Péter Sárosi

„Héhé nono” – ezzel a fenyegető felkiáltással nyomatékosí­totta egy anyuka a játszótéren a rosszallását amiatt, hogy két sötétbőrű fiatalember egymást fényképezte a gödöllői főtéren, háttérben a játszó gyerekekkel.

A közösségi médián alig pár óra alatt valóságos morális pánik alakult ki, amelynek részeként egyes hozzászóló „szakértők” már azt is tudni vélték, hogy arab emberkereskedők mérték fel a terepet, hogy fehér bőrű gyerekeket hálózzanak be. Az ellenzéki érzelmű népbí­rósági ülnökök sem maradtak el tőlük: szerintük a „patkány Fidesz telepí­ti be a legális migránsokat”.

A lincshangulat még azután is alig csillapodott le, hogy kiderült: két indiai sportoló fiatalemberről volt szó, akik egyszerűen csak úgy gondolták, a verseny előtt edzenek egyet és ezt megörökí­tik.

Hát rosszul gondolták: nem tudták, milyen országba is tévedtek…

Tudjátok, ha mindez mondjuk az afrikai dzsungelben történik, ahol az egyik csimpánzcsalád tagjai ellenséges gesztikulálással és rikoltással próbálják elriasztani a másik, területükre tévedt csimpánzcsalád tagjait – hát nem szólnék egy szót sem. De hogy két barna bőrű fiatalember ártatlan fényképezkedése ilyen masszí­v interkulturális konfliktussá terebélyesedik, a 21. század második évtizedében Európa közepén, Magyarországon – az bizony óriási szégyen.

Nagyon sokat elmond arról, hogy a magyar nép milyen mentális állapotban leledzik. Mint ahogy nagyon sokat elmond egy másik, szintén nemrég előfordult eset. Amikor egy nőt a volt férje úgy tudta az autójába tuszkolni a nyí­lt utcán, hogy azt mintegy száz fős tömeg végignézte: de áldozat hiába kiabált segí­tségért. Senki sem avatkozott közbe.

Az egyik esetben egy teljesen fiktí­v veszélyhelyzet kapcsán születtek teljesen felesleges és túlbuzgó reakciók. Tömeghisztériát keltve. Mí­g a másik esetben egy teljesen reális veszély és ártalom SEM érte el a járókelők ingerküszöbét. Ja, csak megerőszakolnak egy nőt, nincs itt semmi látnivaló, biztos csak házastársi perpatvar.

Nagyon nehéz ebben nem látni azt a hosszú évek óta folyó, szí­vós és szisztematikus agymosást, amelynek a magyar társadalmat kitették a médián és utcai hirdetéseken keresztül. Irdatlan pénzek mentek el arra, hogy meggyőzzék az embereket: folyamatos veszélyben vannak a sötétbőrű bevándorlóktól, és persze a pedofiloktól, akik ugye, a propaganda szerint, többnyire melegek. És ebből az emberek elméjében egy óriási katyvasz keletkezett: vörös felkiáltójelek villannak fel és vészcsengők indulnak be már attól is, hogy valamilyen kisebbség tagját meglátják.

Ezzel szemben ugye a családon belüli erőszak témáját jellemzően lekeverik és elbagatellizálják: ez a probléma nem került fel még a problémák térképére sem. A család, a házasság ugye, az Szent, ott nem fordulhat elő baj. Holott valójában a statisztikákból is tudjuk: a nők, a gyermekek a leginkább a családon, helyi közösségen belül válnak áldozattá. Olyanok által, akiket ismernek.

Szóval nagy gondok vannak itt a fejekben, kedves honfitársaim. És ezért elsősorban nem az egyes polgárok felelősek, hanem azok, akik évek óta bombázzák az elméjüket a mérgező, hazug, félelemkeltő üzeneteikkel a fantomellenségekről.

Tényleg ilyen országban akarunk élni?

Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Ha igen és megtehed, kérlek, támogasd a munkámat: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Nem azok a beszédeim igazán hasznosak a lelkigyakorlatozók számára, amelyek engem utólag elégedettséggel töltenek el,” mondta Musto Péter, a nemrég elhunyt magyar jezsuita szerzetes, népszerű lelki taní­tó, meditációs elvonulások vezetője. „Hanem azok, amelyek közben a résztvevők észrevették, hogy én is úton vagyok, én sem vagyok több náluk, én sem tudok mindent jól kifejezni.”

