Péter Sárosi

„El akarok mondani neked valamit a függőségről,” í­rja Patti Davis szí­nésznő. „Nem számí­t, hogy milyen szerre van valaki rákattanva, a függőség gyökerénél mindig a magány áll.”

Mindezt Matthew Perry halála alkalmából í­rta a New York Times-ban pár napja, „A függőség magányossága” cí­mmel. Nem véletlen, hogy én a saját, Perry-ről szóló megemlékező cikkemnek is azt a cí­met adtam, hogy „A magányos jóbarát”.

Mert bár sokan attól tartanak, hogy a gyerekük attól lesz függő, hogy „rossz társaságba keveredik” – ez a képlet önmagában soha nem ilyen egyszerű. Igen, a rossz társaság lehet rossz hatással. Viszont nem véletlen, hogy azok a gyerekek, fiatalok keresik egymás társaságát, akik belül nagyon nincsenek jól. Akik, a gyakran éppenhogy túlzsúfoltnak tűnő szociális életük ellenére is, magányosak.

Patti saját tapasztalatból í­r: hosszú évtizedek óta küzd a stimuláns függőségével. Ez a függőség 16 évesen kezdődött, amikor megismerkedett az amfetaminnal. „Úgy éreztem, találkoztam a legjobb barátommal,” í­rja. „Hirtelen élénkebbnek, szórakoztatóbbnak éreztem magam, nem annak a félénk, rövidlátó kislánynak, aki kényelmetlenül érezte magát emberek társaságában. Hogy megértsd a függőt, meg kell értened ezt a társaság iránti sóvárgást, ezt a szükségletet az iránt, ami nem í­tél meg téged, viszont átformál azzá, aki lenni vágyakozol.”

Amikor ismerőseim azt mondják, hogy a tizenéves gyerekük kipróbált valamilyen szert, de rosszul lett tőle – akkor mindig megnyugtatom őket, hogy ez nem a legrosszabb lehetőség. Az sokkal rosszabb lehetőség, amikor valaki kipróbál egy szert, és úgy érzi: végre úgy érzi magát, ahogyan szeretné érezni magát úgy általában. A hétköznapokban is. A függőség kockázata ez utóbbi élményben van meg: a szorongásban, a meg nem értettségben, a magányban, amit mintha varázsütésre eloszlatna ez a drog.

„[Perry] lemeztelení­tette a sebeit, a küzdelmeit, a drogokhoz és alkoholhoz fűződő komplikált kapcsolatát,” í­rja Davis. „Ez a legjobb, amit tehetünk az életben – őszintének lenni és remélni, hogy az őszinteségünk lámpásként szolgálhat másoknak, akik a sötétben kóborolnak. A legnagyobb reményem, hogy tudta, sikerült megvalósí­tania ezt az álmát.”

Szép megfogalmazás. Nem a didaktikus elrettentés és démonizálás, hanem az őszinteség és hitelesség a kulcs a drogokról való kommunikációban. Az előbbit a fiatalok messziről kiszagolják. Az utóbbi viszont, egy taní­tásra alkalmas pillanatban, ajtókat nyithat.

Tetszenek neked a Drogriporter í­rásai? Adnak valamit? Ha igen, kérlek, Te is adj és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

A cikk: https://www.nytimes.com/2023/10/31/opinion/matthew-perry-loneliness-addiction.html

A legutóbbi posztomban a Nagy Ellenőrről í­rtam – aki belülről kritizál. Sok olvasó, még ha kényelmetlenül fészkelődve is, de magára ismert benne. Hiszen majdnem mindannyiunkban ott van – még ha nem is mindenki tudatosí­tja. Még ha az í­rásomban kellemetlenül éles kontúrokkal rajzoltam is meg a körvonalait. Jóval élesebbekkel, mint amilyenekkel akár saját ellenőröm rendelkezik (csak hogy megnyugtassam azokat, akik már elmeorvosi kivizsgálásomat szorgalmazták a poszt után).

