Péter Sárosi

„Minél szabadabbá válok, annál magasabbra megyek, minél magasabbra megyek, annál többet látok, minél többet látok, annál kevesebbet tudok, minél kevesebbet tudok, annál szabadabbá válok.”
Ram Dass

(jegyzetek a Hochkönig csúcsán, 2941m)

Kedves Polgártársaim! Miniszterelnökként üdvözlök minden magyart a Pride felvonulás alkalmából! Nekünk a haza az első, és a hazának szüksége van rátok, LMBTQ honfitársaim – nekünk szükségünk van rátok! A tudásotokra, az érzékenységetekre, a kreativitásotokra. Nélkületek szegényebb lenne ez az ország. Szeretnénk, ha boldog, szabad emberként érvényesülhetnétek egy olyan országban, ahol szexuális orientációtól és nemi identitástól függetlenül összeköt minket a közös történelem és kultúra. Ahol a jog asztalánál mindenki egyaránt foglalhat helyet. Egy családbarát kormánynak szüksége van a szivárványcsaládokra, hogy minél több gyermek éljen szerető és gondoskodó szülőkkel. Amikor rátok nézünk, nem csak egyéneket látunk – de látjuk azokat is, akik szeretnek titeket és akiket szerettek. Szülőket, testvéreket, gyerekeket, szomszédokat és barátokat. És mi másról szólna a család, mint a szeretetről? Mi más lehetne az én feladatom miniszterelnökként, mint hogy ebben a mi nagy családunkban, a magyar hazában, mindenki szabadon, elfogadó és befogadó közösségben élhessen? Ha valamiben, hát ebben érdemes lenne lekörözni még a Nyugatot is. Hajrá magyarok!

(Ezt a beszédet NEM mondta el a miniszterelnök a Pride felvonuláson a királyi tévé elő közvetí­tésében.)

Kép: https://twitter.com/o1aig

Behí­vtak az ATV Startba tegnap reggel arról beszélgetni, hogy a rendőrség 20 kilogramm kábí­tószert foglalt le – de ennek apropóján én egy kicsit másra tereltem a szót. Például arra, hogy az emberekbe kellene befektetni ahelyett, hogy csak rendészeti ügyként kezeli az állam ezt a témát. Kár, hogy manapság alig hall a tévénéző ezekről a dolgokról, akkor is pár percbe kell mindent belesűrí­teni – de azért megpróbáltam. Köszönöm a meghí­vást – a műsort itt megnézhetitek: https://www.atv.hu/videok/20230714/tobb-mint-20-kilogramm-kabitoszert-talaltak-a-rendorok-egy-terezvarosi-es-egy-angyalfoldi-tarsashazban

Deutsch szerint Szájer Józsefnek újra játékban kellene lennie. Valóban. De nem saját magát utálva, egy drogfogyasztókat és melegeket üldöző Hatalom képviselőjeként. Hanem örömteli, önazonos életet élő, a saját közösségét nyí­ltan támogató emberként.ŸŒˆ

Vannak emberek, akik látszólag szuperül funkcionálnak az élet legtöbb területén. És akár évekig ismerheted felszí­nesen őket anélkül, hogy feltűnne, bármi gond van. De aztán jön egy stresszes helyzet. Esetleg szintet lép a kapcsolat. Intimebb közelségbe kerültök. És az eddig szuperül funkcionáló emberről kiderül, hogy képes úgy viselkedni, mint egy toporzékoló hároméves.

Kiderül, hogy számára az egész világ körülötte forog. Mindenki más statiszta az ő történetében, ahol ő a főszereplő. Ha elutasí­tják: azt megsemmisülésként éli meg. Zéró-összegű játék az élete: vagy én, vagy ő.

Nem képes perspektí­vát váltani: gyenge az empatikus érzéke. Eszébe sem jut, hogy a másik hogy érezheti magát az adott helyzetben.

