Péter Sárosi

Egy történet szerint a Buddha egy í­zben éppen a Keselyű-csúcs nevű hegyen ült, taní­tványaitól körülvéve. Mindenki elcsendesedett, és várta, hogy a Buddha taní­tsa őket. A Buddha azonban nem szólt egy szót sem, hanem szótlanul felemelt egy virágot.

A taní­tványok értetlenül néztek össze, szemöldöküket ráncolva. Senki sem értette, mit akar ezzel a Buddha taní­tani. Senki, kivéve a Buddha egyik legbölcsebb taní­tványát, a Nagy Kásjapát. És Kásjapa elmosolyodott.

A legenda szerint ezzel megszületett a Zen – a Buddha kinyilatkoztatta, hogy a Taní­tás (dharma) független a szavaktól, és a szavakkal átadható taní­táson túl adódik át. A Keselyű-csúcs azóta is a zarándokok egyik kedvelt célpontja.

A nyugati racionális elme az ilyen történetekre összeráncolja a homlokát. Micsoda bullshit, szólal meg belül egy szkeptikus hang. Esetleg próbál kényszeresen valamiféle racionális magyarázatot lelni.

Például lehet hosszas értelmezésekbe bonyolódni, hogy a virág vajon minek a jelképe. Hogy benne van a keletkezés és elmúlás, a szépség és a hervadás, a forma és formátlanság. És hogy a virágban ott van a föld, amiből kihajtott, a fény, ami táplálta, az eső, ami a földet öntözte, az ég, amiből az eső lehullott. Hogy minden mindennel összefügg, és a dolgok szeparáltsága, különállósága illúzió, és ahol lényeget sejtünk, ott üresség van.

De ez a tudás mind átadható szavakkal. És a bölcsesség néha a tudáson, a szavakon túl van – a szavakon túl adható át.

Az első években, miután erre a világra születtünk, éppen akkor tanulunk a legtöbbet a világról. Amikor még nem ismerjük a szavak értelmét, akkor haladunk a legóriásibb lépésekkel a minket körülvevő valóság felfedezésének útján. Mindezt úgy, hogy szinkronba kerülünk azzal, aki a legfontosabb – akitől az életet kaptuk. Megfigyeljük és utánozzuk. Érintésekkel, illatokkal, látvánnyal, hangokkal – de folyamatosan kapcsolódni próbálunk hozzá.

Hogy később megismerjük és megfejetjük a szavak értelmét, és használni tudjuk a nyelvet a kommunikációhoz, az hasznos dolog. De a lényünket megformáló legfontosabb hatások, amelyek gyakran egy életig nyomon követnek bennünket, a szavakon túl érnek bennünket. A világgal ritmusba, szinkronba helyező érintések, ölelések, vigasztalások és ringatások. Hiányuk – amennyiben nem kerül rájuk sor – nyomasztó és fájó fekete lyukként izzik a szí­vünk legmélyén.

Vajon amikor a spirituális valóságunkat fedezzük fel, akkor miért lenne ez annyira másként? Csecsemők vagyunk egy új, ismeretlen világban. A szavakon túl, a szí­vünk mélyén kell, hogy megérintsen bennünket. És szükségünk van rá, hogy egy másik emberi lény a szavakon túl adja át a taní­tást. Hogy szinkronba kerüljünk vele.

És ha igazán szinkronba kerültünk, nincs szükség szavakra. Elég egy virág. És elmosolyodunk.

(notes to msyelf)

„Vajon a nyomort is megoldja a rendőrség?” – ezt az egyszerű kérdést tettem fel Gyuricza László polgármester oldalán egy olyan poszt alatt, ahol azt ünnepli, hogy a rendőrök igazoltatnak Kerepesen.

Erre az egy egyszerű kérdésre aztán olyan gyűlölet-cunami indult el, ami egészen megdöbbentő. Tisztes polgárok estek nekem habzó szájjal. Hogy aszondja: „faszom már belétek ezzel a nyomorral állandóan.” Meg hogy „szarkupac” és „drogos” stb.

Ami a magyar nép szkizofrén tudatállapotára jellemző, hogy jól megfértek az engem becsmérlők között a kormánypárti és az ellenzéki hörgők is: az egyiknek „belpesti liberális” voltam, a másik meg fideszesnek sejtett.

Egy valamiben egyetértek a kommentelőkkel: a rendőrségnek nem dolga a nyomor kezelése. Ez í­gy van. De tudjátok, kinek viszont dolga a nyomor kezelése? A politikusoknak. Például a polgármestereknek, az önkormányzatoknak nagyon is dolga.