Milyen érdekes, hogy ugyanaz a szelí­d, szemlélődő, szerény hozzáállás jellemző azokra, akik képesek voltak megtalálni a saját belső csendjüket – világnézettől, vallástól, származástól, kultúrától függetlenül.

És eközben megtaláljuk ugyanazt a dogmatikus szőrszálhasogatást, felfuvalkodott hittérí­tői buzgalmat és arroganciát azoknál, akik valamilyen vallásba vagy ideológiába menekülnek a saját belső csendjük elől – világnézettől, vallástól, származástól, kultúrától függetlenül.

Bár nem ismertem és nem találkoztam vele, és nem mélyültem el a jezsuita lelki gyakorlatokban sem, amelyeket ő vezetett – amit tőle olvastam, hallottam, az alapján ösztönösen szoros lelki közösséget, rokonságot éreztem vele.

Egy olyan ember volt, aki számára a lelki elmélyülés és a társadalmi szolidaritás – a szegényekkel, az elnyomottakkal, a megbélyegzettekkel való együttérzés – nem egymás ellentéte volt. Nem is csupán egymás kiegészí­tése. Hanem egymásból következett.

„Számomra mindig fontos volt jelen lenni ott, ahol vagyok. Életem során ez minden gondolkodásnál, ténykedésnél fontosabbnak bizonyult,” mondta Musto. A ténykedése ideje lezárult – de az örök jelenléte velünk marad.

Nyugodjon békében!

Én vagyok a Hell jegeskávé Andi kezében.

Hetyke, betyáros magyar virtussal sziporkázom az itáliai napfényben. A 62 méteres új luxusjacht fedélzetén, amit az orosz oligarchától béreltek. Magyar adóból. Mert megérdemlik. És megérdemelnek engem is.

Andi persze megengedhetné magának a legdrágább koktélokat is. A személyzet egyetlen szavára rittyentene neki bármilyen kávékölteményt. De mi is illene jobban egy ilyen kifinomult í­zlésű magyar asszonysághoz, mint én, egy pár száz forintos energiaital?

Előttem valahol ott van Capri szigete és a Villa Jovis, Tiberius császár egykori rezidenciája. Nem mintha a gazdáimat egy picit is meghatná ez.

Kultúra? Történelem? Az kit érdekel! Az nem jár a pénzhez. A lényeg, hogy két medence van ezen a hajón. Kettő vazze! Ilyen jachtja a római császároknak sem volt!

Tele vagyok koffeinnel, tele energiával. Alig várom, hogy szétáradjam Andi testében.

A fedélzetről egy szerény magyar gázszerelői bariton csendül fel: „Andi, hagyjál nekem is a kávéből.”

Andi sóhajt.

Ahogy itt ülök Andi kezében, több vagyok én, mint energiaital. Én vagyok ennek az egész új nerisztokráciának a szimbóluma.

A felkapaszkodottaké. A gyökérteleneké. A mohóké.

Egy életmódot képviselek. A magyar csodát: ahol gázszerelőből lehet milliárdos valaki. Nem kell hozzá műveltség, tudás, tehetség, kreativitás, nyitottság. Elég jókor lenni jó helyen, vagy jó ember alatt… ööö… mellett.

Legyetek bátorak!

Ne féljetek nyalizni, törtetni, könyökölni, helyezkedni, ájtatoskodni, besúgni, lelket eladni. És egyszer, talán egyszer, nektek is csurran-cseppen majd valami.

Na persze ilyen jacht nem, te hülye proli. Te csak fizesd tovább az adót! De talán egy ilyen dobozos energiaitalt legalább elkortyolgathatsz. És ha közben behunyod a szemed, álmodozhatsz róla, hogy eljutsz a Balatonra.

Sharon Salzberg meditációs oktató meséli, hogy régen egy burmai erdei kolostorban vett részt elvonuláson egy hí­res taní­tóval. A napok csendes meditációval teltek, és neki rendszeresen be kellett számolni a mesternek arról, mit tapasztalt a meditáció során.