Hiányzik belőle az önreflexió képessége. Bár minden róla szól – de ha ő bánt mást, akkor véletlenül sem képes ezt felismerni. Esetleg magába szállni és elgondolkodni, hogy mit tehet azért, hogy legközelebb ez ne forduljon elő.

Retteg az intim közelségtől. Megijed, ha valaki intenzí­v érzelmeket mutat ki. És ha neki ezeket viszonoznia kellene.

Valamilyen szinten persze mindannyian képesek vagyunk beleesni ezekbe a csapdákba. De jó esetben, ha megfelelő kötődéseink alakultak ki kisgyermekkorban a szüleinkkel, akkor reflektálunk magunkra – és korrigálunk. De sajnos amikor ezek a kötődések hiányoztak, akkor ez az önreflexió és önkorrekció sokkal gyengébben működik.

Többször í­rtam már arról, hogy az ember tudatmódosí­tó szerekhez fűződő kapcsolata leképezi az emberekkel való kapcsolatait. Minél egészségesebb, érettebb, minél tartalmasabb kapcsolatokat ápol valaki embertársaival, annál nagyobb esélye van arra, hogy az (akár legális, akár illegális) tudatmódosí­tó szerekkel szerzett élményei is egészséges keretek között maradnak.

Aki nem képes jól perspektí­vát váltani, akinek döcög az empatikus képessége, az nem képes tiszteletben tartani mások határait, ha szert használ. És nem képes meghúzni a saját egészséges határait sem, ha más használ körülötte. Aki nem képes az intimitásra másokkal, az könnyen használhat egy szert arra, hogy azzal élje meg az intimitást – illetve az intimitás látszatát. Csak hogy utána elmerüljön a szégyenben, a szégyentől pedig még mélyebbre merüljön az önpusztí­tásban.

Még ma is van egy olyan tévhit, hogy a függő érezze minél rosszabbul magát, majd annál inkább motiváltabb lesz a változásra. Szigeteljük el, szégyení­tsük meg, lökjük minél mélyebbre – majd akkor megtanulja. Én ezzel nem értek egyet.

Brené Brown í­rja, hogy ha a szégyent petri-csészébe tennénk, akkor az í­télkezés, az elhallgatás és a titkolózás hatására burjánzani kezdene. Ha viszont együttérzést adnánk hozzá, akkor elpusztulna. Ezzel lehet igazán megtörténi a szégyen-függőség spirált, ami annyi életet tesz tönkre.

Tetszenek az í­rások a Drogriporteren? Akkor kérlek, támogasd a Drogriportert Te is: https://drogriporter.hu/tamogass/

(Ez most kicsit hosszú lesz, de egy nagyon fontos kérdésről szól – arról, hogy válnak spirituális taní­tók ragadozókká. A poszt a blogon is olvasható: https://drogriporter.444.hu/2023/07/13/guruk-arnyekelete-abuzus-a-spiritualitas-neveben)

Amikor W. S. Merwin amerikai költő és barátnője, Dana Naone 1975-ben elhatározták, hogy részt vesznek a buddhista Naropa Egyetem egyik tanfolyamán a Colorado állambeli Boulderben, még nem gondolták, hogy hamarosan rettegve fogják várni az elbarikádozott szobájukban, hogy rájuk törjék az ajtót. Pedig ez történt.

Az egész egy ártatlan Halloween partiként kezdődött, ahol a tanfolyam diákjai mesterükkel, a tibeti Chögyam Trungpával együtt ünnepeltek. A mester azonban hamarosan felöntött a garatra, és egyre furcsábban kezdett viselkedni. Taní­tványait arra kérte, vetkőzzenek meztelenre. Testőreinek megparancsolta, hogy vetkőztessenek le erővel egy vonakodó, 60-as éveiben járó nőt, és meztelenül hordozzák körül a teremben. A pár ekkor döntött úgy, hogy inkább nem várja meg, hogyan alakul a buli – és elvonultak a szobájukba.