És Gyuricza polgármester gyakorlatilag folyamatosan azzal szerez népszerűséget, hogy a közösségi médián rendőrösdit játszik. Vissza lehet pörgetni az oldalát: szinte csak és kizárólag erről posztol (a főzős képek mellett, copyright Németh Szilárd). Járőrözik, vadászik a bűnre. Derék. Csak éppen ez nem a polgármester feladata. A polgármestert nem rendőrnek választották, hanem azért, hogy feltegyen olyan kérdéseket is, amiket a rendőr nem tesz fel – mert nem dolga. De a polgármesternek igenis dolga.

A közbiztonság nem kizárólag rendészeti kérdés: annak bizony rengeteg szociális tényezője is van. Ez már közhely a kriminológiában. A szakemberek „büntető populizmusnak” nevezik a Gyuricza által vitt vonalat, ami valóban rendkí­vül népszerű tud lenni a lakosság körében, de valójában csak kozmetika és tüneti kezelés. Semmit nem tesz azért, hogy megértse a problémák rendszerszintű mozgatórugóit. Márpedig nem kell hozzá kriminológiai végzettség, hogy az ember belássa: amit a polgármester rendőri erőszakkal próbál megoldani, az valójában a nyomorban és kilátástalanságban gyökerezik. Mint például a dizájner drogok fogyasztása, az ehhez kapcsolódó beszerzési bűnözés.

És ez a belátás nem azt jelenti, hogy akkor fogadjuk el, hogy minden jó í­gy. Hogy a lakosságnak tűrnie kellene, hogy mondjuk zaklassák beállt emberek a HÉV-en. Hanem azt, hogy legalább minimális erőfeszí­tést tegyünk arra, hogy találjunk a rendészeti eszközökön kí­vül más eszközöket is: amik a problémák okait, és nem csak a tüneteit kezelik. Hogy tegyünk valamit a mélyszegénység és a kilátástalanság ellen. Szociális, egészségügyi szakemberek bevonásával. És ennek én semmi nyomát nem látom. Ami maradt: az a nyers erőszak. Innen a kérdés, amit feltettem.

Nem vontam kétségbe, hogy a rendőrségnek van dolga – azt viszont igen, hogy a polgármesternek nincs más dolga.

De sajnos a jelenlegi hiszterizált tömeghangulat egyáltalán nem alkalmas arra, hogy higgadtan, érvekkel, esetleg szakemberek bevonásával (hú!) lehessen ilyen kérdéseket megvitatni. Itt kérem lincshangulat van. Az elmúlt húsz évben az integrációra kapott európai pénzeket lenyúlták, elsikkasztották, és most már az integráció törekvésének látszatáról is lemondott a magyar állam. A jogállamot és a jóléti államot leépí­tették. „Ma esti törődés” – í­rta ki a polgármester a posztja alá, és valóban: a rendőrség az egyetlen szerv, amitől a nép törődést várhat. Olyat, amilyet.

És a nép nagy része már nem is vár mást. Magára hagyva, cserben hagyva, legatyásodva, miközben látja a tévében, hogyan dőzsöl az elit. Utál itt már mindenki mindenkit. Egyesül az egész ország egy nagy közös utálatban, és alig várja, hogy valakire ráfröccsenthesse ezt az utálatot. És most éppen én lettem ez a céltábla.

Tudjátok néha olyan érzésem van, hogy ezen az országon egy nagy meztelen csiga mászik át. Amit csak útba ejt, amihez csak a hozzáér: jól végignyálazza, megcsócsálja, hogy aztán rá sem ismersz. Megjelöli. Kisajátí­tja.

Isten?
Placcs. Jön a csiga és benyálazza.
Konzervatí­v szakállas bácsit farag belőle, aki ül az égben és pont úgy morog, mint Kovacsek úr, a házmester, aki szerint ezek a mai fiatalok, bezzeg régen minden jobb volt, utál mindent, ami más, ami új! Nehogy már a balos bunkó azt gondolja, hogy Krisztus valami hippi volt, aki szegényeket és betegeket istápolt, meg vámszedőkkel és kurtizánokkal vacsorált…

Haza?
Loccs. Máris beterí­ti a nyúlós csiganyál.
Vérségi, etnikai alapon álló homogén tömb – ősi tuskó, aminek levágták a törzsét, lenyí­rták az ágait, hogy minél „tisztább” legyen. Törzsi ellenségeskedések forrása. Nehogy már azt hidd, libsikém, hogy attól, hogy itt élsz, ez a te hazád is!

