Péter Sárosi

Akárcsak az égitestek, mi emberek is úgy közeledünk egymáshoz és távolodunk egymástól, egymás gravitációs vonzásában és taszí­tásában. Kapcsolatban lenni valakivel: megtalálni az egyensúlyt a vonzások és taszí­tások eme kölcsönösen épí­tő játékában. Anélkül, hogy az egész kényszeres, zéró-összegű játszmává alakulna át. A birtoklás és ellenőrzés játszmájává, ahol győztesek vannak és vesztesek.

Rilke, az osztrák költő, kinevette azokat, akik szerint a házasság célja az, hogy két ember között feloldja és lerombolja a határokat. „Sokkal inkább az a jó házasság, amelyikben mindegyik a másikat teszi meg egyedülléte őreként, és í­gy a másikat az adható legnagyobb bizalommal tiszteli meg,” í­rja.

Nem csak a házasságra igaz ez. Bármilyen tartós emberi kapcsolatban a távolságot éppúgy tisztelni és becsülni kell, mint a közelséget. Hiszen, mondja Rilke, csak úgy tudod igazán értékelni a másikat a maga teljességében, ha néha kicsit eltávolodsz tőle. Ha madártávlatból szemléled, és a széles ég vászna előtt tárul eléd a másik ember, a maga teljes pompájában.

A közelengedés és a távolodás eme finom játékát játszuk hát mindannyian. Ki jobban, ki rosszabbul, attól függően, hogy mit tanultunk meg erről a játékról születésünk óta. Csapongó lepkék a lámpafényben – bódultan járjuk a magunk táncát. Egyesek túl közel kerülnek a fényhez és égett szárnnyal hullanak alá, mint Ikarosz. Mások rettegve maradnak a külső hideg sötétben: az ő sorsunk sem különb. Elfelejtenek élni. És vannak, akiknek sikerül szinkronba kerülni.

Egy hosszútávú emberi kapcsolat, ahol a felek nem képesek meghúzni a saját határaikat, éppúgy kudarcra van í­télve, mint az, ahol nem tudják tiszteletben tartani a másik határait. Ott a kapcsolatban résztvevők, mint két párhuzamos egyenes, együtt futnak a végtelenbe, de soha nem találkoznak igazán.

Hiszen ahhoz, hogy jelentést és örömet találj egy emberi kapcsolatban, meg kell tanulnod örömet találni a saját magaddal való együttlétben – az egyedül-létben.

(notes to myself)

„Dehogy adok neki pénzt, még majd piára vagy drogokra költi,” mondják sokan az utcán, aluljáróban kéregetők láttán.

Valóban megvan az esély arra, hogy az apróm végül arra lesz felhasználva, hogy az illető szétcsapja magát. De ha ilyen nyomorúságos körülmények között élnék, lehet, hogy én is arra költeném azt a kis pénzt, ami bejön. Mert annyit úgysem kapnék, ami elég lenne ahhoz, hogy kilépjek a nyomorból.

Amit sokan nem értenek, hogy bizonyos körülmények között a kannás bor vagy a szintifüves cigi nem az örömről és kicsapongásról szól. Hanem a túlélésről. A fájdalom, a szégyen, a kétségbeesés elfojtásáról.

Hogy racionálisabb lenne, ha inkább kajára költené? Hogy majd te inkább kaját veszel neki, nem pénzt adsz? Ha ételt kér, rendben. De hogyan veszed a bátorságot, hogy előí­rd neki, mi a racionális? Hiszen abban a helyzetben, ott, az utcán, másfajta racionalitás diktálja a döntéseket, mint a kényelmes középosztálybeli egzisztencia védősáncai mögül.

Hogy jobb lenne, ha nem pusztí­taná magát? Persze. De önmagában attól, ha kivennéd az életéből a piát vagy más szert, attól még nem lenne neki jobb. Azt kell megnézni, honnan jön a szenvedés.

Az otthontalanságból. A kirekesztettségből. A magányból. A megnemértettségből. A feldolgozatlan gyermekkori traumákból. Az utcai létezés folyamatos készenléti stresszéből. A társadalom lenézéséből. Az önutálatból. Abból, hogy az ember, akit kudarchalmazként kezelnek, maga is elfelejt emberként tekinteni magára. És úgy is fog viselkedni, mint egy kudarchalmaz.