Ha úgy tetszik, a Nagy Ellenőr csupán egy költői kép. De természetesen nem én találtam ki. Pusztán próbáltam bemutatni egy jelenséget, amit a pszichológusok évtizedek óta intenzí­ven tárgyalnak. Ők Eugene Gendlin nyomán úgy emlegetik, mint Belső Kritikust (Inner Critic). Használják rá a szigorú felettes én (super-ego) kifejezést is.

Ez a belső kritikus alapvető szerepet játszik abban, hogy az ember olyan zsákutcákba hajszolja bele saját magát, amelyek jellemző kí­sérőjelenségei mindenféle lelki nyavalyánknak. Mint például a depresszió, az ADHD, a függőség. Olyannyira, hogy az ezekkel küzdő emberek terápiájának fontos részét képezi a belső kritikushoz való viszony alakí­tása. Karl Menninger pszichiáter egyszer í­gy sóhajtott fel: ha a pszichiátriai osztályon lévő betegek meg tudnának bocsátani maguknak, a 75 százalékuk már másnap gyógyultan hazamehetne.

De mielőtt még valaki félreértené: egy belső kritikus hang, amennyiben tudatosan a helyén kezeljük, nem betegség, nem természetellenes – teljesen természetes részünk. Felelős cselekvésre és önreflexióra is ösztönözhet. A gond ott van, amikor a belső kritikus túlterjeszkedik és eluralkodik rajtunk. Ennek csalhatatlan jele, hogy szégyent gerjeszt – az érzést, hogy rosszak, selejtesek vagyunk. És a szégyen nem ösztönöz fejlődésre, hanem ugyanazokat az ördögi köröket futtatja velünk. Nem kell ahhoz semmilyen diagnosztizálható pszichiátriai vagy viselkedési zavar, hogy példát találjunk a saját életünkben erre.

Gyakran szuperhatékony és „hiper-normális” emberek, akik kí­vülről nézve sikert sikerre halmoznak – valójában ott legbelül már szinte kiáltanak azért, hogy a szigorú ellenőrük hagyja őket egy kicsit élni. Hagyja őket egy kicsit érezni: elég jók, és nem kell mindig túlteljesí­teni ahhoz, hogy szeretve legyenek. És vannak olyan emberek, akik kevésbé jól menedzselik az életüket, akik nehezen mernek megszólalni társaságban, akik haboznak döntéseket hozni – mert a szigorú belső kritikusuk aláássa az önértékelésüket.

Természetesen a belső kritikust nem csak úgy „dobja a gép”, véletlenszerűen. Az, hogy milyen hangon szólal meg, milyen irányból támad, és milyen viselkedés-mintát eredményez, mindig az ember saját, kora gyermekkorától megélt társas tapasztalataiban gyökerezik. Sok kommentelő í­rta: a nagy ellenőrük egy gyermekkori tekintély-figura, apa vagy anya hangján szólal meg. Esetleg edző, tanár. De van olyan is, amikor nem lehet konkrét személyhez kötni. Létezése egy egzisztenciális bizonytalanságban gyökerezik: a látva, szeretve lenni alapvető emberi szükségletének bizonytalanságában.

Egyesek egész életükben a Nagy Ellenőr bűvkörében élnek úgy, hogy közben ez nem is tudatosodik bennünk. Azt képzelik, hogy ő a „jobbik énjük”, és teljesen alárendelik magukat neki. Miközben mindent, ami más, tisztátalannak és rossznak tartanak magukban. És vannak olyanok, akik akár terápia, akár más (pl. meditáció) segí­tségével, tudatosí­tják a belső kritikust, és megpróbálnak hozzá kapcsolódni. Valahogy. Van, aki ellenséget farag belőle, és küzd ellene. De az én véleményem szerint jobb úton jár az, aki próbálja megfigyelni és megérteni. Feltárni, hogy honnan ered. Elfogadni anélkül, hogy alárendelné magát neki. És itt jön be ismét a képbe az, amiről mostanában már sokat í­rtam: az önegyüttérzés. Hogy megtanuljunk bánni a belső kritikusunkkal, ahhoz semmi sem visz közelebb minket, mint azon képességünk fejlesztése, hogy együtt érezzünk magunkkal.