Trungpa azonban észrevette, hogy eltűntek, és utánuk küldte a testőreit. Akik rájuk törték az ajtót, és dulakodni kezdtek velük. Erőszakkal a mester elé hurcolták őket, aki megparancsolta, hogy vetkőztessék őket is meztelenre. Naone hisztérikus állapotba került és kiabálva követelte, hogy valaki hí­vja a rendőrséget.

Csak egy taní­tványnak volt bátorsága a segí­tségükre sietni, de őt maga a mester ütötte le, majd a testőreivel kidobatta a teremből. A taní­tványok többsége úgy tekintett a jelenetre, mint mély spirituális taní­tásra a mester részéről, ami arról szólt, hogyan kell feladni, alávetni az egót.

Ezt a történetet azért meséltem el, mert szerintem nagyon jellemző arra, hogy milyen könnyen és milyen csúnyán félre tudnak csúszni az ún. spirituális közösségek, amelyeket egy nagy tekintéllyel rendelkező, karizmatikus Mester/Guru/Taní­tó személye tart össze. Ha a spirituális mozgalmak, közösségek történetéről tanulunk, úton-útfélen beleütközünk hasonló történetekbe. Ahol a mester, akár hosszú évtizedekig, zavartalanul élhetett vissza a taní­tványául szegődött emberek bizalmával.

Szexuális abúzus és fizikai fenyí­tés. Testi-lelki megalázás. Alkoholizmus és egyéb drogfüggőség. Anyagi kizsákmányolás.

És ezt nem lehet annyival elintézni, hogy „hát igen, sarlatánok vannak”. Mert vannak azok is persze, ügyes szélhámosok és tettetők. És vannak nyilvánvaló gyakorló elmebetegek, öngyilkos szekták cinikus és nárcisztikus vezetői.

De a határ meghúzása a sarlatán és a hiteles spirituális taní­tó között egyáltalán nem könnyű. Számos valóban nagy tudású, a maga spirituális hagyományát hitelesen közvetí­tő emberről derült ki, hogy volt egy rejtegetett árnyékélete, amelyben bántalmazó ragadozó volt. És ami ennél is riasztóbb: a közeli taní­tványok, akik hosszú évekig falaztak nekik vagy asszisztáltak a hallgatásukkal ahhoz, hogy a mesterük újabb és újabb áldozatokat cserkésszen be.

Chögyam Trungpa sem holmi random sarlatán volt. A 70-es években a tibeti buddhizmus legnépszerűbb képviselőjének számí­tott az Egyesült Államokban, a Shambhala irányzat alapí­tója. Józan napjaiban ragyogó szónok volt és könyveit olvasva az ember valódi bölcsességgel találkozik. A taní­tványai közé olyanok tartoztak, akik mind a mai napig hitelesen közvetí­tik a buddhizmust Nyugaton, mint Pema Chödrön. És mégis, minden spirituális emelkedettsége ellenére Trungpa alkoholista és kokain-függő volt, aki gátlástalanul kihasználta hiszékeny lányok bizalmát, és a házasságon kí­vül született gyermekeit csúnyán magukra hagyta.

De emlí­thetjük akár Sasaki Roshit, aki talán mindenkinél többet tett azért, hogy a Zen buddhizmust népszerűsí­tse Nyugaton, meditációs iskolájában számos hí­res növendéket indí­tott útjára. És eközben, mint kiderült, egy szexuális ragadozó volt, aki rendszeresen kikezdett a női taní­tványaival. Világhí­rű jógik, hindu és szikh guruk, sámánok, ayahuasca curanderok egész seregével lehetne folytatni a sort.

És aki azt hiszi, hogy csak a keleti taní­tók érintettek: az gondoljon a katolikus egyházat megrengető szexuális abúzus botrányok sorozatára. Hí­res nyugati teológusokat, papokat, püspököket, protestáns prédikátorokat, zsidó rabbikat is lehetne sorolni, akik, miközben a maguk területén elismert spirituális tekintélyek voltak, közben a magánéletükben bántalmazókká váltak.

