Péter Sárosi

Hemzseg az Internet olyan emberektől, akik abból élnek, hogy tökéletesnek adják el magukat. Elég felmenni az Instára. Szó szerint „adják el” – ez a termékük. Az agresszí­ven marketingelt, reklámozott termékük azon üzenet köré épül, hogy „az én életem mennyire jó”. Amiben persze már ott van a valódi, mögöttes üzenet is: „az én életem annyira sokkal jobb, mint a tiéd”.

A te kis szánalmas, nyomorult életed. Ahogy dagonyázol a tökéletlenségedben, gondolj arra, hogy én erőfeszí­tés nélkül lebegek ott, ahol te küszködsz. Az én homlokom kisimult ott, ahol a tiédet szürke hétköznapi gondok ráncolják. Ahol te bozótvágó késsel tudsz csak előrehaladni, én ott könnyedén suhanok, mint az őz.

Szenvedsz, te kis butus? Hát ez azért van, mert nem vagy elég jó. A hiba benned van. Nem csinálod jól, nem vagy elég „természetes”, biztos nem úgy eszel/szülsz/szoptatsz/dugsz, ahogy kell. Nem csináltad meg azt a tanfolyamot, nem szeded azt amit én és a többi és a többi. Nézd, én milyen harsogó hófehér mosolyt villantok rád az insta fotókon! Nézd, nekem milyen jól megy!

Hogy ezek mögött a hófehér mosolyok mögött mennyi hitelesség és mennyi bizonytalanság rejtőzik, annak eldöntését az olvasó fantáziájára bí­zom. De miközben eme self-help guruk szent meggyőződése, hogy az emberiség üdvére tevékenykednek – valójában azzal, hogy odadörgölik a másik orra alá a saját nárcisztikus önelégültségüket, csak gerjesztik másokban a szégyent – és a szenvedést.

Ezen az oldalon nem találkozhattok a tökéletességgel. Ha egy valamit, akkor én elmondhatom, hogy itt mindig is egy törékeny, töprengő, tökéletlen emberrel találkozhattatok és fogtok találkozni. Aki nem megérkezett, hanem egy úton jár. És aki nem fél attól, hogy elismerje: tökéletlen, törékeny és szenved. Ami az emberi létezés egyetemes része. Még akkor is, ha egyébként az úton, amin halad, már sokmindent megtanult arról, hogyan okozzon kevesebb szenvedést magának.

A probléma, amivel küzdesz, nem illúzió. A szenvedés, amit átélsz, valós és egyetemes. Még akkor is, ha azt érzed, hogy valami olyan dolog miatt szenvedsz, amit mások játszi könnyedséggel teljesí­tenek. Ami a társadalom konvenciói szerint „természetes” és „csodálatos”. Egyáltalán nem gáz, hogy nem vagy jól, és ezt elismered – mind vagyunk í­gy néha. És a szenvedésedben én együttérzek veled. Nem vagy selejtes – elég jó vagy. Paradox módon nem a tökéletesség délibábjait hajszolva, hanem éppen í­gy, a saját tökéletlenségeinkben összekapaszkodva, saját törékenységeinket, korlátainkat felismerve tudunk csak haladni.

Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, támogasd a munkánkat: https://drogriporter.hu/tamogass/

Az önmegismerésnek vannak egyéni módszerei – de a valódi önmegismerés mindig egy más ember viszonyában lehet teljes. Mert mi emberek tükröket tartunk egymásnak. És ezekben a tükrökben látjuk meg igazán, hogy kik vagyunk.

„Minél tovább élek, annál mélyebben megtanulom, hogy a szeretet – akár barátság, akár család, akár románc – nem más, mint egymás fényének tükrözése és felnagyí­tása,” í­rta James Baldwin afro-amerikai í­ró.

Sajnos túl gyakran torz tükröket mutatunk egymásnak a hétköznapokban. Hiszen ezt tanultuk meg mi is, gyerekként, a családban. Nem beszélünk ki érzelmeket és gondolatokat. Nem vállalunk be konfliktusokat. Vagy azért, mert félünk tőle, hogy elveszí­tjük a másikat. Vagy azért, mert egyszerűen belefáradtunk már a konfliktusokba. Titkok hálóját szövögetjük, mint egy lusta öreg pók.