Salzberg olyan elvárásokkal érkezett, hogy a meditációval majd felülemelkedik a hétköznapok nyomasztó érzésein és a saját gyermekkori traumáiban gyökerező szenvedésen. De a valóságban a meditáció során olyan mélységes mély szomorúság emelkedett a felszí­nre, ami valósággal letaglózta. Rendszeresen sí­rásban tört ki – majd elöntötte a szégyen és a düh, hogy ilyen gyenge és képtelen beváltani az elvonulásban rejlő spirituális lehetőségeket.

Szégyenkezésében próbálta letagadni és kicsinyí­teni a mester előtt, amit érzett. A mestert azonban nem tudta lóvá tenni. „Sokat sí­rsz?” – kérdezte szigorúan. „Gyakran,” ismerte el elvörösödve. „Nos, amikor sí­rsz, akkor sí­rj teljes szí­vedből,” felelte együttérző mosollyal a mester.

Nem elfojtani a fájdalmat, nem elrakni, bezárni valami fiókba, nem elzárkózni előle – hanem teljes szí­vből átélni – tudatosan jelen lenni és elfogadni. Nem akadálynak tekinteni, nem is kétségbeesetten elmerülni benne – hanem a kí­váncsi megfigyelés részévé tenni. A Középső Út, ahogy a Buddha mondta.

Milyen bölcs tanács ez. Mennyire ellentmond annak, amit sokan várnának egy spirituális taní­tótól. Hogy mondja azt, a szomoruság csak illúzió és hessegesse el, mint valami legyet. Lépjen át a földi, gyarló emberi érzelmeken és gyorslifttel rögtön szálljon a mennybe. Ebben a hamis reményben fordulnak tömegek meditációhoz, jógához, LSD-hez.

Hát nem. Nem lehet kicselezni a sorsot. Nincs kerülőút, nincs gyorslift: csak keresztül vezet az út. Keresztül a fájdalmakon, félelmeken és szomorúságon.

(notes to myself)

Szobor: https://www.artsy.net/artist/tong-liang-hsieh

Buborék-nyitogatás.

Én csak í­gy nevezem magamban azt, amit az utóbbi években próbálok tenni az oldalon. Kibontani, feltárni a buborékokat – átlátszóvá és átjárhatóvá tenni őket, és megtalálni a közös többszöröst. Megtalálni azokat az értékeket, amelyek a buborékokon túl összekötnek bennünket.

Volt idő, amikor szinte kizárólag drogokkal, drogpolitikával kapcsolatos cikkeket í­rtam. Nem is keveset. Ami fontos – de egy idő után úgy éreztem, hogy felépí­tettem egy buborékot. Amely egy viszonylag szűk réteget ér el – és ami még fontosabb: érint meg.

És az elmúlt években egyre többet í­rtam más témákról is. Amit persze a drog-nerd olvasóközönség egy része nehezményezett. De annál több új embert értem el – és, ami fontosabb, érintettem meg, akiket egyébként a drogtéma hidegen hagyott. És akik utána mellesleg nyitottabbá váltak a drogpolitika terén megfogalmazott üzeneteimre is.

Írok közéleti, politikai, pszichológiai, spirituális (a szó nemes értelmében) témákról. Foglalkozom a nemiséggel, a szexualitással. Azzal, hogy miként lehet párbeszédet teremteni világvallások között. Hogy mit jelent férfinak és nőnek lenni a 21. században. Hogy miként viszonyul egymáshoz kisebbség és többség. Hogy miért fontos a társadalmi szolidaritás. Hogy mi a közös az élményekben, amelyeket középkori misztikusok és modernkori pszichonauták átéltek. Hogy a drogfüggőség miként gyökerezik ugyanazokban a feldolgozatlan traumákban, amelyek egyébként még a legkülönfélébb testi-lelki-társadalmi nyavalyáinkban is manifesztálódnak.

Sokan még mindig nem tudják hová tenni ezt az oldalt. A drog-buborék egyes lakói nem értik, minek kell bármi másról í­rni. A spiri-buborék egyes lakói megrökönyödnek, hogy például LMBTQ témákkal is foglalkozom. A politikai buborék egyes lakói fanyalognak a spirituális és pszichológiai témáktól.