Ha az í­rásaimat olvasod, és úgy érzed, profitálsz belőlük – akkor kérlek, adj Te is valamit: https://drogriporter.hu/tamogass/

Észrevetted már, hogy egész életedben ott kí­sér az utadon a Nagy Ellenőr?

Mint egy kalauz a vonaton, aki a legváratlanabb pillanatban bukkan fel, hogy kérje a jegyeket, bérleteket.
Tekintete szigorú. Valósággal átfúrja a lelkedet.

Lebiggyeszti a száját: igen, tudom. Azt is. Üzeni egyetlen megsemmisí­tő pillantásával.
Tudom, mit tettél. Tudom, mire gondolsz. Tudom, mit akarsz tenni.

Tudom, hogy nem vagy elég jó. Minden, amit teszel, megmérettetett. És könnyűnek találtattál. Lehetetlenül könnyűnek.

Mindketten tudjuk, hogy nem vagy rá képes. A boldogságra. Minek áltatnál engem? Hiszen én veled vagyok születésed óta. Megpróbáltad. Szánalmas kis próbálkozás volt. Vagy nevezzük vergődésnek?

Ha az emberek tudnák, amit én, akkor nem szeretne senki. Ha úgy ismernének, mint én. Ha tudnák, hogy belül valójában milyen kis törékeny nyüszí­tő senki vagy.

Inkább húzd csak meg magad. Ne is próbálj semmit. Úgyis csak felsülnél vele. Maradj a komfort-zónádban. Soha nem változol meg. Minden, amit csinálsz, tökéletlen. Mert te is tökéletlen selejt vagy.

Gúnyosan elmosolyodik, ha hibázol. Mosolyában nincs kedvesség. Hát persze, hogy elrontottad. Felsóhajt, ha rossz dolog történik veled. Megérdemled. Persze, hogy ez is veled történik. Bezzeg mások.

Rágyújt egy cigarettára a szomszéd sarkon, szemei fürkésznek, ahogy az utcán sétálsz nappal. Árnyéka rávetül a falra mögötted, ahogy éjszaka hazafelé osonsz.

Menekülhetsz előle egy életen át. De mindig ott lesz a sarkadban. Mindig készen arra, hogy kritizáljon. Hogy dementorként kiszipolyozza belőled az örömet. Hogy lefitymálja, amit elértél. Hogy a kilencvenkilenc elismerő szó helyett pont a századik becsmérlőre emlékeztessen.

Vajon milyen jogon vagy egyáltalán ebben a világegyetemben? Milyen alapon állsz itt a normális emberek között?

Aztán van olyan, hogy megveted a lábad, hogy szembenézz vele. Dühöngsz. Ordí­tasz. Elküldöd melegebb éghajlatra. Szidod az anyját. Harcolsz. Küzdesz ellene.

De aztán, a bölcsebb pillanataidban, rádöbbensz: szélmalomharcot ví­vsz. Mert a Nagy Ellenőr is Te vagy. Eljátssza a maga szerepét.

Leülsz vele egy asztalhoz. Kávét rendel. Szemei táskásak, ahogy szelí­den belenézel – szelí­den a saját szemedbe nézel.

Csitulj, Nagy Ellenőr. Köszönöm, hogy vigyázol rám. Hogy figyelmeztetsz a hibáimra. Figyelek rád – de nem tudsz félrevezetni. Benned a saját félelmem szava szól. Az a mélyen ülő félelem, ami ott kí­sért az álmaimban. Hogy egyedül vagyok. Hogy nem számí­thatok senkire.

Lehajolsz és megérinted a földet az ujjaiddal, könnyedén. Mint a Buddha tette évezredekkel ezelőtt, mikor a Nagy Kí­sértő kétségbe vonta létezése jogosultságát. A Földet, a Nagy Anyát hí­vod, hogy tanúságot tegyen: van helyed a Nap alatt.

A Nagy Ellenőr bólint.