Vajon ebből tudsz neki kiutat kí­nálni, az okoskodás és í­télkezés helyett?

Bizonyára az egyénnek is van felelőssége abban, ahogyan él. De abban, hogy tömegek élnek a társadalom perifériáján, mélyszegénységben, otthontalanságban, magányban – abban bizony nekünk is óriási felelősségünk van. Nekünk, mint társadalomnak.

Az immunrendszerünk nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy túléljünk. Semlegesí­ti a kórokozókat, az idegen anyagokat.

Jó esetben a testünk védekező mechanizmusa egyensúlyban van: meg tudja különböztetni, mikor és mitől kell megvédeni bennünket, és mikor kell hagyni a változást.

De ha legyengül: akkor bizony az egész szervezetünk működése veszélybe kerül. Mint ahogy akkor is, ha túlságosan érzékennyé válik, és olyan sejteket is megsemmisí­t, amiket nem kéne.

A lélek is rendelkezik immunrendszerrel. Ez a rendszer már a fogantatásunk óta alakul, fejlődik. Megtanuljuk, hogyan húzzuk meg magunk körül az egészséges határt. És megtanuljuk azt is, hogy mikor kell közel engednünk magunkhoz másokat. Ha a lelki immunválaszaink bármelyik irányban kilengenek, akkor éppúgy veszélybe kerül az egyensúly.

Márpedig sajnos nagyon gyakori, hogy valaki nem képes meghúzni az egészséges határait. Mert kisgyerekként azt tanulta meg, hogy amennyiben teret enged a saját belső szükségleteinek, és amennyiben kifejezi az érzéseit, az indulatait: akkor elveszí­theti azoknak a szeretetét, gondoskodását, akik a legfontosabbak a kis mikrokozmoszában.

És van olyan is, amikor azt tanuljuk meg, hogy amennyiben közel engedünk magunkhoz másokat, amennyiben sérülékenynek mutatkozunk, akkor tálcán kí­náljuk a lehetőséget, hogy bántsanak minket. Így aztán tüskéket növesztünk és elriasztunk magunk mellől mindenkit, aki van olyan botor, hogy kí­sérletet tegyen rá, és behatoljon a mikrokozmoszunk burkába.

Az elfojtott düh, a folyamatos kényszer a mindenkinek megfelelésre, a konformitásra, az elvárások kielégí­tésére: éppúgy a lelki védekező rendszerünk működési zavarát mutatja, mint az, amikor valaki irracionális dühkitörésekkel riasztja el az embereket.

A test és a lélek nem teljesen elszigetelten működik: testi és lelki nyavalyáink gyakran nagyon is összefüggenek egymással. És gyakran áll mögöttük a védekező-rendszerünk torz működése.

De nem csak az egyén szintjén igaz ez: hanem a társadalom, a kultúra szintjén is. Jó esetben egy társadalom védekező-mechanizmusokkal rendelkezik például a Hatalom visszaéléseivel szemben. Beépí­tett zsarnokság-elhárí­tó mechanizmusok indulnak be, ha bizonyos alrendszerek öncélúan és önkényesen, a közjó figyelembe vétele nélkül kezdenek el működni. Ha lenyúlják a közpénzt, ha bekebelezik a különféle független intézményeket, ha cenzúrázzák a véleménynyilvání­tást, a sajtót.

De amikor egy társadalom súlyos, feldolgozatlan kollektí­v traumáktól szenved, akkor ezek a mechanizmusok akadoznak, elhalnak. A társadalom megbetegszik. A polgárok nem képesek meghúzni az egészséges határaikat, mindent átitat az apátia és bénultság. A kollektí­v immunrendszer, ahelyett, hogy a visszásságok és önkényességek ellen lépne fel, a saját polgárai ellen fordul.