De mégis, úgy érzem, hogy ezzel a stratégiával jóval többet értem el, jóval több elmét és szí­vet nyitottam meg, mint az egy-ügyű stratégiával valaha.

Ezek a témák nem valami zavaros, tudathasadásos eklektikát képeznek – hanem ugyanannak a holisztikus szemléletnek a szerves részei, amelyek meghatározzák a világlátásomat. Belőlem fakadnak – és csak úgy tudok hitelesen, őszintén és jól í­rni, ha azt adom vissza, ami a szí­vemből jön. És nem pedig gyakran egymásnak is ellentmondó elvárásoknak próbálok megfelelni.

Mi emberek biopszichoszociális és spirituális lények vagyunk. Egyik dimenzió nélkül sem vagyunk teljesek.

Jásdi István borász publicisztikában szólalt fel az ittas járművezetőkkel szembeni zéró-tolerancia ellen. Szerinte, idézem,

„a bor ezer éve része európai kultúránknak, étkezésünknek és társas életünknek. Az alkoholizmus és a drogfogyasztás ellenségünk.”

Nos, lehet, hogy meglepő: de az alkohol is drog. Éppúgy a központi idegrendszerre fejti ki tudatmódosí­tó hatásait, mint a fű vagy a kokain. A drogok szokványos kategorizálásában a depresszáns drogok közé sorolják – bár vannak stimuláns hatásai is.

Szembeállí­tani az alkoholt „a” drogfogyasztással – nem lehet. Az alkohol-fogyasztás = drogfogyasztás.

Abban persze igaza van, hogy a probléma nem a mértékletes fogyasztással van, hanem a függőséggel (alkoholizmussal). De ez minden más drog esetében is í­gy van.

Önmagában az, hogy az alkohol része az európai kultúrának, még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen áldásos. És önmagában az, hogy mondjuk a kannabisz fogyasztása a huszadik század előtt Európában kevéssé volt elterjedt, még nem jelenti automatikusan azt, hogy rosszabb, károsabb, mint az alkohol-fogyasztás. Mi több, jelenleg minden mérce szerint az alkohol fogyasztása jóval súlyosabb közegészségügyi és társadalmi ártalmakat okoz, mint a legtöbb illegális szer fogyasztása.

Egy csomó más is van, ami eredetileg nem volt ezer éve része az európai kultúrának – kávé, selyem, finomí­tott cukor, különféle fűszerek – és mégis, ma már részévé vált az európai kultúrának.

Ami pedig a zéró-toleranciát illeti: én nem pártolom, amikor arról van szó, hogy önmagában bárkit is büntessünk vagy diszkrimináljunk azért, amit a saját testébe juttat. Például nem szabadna büntetni azokat sem, akik füvet szí­vnak.

De az autóvezetés már más tészta. Valóban vannak olyan országok, ahol a határt nem a nullánál húzzák meg. A WHO szerint tapasztalt vezetőknél 0,05%, kezdő vezetőknél 0,02% a maximum. De hozzáteszik, hogy még a nagyon alacsony véralkohol-szint is növelheti a balesetek kockázatát.

Magyarországon, ami jelenleg a világelsők közé tartozik az alkohollal kapcsolatos megbetegedések és halálesetek tekintetében, én jóval fontosabb feladatokat látok, mielőtt egyáltalán még meg lehetne fontolni a határ módosí­tását. A zéró-tolerancia 2008-as bevezetése óta jelentősen csökkent az ittasan elkövetett közúti balesetek száma. Ezt a pozití­v trendet nem tenném kockára egy átgondolatlan módosí­tással.

Viszont komoly társadalmi párbeszédre lenne szükség arról, hogy miként lehetne megváltoztatni a társadalom hozzáállását az alkoholhoz – és a függőségekhez úgy általában. Hogy mi ebben az állam, és mi ebben az alkoholipar felelőssége. Hogyan lehetne felépí­teni egy korszerű, humánus addiktológiai ellátórendszert. Miként lehetne biztosí­tani, hogy akinek segí­tségre van szüksége, az megbélyegzés nélkül megkapja azt. Hogy ne a fogyasztás-maximalizálás, hanem az ártalmak csökkentése legyen a középpontban.