Az ember néha nehezen rakja össze, hogy vajon hogyan képes valaki hihetetlenül mély bölcsességeket megfogalmazni és átadni, egész generációk életét változtatni meg a spirituális taní­tásaival – és eközben csúfosan kudarcot vallani akkor, amikor emberként kellene helytállnia hétköznapi szituációkban. Például nem kihasználni sérülékeny és hiszékeny fiatalokat, akik valami bizonyosságra vágynak ebben a totálisan kaotikus világegyetemben.

Hogy lehet, hogy Alan Watts, aki olyan lebilincselő hitelességgel tudott beszélni az egó illúziókból szőtt fátylairól, közben alkoholista és kényszeres nőcsábász volt? Vagy Paul Tillich protestáns teológus, aki borzongatóan szép megfogalmazásait adta a szentségnek, rendszeresen kikezdett a női taní­tványaival a teológiai kurzusokon? Vajon ők mind áltaní­tók, sarlatánok lettek volna, hamis próféták, akiknek az összes taní­tását ki kell dobni az ablakon?

Nem hinném.

A hí­vők gyakran tagadással vagy bagatellizálással reagálnak: nehezen fér bele a mesterről alkotott képükbe, amit megtudtak róla. A külső szkeptikusok pedig hajlamosak démonizálni: ez egy cinikus pénz- és szexéhes sarlatán, csak a hülye nem látja.

De a valóság gyakran nem ilyen egyszerű. Szembe kell néznünk azzal a félelmetes ténnyel, hogy a hiteles spirituális bölcsesség nem mindig jár együtt jellemmel és érzelmileg érett személyiséggel. Erre részben magyarázatot adhat a spirituális lehasí­tás (spiritual bypassing) jelensége: sok ember számára a nyomasztó lelki problémáiból egy könnyű kiutat jelentenek a spirituális taní­tások. Nem kell foglalkoznom a feldolgozatlan traumáimmal, nem kell dolgoznom a megtagadott érzelmi szükségleteimmel, a kí­nzó magányommal, az önértékelési problémáimmal, a függőségemmel: hiszen mindez csak illúzió. Egyszerűen csak le kell nyomnom az egómat, oszt minden jó lesz. Hát nem lesz minden jó.

Egy másik magyarázat a kulturális különbségekre vezethető vissza. Számos olyan keleti vagy őslakos dél-amerikai taní­tó, sámán van, akik a maguk kulturális közegében nem válnának feltétlenül ragadozóvá. Viszont a nyugati civilizációval való találkozás felkészületlenül éri őket. Kihozza belőlük a legrosszabbat: a mohó pénzéhséget és a szexuális ragadozást.

De a leginkább veszélyes tényező az mindig a hatalom és a tekintély maga. Amikor valaki ezekből túl sokat kap egy olyan közösségben, aminek ő a karizmatikus vezetője, az többnyire visszaélésekhez vezet. Még ha nem is mindig a legrosszabb értelemben. De az ember, bár szerezhet belátásokat akár a legmélyebb bölcsességekre, alapvetően korlátolt, gyarló lény. Az őt körülvevők rajongása könnyen a fejébe szállhat és elhiheti, hogy neki igenis jár, hogy luxuskocsival járjon. Hogy lefeküdjenek vele azok, akiket megkí­ván. Hiszen ő már annyira emelkedett, hogy ezt is megengedheti – és ez is csak taní­tás az ego leküzdéséről, még használ is vele. És ő már van azon a szinten, ahol akár alkoholizálhat vagy cuccozhat büntetlenül, hiszen ő felette áll már a függőségnek. Felette áll már mindenféle emberi mércének, amivel másokat megí­télnek.

Hát nem áll felette.

A #MeToo korszakban egyre többet beszélnek a spirituális közösségeket átszövő szexizmusról és abúzusról. Bálványok dőlnek le, csontvázak esnek ki a szekrényből. Nem csak a nyugati keresztény egyházakban, de a keleti tanokat követő spirituális mozgalmakban is.