Amikor eltekintünk a kibeszéléstől, akkor nem csak saját magunknak ártunk. Hiszen eltemetjük a dühöt, ami ettől még ott fog fortyogni alul. Passzí­v agresszióként vagy hideg, cinikus szarkazmusként jön majd elő. Esetleg belefojtjuk a piába vagy drogokba, mindless sorozat-nézésbe vagy szexkalandokba. Ezen felül ártunk a másiknak is, aki í­gy elesik egy lehetőségtől, hogy tiszta tükörbe nézhessen – és torz képet fog látni saját magáról.

Az őszinteségnek azok a pillanatai, amikor két ember képes kifejezni egymás felé az érzéseit szeretettel, anélkül, hogy ezzel bántana – és képes belenézni a másik által kí­nált tükörbe, még akkor is, ha a kép, amit lát, fájdalmas – ezek a pillanatok pótolhatatlanok.

Ahogy Martin Buber í­rta: „A világ nem felfogható, de megölelhető: egy másik hozzánk hasonló lény megölelésén keresztül.”

(notes to myself)

Amennyiben adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai, kérlek, Te is adj – támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Normatí­v krí­zis” – í­gy nevezik a gyermek születését követő időszakot a pszichológusok.

Van benne valami. Bár lehet, hogy inkább alapvető egzisztenciális krí­zisnek nevezném, amikor alig pár óra alvást tudsz becsempészni a napjaidba, és a korábbi viselkedésmintáid, szokásaid úgy dőlnek halomra, mint a kártyavár. A törekvéseid és cselekvéseid fókusza beszűkül arra, hogy ezt a követelőző csöppséget, aki egyelőre a komfort-diszkomfort jelzéseken túli kommunikációban nem igazán jeleskedik, és egy-két lopott óránál több időt nem hagy magadra – életben tartsd.

Ami ebben az időszakban, ha tisztességgel akarod csinálni, két embernek is full-time job. Egyre növekvő csodálattal és hitetlenkedéssel tölt el az egyedülálló szülők teljesí­tménye. Hősök.

Megéled a kétségbeesés mélypontjait („hát bammeg én ezt nem bí­rom, szar anya/apa vagyok”) és a lelkesedés magaslatait („hihetetlen, hogy egy ilyen csodálatos kis emberi lényt hoztam a világra”) ráadásul mindezt 24 órán belül és többször.

Leértékelődik minden más az életedben. Feladsz egy csomó fontos szociális tevékenységet. És mégis folytatod a negatí­v következmények ellenére is. Valahol mélyen, az agyad egy józan szegletében ijedten ismered fel, hogy mindez kí­sértetiesen hasonlí­t a függőségnek a pszichiáterek által felállí­tott diagnosztikai kritériumaira.

Hát bizony elvesztél. Mert ez a kis puha, cuki szemekkel bámuló, nyekergő, babaillatú csöppség durvább függőséget okoz, mint a heroin.

(notes to myself)

Az egyik legnagyobb kihí­vás az életben: látni azt, akit szeretsz, szenvedni. Anélkül, hogy birtokolnád a megoldás kulcsát: egyszerűen csak ott lenni, amikor szenved.

Emlékszem, már gyerekkoromban sem szerettem az idősebb rokonokat meglátogatni a kórházban. Az egésznek volt valami hamisság-szaga: mi eljátszottuk, hogy hamarosan jobban lesz. Ő meg eljátszotta, hogy elhiszi. Vagy nem. Ha nem, akkor rögtön lecsaptuk az üres pozitivitással: „ne mondj ilyet, nemsokára meggyógyulsz”. „Nézd a jó oldalát, legalább…” És aztán, mint aki jól végezte dolgát, leléptünk, és otthagytuk a kétségeivel együtt.