Család?
Nyámm. Jól megcsócsálja a mi potrohos csigánk.
És lesz belőle patriarchális tekintélyelvű csoport, „őrhely”, ahol apa férfi és dolgozik, anya nő és főz a konyhában, a gyereknek meg kuss a neve. A család az család: aztán ha meleg lett a gyerek, legfeljebb majd lefelejtjük a családi fotóról…

Hát í­gy leszünk mi istentelenek, hazátlanok és családellenesek, Béláim az Úrban. Gyökértelen ateista nihilista sorosista meg még nem is tudom milyen ista idegen ügynökök. Miközben egyre több dolgot terí­t be, sajátí­t ki ez az undok, ragadós és nyúlós csiganyál.

Joseph Goldstein, meditációs taní­tó és í­ró számolt be róla, hogy amikor fiatalon Indiába látogatott és meditációt tanult, hónapokon keresztül egyfajta kegyelmi állapotba került. A testét könnyűnek, fényesnek és légiesnek érezte, az elméjét tágasnak és térszerűnek. Két lábbal a föld fölött járkált. Aztán amikor hazatért Amerikába, belemerült a hétköznapi feladataiba, és ez az élmény megszűnt. Alig várta, hogy visszatérjen Indiába, hogy újra átélje.

Amikor azonban visszament Indiába, és újra egy meditációs elvonuláson vett részt – bosszankodva vette észre, hogy nem képes újra elérni azt az testi-lelki nyugalmi állapotot, amit régen. A teste sötétnek, feszültnek és ólomsúlyúnak tűnt, elméjét pedig folyamatosan nyomasztotta, hogy vajon mit csinál rosszul. Két évig igyekezett, hogy újra megtalálja az elveszett kegyelmi állapotot – amí­g aztán rájött arra, hogy ez a két év elvesztegetett idő volt.

Szenvedését egyre csak dagasztotta az a ragaszkodás, amit egy elmúlt állapottal szemben táplált. És ahelyett, hogy görcsösen próbálná elérni a könnyű, légies és fényes test-élményt – valójában neki most ezzel az ólomsúlyú test-élménnyel volt dolga. Ebben a testben kellett tudatosan jelen lennie és abba kellett hagynia a harcot. És amint ezt elfogadta, kikerült a holtpontról. Nem tért vissza soha a korábbi fény-test élményhez, de egy más, érettebb állapotba jutott el.

„Ez az egyik legnagyobb akadály,” mondja. „Ragaszkodni egy múltbeli állapotunkhoz olyan, mintha egy holttestet cipelnénk és hordoznánk körbe. A múltbeli tapasztalt megszűnt. Engedjük el, és nyí­ljunk meg az élménynek, amiben vagyunk.” Nem tudjuk, hová fog vinni minket, de ez í­gy van jól.

Bizonyára nagyon sokan vagyunk, meditálók és nem meditálók, akik tudnak azonosulni ennek a bölcsességével. Akik tapasztaltuk magunk is, hogy a múltban volt egy olyan időszak, ami különösen kellemes volt számunkra – vagy esetleg idővel, visszanézve szépí­tettük meg. És rengeteg frusztrációt, bosszúságot és szomorúságot okozunk saját magunknak azzal, hogy próbáljuk visszahozni – vért izzadva megtalálni a körülményeknek és a belső késztetéseknek azt a finom együttállását. De ez meddő kí­sérlet, ami kudarcra – és szenvedésre van í­télve. Mert minden, ami keletkezett, elmúlik. Ha nem engeded el, az bizony olyan, mintha egy holttestet hordoznál: a múlt hulláját.

Ha krí­zisben vagy, ha úgy érzed, hogy a világ kibillent a sarkaiból, és hogy a jelen sivár és fájdalmas, ne próbálj kényszeresen visszatérni ahhoz, ami elmúlt. A vélt vagy valós harmóniához, amit elvesztettél. Az egyetlen út nem vissza, hanem keresztül vezet. Próbáld megérteni, mi dolgod van azzal az élménnyel, ami van. Nyí­lj meg neki – légy benne jelen. Még ha fájdalmas és félelmetes is. Lásd meg benne, hogy keletkezik és elmúlik ez is. És akkor elveszí­ti delejes hatalmát fölötted.