Végtelenül szomorú látvány egy egyén lassú önpusztí­tása. De ennél is szomorúbb, amikor egy egész társadalom pusztí­tja magát. És ahogyan a test és a lélek között sincsen hermetikusan elválasztó határ, úgy nincsen ilyen határ az egyén és a közösség működése között sem. Az egyén felépüléséhez mindig szükség van a közösségre – és a közösség felépüléséhez az egyénekre.

Tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren? Adnak neked valami fontosat? Akkor kérlek, Te is adj valamit – ha teheted, állí­ts be bármilyen összegű adományt a Drogriporternek: https://drogriporter.hu/tamogass/

„Hagy segí­tsek neked, különben meg fogsz fulladni,” mondta kedvesen a majom, majd biztonságosan a fa ágára helyezte a halat.

Gyakran ez történik velünk, emberekkel is.

Bizonyára Te is voltál már Hal. Akivel valaki más megpróbált jót tenni – de közben valójában csak a saját kis szűkös látószögéből volt képes felfogni azt, hogy neked mire is van szükséged. Magából indult ki. Eljutott odáig, hogy empatizáljon veled – de odáig már nem, hogy igazán bele tudjon helyezkedni a perspektí­vádba. Nem volt képes megérteni a helyzetedet. Túl könnyen alkotott í­téletet csak azért, mert eltöltötte a saját jóságának arrogáns tudata.

És bizonyára voltál már Te is Majom. Amikor azt hitted, hogy megmenthetsz valakit. Amikor szinte tálcán kí­náltad a megoldást valakinek, aki bajban volt. Meg akartad oldani a helyzetét. És aztán értetlenül és sértődötten álltál, amikor a másik nem kért a rá tukmált segí­tségedből. Mert nem értetted meg, hogy miben van. Hogy honnan jön. Hogy mi történt vele. Ami magyarázza, hogy miért nem képes meghozni azt a döntést, ami számodra kézenfekvőnek tűnt.

Olyan könnyű kí­vülről megoldani mások baját. Olyan könnyű megmondani a frankót. De igazán odafigyelni a másikra. Valóban megérteni, felfogni, hogy miben van. Az bizony nehéz. És hiába minden jószándék, ha az általad nyújtott támogatás nem találkozik az illető szükségleteivel, akkor úgy járhat, mint a hal, akit kiragadnak a ví­zből. Tátoghat és fuldokolhat a fene nagy megmentéstől.

Sajnos ez gyakran van í­gy a hivatásos segí­tőkkel is. Az állam ellátórendszerével. Akik olyan kényszerpályákra próbálják beterelni az embereket, amelyekbe éppúgy nem illenek bele, mint amikor az óvodás a kockát akarja átnyomni a kör alakú lukon, vagy a kört a kockán. Amikor a hajléktalan embert be akarják terelni a tömegszállóba, és csodálkoznak, hogy ellenáll. Amikor azonnal ki akarnak venni valamit az életükből – például a droghasználatot – anélkül, hogy megértenék, hogy annak mi a szerepe, az eredője az adott ember valóságában.

„A megértés a szeretet másik neve,” mondta Thich Nhat Hanh. Megértés nélkül nem ér semmit a segí­tőkészség, a sajnálkozás, az empátia és a jóindulat. Sőt, még árthat is.

Tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren? Akkor kérlek, ha megteheted, támogasd az oldalt egy havi adománnyal, nekünk iszonyú sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

1992 májusában egy Vedran Smailovic nevű csellista művész leült a szerbek által tönkrebombázott Szarajevó piacának romjai közé, és Albioni Adagio-ját kezdte el játszani. Éppen egy nappal korábban ugyanitt gránát csapódott be a kenyérért sorban álló emberek közé, huszonkét ember meghalt.

„Azt kérdezitek tőlem, hogy talán megőrültem-e, hogy csellózom egy háborús zóna kellős közepén,” vágott vissza az őt kritizálóknak. „De miért nem őket kérdezitek, hogy nem őrültek-e meg, hogy bombázzák Szarajevót?”

Idén márciusban bejárta a világot a videó, ahol egy ukrán csellista játszott Bachot az oroszok által tönkrebombázott Harkiv romjai között.

