy legalább 3 olyan évad volt, amire alig emlékszik, olyan sokat drogozott a felvétel éveiben. Később elmondta azt is, mit. Amikor sovány volt: akkor gyorsí­tókat. Amikor felszedett egy kis súlyt: akkor zabált és ivott. Amikor kecskeszakállt növesztett: sok nyugtatót. És mégis: soha nem ment be betépve a forgatásra. Amit a többiek érzékeltek, az a szörnyű másnapossága volt.

Azokban az időkben kevés ismertebb és népszerűbb sorozat-szí­nész volt nála. Folyamatos reflektorfény, csodálat, irigység és rajongás vette körül. És mégis, saját bevallása szerint borzasztó magányosnak érezte magát.

Milyen ironikus: a magányos jóbarát.

Mert ez az, amit gyakran éppen annyira képtelenek vagyunk felfedezni az álarcok és kulisszák mögött, mint a függőséget. A magányt, az ürességet, ami a függőség eredőjében van. Elhamarkodottan í­télünk meg embereket külső tulajdonságok alapján. Nem látjuk meg a mosoly mögött a szenvedést. Nem látjuk meg, hogy a humor gyakran csak szépségtapasz, ami az önutálatot leplezi, és nem összeköt, hanem elszigetel.

Ennek a magánynak a gyökerei Matthew Perry esetében is a gyermekkoráig nyúltak vissza. Önéletí­rásában felfedte, hogy gyermekként alapélménye volt a magára utaltság és „anyátlanság”. Pedig volt édesanyja. De úgy érezte, hogy folyamatosan meg kell küzdenie a figyelméért és a szeretetéért. Szülei még azelőtt elváltak, hogy betöltötte volna az első életévét. Az anyja, aki ekkor még csak 21 éves volt, egyedül maradt vele – valószí­nűleg nem volt könnyű dolga. Jellemző, hogy az egyik első emléke, hogy öt évesen egyszer egyedül kellett Los Angelesbe utaznia repülőn. Az akkor érzett szorongás és elhagyatottság érzése sokáig kí­sértette.

A „láthatatlanság traumája” – í­gy is nevezik azt, amikor egy gyermek úgy érzi, nem kap elég figyelmet és szeretetet. És a gyermek soha nem képes ezért a szüleit hibáztatni. Mindig magát hibáztatja érte: saját magát tartja hibásnak, bűnösnek és szerethetetlennek. És a szerethetetlenségnek ez a rögeszméje belevésődik az idegrendszerébe és végigkí­séri még felnőttként is.

Ez a trauma önmagában még nem predesztinál – nem vezet szükségszerűen – a függőséghez. Következményei változatosak lehetnek, és valószí­nűleg genetikai adottság, érzékenység kérdése is, hogy milyen formában, milyen megküzdési stratégiákban fognak felszí­nre bukkanni. Perry esetében már akkor eldőlt, hogy problémái lesznek a szerekkel, amikor 14 éves korában először berúgott: és úgy érezte, végre úgy érzi magát, ahogy kellene. Normálisnak.

Perry nem azért ivott, és később nem azért fogyasztott különféle drogokat, hogy „kirúgjon a hámból” – hanem azért, hogy úgy érezze magát, mint egy „normális” ember. Elfogadott, szeretett embernek érezhette magát. Az önéletrajzi í­rásában beszámol róla, hogy számára a drogozás csúcsélménye az volt, amikor csont betépve elheverhetett a kanapén és filmet nézhetett. Egyedül. Belemerülni a puha vattába, ami mintha az anyaméh gondoskodó melegét pótolta volna.

Ez a drogfüggőség szomorú iróniája: ami úgy indul, mint szociális sí­kosí­tó, mint ami segí­t a társas működésben, előbb-utóbb a banális hétköznapok elviselhetőségének eszközévé válhat. És ami azzal az í­gérettel kecsegtet, hogy enyhí­ti az ürességet és egzisztenciális magányt, az teljessé teszi az izolációt.