(notes to myself)

Épí­tőek az í­rások a Drogriporteren? Akkor kérlek, segí­ts Te is épí­teni az oldalt, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Henrik Arrestad

A Monty Python Brian életében van egy felejthetetlen jelenet, amikor Jézus éppen a hegyi beszédét tartja. A szónoktól távol, hátul a tömegben az emberek már alig hallják, és kérdezgetik egymást, hogy mit mondott. „Azt hiszem, azt mondta, hogy boldogok a sajtkészí­tők,” fordul hátra az egyik ember.

Néha van egy olyan érzésem, hogy a közösségi médián közvetí­tett gondolatok is úgy járnak, mint a hegyi beszéd gondolatai. Persze itt látszólag mindenki világosan olvassa, látja feketén-fehéren leí­rva a posztot. De közben amikor a kommenteket olvasom, akkor néha kényelmetlenül feszengek: vajon tényleg ugyanarról a posztról szól a komment, amit én í­rtam?

Nem akarom ezért a felelősséget elhárí­tani: bizonyára nekem is jobban kell fogalmaznom. És nem akarom az olvasókat hibáztatni – bár van olyan is, amikor az alapvető szövegértési készségek is hiányoznak, vagy az illető egyszerűen végig sem olvasta, amit í­rtam. Esetleg vágni lehet a rosszhiszeműséget. De van olyan is, amikor az olvasó teljesen jóhiszemű, és a szövegértésével sincs gond. Mi több, akár még az én fogalmazásommal sem volt baj.

És mégis: az üzenet elveszik valami köztes zavaró mezőben, amit a nyelvészek gyakran szemantikai zajnak neveznek. Egyrészt ahogy Nietzsche is megfogalmazta egyszer, csak azoknak a fogalmaknak van pontos meghatározása, amelyeknek nincs története. Nagyon sok fogalom olyan sokféle és változatos jelentéssel és érzelmi töltéssel bí­r különböző emberek számára, ami szinte borí­tékolja a bábeli nyelvzavart és az egymás mellett való elbeszélést.

Boldogság. Egyedüllét. Szeretet. Függőség. Trauma. Drog. Szabadság. Család. Isten. Hit. Nemiség.

És még folytathatnám a sort. Megannyi fogalom, amit annyiféle kontextusban, megközelí­tésben és jelentésben használunk, attól is függően, hogy milyen a neveltetésünk, az iskolázottságunk, a világnézetünk, a szakterületünk és az aktuális élet-tapasztalataink.

Azt hiszem, egy picit nyitottabbnak kell lennünk arra, hogy mindezeknek a fogalmaknak nem csak az általunk használt meghatározása lehet érvényes. És még ha nem is értünk egyet, a másik meghatározása nem feltétlenül műveletlenségből vagy gonoszságból fakad. Akár még az is előfordulhat, hogy a zajon túl, a felfogásunk, az értékeink nem is térnek el annyira egymástól: ugyanazt a jelenséget próbáljuk másként körüljárni.

Fölgyujtogattam minden hevülésem
S hideg szemmel is megvizsgáltam magam:
Hitem, harcaim, bús kétkedéseim.
Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem
Beléd oldódnom, szent, gyötrött Sokaság.

Nem csillapí­tnak könnyes vigaszaid
Csillapí­tó, nagy együtt-szenvedésben,
Vérző, egyszerű meghajlásra a Sors
Nem tud rábí­rni mégsem, mégsem, mégsem –
Külön szenvedek emberként, magyarként.

Százszor próbáltam elűzni sejtésem
S megharagvásom sötét démonait
S úszni az áradt, együttes vizeken.
Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem –
Külön utálok s külön nem enyhülök.

Bár teljesednék jámbor bizakodók
Golgotás hite nagy teljesedésben,
Bár megszépülne, jobbulna a világ.
Úgy fáj ez a Most s mégsem, mégsem, mégsem
Szabad beállnom hivőnek hitetlen.

Ady Endre, Mégsem, mégsem, mégsem

(esti versek a drogriporterrel)

„Basznak téged rendesen?” – ezt a kérdést kapták meg rendszeresen a női taní­tványok az élő rock-legendától, Póka Egontól, a Telex oknyomozó riportja szerint. Rendszeresek voltak a tapizások, nehezen félreérthető gesztusok, nyomdafestéket nem tűrő beszólások.

Sokan fel vannak háborodva a #metoo mozgalmon – pedig tudjátok mit? Ez a mozgalom még mindig csak a jéghegynek a legcsúcsát tudta megkapargatni. Amin igazán fel lehetünk háborodva, az, hogy ezek az alfa-hí­mek, ezek a csúcsragadozók még mindig köztünk garázdálkodnak. A hatalom és tekintély, a hí­rnév és pozí­ció bástyái mögül Isten adta joguknak érzik, hogy vadásszanak a gyengére, a kihasználhatóra.