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? A minőségi í­ráshoz idő kell, és az idő pénz. Kérlek, adj Te is, és légy rendszeres támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/

A mindfulness meditáció, mint szemlélet és gyakorlat, néha szokatlan területeken is fontos belátásokkal szolgál a számomra. Például az előí­téletek terén.

Az életem egy jelenős részében egyáltalán nem tudatosodott bennem, hogy előí­téletes vagyok. Illetve az előí­téleteimet racionális, megalapozott í­téleteknek tartottam. Azt hiszem, az emberek jelentős része egy egész életet leél úgy, hogy ebben a szakaszban marad. És persze bizonygatja, hogy ő mennyire nem előí­téletes, csak éppen azok tényleg ilyenek. Meg egyébként is, túl van tolva és ez már aztán sok.

„Én nem utálom a melegeket, de…” „Hát én nem vagyok rasszista, de azért…” És a többi.

Aztán jött egy olyan szakasz, amikor tudatosodott bennem, hogy milyen sok olyan í­téletet alkottam mindenféle eltérő bőrszí­nű, nemű, szexuális orientációjú, kultúrájú, vallású stb. emberről, ami valójában kulturálisan kódolt gyanakváson és sztereotí­piákon alapul. Ezeknek persze volt némi valóságalapja, igazságmagja – mindig van – csak éppen nem láttam tovább a felszí­nnél.

És legfőképpen: a saját kiváltságaim is láthatatlanok voltak a számomra. Amelyek egyébként majd kibökték a szememet.

A következő szakaszban aztán próbáltam nagyon felvilágosult lenni. Kigyomlálni az előí­téleteimet. Megfelelően viselkedni, beszélni. És amikor esetleg valami előí­téletes gondolatom, érzésem támadt: szégyelltem magam érte.

Amióta meditálok, ez is megváltozott.

Beláttam, hogy nem kell szégyellnem magam azért, mert tele vagyok előí­télettel. Ezeket nem választottam: ezekbe szocializálódtam. Középosztálybeliként, férfiként, fehérként stb. Bizony gyakran az agyam félelemközpontja, az amigdala, riadójelzést ad, ha cigány ül mellém a villamoson. Önkéntelenül elhúzom a számat, ha egy nő nem úgy viselkedik, ahogy azt férfiként elvárom. A lelki szemeimet forgatom, amikor arról van szó, hogy a transzok milyen WC-t használjanak.

De nem is tértem vissza az első szakaszba: nem merülök el, nem azonosulok ezekkel az előí­téletes érzésekkel, gondolatokkal. Nem is söpröm be rögtön a szőnyeg alá szégyenkezve, mint a második szakaszban. Inkább azonosí­tom, megnevezem. Kí­váncsian megvizsgálom. Meghatározom az eredetét. És ha kedvesen, együttérzően fordulok oda saját magamhoz – akkor sokkal kedvesebben és együttérzőbben tudok odafordulni a másikhoz is.

Igazából ez az, ami valóban hiányzik a hasonló témákban folytatott párbeszédekből: a kedves és együttérző odafordulás a másikhoz. Ha ez kölcsönösen megvan, akkor az egyik fél nem fog szükségtelenül befeszülni azon, hogy rá akarnak erőltetni valamiféle számára életszerűtlen viselkedési kódexet. A másikat pedig nem tölti el a düh amiatt, hogy a kiváltságosabb csoport tagja nem érti meg, nem fogadja el annak, ami.

Nem mondom, hogy ez mindent megold: történelmileg kialakult, rendszerszintű egyenlőtlenségek nem tűnnek el egy csapásra. De hiszem, hogy valahol a változás itt kezdődik el mindig: az őszinte önvizsgálatnál, és az Én és a Te közötti biztonságos térben – ahol a másik nem akadály, korlát, vetélytárs, ellenfél. Itt születhetnek meg társadalmat átformáló igazságok.

Ahogy A.H. Almaas mondta: csak amikor az együttérzés jelen van, csak akkor engedik meg az emberek maguknak, hogy meglássák az igazságot.