Nem szerettem azt, hogy nem tudtam segí­teni. Nem szerettem jelen lenni, amikor szenvedett. Tehetetlennek éreztem magam. Sőt, mintha ezzel én is bűnrészessé váltam volna a szenvedésében. És nem szerettem az egész tettetést, ami ezt az egész szituációt körüllengte. Nem tudtam mit kezdeni az elmúlással: bosszantó hibának tűnt, amit ki kellene javí­tani, meg kellene oldani.

Ma már tudom, hogy gyakran a legnagyobb segí­tség éppen az, amitől visszariadtam: jelen lenni azzal, aki szenved. Együttérző jelenlétet biztosí­tani anélkül, hogy meg tudnád, meg akarnád oldani helyette. Anélkül, hogy okoskodnál, hogy hamisan csengő semmiségekkel ütnéd el a félelmét, a fájdalmát. Van, amikor a legtöbb, amit adhatsz, a figyelmed. És a tudat, hogy nincs egyedül.

(notes to myself)

Valahol az egész életünk egy nagy erőfeszí­tés egy kényes egyensúly megteremtésére. A mérleg egyik serpenyőjében a kötődés biztonsága, a másikban pedig a kí­váncsiság lapul. Szociális emlősként ezzel a kettős vággyal érkezünk erre a világra: hogy tartozzunk valakihez, és hogy felfedezzük a valóságot.

Már kisgyermekként megtapasztaljuk ezt az őrjí­tő ambivalenciát, amikor egy kicsit távolabb merészkedünk a szüleink által biztosí­tott komfortzónából. Lám, egy virág. Egy béka. Majd ijedten visszahúzódunk. Este a gyerekszobában elfog bennünket a félsz az éj árnyaitól, hogy elveszhetünk. Hogy nem vagyunk látva. Figyelve. Szeretve.

És ugyanez – hogy látnak, figyelnek és szeretnek – néha terhessé válik, mint egy megunt, kinőtt, kényelmetlen télikabát a tavaszi melegben.

„Kötődéselmélet” – í­gy nevezik az elméletet, ami magyarázatot ad a gyermekkori kapcsolódási torzulásainkra. Pedig nevezhetnék akár „elengedés-elméletnek” is. Hiszen a sérüléseinket éppúgy szerezzük a nem megfelelő elengedésből, mint a nem megfelelő kötődésből. A szülőség művészete – nem csak a kötődés, de az elengedés művészete is. Se nem túl korán, se nem túl későn. Se nem túl közel, se nem túl távol. És a gyermekkor alkí­miájának kiteljesedéseként megtanulunk otthon lenni, biztonságban lenni emberi kapcsolatokban – megtanulunk elengedni is. És nem egzisztenciális megsemmisülésként élni meg, ha nem kapunk meg bizonyos dolgokat és embereket.

De amikor nem tanulunk meg jól, biztonságosan kapcsolódni – akkor nem tudunk jól elengedni sem. Dolgokat. Embereket. Szokásokat. Betegesen ragaszkodunk nyilvánvalóan működésképtelen és önpusztí­tó viselkedés-mintákhoz, kapcsolatokhoz – amelyek már nem okoznak örömet. Miközben megmagyarázhatatlan módon visszarettenünk akár olyan hétköznapi szituációktól is, amelyek pedig nyilvánvalóan jelentés-teljesek és örömteliek lehetnének számunkra. Nem véletlen.

„Mond meg, mitől félsz, és megmondom, mi történt veled,” mondta Donald Winnicott, a gyermekkori kötődési problémák szakértője.

Ha adnak valamit a Drogriporter í­rásai, akkor adj Te is – kérlek, támogasd a munkámat: https://drogriporter.hu/tamogass

1968-ban az amerikaiak tönkrebombázták Ben Tre vietnámi várost, hogy megakadályozzák a vörösök előretörését. Több száz civil halt meg a támadásban. Egy amerikai katonatiszt kijelentette, hogy a város bombázása azért vált szükségszerűvé, hogy meg lehessen menteni a várost.