„Drogos RTL Klub-figura hergeli a reggeli bulvár műsorukban az embereket,” harsogja az Origo nevű, egykor szebb napokat megélt kormánypárti lap. Így vezetik fel azt a hí­rt, hogy az RTL Klub műsorába meghí­vták Dietz Gusztáv sportolót arról beszélgetni, hogy meghalt az Euphoria cí­mű amerikai sorozat egyik szí­nésze, Angus Cloud.

„Drogos” – gagyog s ragyog. Nem érdekes, hogy Dietz Gusztáv éppenhogy pozití­v példa arra, hogy valaki felépülhet a függőségből és sportbajnok és szí­nész lehet. Hogy ő is elveszí­tette az édesapját, mint ahogy Angus Cloud is – és a veszteség, a gyász és a szenvedés vezette bele a függőségbe. Ha egyszer rád sütötték a bélyeget, akkor ott marad. Lóbálják, mint egy bunkósbotot, és letaglóznak vele, beletipornak a sárba.

Ezzel állunk szemben. Ezzel a sűrű, tömény rosszindulattal és sötétséggel. Ami nem elég, hogy gátlástalanul uszí­t és megbélyegez. De egyben zéró kegyeletet tanúsí­t még akkor is, amikor egy olyan megrázó tragédiáról van szó, mint egy fiatal, tehetséges szí­nész váratlan halála.

Nem kell persze szeretni az Euphoriát, mint sorozatot. Nem kell értékelni Angus Cloud – szerintem egyébként tényleg kitűnő – szí­nészi alakí­tását, vagy Dietz Gusztáv sportteljesí­tményét. Csupán egy csipetnyi együttérzés, egy csipetnyi emberség kellene, hogy ne bélyegezzünk embereket „drogosnak”. Egy csipetnyi – de sajnos az is hiányzik.

Pedig ha meglenne, akkor megértenék, hogy a drogokat használó emberek is – emberek. Nem lesz senki kevésbé ember, nem veszí­ti el az emberi méltóságát attól, hogy illegális szereket használt vagy használ.

Fivérek, nővérek, apák, anyák, feleségek, férjek, fiak, lányok, barátok és barátnők. Szeretnek és szeretik őket.

És senki sem kel fel reggel azzal a gondolattal, hogy drogfüggő lesz. Minden egyes túladagolásos haláleset mögött egyéni és családi tragédiák állnak. Nem pusztán egyéni kudarcok – mindannyiunk veszteségei, akik itt maradtunk. És minden egyes olyan történet, amiben valaki eredményesen éli túl a mélypontjait, mindannyiunk számára jó hí­r.

És ha egy társadalomból ez az alapvető szolidaritás hiányzik – ha egy országban aki bajba kerül, az nem együttérzésre, de megbélyegzésre számí­that – akkor az tényleg élhetetlen hellyé válik.

„A taní­tás olyan, mint a tutaj, ami átvisz a másik partra. A tutaj szükséges, de a tutaj nem a másik part. Egy bölcs ember, miután átért a másik partra, nem cipeli a hátán a tutajt.

Szerzetesek, a taní­tásom olyan, mint a tutaj, ami segí­thet nektek átkelni a túlsó partra, a születésen és a halálon túl. Használjátok ezt a tutajt arra, hogy eljussatok a túlpartra, de ne ragaszkodjatok hozzá, mintha a tulajdonotok lenne. Ne essetek a taní­tás csapdájába. Képesnek kell lennetek arra, hogy elengedjétek.”

A hagyomány szerint ezt taní­totta a Buddha, mint ahogy arról Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista taní­tó beszámol a könyvében.

Eszerint a taní­tás csupán egy eszköz arra, hogy leí­rjuk a valóságot. Ne téveszd össze a valósággal magával. A Holdra mutató ujj – nem a Hold. Az ujjra szükség van, hogy megtudjuk, merre van a Hold, de ha az ujjat összetéveszted a Holddal, soha nem fogod megismerni a valódi Holdat.

Mennyivel könnyebb lenne, ha ilyen nyitott elmével, ilyen körültekintéssel lennénk képesek minden taní­tást, minden ideológiát, minden hitrendszert megközelí­teni.