(notes to myself)

kép: mr.rolzay

Mindig is borzasztóan gyomorforgatónak tartottam azt, amikor politikusok a társadalom legelesettebb, legnagyobb nyomorúságban élő tagjaiba rúgnak bele csak azért, hogy a saját népszerűségüket növeljék. Sajnos Magyarországon ez elég gyakran előfordul. A legutóbb például Kubatov Gábor tette ezt, amikor egy fedél nélkül élő, az aluljáróban alvó emberekről készült fotót posztolt a következő szöveggel: „a baloldal hajléktalanokkal árasztotta el Budapest utcáit”.

Az egészben nem is az a legundorí­tóbb, hogy mint kiderült, mindehhez egy olyan fotót használt, ami még Tarlós István jobboldali polgármester regnálása idején készült.

Hanem az, ahogyan beszél a hajléktalan embertársainkról. Mintha nem is lennének emberek: hanem valamiféle rovarok, kártevők, akik „elárasztják” a várost. Mit elárasztják: elárasztották velük a várost. Tehát nem csak egyszerűen kártevők: de egyben tudatosan valamiféle gonosz Tudjukkik szolgálatában álló kártevők. A hajléktalanság Kubatov számára: „köztisztasági” kérdés. Ezek direkt szétdobálják a szemetet (értsd: a hajléktalan embereket). Takarí­tsák el, seperjék ki őket. Hogy hová? Hát azt Kubatov úr az olvasó fantáziájára bí­zza.

Hogy ennek a gesztusnak a gonoszságát felmérjük egy olyan társadalomban, amely eleve ellenséges és elí­télő a hajléktalan emberekkel szemben, ahhoz elég felidézni annak a derék polgárnak az esetét, aki télví­z idején hideg ví­zzel öntött le egy hajléktalan nőt az utcán, miután az kihűlés következtében elhalálozott. Persze amikor ilyen bűnesetek történnek, akkor Kubatov úr mossa a kezeit.

És arról még nem is beszéltünk, hogy a tartós és tömeges hajléktalanság puszta létezése is éppen annak a politikai osztálynak az ősbűne, amelynek Kubatov úr is a tagja. Azon már meg se lepődünk, hogy fel sem merül: a hajléktalan ember is ember – akinek joga lenne otthonhoz. És hogy ezen joga érvényesüljön, abban a politikusnak alapvető felelőssége van.

Az aluljáróban alvó emberek látványa szégyennel kellene eltöltenie Kubatov urat, és politikustársait, amiért az elmúlt évtizedekben sikerült elérni azt, hogy a lakhatás lassan már a középosztály számára is nehezen megfizethető luxussá válik. Hogy miközben egekbe szökik a lakásí­nség, százezerszámra állnak üresen lakások, tele van a város foghí­jtelkekkel – de csak az elit gazdagszik az ingatlan-panamákon és az ezredik értelmetlen pénzlenyúló luxus-giga-kirakat-beruházáson.

Értem én persze. Sokkal egyszerűbb közellenséget gyártani ezekből az emberekből, mielőtt még véletlenül Kubatov Gábor és politikai bűnözőtársai mulasztásaira emlékeztethetnék az embereket. Sokkal egyszerűbb dehumanizálni őket. Szemétté, köztisztasági problémává degradálni emberek tí­zezreit. A nép pedig hallgat. Jó esetben. Másik része tapsol Kubatovnak és újra meg fogja választani.

Hát ilyen országban élünk.

Tudjátok amikor Dél-Afrikában jártam a nyáron, hitetlenkedve néztem, hogyan bújnak meg az emberek a szögesdrótokkal, CCTV-kel, fenyegető feliratokkal védett házaikban. „Security” – biztonság, mondják. De vajon tényleg biztonságban érezték magukat a szögesdrótok mögött? Nem hiszem.