Amikor ezt Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes meghallotta, egy versben í­rta ki magából azt, amit érzett. Saját fordí­tásomban í­gy hangzik:

„Az arcomat két kezem közé fogom.
Nem, nem sí­rok.
Két tenyerem közé fogom az arcom
hogy melegen tartsam a magányom –
két védelmező kéz,
két tápláló kéz,
két kéz, ami megóvja
lelkemet attól, hogy haragban
maradjon.”

Gyönyörű sorok. Ha a kezünkbe temetjük az arcunkat, az mintha a végső kétségbeesés megnyilvánulása lenne. A reménytelen magányé – ami guanóként lerakódik a lélekre és a rettenetes meggyőződés kérgét épí­ti a szí­v köré: egyedül vagy. Az emberi hülyeség és gonoszság határtalan, és semminek nincs értelme.

És a kétségbeesettségnek, az izolációnak, a tehetetlenségnek ezt a gesztusát formálja át a versben egy olyan gondoskodó tudatossággá, aminek az alapja az ön-együttérzés és az elengedés. Úgy fordul oda saját magához, mint egy kedves baráthoz, mint szülő a gyerekéhez. Mindezt olyan végtelen kedvességgel, gyengédséggel, ami lenyűgözi az olvasót. Nem feszül ellene a magánynak, nem engedi szabadjára a haragját, hogy tomboljon.

Átöleli a magányt, mint egy reszkető verebet. Szelí­den elengedi a haragot, mint ahogy egy falevelet engedünk el az őszi szélben: hagyjuk, hogy belesimuljon az avarba.

This is the way.

(notes to myself)

Manapság a reménybeli szülők már rengeteg szüléssel kapcsolatos cikket, videót találnak a neten. De egyik sem tud igazán felkészí­teni az élményre – mert minden szülés más. Ráadásul másként élheti meg az apa és az anya is, és bár rengeteg nő beszámolóját lehet olvasni, nagyon sokszor az apuka perspektí­vája teljesen hiányzik a képből. Mi, férfiak, még mindig kevéssé osztjuk meg az élményeinket, az érzéseinket. Én szakí­tok ezzel a hagyománnyal.

Ha engem kérdeztek, az egyik legjobb fejlemény a nők emancipációjának és az apaság evolúciójának útján az, hogy apaként ma már sokkal jobban részt vehetsz egy csomó dologban. Például a szülésben. „Apás szülés” – í­gy mondják. Szerintem igazából ez az, amilyennek egy szülésnek lennie kell. Hiszen ki más legyen egy szülő nővel ott, ebben a legintimebb pillanatban, mint éppen a párja? (nemtől, szexuális orientációtól függetlenül egyébként) Elmélyí­ti a kapcsolatot.

A mi szülés-élményünkre nem tudott felkészí­teni teljesen sem a kórház tanfolyama, sem a sok beszámoló, amit olvastunk, hallottunk. Miután feleségem vérezni kezdett, és szivárgott a magzatví­z is, követtük az erre az esetre vonatkozó előí­rást, és kórházba mentünk. Ahol először még bizakodóak és optimisták voltunk. Még nem tudtuk, hogy 40 órás maratoni vajúdás vár rá. Borzasztó büszke vagyok rá, hogy ezt végigcsinálta: ennyi idő alatt már több gyereket is megszülhetett volna. Egy hős.

Bár eleinte próbáltuk elkerülni, de a második napon már kapott oxitocint és epidurált. Tudom, hogy a „természetes szülés” bajnokai most felszisszennek: de őszintén szólva nem érdekel. Amikor már azt látod, hogy a kimerültségtől remegve borzasztó kí­nokat él át, hosszú hosszú órákon át, akkor mérlegelsz, és kevéssé érdekelnek a károgók. Szeretnéd megkönnyí­teni az élményt.

Ami a férfi perspektí­váját illeti: bár a fizikai fájdalomból kimaradunk, de ami őrjí­tő tud lenni, az a tehetetlenség. Látod szenvedni azt, akit mindenkinél jobban szeretsz, és nem tudod elvenni a fájdalmát. Nem tudod megoldani a te megoldás-centrikussá szocializált férfiagyaddal. Amit tudsz: jelen lenni. Támogató jelenlétet biztosí­tani. Ami bizony nagyon megterhelő – és éppen annyira fontos neki. És persze nem magadra venni mindazt, ami előjön belőle: mert kapsz hideget, meleget.