És ami legjobban fel tud háborí­tani, amikor a reakció az, hogy magukat az áldozatokat kezdik hibáztatni. Miért nem szólt? Miért nem rúgta tökön? Miért csak most szólt? Persze, ez a megoldás: az áldozat volt a hibás, amiért nem tudta megvédeni magát. És persze mindezt gyakran úgy, hogy ugyanazzal a lélegzetvétellel kérdőjelezik meg azoknak a szavahihetőségét, akik bizony szólnak. Rögtön elkezdik pedzegetni, hogy biztos ribanc, minek ment oda, minek volt rajta rövid szoknya, egyébként is csak a tí­zperc hí­rnév kell neki. Vagy: frigid fapina, nem érti a viccet. Haha.

Hányni kell ettől az attitűdtől is.

„Még ha páran úgy is gondolják, hogy ennek semmi helye egy iskolában, vagy zavartan hallgatnak, vagy együtt nevetgélnek az igazgatóval,” í­rta Cseke Gábor zeneszerező a bejegyzésében.

Erről eszembe jutott a múltkor egy vitánk a Tilos Rádióban, amikor egy betelefonáló azt kérte számon a spanyol focistanőtől, hogy miért nevetgélt, miután a fociszövetség elnöke elkapta a meccs után és szájon csókolta. A feleségem utána megjegyezte, hogy vajon hány olyan borzasztó megalázó és kí­nos helyzet van egy nő számára, amikor kí­nosan mosolyog – mert erre van szocializálva. „De hát nevet.” Miközben némán szenved a mosoly mögött.

Nem a lányokat kellene felelőssé tenni azért, hogy egy ilyen mérgező patriarchális kultúrában kénytelenek felnőni, ahol zavartan hallgatni illik, esetleg erőltetetten együtt nevetgélni a tanárral, edzővel, plébánossal, igazgatóval, főnökkel stb., ha neki éppen ahhoz támad kedve, hogy beszóljon, szexista viccet meséljen, fogdosson. Ideje lenne már megnevelni a férfiakat!

Sok embert látok küszködni az életben. Egyeseket nagyobb gondok súlya húz le, másokat csekélyebb gondoké – bár ugye ki is tudná ezeket egymáshoz mérni. Ami az egyiknek rutin bosszúság, a másiknak tragédia. Ami az egyiknek átugrandó szemétdomb – a másik számára leküzdhetetlen magasságokba meredező hegyorom.

No de ami a lényeg: nem feltétlenül a gondok súlya és nem is a küszködés mennyisége határozza meg, hogy ki boldog és ki boldogtalan. Mondhatni, boldog-boldogtalan küszködik – de ez még önmagában nem jelent egyenes utat a boldogtalanságba.

A boldogtalanságot az különbözteti meg, hogy az már nem egyszerűen küszködés: hanem tehetetlen vergődés.

A boldogtalan embert átjárja az a tudat, hogy képtelen változtatni. Belülről rágja szét az önértékelését a saját értéktelenségének téves kényszer-képzete, mint egy féreg. A külső világ nem lehetőségeket rejt számára, hanem sziszifuszi kényszerpályákat. Nem távlatokként nyí­lik meg előtte – hanem falakként nehezedik rá az elméjére, ami bezárja és kirekeszti. Így a legkisebb probléma is megoldhatatlan akadállyá válik számára: még egy ok a tespedésre, a lemondásra és az önutálatra.

Kí­vülről nézve persze minden egyszerűnek tűnik. Legszí­vesebben megráznád emberünk vállát: hát nem látod, hogy magadnak épí­ted a saját poklodat? Hát nem látja. És a megoldás sem ilyen egyszerű. A racionális érvek leperegnek – mi több, a boldogtalan ember elméje csak újabb érveket gyárt belőlük maga számára arról, hogy ő milyen szerencsétlen és selejtes.

A boldogtalan ember számára a világ értelmetlen és kaotikus, ellenséges és könyörtelen, amiben magányos hajótöröttként bolyong egy soha nem létezett, elfelejtett otthon iránt sóvárogva. A boldog ember otthon van. Számára a világ rejtély és csoda. A hétköznapiság szövete mögött is felismeri a mindent mindennel összekötő jelentést – hogy van valami nálánál nagyobb, aminek ő is része, amihez tartozik.