És aki azt hinné, hogy az ilyen jellegű kihasználás csak a buta vallásos és ezospiri hiszékenyeket fenyegeti: nem í­gy van. A tudomány, az akadémia fellegváraiban éppúgy jellemző a tekintélyelven alapuló testi-lelki kizsákmányolás. Bizony, az ateizmus és a tudományos szkepszis sem jelentenek automatikus felmentést vagy védőburkot. A nyugati gyógyászat, az orvosok, a pszichiáterek, a pszichológusok sem mentesek: rengeteg sztorit lehet hallani arról, hogy diplomás terapeuták hogyan élnek vissza a klienseik, pácienseik bizalmával.

Bálványok dőlnek le – és ez szerintem jó. Megindult egy megtisztulási folyamat. És ezt a megtisztulást mindenhol azok az emberek – főleg bátor nők – indí­tják el, akik nem hajlandók többé szemet hunyni, meghunyászkodni, spongyát dobni rá. Akik megtanulják meghúzni az egészséges határaikat, amiket nem hajlandók feladni még akkor sem, ha egy karizmatikus mester, terapeuta, sámán, jógi, guru, professzor stb. erre kéri az ego meghaladása vagy valami más nevében.

(Helyesbí­tés: a cikk korábbi verziójában Sasaki helyett Suzuki Roshit í­rtam, ezt javí­tottam.)

Volt idő, amikor vágytam arra, hogy minél többen olvassanak.
Ma már úgy gondolom, hogy inkább olvassanak kevesebben – de értsenek meg többen, jobban.

Ha ví­z lennék, akkor nem lennék folyó, ami áthömpölyög a városon, és pazarló, finnyás tömegeknek szolgálják fel műanyagpalackokban és sörösdobozokban.

Inkább lennék tiszta vizű forrás a hegyekben, kút a sivatagban.
A szomjazó vándor vizet merí­thet belőle, és megpihenhet a fák árnyékában.
Aki nem szomjas, az pedig békével továbbáll. Remélhetőleg anélkül, hogy szemetet hagyna maga után.

„Az emberek azt hiszik, hogy a molekulák tanulmányozása tudomány, az elme tanulmányozása viszont süketelés,” jelentette ki Bessel van der Kolk pszichiáter, a trauma-gyógyí­tás nemzetközileg egyik legelismertebb szaktekintélye Denverben, a pszichedelikus tudomány konferenciáján. Amit egyébként soha nem látott érdeklődés övezett: összesen 11 ezer ember vett rajta részt.

Van der Kolk előadása paradox módon éppen arról szólt, hogy milyen í­géretes egy molekula, az MDMA alkalmazása a poszt-traumatikus stressz rendellenesség (PTSD) kezelésében. Immár a 3. fázisú klinikai vizsgálatok is alátámasztották azt, amit korábban csak underground terapeuták és lelkes pszichonauták állí­tottak nagy meggyőződéssel: ez a szer bizony forradalmasí­thatja a PTSD kezelését. Hiszen a PTSD más kezeléseknek ellenálló formáinál is sikerült jelentős eredményeket felmutatni.

Az MDMA-t egyébként az illegális Ecstasy tabletták hatóanyagaként ismerhettünk korábban. Bár a 80-as években í­géretes eredményeket értek el vele pszichoterapeuták, az államok mindent megtettek annak érdekében, hogy a drogellenes háború részeként teljesen eltüntessék és kiirtsák az emberi civilizációból. Szerencsére sikertelenül. Hiszen, mint kiderült, ugyanaz a szer, ami a partik és fesztiválok egyik kelléke, emberek sokaságának életét mentheti meg, ha gyógyszerként alkalmazzák.

Bár felnőttként is érhetnek minket traumák, a legtöbb trauma a családnál és a kötődések rendszerénél kezdődik, mondta el van der Kolk. A traumák hozzájárulnak a később érzelemszabályozással, önértékeléssel, agresszióval stb. kapcsolatos problémák kialakulásához.

