Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Ma a virtuális kezembe akadt Jody Carrington gyermekpszichológus e-könyve, amit a mai gyerekekről írt. Az egyik fő üzenete nagyon egyszerű, mi több, szinte közhelyes. És mégis: borzasztó nehezen megy át.
Az üzenet: a mai gyermekeknek, éppúgy, mint bármely korábbi korszak gyerekeinek, a leginkább kapcsolatra, kapcsolódásra (connection) van szükségük. És ez a közhelyes igazság jelenti a megoldókulcsot, amelynek használatával szépen vissza és meg lehet fejteni a gyerekek akár legbonyolultabb, legirracionálisabb viselkedési mintáit is.
„A gyerekek gonoszak,” szoktuk...
Portugáliában hullanak ki a csontvázak a szekrényekből. Megindult a Katolikus Egyház megtisztulásának folyamata: egy alapos vizsgálat azt találta, hogy 1950 óta majdnem ötezer fiú és lány esett áldozatául egyházi személyek által elkövetett abúzusnak.
Mindez egy olyan, Magyarországhoz hasonló lakosságú országban, ahol korábban rendkívül kevés hasonló esetre derült fény. Pont ezért kezdték el a vizsgálatot. És lám…
Ferenc pápa, aki a minap Portugáliába látogatott, 13 áldozattal személyesen is találkozott. Kijelentette, hogy ezeknek az eseteknek „alázatra és folyamatos...
Mindennek meg kell fizetni az árát – tartja a közhelyes mondás. Aminek az igazságát a partizók és fesztiválozók a saját kárukon tanulják meg ezen a nyáron is. Mit tehetünk a más- és harmadnapok levertsége ellen?
Néha elgondolkodom, hogy milyen keveset is tudunk az emberekről, akik nap mint nap körülvesznek minket. De ez nem csoda: hiszen milyen keveset tudunk arról az emberről, aki visszanéz a tükörből ránk.
Elhitetjük magunkkal, hogy jól ismerjük magunkat: de tényleg így van? Tényleg azok vagyunk, aminek hisszük magunkat?
Hiszen gyermekkorunk óta rengeteg önkorlátozó hiedelemből építünk fel egy olyan hamis ént, ami megfelel a környezetünk és közösségünk vélt vagy valós elvárásainak. És azokat az oldalainkat, amelyek nem illenek bele ebbe, homályba burkoljuk. Árnyékba borítjuk. És...
Sinéad O’Connort pár nappal a halála előtt még mosolyogva látták a szomszédok. Nagy tervei voltak. Nem is értik, hogyan történhetett ez meg.
Hát bizony, sokan nem értik, de a depressziónak gyakran mosolygós az arca. És mosoly kötelező maszkja mögött is ott üvölt a néma fájdalom. Bizony, mennyi fájdalom tud lakozni egy emberben! A test „tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott lakik,” írta Csáth Géza.
Beköltözik a gyermekkorban. És mivel nem tudjuk kiadni az útját, csak gyűlik és gyűlik. Szép lassan berendezkedik, hosszú távra. Az egykori...
A bánat néha olyan, mint egy nagy, mélabús elefánt. Megjelenik a semmiből. Szemei szelíden végigmérnek. Nem akar alkalmatlankodni – de mégis kitölti a teret. Nem lehet nem észrevenni. Régmúlt esős vasárnap délutánok illatát hozza magával.
Ha megérinted az ormányát, hálásan néz rád. És mindentudóan bólint. Régi ismerős.
Mindannyian törött edények vagyunk. Sebzett szárnyú madarak.
Fájó vágyat vérzünk múltba horgonyzó sebeinkből. Visszhang után sóvárgunk egy visszhangtalan kozmoszban. Titkainkat őrizgetjük a mellkasunkban, mázsás súlyú széfekben. Csápjainkat áhítozva tárjuk...
„Hedonista pogányokká váltunk,” jelentette ki a miniszterelnök a minap.
A „mi” ebben az esetben valójában „őket” jelöli, ott a „hanyatló” Nyugaton. Őket, akikkel kontrasztba lehet állítani a mi kis pünkösdi királyságunkat itt a Kárpát-medencében. Ahol népünk bölcs vezére felismerte, hogy a felvilágosodás hiba volt, és próbál minket visszavezetni egy soha nem volt dicső múltba, ispánokkal, vármegyékkel meg fólia-cenzúrával.
Tudjátok, nem tehetek róla, de amikor az ilyen Nyugat-ostorzó ájtatos moralizálást hallgatom, nekem mindig Habony...
Éppen most olvasom, hogy Lázár úr minisztériuma komolyan tárgyalja az alkohollobi azon javaslatát, miszerint enyhíteni kell az ittas vezetéssel kapcsolatos jogszabályokat.
Tudjátok egy értelmes országban persze lehetne akár értelmes társadalmi vitát folytatni hasonló témákban. Ami itt idegőrlően bosszantó, az a képmutatás és kettős mérce, ami ebben megnyilvánul.
Ha egy civil aktivista Magyarországon egyáltalán felveti azt, hogy nem igazságos két év börtönnel fenyegetni azt, aki egyetlen spanglit elszív, senki mást nem zavarva ezzel – arra rásütik, hogy...
Akárcsak az égitestek, mi emberek is úgy közeledünk egymáshoz és távolodunk egymástól, egymás gravitációs vonzásában és taszításában. Kapcsolatban lenni valakivel: megtalálni az egyensúlyt a vonzások és taszítások eme kölcsönösen építő játékában. Anélkül, hogy az egész kényszeres, zéró-összegű játszmává alakulna át. A birtoklás és ellenőrzés játszmájává, ahol győztesek vannak és vesztesek.
Rilke, az osztrák költő, kinevette azokat, akik szerint a házasság célja az, hogy két ember között feloldja és lerombolja a határokat. „Sokkal inkább az a jó házasság, amelyikben mindegyik a...
„Dehogy adok neki pénzt, még majd piára vagy drogokra költi,” mondják sokan az utcán, aluljáróban kéregetők láttán.
Valóban megvan az esély arra, hogy az apróm végül arra lesz felhasználva, hogy az illető szétcsapja magát. De ha ilyen nyomorúságos körülmények között élnék, lehet, hogy én is arra költeném azt a kis pénzt, ami bejön. Mert annyit úgysem kapnék, ami elég lenne ahhoz, hogy kilépjek a nyomorból.
Amit sokan nem értenek, hogy bizonyos körülmények között a kannás bor vagy a szintifüves cigi nem az örömről és kicsapongásról szól. Hanem a túlélésről. A fájdalom, a...