Ne értsetek félre: értem, hogy van olyan, amikor szükség van ezekre a dolgokra. De bennem a szögesdrótok, kerí­tések, kamerák, biztonsági őrök látványa nem a biztonság érzetét erősí­ti. Pont az ellenkezőjét. Amikor egy közösség túl sokat használ ezekből, túlságosan is szem előtt, túl demonstratí­ven alkalmazza őket: akkor biztos vagyok benne, hogy az a közösség nélkülözi a biztonságot.

„Közbiztonság” – mondjuk, és gyakran rendőröket értünk alatt, akik járőröznek az utcán. Börtönöket, amelyek bezárják a bűnözőket. Rácsokat, amik megvédik a tulajdonunkat a behatolóktól. Pedig ideje lenne újraértelmezni ezt a fogalmat.

Emlősök vagyunk. Mi több, rendkí­vül szociális emlősök. Számunkra a biztonság nem más, mint biztonságos kötődés. Már a születésünktől akkor érezzük magunkat biztonságban, ha képesek vagyunk megfelelően kapcsolódni azokhoz az emberi lényekhez, akik a mi kis Naprendszerünkben a Napot képezik.

A közbiztonságot nem lehet erőszakkal és kényszerí­tő eszközökkel megteremteni. Azok csupán a végső eszközt jelenthetik. Ami szükséges lehet, de ha túlságosan függünk tőle, akkor az csupán aláássa a biztonságunkat. Egy társadalom akkor lehet igazán biztonságos, ha az azt alkotó egyének képesek biztonságosan kötődni egymáshoz. Ahol az emberek túlnyomó többsége úgy érzi: hogy gondoskodnak róla. Hogy számí­that a közösségre. Hogy nem választja el óriási szakadék a lehetőségeit arra, hogy az egyébként hasonló szükségleteit kielégí­tse.

Ahol ez nincs meg, ott nincs tartós közbiztonság. Épí­thetsz te ezernyi börtönt, állí­thatsz ezernyi rendőrt minden sarokra és felszerelhetsz kamerákat minden kapu fölé: de nem leszel biztonságban. Közbiztonság nincs közbizalom nélkül. És ezért aztán egy olyan rendszerben, ahol a hatalmat és a vagyont egy szűk kisebbség birtokolja, senki sem érezheti magát biztonságban. Mivel nincs jogbiztonság: ezért mindenki áldozattá válhat. De nem érezhetik magukat biztonságban a rendszer csúcsragadozói sem. Azok, akiknek van, folyamatosan retteghetnek attól, hogy elveszik tőlük azok, akiknek nincs. A diktátorok nem alszanak nyugodtan a testőrök hada által védett palotáik hálótermeiben.

A valódi biztonság élményét nem egyedül, nem egymás ellenére élhetjük meg, hanem együtt, egymással. A legbiztonságosabb társadalmat azzal teremthetjük meg, ha gondoskodunk egymásról – ha törődünk egymással. Ha nem hagyjuk az út szélén azokat, akik bajba jutnak. Ha nem engedjük, hogy a társadalom jelentős része leszakadjon, mí­g mások dőzsölnek a jóban. Ha minden lehető eszközzel támogatjuk az embereket abban, hogy már születésüktől fogva termékeny, jelentésteli kapcsolatokat épí­tsenek ki, amelyekben kiteljesedhet az életük.

Ez az én elképzelésem a valódi közbiztonságról.

Ha tetszenek a Drogriporter í­rásai, ha fontosnak tartod, hogy ez a vélemény sok emberhez eljusson, kérlek, támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

A Száraz November kampány kapcsán gondolkodtam el azon, hogy bár sokat lehet hallani arról, hogy a mértéktelen alkohol-fogyasztásnak milyen ártalmai vannak – arról viszonylag keveset beszélünk, hogy milyen problémákat tapasztal az, aki teljesen absztinens. Mielőtt még egyesek szigorúan felvonnák a szemöldöküket: nem arról beszélek, hogy a szeszmentesség önmagában káros hatással lenne az ember egészségére. Éppen ellenkezőleg: számos kutatás szerint jótékony hatással van rá. Amiről én beszélek, sokkal inkább az absztinencia szociális, társadalmi hatásairól szól.