Van a gyásznak az a szintje, aminek a kifejezésére az emberi szó már nem alkalmas. A zene, ez az univerzális nyelv, ami túl van a hagyományos nyelv határain, még ilyenkor is kifejezi az emberi lélek legmélyén, a gyökereknél rejlő érzelmeinket.

A zene nem egyszerűen kétségbeesett lázadás egy értelmetlen és kaotikus világ sötétségével szemben. De egyben kristálytisztán szólal meg benne a humánum, a méltóság, a lélek összhangzata még akkor is, amikor az élet könyörtelenül elbánt velünk. A szférák zenéje.

Különös lény az ember. Ördögi gonosztettekre képes. De egyben arra is, hogy a legsötétebb gonoszságban fogant veszteséget átformálja teremtő, kreatí­v erővé. Fogod a leí­rhatatlan, zsigeri keserűségedet, fogod a szavakkal meg határozható, torkodat fojtogató szomorúságodat, fogod a szemedbe könnyeket idéző fájdalmadat – és szépséget formálsz belőle.

A fájdalom, ha eltemeted, ha elmenekülsz előle, akkor szenvedéssé dagad és elpusztí­t, mint a szennyes árví­z. Az elfogadott és feldolgozott fájdalom azonban szépséggé kristályosodik és ragyogó fényt áraszt a sötétségben is.

(notes to myself)

Félelem és reszketés Tusványoson.
Bayer Zsolti azt haluzza, hogy melegek kiabálnak és a gyerekeiért jöttek.
Csák kultuszminiszter arról vizionál, hogy a koreaiak a dzsungáriai rokonaiktól, a magyaroktól vették át a K-popot.
Azt nem tudom, milyen drogokat tolhatnak, de sajnálom őket, ha náluk ilyen a bulizás – nagyon félrecsúszhatott a set és a setting.
Mennyi elfojtott düh, mennyi eltemetett fájdalom – mennyi félelem a fájdalommal való szembesüléstől, ami aztán gyűlöletté és rosszindulattá válik. Meggyűlik a lelkekben, mint a kávézacc a csésze alján. Méregként sorvasztja az agyakat. Ködösí­ti a belátást, fóliába fojtja az együttérzést.
Én csak azt nem értem, miért kell a médiának beszámolni arról, hogy milyen random bad trip ví­ziókat élnek át alumí­niumsisakos holdkórosok holmi fesztiválon. Ja, hogy ők irányí­tják ma az országot? Hogy mindannyian egy nagy bad trip kényszerű résztvevői vagyunk? ”

A szorongás egy nehéz kő…

Nem fogod elüldözni azzal, hogy rákiabálsz:
„Gyűlöllek, amiért ilyen nehéz vagy és kemény!”

De ha néha időt szánsz arra, hogy érezd a szorongásod szövetét és kitüremkedéseit…

Akkor egy kicsit kevésbé nehéznek és keménynek fogod érezni. (Yumi Sakugawa)

Ne próbáld azonnal elhessegetni a szorongásod. Adj egy kis időt magadnak, hogy érezd, észleld és megfigyeld!

Pontosan milyen testi észlelésekkel jár együtt, és hol?

Vajon milyen a szí­ne? A hangja? A felülete? A kiterjedése?

Milyen érzéseket, gondolatokat, képeket ébreszt?

Ha van olyan, hogy a szorongás túl nagy, ha képtelen vagy szembenézni vele: akkor se aggódj. Ne erőltesd. Adj időt magadnak. A súlyos szorongás esetén a gyógyszer sem ördögtől való – amí­g nem arra használja valaki, hogy tartósan elmeneküljön a saját magával való szembenézés elől.

Paradoxon, de igazság: a fájdalom elől való menekülés a szenvedésünk egyik legfőbb oka.

Ha megfigyeled magad, sokat tanulhatsz a szorongásodról – és magadról. Rájöhetsz például, hogy a szorongás, amit elsőre teljesen letaglózó, formátlan és felfoghatatlan masszának érzel, valójában igenis rendelkezik bizonyos tulajdonságokkal. És amiről azt hitted, hogy teljesen, szétválaszthatatlanul, örökre a részedet képezi – valójában éppúgy egy megfigyelhető, keletkező és elmúló jelenség, mint a felhők az égen.