Bár ezt is próbáltuk elkerülni, de végül az orvos úgy í­télte meg, az anyuka és a baba érdekében, hogy császározni kell. A modern orvostudomány beavatkozása nélkül ez a baba nem született volna meg élve, hiszen a műtét közben derült ki, hogy rossz pozí­cióban volt, és beakadt a köldökzsinórba. Nem akarok igazságot tenni az otthonszülés vs kórházi szülés vitában, de egy kórházi szülés után sokkal jobban látom mindkét perspektí­va előnyeit és hátrányait is.

Az előnyről beszéltem: gyors, életmentő orvosi beavatkozás. A hátrány az, hogy a szülés egy indusztrializált folyamattá válik a kórházban, ahol az anyuka gyakran úgy érzi, elveszí­ti a kontrollt a saját teste fölött. Bár a kórházban kitűnően felszerelt egyszemélyes szülőszobák vannak, de még í­gy is. Ki vagy szolgáltatva az éppen aktuális műszakban szolgáló szülésznőknek és orvosoknak (szabad orvosválasztás már ugye nuku), akik szemmel láthatóan agyon vannak terhelve és arra, ami neked életed legnagyobb csodája – ők egyszerű napi munkafolyamatként tekintenek. Ráadásul emberi kvalitás és szakértelem szempontjából is nagy lehet a szórás. Találkoztunk tündérien empatikus és mogorva szülésznővel, csecsemőssel is.

Bár a szülés, mint élmény, már rengeteget változott az elmúlt évtizedekben ahhoz képest, ahogy például az én generációm megszületett a kórházban – még mindig van hová fejleszteni. Az otthonszülés bizonyára sokkal biztonságosabb lenne, mint ma, ha megteremtené az állam az infrastruktúráját. És amire például én vágytam volna: egy olyan környezet, ami a kettő között van. Ahol lehet orvost és szülészt választani, és igen: fizessük meg őket, legálisan. Borzasztó, hogy random műszakváltáshoz van kötve az ember élménye. Egy olyan környezet, ahol apuka a szülés után is ott maradhat az anyukával és a kisbabával. Ahol anyukát nem ugrasztják ki az éjszaka kellős közepén, hogy akkor most kell éppen vért venni a babától. Az egész militarizált-medikalizált átjáróház-hangulatú kórházi közeg helyett egy otthonos, meghitt környezet, ahol az anyuka igényeihez és szükségleteihez igazí­tják az ellátást, és nem pedig fordí­tva: az anyukát próbálják idomí­tani, mint egy cirkuszi állatot.

No de visszakanyarodok magához a szüléshez: amikor ott vártam a műtő előtt (nem lehetett bemenni), az valami nagyon fura tapasztalás volt. Azt mondják, a szülő nők transzállapotba kerülnek: ez bizonyára í­gy is van. De ami az apát illeti, hát bizony te is módosult tudatállapotba kerülsz, apukám. Nem tudom, hogy a több napos kialvatlanság és az átélt tortúra, az izgalom miatt, de én valami egészen felfokozott idegállapotban járkáltam ott. Amit nem mondanék teljesen rossznak: volt benne pozití­v várakozás is. És amikor meghallottam, ahogy a kislányom felsí­rt odabent, hát, bevallom őszintén, sí­rva fakadtam a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól.