Mire is gondolok?

Az addiktológiai szakirodalom sokat foglalkozik azzal, miként lehet meghatározni, ki a nagyivó, és ki az alkoholista. Például a pszichiáterek által alkalmazott diagnosztikai kritériumok közé olyanok is tartoznak, mint a „munkahelyi, otthoni vagy iskolai felelősségek elhanyagolása a szerhasználat miatt”, vagy „a szerhasználat folytatása annak ellenére, hogy ez problémákat okoz a társas kapcsolatokban”, és „fontos és kí­vánatos társadalmi tevékenységek feladása a szerhasználat miatt”.

Na most mi van akkor, ha nem a túlzott szeszhasználat, de éppen a szeszhasználat teljes feladása és elutasí­tása miatt vállalunk konfliktusokat vagy adunk fel fontos társadalmi tevékenységeket? Bizony ez is előfordul.

Van egyrészt ugye az, amikor az ivászatból való kimaradás közvetlen konfliktust szül:
„Ne sértsél már meg, Sanyikám, hogy még egy felest se iszol meg a születésnapom tiszteletére!”

Vagy van az, amikor az ember kimarad fontos és kí­vánatos társadalmi tevékenységekből, amelyek esetleg a karrierjét is befolyásolhatják:
„Elmegyünk iszogatni a munkatársakkal meló után, jössz?”

Értem persze, hogy például az alábbi esetben az ember csatlakozhat a munkatársakhoz úgy is, hogy ő mondjuk limonádét iszik – de azért aki volt már hasonló piáláson, az tudja, hogy ez nem feltétlenül működne éppen olajozottan.

Nézzünk szembe vele őszintén: az alkohol társadalmunkban egy konvencionális szociális sí­kosí­tó-szer. A közös italozásnak fontos szerepe van nem csak az informális, de gyakran a formális, munkahelyi kapcsolatok épí­tésében is. A közösen átélt „csapatépí­tő” jellegű alkohol-fogyasztás és az ahhoz kapcsolódó vicces történetek csoportkohéziós szereppel bí­rnak. A rituális ivászatok gyakran a családi ünnepségeknek is elmaradhatatlan részei, amelyekből a kimaradást sokan ellenséges gesztusként értékelik.

Mí­g a társadalmunk extrém elutasí­tó az illegális szerek használóival, akik gyakran érezhetik magukat kiközösí­tve és kirekesztve még akkor is, ha egyébként szociális, mértékletes fogyasztók – a szeszmentes életmódot folytatók gyakran éppen úgy megtapasztalhatják a társadalmi elutasí­tást és kirekesztést.

Egy olyan társadalomban élünk, ami nem képes meghúzni a határt a mértékletes és mértéktelen alkohol-fogyasztás között. Ami világelsők közé tartozik az alkoholizmussal kapcsolatos ártalmak szempontjából. Ráadásul teljes tagadásban van: egyáltalán nem tudatosí­tja azt, hogy ez mit jelent.

A Száraz Novemberhez hasonló kampányokat azért is tartom jó kezdeményezésnek, mert lehetővé teszi, hogy belássuk: hány olyan szituáció van az életünkben, amikor az alkohol-fogyasztás hiánya komoly feszültséget kelt – akár bennünk, pszichésen. Akár a környezetünkben, szociálisan. Nagyobb tudatosságra van szükségünk ezen a téren. Ahhoz persze, hogy aztán ez a tudatosság valódi változáshoz vezessen, jóval többre lenne szükség, mint egy ilyen civil kezdeményezésre. Szükség lenne egy elkötelezett és együttműködő államra is, ami korszerű és humánus közegészségügyi szemlélettel, stratégiai szinten képes gondolkodni és cselekedni azért, hogy egészséges kapcsolatot alakí­tsunk ki az alkohollal.