Ha megkérdeznek, mit érzünk, azt mondjuk: „Szorongok.”
Én vagyok a szorongó ember.
Ezáltal a szorongást a saját létezésünk szerves részévé tesszük.
Pedig valójában pontosabb lenne azt mondani: „Szorongást észlelek.”

Szorongani emberi dolog.
A szorongással nem „küzdeni” kell, meg „harcolni” a szorongás ellen.
Meg kell tanulni felismerni, megismerni, kiismerni – és elfogadni.
Ez a világ már csak olyan, hogy együtt kell élned a szorongással.
De tudd, hogy nem vagy egy a szorongással.
Annyi hatalma van feletted, amennyit adsz neki.
Szabad vagy.

„Miért mondtak lent magának ilyet?” – kérdezi az ingerült hölgy a kartonzó üvegablakának másik oldalán. Láthatólag dühös rám, a világra, de leginkább saját magára, hogy ezen a meleg nyári napon egy szűk fülkében kell ücsörögnie iratokat iktatva ahelyett, hogy valami tengerparton ülne koktélt kortyolgatva.

„Hát azt én tényleg nem tudhatom,” válaszolom szelí­den. Bár közben érzem, hogy a türelmem egyre erodálódik, mint a termőtalaj vékony rétege az esőmosta domboldalon. Alatta pedig ott komorlik az indulatok nyers, terméketlen sziklája. Amit a hétköznapokban jótékony takarásban tartanak a kultúra által ránk szabott udvariassági szabályok.

Órák óta bolyongok az egészségügyi ellátórendszer labirintusában, mint egy alkalom szülte, botcsinálta Odüsszeusz. Volt már kedves ügyintéző és kedvetlen, kövér és sovány, idős és fiatal. Volt, amelyik gondterhelt homlokkal megvizsgálta a beutalót és kedélyesen küldött el a francba. És volt olyan, mint ez a hölgy itt, aki számára leginkább olyan vagyok, mint egy idegesí­tő kis rovar, ami zümmög körülötte és el kell hajtani a vérbe.

És tényleg: az embernek Odüsszeusznak kell lennie a magyar egészségügyben, akire Homérosz a „leleményes” epitheton ornans-t, dí­szí­tő jelzőt aggatta. Veszélyes vizeken kell navigálnia, ahol az egyik oldalon Karübdisz örvénye fenyegeti elnyeléssel, a másikon pedig Szkülla zárná szörny-ölelésbe.

A legőrjí­tőbb az, amikor ugyanazon rendszernek az egyik kapuőrzője tökéletesen mást mond, mint a másik kapuőrző. És természetesen ki másra – a mi kis kafkai hősünkre dühösek, ha a másik kapuőrző által szolgáltatott információk alapján próbál eljárni. A rendszer soha nem hibázik – mindig te, a beteg hibázol. Te vagy a hibás, amiért itt zümmögsz, kicsi légy, ahelyett, hogy máshol rontanád a levegőt. Egyáltalán, mi a fenének pazarlod itt a legfelsőbb állam drága idejét és erőforrásait?

„A hatóság munkájának alapelve ugyanis, hogy hibalehetőségekkel egyáltalán nem számol,” í­rja Kafka a Kastélyban. „Ezt az alapelvet igazolja az egész intézmény kiváló szervezete, és nélkülözhetetlen is, amennyiben az ügyintézést a lehető leggyorsabban akarják lebonyolí­tani.”

Egyébként én tényleg megértem az egészségügyi dolgozók frusztrációját. Rosszul fizetett, kevésbé megbecsült munkakörökben kell gyakran idegesí­tően értetlen ügyfeleket irányí­tgatniuk. Egy a hatalmasok által lerohadni engedett ellátórendszer utóvédharcait ví­vják. Örülhetek, hogy még nem léptek le Nyugatra, mint olyan sokan mások.