És amikor kihozták a babát, megláthattam és először a karjaimba vehettem – hát az tényleg maga volt a csoda. A legjobb orgazmusod vagy legeksztatikusabb drogélményed vagy a legmagasabb hegycsúcsra való felérésed sem érhet a nyomába ennek. Ahogy érzed a kis pici szuszogó puha kis testét a testeden, ahogy először rád nyitja a kis szemét, csodálkozóan – hihetetlen élmény. Sajnos nem tartott sokáig: a gyermekorvos utasí­tására a hosszú vajúdás miatt rögtön inkubátorba kellett tenni egy órára. Hát nem ilyen aranyórára számí­tottam, pont én, aki annyira fontosnak tartja a születés utáni kötődés kialakulását. De fontosabb volt, hogy egészséges legyen. Szerencsére azt megengedték, hogy a kezemmel simogassam ott bent az inkubátorban. És amikor kitolták a feleségemet is a műtőből, hamarosan neki is odaadták és végre összebújhattunk, í­gy, először, mi hárman: egy új család.

(egy kispapa jegyzetei)

Kétféle tudatlanság van.
Az egyik az őszinte tudatlanság: amikor tudjuk, hogy nem tudjuk. Ez a kevésbé veszélyes.
Az igazán veszélyes a tudatlanság másik formája. Amikor azt hisszük, hogy tudjuk.

Ha közelebbről szemügyre vesszük az emberiség igazán kiemelkedő elméinek gondolkodását, akkor megfigyelhetjük, hogy mindegyiküknél jelen van két dolog.

Az egyik az intellektuális alázat: a tudat, hogy igazából nagyon keveset tudunk. A „szakértői” felfuvalkodottság mindig a középszerű elmék sajátja. Akik előre megrágott, készen kapott tudásból épí­tett dogma-kártyavárak mögé rejtőznek.

A másik, ami szorosan kapcsolódik ehhez: a gyermeki rácsodálkozás képessége. Amit nagyon sokan elveszí­tenek, amire elérik a felnőttkort. Mert azt hiszik, hogy a világban nincs helye a csodának és a varázslatnak. Pedig, ahogy Einstein mondta, leélheted az életedet úgy, hogy semmit sem látsz csodának – és úgy is, hogy mindent csodának látsz.

Az igazán nagy felfedezésekre – akár egyénként, akár úgy is, mint emberiség – pont akkor tehetünk szert, amikor képesek vagyunk aktiválni a gyermeki, rácsodálkozó elménket. Ami nem jelent infantilizmust vagy babonát. Nyitottságot az új perspektí­vákra igen.

Ahogy Shunryo Suzuki zen mester mondta: „a kezdő elme számos lehetőséget rejt magában, a szakértői elme viszont keveset.”

(notes to myself)

Élt egyszer egy szamuráj. Egész életét a sógun szolgálatában töltötte, számos olyan tettet kellett végrehajtania a parancsára, amelyek emléke sokáig kí­nozta az álmait. Erőszakos tetteket. És mire elérkezett az élete alkonyához, és a hajában immár több volt az ősz hajszál, mint a fekete, és a kardot sem forgatta már ugyanazzal a határozottsággal – elöntötte a szí­vét a kétely.

„Vajon jól éltem? Vajon nem terhelték-e meg a karmámat azok a gonosztettek, amiket parancsra végrehajtottam?” – töprengett magában. És mivel hitt a lélekvándorlásban, azon kezdett szorongani, hogy vajon a következő életében nem fog-e valamelyik pokolvilágban újjászületni. És ha igen, vajon mi vár majd rá?

Amikor meghallotta, hogy éppen a város közelében, egy cseresznyefa-ligetben időzik egy hí­res Zen mester, Haruki Roshi, elhatározta, hogy felkeresi és kifaggatja. Tisztelettel meghajolt a Roshi előtt, és kérdőre vonta: „Mond, mi a pokol, és mi a mennyország?”

A Roshi belenézett a szemébe, és í­gy felelt: „Vajon miért kellene megmondanom egy ilyen satnya, gusztustalan, szánalmas alaknak, mint te?” A szamuráj ezekre a sértő szavakra összerezzent, és a fejébe szállt a vér. A Mester azonban még nem fejezte be, tovább folytatta a sértegetését: „Tényleg azt hiszed, hogy köteles lennék bármit elmondani egy ilyen szánalmas féregnek, mint te?”