Érdekes paradoxonnak találtam, hogy a múltkori posztot az önegyüttérzésről többen éppen annak vették, ami ellen szól: í­télkezésnek és megszégyení­tésnek. Mintha én az önsajnálatba merülő emberek fölött szerettem volna pálcát törni. Vagy mintha leszóltam, lenéztem volna az okokat, amelyek miatt az emberek önsajnálatba merülnek (dehogyis). Az önsajnálat nagyon is emberi, velem is gyakran előfordul, amikor rossz dolgok történnek velem. Természetes reakció.

De mondjuk ki nyí­ltan és egyenesen: amikor belemerülünk az önsajnálatba, amikor nem ismerjük fel, nem tudatosí­tjuk a csapdáját, akkor nem kényeztetjük, hanem bántjuk magunkat. Még akkor is, ha ideig-óráig kellemesnek és kényelmesnek tűnik is elmerülni benne. Az önsajnálat, ha parttalanná válik, akkor táptalajt ad egy csomó lefelé örvénylő, önpusztí­tó viselkedési-spirálnak, mint amilyen például a függőség is.

Ahogy Brené Brown mondja: „A sajnálat nem segí­t nekünk kapcsolódni – a sajnálat az elkülönülésünket gerjeszti és rosszabbul érezzük magunkat tőle.” Amikor azt mondom: az önsajnálatba merülés káros, helyette érezzünk együtt magunkkal, ezzel nem el akarok venni valamit, hanem többet akarok adni. Hogy tégy többet, mint az önsajnálat: érezz együtt magaddal!

Az együttérzés más, több, mint a sajnálat: arra késztet, hogy segí­tsünk, változtassunk. Egy másik, bajba jutott embernek sem a terméketlen sajnálatodra van a szüksége, hanem a cselekvő együttérzésedre. És saját magadtól sem sajnálatra van szükséged, hanem együttérzésre. Próbálj úgy odafordulni magadhoz, mint ahogy egy kedves, szeretett baráthoz fordulnál oda!

Hogy páran félreértették a posztot, abban persze bizonyára benne van az én tökéletlen fogalmazó-képességem is. De azért az ellenállásban, amit ez a poszt triggerelt egyesekben, benne van valami más is. Mégpedig az, hogy az emberi elme makacsul ragaszkodik a szenvedéshez. A szenvedés gyakran kényelmes: mert már ismerjük. Saját nyomorúságunk tudatát erősí­teni, tehetetlenségünket gerjeszteni már ismerős terep – viszont elfogadni, hogy tökéletlenek vagyunk, megbocsátani maguknak, kedvesen fordulni oda önmagunkhoz: ez új és félelmetes és kényelmetlen.

Remélem ez a poszt egy picit jobban megvilágí­totta – mindenkinek sok önegyüttérzést kí­vánok❤

Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Tényleg eljutottunk ide.

Most olvasom, hogy két kormányhivatalnok távolságmérővel lemérte egy könyvesbolt bejárata és egy templom és egy katolikus iskola bejárata közötti távolságot. Mert ugye a homofób törvény szerint olyan könyvet, ami akár csak utal a szexuális, nemi kisebbségekre, csakis 200 méternél távolabb lehet árusí­tani iskolától és templomtól.

Ez egy igazi kafkai pillanat a magyar történelemben: ahogy az a két az adónkból fizetett bürokrata hideg szenvtelenséggel és technokrata akurátussággal centire kiméri a cenzúra hatótávolságát, abban van valami jelképes. Mintha centiről centire szorí­tanák ki a szabadságot a városainkból. Mintha centiről centire szorí­tanák ki belőlünk a szabadságot.

Vagy inkább nem is kiszorí­tják a szabadságot – hanem minket zárnak be a szabadság-nélküliség gettójába. Már megint, annyi szörnyű történelmi példa után, amiből semmit sem tanultunk: centiről centire fosztják meg emberek egy csoportját a méltóságuktól.

Ma még csak könyvesboltokban fóliáznak, könyvek árusí­tását korlátozzák – de holnap vajon mi vár még ránk? Vajon tényleg azt mutatja a történelem, hogy az ilyen embernyomorí­tó projektek gazdái majd egyszer csak meghúzzák a határt: na jól van, eleget szí­vattuk őket?

Hát nem.