Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
A Görög Zitával készült Telex interjúból főleg a dubajozásról szóló részt kapta fel a sajtó. Pedig van benne érdekesebb rész is: amikor az apja alkoholizmusáról vall. Szokatlanul őszinte és szokatlanul mély, tudatos elemzést kaphatunk tőle arról, hogy milyen bonyolult és ellentmondásos viszonya volt a függőséggel küzdő édesapjával. És hogy az apjával való viszonyának torzulása befolyásolta a saját önképét, önbizalmát, párkapcsolati választásait is. Mi több, képes ennek a szociális dimenzióját is látni, az egyéni felelősségen túl.
„Iszonyatosan beteg társadalomban élünk, ahol még...
Salamon ibn Gavirol, a középkori zsidó bölcselő szerint négyféle ember van a világon.
Az első az, aki tud, és tudja magáról, hogy tud. Ő a bölcs, keresd a tanácsát!
A második az, aki tud, de nem tudja, hogy tud – őt emlékeztetni kell rá, hogy tud.
A harmadik az, aki nem tud, és tudja, hogy nem tud: őt tanítani kell.
A negyedik pedig az, aki nem tud, de azt tetteti, hogy tud. Ő balga ember és kerüld el nagy ívben!
Bárcsak az emberek kellő bölcsességgel rendelkeznének, hogy a négyet meg tudják különböztetni!
Egy kanadai ismerősöm, Leslie posztolta ezt a képet. Egy anyuka, aki elveszítette a fiát heroin-túladagolásban. És azóta a MomsStopTheHarm nevű szervezet egyik aktivistája.
A szöveg: „Nem tudod, mi az a mélypont, amíg el nem temetted a gyerekedet.”
Ennek a mondatnak két üzenete van. Van az egyik, a mindenki számára érthető, ami arra mutat rá, hogy nincs annál rosszabb, mint amikor a szülő elveszíti a gyermekét. De van egy másik, ennél rejtettebb üzenete is. Amit csak azok értenek, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen értelemben használják a „mélypont”...
Amikor traumáról beszélünk, az emberek legtöbbször adottnak veszik, hogy minél rosszabb dolog történt velünk, annál nagyobb eséllyel traumatizálódhatunk. Pedig ez nem így van. Jó példát kínálnak erre a frontot járt katonák. Akiknek csak egy kisebbségénél alakul ki a poszt-traumatikus stressz szindróma (PTSD). És nem is feltétlenül csak azoknál, akik a legsúlyosabb harctéri tapasztalatokat élték át.
A traumatizálódás kulcsát nem önmagában a rossz élményben kell keresnünk. Nem abban, ami történt. Hanem abban, hogy mi hogyan reagáltunk rá – és hogyan változtatott meg minket.
...
Ez itt a képen Al Enriquez, egy 86 éves ember, akit egy fülöp-szigeteki idősek otthonában kaptak lencsevégre, ami kimondottan az LMBTQ közösség befogadására szolgál.
Próbálom kitalálni, hogy vajon mi is igazán a baja Durcás Dórinak és eszmetársainak ezzel és a hasonló fotókkal, amiket a World Press Fotókiállításon mutattak be a Nemzeti Múzeumban. Idős meleg férfiak. Egyesek ki vannak festve, egyesek női ruhákba öltöztek. Hú. De igazából semmi, ami még csak erotikusnak is mondható. Különösen nem, ha fiatalokról beszélünk: bennük aztán biztosan semmilyen erotikus asszociációt nem...
„El akarok mondani neked valamit a függőségről,” írja Patti Davis színésznő. „Nem számít, hogy milyen szerre van valaki rákattanva, a függőség gyökerénél mindig a magány áll.”
Mindezt Matthew Perry halála alkalmából írta a New York Times-ban pár napja, „A függőség magányossága” címmel. Nem véletlen, hogy én a saját, Perry-ről szóló megemlékező cikkemnek is azt a címet adtam, hogy „A magányos jóbarát”.
Mert bár sokan attól tartanak, hogy a gyerekük attól lesz függő, hogy „rossz társaságba keveredik” – ez a képlet...
A legutóbbi posztomban a Nagy Ellenőrről írtam – aki belülről kritizál. Sok olvasó, még ha kényelmetlenül fészkelődve is, de magára ismert benne. Hiszen majdnem mindannyiunkban ott van – még ha nem is mindenki tudatosítja. Még ha az írásomban kellemetlenül éles kontúrokkal rajzoltam is meg a körvonalait. Jóval élesebbekkel, mint amilyenekkel akár saját ellenőröm rendelkezik (csak hogy megnyugtassam azokat, akik már elmeorvosi kivizsgálásomat szorgalmazták a poszt után).
Ha úgy tetszik, a Nagy Ellenőr csupán egy költői kép. De természetesen nem én találtam ki. Pusztán...
Észrevetted már, hogy egész életedben ott kísér az utadon a Nagy Ellenőr?
Mint egy kalauz a vonaton, aki a legváratlanabb pillanatban bukkan fel, hogy kérje a jegyeket, bérleteket.
Tekintete szigorú. Valósággal átfúrja a lelkedet.
Lebiggyeszti a száját: igen, tudom. Azt is. Üzeni egyetlen megsemmisítő pillantásával.
Tudom, mit tettél. Tudom, mire gondolsz. Tudom, mit akarsz tenni.
Tudom, hogy nem vagy elég jó. Minden, amit teszel, megmérettetett. És könnyűnek találtattál. Lehetetlenül könnyűnek.
Mindketten tudjuk, hogy nem vagy rá képes. A boldogságra. Minek áltatnál...
A mindfulness meditáció, mint szemlélet és gyakorlat, néha szokatlan területeken is fontos belátásokkal szolgál a számomra. Például az előítéletek terén.
Az életem egy jelenős részében egyáltalán nem tudatosodott bennem, hogy előítéletes vagyok. Illetve az előítéleteimet racionális, megalapozott ítéleteknek tartottam. Azt hiszem, az emberek jelentős része egy egész életet leél úgy, hogy ebben a szakaszban marad. És persze bizonygatja, hogy ő mennyire nem előítéletes, csak éppen azok tényleg ilyenek. Meg egyébként is, túl van tolva és ez már aztán sok.
„Én nem utálom a...
Mindig is borzasztóan gyomorforgatónak tartottam azt, amikor politikusok a társadalom legelesettebb, legnagyobb nyomorúságban élő tagjaiba rúgnak bele csak azért, hogy a saját népszerűségüket növeljék. Sajnos Magyarországon ez elég gyakran előfordul. A legutóbb például Kubatov Gábor tette ezt, amikor egy fedél nélkül élő, az aluljáróban alvó emberekről készült fotót posztolt a következő szöveggel: „a baloldal hajléktalanokkal árasztotta el Budapest utcáit”.
Az egészben nem is az a legundorítóbb, hogy mint kiderült, mindehhez egy olyan fotót használt, ami még Tarlós István...