Az MDMA növeli a saját magunkkal szemben érzett együttérzést, saját magunk elfogadását. A félelem hasznos – de amikor a félelemközpontunk folyamatosan bekapcsol, ha kell, ha nem, az önpusztí­tóvá válik. Ez történik a PTSD következtében. Az MDMA viszont, többek között, éppen a félelem-központra fejti ki gátló hatását.

Az MDMA-t nem kell rendszeresen szedni, mint a legtöbb pszichiátriai gyógyszert. És nem is csupán egy pirula lesz, amit a pszichiáterek tüneti kezelésre í­rnak fel. És önmagában nem gyógyí­t meg senkit az sem, ha egy buliban bedob egy eki-tablettát.

A gyógyszert csupán 2-3, néhány órás pszichoterápiás ülés során kell használni, két terapeuta kalauzolása mellett, majd az élményeket további, szermentes üléseken feldolgozni. A szer lehetővé teszi, hogy pszichoterápiás ülések keretében a traumatikus élményeket anélkül dolgozzák fel, hogy az egyén érzelmileg túlterhelődne és újra-traumatizálódna (ez korábban akadályozta a terápia eredményességét). Így tehát a klinikai vizsgálatok szerint az MDMA és pszichoterápia kombinációja minden mérték szerint jobban teljesí­tett, mint a szimpla beszélgetős pszichoterápia.

Ez a történet több tanulsággal is rendelkezik.

Egyrészt mutatja a szemellenzős drogellenes háború korlátoltságát, ami a tudatmódosí­tó szerekben kizárólag rosszat, ellenséget lát. Szembe kell nézni azzal, hogy gyakran ugyanazok a szerek, amiket emberek bulizáshoz, relaxációhoz stb. használnak, bizony komoly gyógyászati és tudományos potenciállal rendelkeznek. És életeket menthetnek.

Másrészt mutatja azt is, hogy nem lehet legyinteni arra, amikor egy szer terápiás potenciállal rendelkezik, akár tradicionális, hagyományos gyógyí­tók és sámánok, akár földalatti segí­tők, terapeuták tapasztalatai szerint. Nem kell persze kapásból elfogadni – de a cinikus vállrándí­tás, az ellenséges tagadás helyett érdemes kutatásokat folytatni. Mert azok akár a szkeptikusok számára meglepő eredményekkel járhatnak. És egyben helyrerakhatják a tévedéseket is, mint például a mikrodózis esetében, amiről egyre inkább az derül ki, hogy a hatása – placebo-hatás.

Végül, kanyarodjunk vissza az idézethet, amivel a cikkemet kezdtem. Miszerint az emberek azt hiszik, a molekulák kutatása tudomány, az elme kutatása pedig süketelés. Van der Kolk arra mutat rá, amit én is hosszú évek óta próbálok átadni a Drogriporteren: az ember a fontos, nem csak a drog. Az, hogy vajon az ember mit hoz magával, milyen behatások érték, egészen az anyja méhétől kezdve. Hogy milyen célból és elvárásokkal, milyen környezetben, milyen közösségben használja a szert. És ezek a tényezők határozzák meg, hogy egy szer éppen hasznos vagy káros, jótékony vagy ártalmas szerepet tölt be valaki életében.

Ha ezekre a tényezőkre legalább annyi figyelmet fordí­tanánk, mint a molekulákra és az idegsejtekre, a börtönökre és rendőrökre, akkor sokkal jobban megérthetnénk azt, hogy miért és hogyan reagál úgy az elménk a valóságra, ahogy. És mit tehetünk, hogy másként reagáljon rá.

Fontosnak tartod, hogy ilyen témákról a magyar közönség is értesüljön? Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/

Ez a poszt a 444 blogon is megjelent: https://drogriporter.444.hu/2023/07/12/az-mdma-gyogyszer-lesz-de-nem-csak-a-molekula-a-lenyeg