Perry jóval szerencsésebb volt, mint sok sortársa. Vagyonos, erős szociális hálóval rendelkező ember volt. Az évek alatt, egyre romló egészségi állapotban, 9 millió dollárt költött 15 rehabilitációs programra, hogy felépüljön a függőségéből. Ami persze sokat elmond arról is, hogy milyen nehéz dolga van annak, aki fel akar épülni a függőségből – legyen akár gazdag, mint ő. Itt nincs sztenderd kezelés, ami biztos sikerrel kecsegtet mindenki számára, hiába próbálják egyesek a saját módszerüket univerzálisnak bemutatni.

Hogy vajon Perry kí­sérletei a felépülésre sikeresek voltak-e? Ha pusztán az alapján í­téljük meg, hogy tartósan „tiszta” lett-e – akkor valószí­nűleg nem. Én őszintén szólva libabőrt kapok ettől a retorikától: „tiszta” – azt jelzi, mintha az ellentéte a „koszos” lenne. A visszaesés egyenlő lenne a „bekoszolódással” és lenullázná a számlálót. Ez nem ilyen bináris dolog.

Sajnos az Internet népétől rengeteg bántást és gúnyolódást kapott a függősége miatt. Mémgyárosok céltáblájává vált, akik a leépülésén viccelődtek. Ez bizonyára súlyos nyomot hagyott benne.

Ezzel szemben rengeteg támogatást kapott a sorstárs közösségtől, ami életmentő volt a számára. Amit próbált ő maga is visszaadni: otthonába fogadta, programot indí­tott a hasonló cipőben járó, kevésbé szerencsés helyzetű emberek számára. Véső soron a lényeg az, hogy az ember mennyire képes jelentést találni – jelentést adni az életének. Átadni az üzenetet: nem vagy egyedül. Ezt a halál sem í­rhatja felül.

Nyugodj békében, Matthew Perry!❤

Viktor Frankl pszichológus nem tartozott azok közé, akikkel túl kegyesen bánt a sors. A családja nagy részét koncentrációs táborokban veszí­tette el, ahol ő maga is kis hí­ján odaveszett tí­fuszban. Lehetett volna belőle egy megkeseredett ember, aki gyűlöli a világot – és az emberiséget.

És mégis: nem csak túlélő volt, de egyben jelentést is talált az életében. Mi több, leghí­resebb könyvében (amit eredetileg névtelenül jelentetett meg) generációk sokaságának adott támpontot arról, hogy miként lehet értelmes, jelentéssel teli életet élni.

Viszont aki azt hinné, hogy Frankl valamiféle olcsó kincstári optimizmus segí­tségével volt képes újjászületni ilyen borzalmas tragédiák után, az téved. Az ilyen puszta „légy pozití­v” és „nézd a dolgok jó oldalát” tí­pusú optimizmus többnyire nagyon gyenge lábakon áll. Manapság úgy is nevezik: mérgező pozitivitás.

Az előző poszt alatt valaki megkérdezte: vajon lehet mérgező a pozitivitás? Hát bizony lehet. Nem csak saját magad számára lehet az, hiszen megakadályozza, hogy szembenézz olyan kellemetlen érzelmekkel, amelyek arra várnak, hogy megéld őket. De mérgező lehet mások számára is, akik számára a te „pozitivitásod” csak a saját értéktelenségük szégyenteljes tudatát fogja erősí­teni.

Frankl kitör az optmizmus-pesszimizmus, pozitivitás-negativitás ellentétpárok fekete-fehér valóságából. Amit ő képvisel, azt tragikus optimizmusnak nevezi. Ez az olyan ember világnézete, aki tudja, hogy a világ bizony nagyon sötét és gonosz hely (is) tud lenni. És ezen az sem változtat, hogy az ember jó arcot vág hozzá és vidám dalocskákat fütyörészik. Viszont ebből nem vonja le azt a következtetést sem, hogy legyünk cinikusak, életuntak és kerüljünk érfelvágós hangulatba.