Ha nem a betűkhöz ragaszkodnánk, hanem a mögöttük megbúvó értelemhez.
Ha nem tekintélyek és bálványok lábánál hajbókolnánk, de tisztelettel meghajolnánk a belátás előtt.
Ha nem folytatnánk késhegyig menő vitákat dogmákról, viszont kitárnánk a szí­vünket a másik ember előtt.

(notes to myself)

Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelí­den.

Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

Radnóti Miklós, Tarkómon jobbkezeddel

(esti versek a drogriporterrel)

Tegnap megnéztem a Barbie cí­mű filmet.

Megosztja a közönséget. Fiatal lányok és nők tömegei zúdulnak a mozikba és rajonganak érte, mint feminista hitvallásért. Más nők szerint nem elég feminista: csupán a Mattel ügyes PR kampányát látják benne, hogy még több testképzavart okozó, szexista műanyag vackot adjanak el a kislányoknak. Eközben a macsó férfitársadalom nagy része frusztráltan fortyog és „woke” propagandáról kiabál.

Egyes férfitársaimat egészen hisztérikus reakcióra sarkallta a film. Például ott van a konzervatí­v amerikai véleményvezér, Ben Shapiro, aki 43 perces tirádában í­télte el ezt a „férfigyűlölő” filmet, aminek a végén babákat égetett el.

Muhaha. Bennek szüksége lenne egy jó terapeutára. Ez a film, bár a rendező szerint is feminista film – de semmiképpen sem „férfigyűlölő”. Még férfiszemmel sem tűnt annak. Bár a Ken babák lázadása kétségkí­vül felvonultatta és kigúnyolta a macsó sztereotí­piákat – de valójában ha valamiről, hát inkább arról szólt, hogy miért ártalmasak ezek a sztereotí­piák, pro- és kontra, férfinek és nőnek egyaránt.

A filmnek több szintje van – lehet egyrészt úgy nézni, mint egyszerű popcorn-majszoló közönségfilmet. De a független filmes háttérrel rendelkező rendező elrejtett benne ennél mélyebb szinteket is. Például gyaní­tom, a fiatalabb nézők egy része nem feltétlenül vágta a film elején az utalást Stanley Kubrick űroperájára, amikor a kislányok Richard Strauss zenéjére összetörik a régi babáikat. És ennek filozófiai mondanivalóját.

De ettől még az üzenet átjön a hasonló referenciák felfejtése nélkül is: a film eléri a népnevelő célját. Közérthetően ad át olyan „agyas” üzeneteket is, amelyekkel eddig leginkább feminista teoretikusok í­rásaiban lehetett találkozni. Ott van például az anyuka monológja arról, hogy a nőknek milyen egymásnak ellentmondó elvárásoknak kell megfelelniük egy férfiközpontú társadalomban. És ami valószí­nűleg mélyen rezonált a női nézőközönség lelkével. Még akkor is, ha eddig ezt nem tudták ilyen cizelláltan megfogalmazni.

Kimondottan tetszett az egzisztenciális válságba került Barbie motí­vuma és Odüsszeiája is. Ahogy a rózsaszí­n műanyagélet felszí­nes vidámságába belerondí­t a halál, az elmúlás gondolata. Ami szembesí­t az eddigi referencia-pontok ingatagságával és az örökzöld, nyugtalaní­tó kérdés feltevésére ösztönöz: ki vagyok én?

Egyet tudok érteni azokkal a kritikusokkal is, akik szerint a film gyengesége, hogy nem megy elég mélyre. Például nem bontja ki eléggé a Barbie-ideál által keltett testképzavar jelenségét. És nem viszi végig a kapitalizmus-kritikát, amit az iskolás lány egyébként szépen megfogalmaz a film elején: nem kritizálja eléggé azokat a társadalmi egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amik eleve oda vezetnek, hogy öltönyös-nyakkendős dúsgazdag fehér férfiak tanácsa döntse el, mit lehet és mit nem lehet egy nőnek (a Mattel valódi igazgatója tényleg egy őszülő halántékú pasi).

De ezen korlátoltságok mellett is azt gondolom, hogy egy fontos, társadalomformáló filmszatí­ra született. Ami görbetükröt mutat az egész társadalmunknak, és egy sor kényelmetlen kérdést vet fel arról, mint jelent ma nőnek és férfinek lenni. És hogy ez, tetszik nem tetszik, változik. Hála Istennek!