Megérteni, hogy az önbeteljesí­tővé váló önkorlátozó hiedelmek nem egyszerű jellembeli vagy genetikai hibák, hanem abból fakadnak, hogy az egyén kapcsolódása, beágyazódása az emberek közösségébe valahol félrecsúszott – ez bizony nem könnyű. Megteremteni ezeket a hiteles, őszinte kapcsolódási pontokat, jelen lenni, elérhetőnek lenni, együttérezni. Ez a társnak éppen annyira nehéz, mint a boldogtalannak megszabadulni a saját elméjét béklyóba záró önkorlátozó hiedelmeitől, és ráébredni arra, hogy a boldogtalanságot mindig csupán egyetlen lélegzetvételnyi távolság választja el a boldogságtól.

Adnak neked valami fontosat Drogriporter í­rásai? Ezek az í­rások szí­vből jönnek, de bizony az í­rás idő és pénz. Ahhoz, hogy í­rhassak, szükségem van arra, hogy ebből az 58 ezer követőből legalább pár ezer ember havi rendszerességgel támogasson: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: giselle dekel

Komorebi. A japánok í­gy nevezik, amikor a napfény átszűrődik a fák lombjain keresztül.

Bár magyarul nincs rá szó, az élményt mindig is rokonnak éreztem azzal, mint amikor állok egy gótikus katedrálisban, és lenyűgözve nézem, hogyan festi szí­nesre az ősi, légies támpilléreket a rózsa-ablakon beszűrődő fény.

Az erdő szent hely. Bármilyen hittanóránál és katekizmusnál többet taní­t a szentségről és a csodáról – minden babonás mellékzöngétől eltekintve, ami ezekre a szavakra rárakódott az évszázadok során. Arról, amit Rudolf Otto numinózusnak nevezett: a mysterium tremendum et fascinans, a rettentő és lenyűgöző titok.

Milyen érdekes, hogy gyakran el kell szakadnunk az emberek világától, ki kell mennünk az ember nem járta vadonba, el kell csendesednünk és meg kell hallanunk az erdő szí­vverését ahhoz, hogy igazán érezzük: mennyire függ minden mindentől, mennyire kapcsolatban van minden mindennel – és mennyire kapcsolódunk mi magunk a mindenséghez.

(notes to myself)

Nem az a feladat, hogy lássuk azt, amit még senki sem látott. Hanem az, hogy gondoljuk azt, amit még senki más nem gondolt arról, amit mindenki lát – í­rta a Nobel-dí­jas fizikus, Erwin Schrödinger.

Bár Schrödinger természettudós volt, ez a meglátás nagyon igaz az emberi társadalmakra is. Nap mint nap körülvesznek minket olyan visszásságok, ellentmondások és igazságtalanságok, amelyeket látunk ugyan, de nem gondolkodunk róluk. Mert egyszerűen megszoktuk őket.

Amikor valaki belép a villamosra, ahol büdös van, akkor szinte meglepődik: vajon hogy képesek elviselni ezt a szagot az emberek? Hogyan képesek ilyen szenvtelen arccal ücsörögni ebben a bűzben? Aztán kénytelen-kelletlen ő is beolvad az utazó közönségbe. Beleivódik a bűz az érzékeibe: egészen megszokottá, hétköznapivá válik. És egy-két megálló után, amikor már nem is gondolkodik róla, ő is unott, szenvtelen arccal néz fel az újonnan belépő, fintorgó utasra.

Így van ez egész társadalmakkal, egész országokkal is.

Az ember roppant alkalmazkodó-képes lény. Megszokja az embertelen kontrasztokat: a nyomorgókat és a dőzsölőket elválasztó vagyoni szakadékot. Megszokja az elképesztő, önpusztí­tó pazarlást az egyik, az extrém nélkülözést a másik oldalon. Megszokja a hatalommal való önkényes visszaélést. Megszokja a fortélyos félelmet és az elhallgatást. Megszokja, hogy nap mint nap hülyének nézik, hogy gyűlöletet szí­tó propagandát ömlesztenek rá. Hogy a tülekedő-eltaposás a normális és a kiállás az abnormális.

Beleivódik a sejtjeibe. És amikor végül van olyan, aki a nap mint nap látott „normális” valóságról ki meri mondani, hogy az beteg, torz és igazságtalan – akkor az elméje védekezni kezd. Sejt szinten. Kinek gúnnyal. Kinek kételkedéssel. Kinek apátiával. Kinek szarkazmussal. Kinek gyűlölettel.