Elfogadni, hogy a világ kaotikus hely, tele szenvedéssel, de nem engedni, hogy a szenvedés felemésszen bennünket, hanem jelentést találni a szenvedések közepette az életünkben – ez a tragikus optimizmus.

Ha szomorú vagy, ne félj szomorúnak lenni csak azért, mert attól félsz, hogy ezzel utat engedsz a „negativitásnak”. Ha örülsz, ne félj örülni csak azért, mert az univerzum előbb-utóbb úgyis kibabrál majd veled. Igazából nem „babrál” veled senki. Sőt, ha mélyre ásol, akkor rájössz, hogy az örömöd vagy a szomorúságod, amit annyira a sajátodnak, a sorsodnak érzel, valójában felhők, amik átvonulnak az égen. És te vagy az ég. Tágas és végtelen. Elég tágas, hogy legyen benne hely szomorúságnak és örömnek is.

Sokan í­rjátok, hogy az oldalon olyan gondolatokról í­rok, amiken ti is töprengtetek már, és én jól megfogalmazom őket. Ha í­gy van, kérlek, adj Te is valamit, és légy rendszeres támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Caspar David Friedrich

Csalogány csattog. Honnan tudta már
a fény előtt, hogy kél a napsugár,
midőn még az éj sárkánya az ég
köré fonta fekete kötelét?

Szárnyas kis hí­rnök, hogy talált reád
Kelet heroldja a sötéten át,
mí­g szunnyadtál a bozótban, s a lomb,
az ég sátra sűrűn föléd hajolt?

Az éjbe-merült táj felett a te
dalod volt az élet üzenete.

Ébredj, alvó, emeld fel homlokod,
öleld az áldó, vérpiros napot,
s zengd a csalogány ujjongó dalát!

Rabindranath Tagore, Csalogány csattog (Balássy László ford.)

(esti versek Drogriporterrel)

Egy kis segédlet ahhoz, hogyan kommunikáljunk támogató és együttérző módon azzal, aki éppen bajban van.

Ma elmentem terápiára.

Már egy ideje terveztem. Korábban már voltam párszor, aztán egy jó pár éve nem. Mert úgy éreztem, viszonylag jól elműködöm a hétköznapokban. Elmeditálgatok, foglalkozok magammal, épí­tő emberi kapcsolataim vannak. Minek is a terápia? Egyébként is, drága.

De eljön az a pont, amikor időt, pénzt kell rá teremteni, ha tudsz. Pont, amikor érzed, hogy túl sok minden történik, és a terápia nem fér bele az életedbe – pont akkor a leghasznosabb. Ezt a posztot például már vagy ötször elkezdtem í­rni, mire végre be is tudom fejezni (egy kis cuki zsarnokocska félbeszakí­tott párszor).

Gyakran úgy van ez, hogy ez élet egy csomó dolgot ránk zúdí­t, és mi észre sem vesszük, hogy ez milyen nyomot hagy bennünk. És ez csak akkor derül ki, amikor végre egy olyan biztonságos térbe kerülünk, ahol lehetünk sebezhetők, és ahol értő figyelmet kapunk.

Magamat is megleptem, hogy pár perc múlva máris megnyí­ltam – mintha egy csapot nyitottak volna meg – zúdultak ki belőlem a dolgok. Amiket korábban felcí­mkézve polcokra tettem a lelkem egy raktárában. Helyükre tettem – gondoltam. De most kiderült, hogy valójában csak eltettem szem elől. És ott várták, hogy felszí­nre kerüljenek. Hogy megéljem őket úgy, ahogy csak egy másik ember előtt lehet megélni, aki előtt nem kell játszmáznod.

„A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes,” mondta Carl Rogers.

Nagy viták vannak arról, legyen-e feltétel nélküli alapjövedelem. Ezt a vitát most nem fogom eldönteni. De abban biztos vagyok, ha a feltétel nélküli elfogadás terápiás élményét alanyi jogon biztosí­tanánk mindenkinek születésétől fogva, akkor az emberiség nem lenne akkora szarban, mint amilyenben van.

(notes to myself)