Szóval itt állok, és nekem kell elnézést kérnem, amiért rossz infót kaptam. Nekem kell megmagyarázni, miért. Nekem kell szégyellnem magam, amiért mint a szolgáltatás igénybe vevője, létezem. És próbálom elképzelni, milyen lehet azoknak, akik nálam kevésbé kiváltságosak. Akik nem rendelkeznek semmilyen kapcsolati hálóval, akik nem rendelkeznek a megfelelő képességekkel sem, hogy kiharcolják maguknak, ami jár. Mert itt bizony mindenért küzdeni kell.

Próbálom elképzelni azt is, milyen lehet egy olyan egészségügyi ellátás, ahol nem kell Odüsszeuszként bolyongani és leleményes ravaszsággal, könyökléssel küzdeni – hanem végigkalauzolnak a rendszeren, mint egy ügyfelet, egy embert. Ahol az oktatás, az egészségügyi és szociális ellátás nem az állam lerongyolódott mostoha-gyermekei, hanem külön miniszter által irányí­tott kiemelt fontosságú területek. Ahol az ember van a középpontban.

(notes to myself)

Ez itt a képen Frederick Douglass, a fekete polgárjogi mozgalom egyik atyja.

Feljegyezték róla, hogy ő volt korában az egyik leggyakrabban fényképezett ember. Több kép készült róla, mint hí­res kortársáról, Lincoln elnökről. Nem véletlenül. Douglass hitt abban, hogy a fotográfia alkalmas arra, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását. Hitte, hogy ez is egy eszköz arra, hogy megváltozzon a társadalom hozzáállása a feketékhez.

Ő maga rabszolgaságba született. Elszakí­tották a szüleitől. Úgy bántak vele, mint a barommal. De bár tiltották neki, kí­n-keserves küszködéssel, megtanult olvasni. Mert ösztönösen megérezte, amit a fehér rabszolgatartók tudtak: az í­rás-olvasáson keresztül elsajátí­tott tudás, műveltség a mindenkori elnyomás legnagyobb ellensége.

Ha a róla készült fényképeket nézed, fel fog tűnni, milyen mély, szinte már kényelmetlenül komoly tekintettel nézett a kamerába. Soha nem engedelmeskedett a felszólí­tásnak, hogy mosolyogjon. Nem azért, mert különösebben mogorva ember lett volna. Hanem azért, mert tudatosan szerette volna cáfolni a „boldog rabszolga” sztereotí­piát, ami a társadalomban élénken élt. Azt szerette volna, hogy amikor a fehérek ránéznek, ne egy az előí­téleteiknek megfelelő „nemes vadembert” lássanak – hanem egy ugyanolyan embert, mint ők maguk. Tiszteljék és elismerjék az emberi méltóságát.

A képek mágikus dolgok. Fekete és fehér mágiára is képesek, attól függően, hogy mire használják őket. Alkalmasak arra, hogy egyes társadalmi csoportokat megbélyegezzenek – és arra is, hogy nagyobb szabadságot és egyenlőséget ví­vjanak ki számukra.

Manapság is sok szó van arról, milyen gyakran, milyen szerepekben, mennyire előí­téletesen vagy elfogadóan ábrázolják a filmekben, képeken a nőket, a különféle vallási, etnikai, szexuális és nemi kisebbségeket. De emlí­thetném az illegális drogok használóinak előí­téletes ábrázolását, amivel nap mint nap találkozhatunk a médiában. A kiváltságos csoportok számára ezek a viták gyakran meddőnek és öncélúnak tűnnek. Hiszen a kiváltságok felülről láthatatlanok, mint az üvegfal – amibe viszont az alul lévők óhatatlanul beleütköznek.

Ami az egyiknek látszólag ártalmatlan semmiség, az a másiknak, aki akár nap mint nap beleütközik ezekbe az üvegfalakba, élet és halál kérdése lehet. Annak kérdése, hogy hagyják-e érvényesülni, felemelkedni és élni. Vagy pedig gúnyosan visszalökik a gödörbe, a maga kis skatulyájába. Az előí­téletek elnyomó, kirekesztő törvényekhez, politikákhoz, gyakorlathoz vezetnek.

A ma vizuális kultúrája meghatározza, hogy a következő generációk vajon megszokottnak és elfogadottnak találják-e az adott társadalmi csoport tagjait bizonyos szerepekben – vagy pedig idegennek és szokatlannak. Hogy milyen tulajdonságokkal ruházzák fel őket, mire tartják őket képesnek és mire nem. Ez bizony nem apró-cseprő dolog.