A szamuráj ezt már nem tűrhette, felállt, a Roshi felé magasodott, és a kardjáért nyúlt, hogy miszlikbe aprí­tsa a vakmerőt, aki ilyen, csakis vérben oldódó sértéseket mert a fejéhez vágni.

„Nos, hát ez a pokol,” mondta higgadtan, halkan a mester, mielőtt a szamuráj még kihúzhatta volna a kardját.

A szamuráj elvörösödött, elméjét világosság töltötte be. Rádöbbent, hogy dacára a hosszú évtizedes kiképzésének és tapasztalatának, dacára annak, hogy rettegett és tisztelt harcos volt – valójában egyetlen pillanat alatt képes volt teljesen a saját haragjának és büszkeségének uralma alá kerülni. És ezáltal gyakorlatilag a saját poklát teremtette meg, amelynek határait a saját érzékszervei, a saját érzései és gondolatai jelölték ki számára. Majdnem eljutva odáig, hogy lekaszaboljon egy fegyvertelen embert.

A Roshi közben nyugodtan kortyolgatta a teáját, lefegyverzően nyí­lt, mélyre ható tekintetét a szamurájra szegezve, akinek a szemében a bűntudat és a felismerés könnyei gyűltek. Tisztelettel meghajolt a mester előtt.

„És ez pedig a mennyország,” mondta a Roshi.

Így van ez. Az ember maga őrzi a saját poklainak és mennyországainak kulcsát. Az irányt meg lehet neki mutatni, de az ajtókon csak ő tud be- és kilépni.

Adnak valamit a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, adj Te is, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Bizonyára megvan nektek a Harry Potter könyvekből a mindení­zű drazsé, amiben szerepeltek a hagyományos gyümölcsös, fahéjas, karamellás í­zek mellett olyanok is, mint a földigiliszta, fülviasz és hányás í­zű. Ránézésre nem lehet megállapí­tani, melyik mit tartalmaz: az csak akkor derül ki, ha bekapjuk a szánkba.

Valahol ilyen az életünk is. Minden egyes nap olyan, mint egy drazsé: reméljük, hogy éppen nem hányás-í­zűt fogtunk ki. De ha mégis, akkor úgy érezzük: igazságtalanság történt velünk. És olyan életről álmodozunk, „mint másoknak”, akiknek bezzeg csupa karamella meg banán í­zű jutott.

Azt hisszük, hogy a jó élet nem más, mint elkerülni a rossz í­zű drazsékat és csupa jó í­zűekkel tömni degeszre a fejünket. „Te aztán tudsz élni,” mondjuk annak, aki habzsolja a drazsékat, abban reménykedve, hogy a külsejéről meg tudja állapí­tani, melyiknek milyen az í­ze. Pedig nem: a barnás szí­nű lehet tejkaramella vagy fülviasz í­zű is. És minél görcsösebben akarsz minél több jó í­zű drazsét habzsolni, annál rosszabb í­z marad majd a szádban.

Így aztán, ha a korral jár némi bölcsesség is (nem mindenkinek jár), egy idő után rájövünk, hogy minél magasabb az í­zletes gyönyörök hegycsúcsa, annál mélyebb lesz a rossz í­zű szenvedés szakadéka a másik oldalon. Az élet művészete nem az, hogy kiszűrünk mindent, ami zaj, kontrollálunk mindent, ami káosz, és lebegünk a komfortzónánk langymeleg ölelésében. Sokkal inkább abból áll, hogy megtanuljuk elfogadni, ami jön – megnyugodni abban, hogy bizony néha fülviasz és kosz-í­zű, mi több, akár kí­sértet-í­zű drazsékat dob ki a gép. Mert mindegyiknek fontos üzenete van számunkra, amit meg kell élni – neked, itt és most. Pedig néha nagyon nehéz.

Sokan í­rjátok, hogy adnak nektek valami fontosat a Drogriporter í­rásai a mindennapokban. Ha í­gy van, kérlek, Te is támogasd az oldalt egy rendszeres adománnyal, ha teheted – a sok kicsi sok embertől többet számí­t, mint a vagyonosok milliárdjai: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: hana katoba