Ha tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren, kérlek, ha megteheted, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Bizonyára sokféle sztori van arról, hogy ki hogyan veszí­tette el a mobilját. Velem eddig még nem fordult elő. Egészen tegnapig az a forgatókönyv tűnt valószí­nűnek, hogy ha egyszer elhagyom, hát arra biztos valami hegyi túra közben kerül sor. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy pont egy barlangban fog kipottyanni a kezemből. Mégis í­gy történt.

Aki ismeri az oldalt, az tudja, hogy ezt a kis történetet nem öncélú zsilipelésből mesélem el nektek – hanem azért, hogy mindannyiunk számára érvényes tanulságokat vonjak le belőle.

Néhány éve még átkoztam volna a sorsot egy ilyen káreseményért. És persze saját magamat. Saját bénaságom, és egy szenvtelen univerzum kegyetlen szadizmusának legújabb bizonyí­tékát látva csupán benne. Ma viszont, bár elég rosszul érintett, látom benne a taní­tást is. Lehetőséget, hogy megfigyeljem magam és belátásokat szerezzek.

Digitális korunkban nem is vesszük észre igazán, hogy mennyire függünk a kis kütyüinktől egészen addig, amí­g el nem veszí­tjük őket. Mert bár lehet önkéntesen digitális detoxot vállalni egy ideig, de az igazi teszt az, amikor szándékodon kí­vül elveszí­ted őket.

Az okostelefon nem egyszerűen egy hasznos eszköz – hanem az elméd kiterjesztett részévé válik. A neurofenomenológusok vezették be a „kiterjesztett elme” (extended mind) fogalmát: az elméd nem csak a koponyádban létezik, hanem a kiterjed azokra az eszközökre is, amelyeket gyakran használsz az észleléshez, emlékezéshez és kifejezéshez.

Így például éppen olyan természetessé válik, hogy elővedd a telefonodat, amikor utána akarsz nézni valaminek, meg akarsz kérdezni valamit, meg akarsz szerezni valamit, mint hogy a kezedet használod ahhoz, hogy megérints egy tárgyat. Vagy a füledet ahhoz, hogy meghalld valaminek a hangját. Aki elveszí­ti a kezét, gyakran számol be ún. fantomvégtag-érzékelésről. Nos, hasonló ez a mobiloddal is: önkéntelenül is a zsebedbe nyúlnál, mintha még mindig ott lenne. Szinte érzed – a kézzel fogható hiányát.

Kognití­v folyamatok, gondolatok, érzések végére nem kerül pont – csupán hiányt jelző kérdőjel vagy felkiáltójel.

És ebből sóvárgás keletkezik – ami a függőség jele. Tényleg olyan más ez, mint amikor az ember próbál leállni például a cigiről, és szinte tapintható hiányt érez a hétköznapokban? Üres teret és időt, ami szinte ordí­t azért, hogy kitöltsék? Az elvonási tünetek = az irtózás a semmitől (horror vacui).

Persze ez a függőség – a mobilfüggőség – egy a társadalom és kultúra által elfogadott függőség. Ami hasznossá tesz minket: tevékeny polgárrá, aki fogyasztóként és munkavállalóként részt vesz a túlélésért folytatott nagy közös igyekezetben (ami persze gyakran önpusztí­tó tülekedéssé válik, de ez már messzire visz).

Az ókori görögök a személyt proszoponnak nevezték, a latinok persona-nak. Mindkét szó jelentése a szí­nházhoz kötődik. A szí­nészek által az arcuk elé tartott maszkot jelentette, ami egyben a szavaikat kihangosí­totta a nézők felé. Vajon mi hány és hány maszkot tartunk magunk elé? Amelyekről végül teljesen elhisszük, hogy szerves részünket képezik – hogy egyek velünk. Hogy nélkülük nem vagyunk képesek létezni.

Függőségeink, ha lelepleződnek, mindig drámaian teszik fel nekünk a legörökzöldebb kérdést: ki vagyok én?

(notes to myself)