„Ha van valami, ami miatt nem aggódom, akkor az, hogy mit gondolnak az emberek, és hogy félreértenek dolgokat,” írta Henry Miller amerikai író egy barátjának. „Ez ellen semmit sem lehet tenni. Ami viszont egyre inkább lenyűgöz engem, hogy mennyire jól megértenek az emberek, ha a teljes dózist adom nekik, és nem tartok vissza semmit.”

Én is így vagyok ezzel. Rá kellett jönnöm arra, hogy hiába próbálok pontosan fogalmazni, hiába próbálom gondosan elkerülni, hogy félreértsenek – mindig lesznek, akik éppen azt és úgy értik félre, amit próbáltam elkerülni. Ami ellen próbáltam előzetesen és körültekintően bevédeni az írásomat.

Ez ellen nem tudok tenni azzal, hogy visszafogom magam, hogy bizonyos témákról nem írok, vagy hogy korlátozom, mit és mennyit osztok meg magamból. És ez tényleg nem meglepő: sajnos az emberek hajlamosak arra, hogy az előzetesen meglévő (elő?)ítéleteik megerősítését keressék bármiben, amit olvastak. Ha kockának akarod látni a kört, akkor annak fogod látni.

Ami viszont tényleg meglepő, hogy amikor úgy tényleg őszintén szívből írok – akkor milyen sok ember lelke rezonál rá. Pont amikor attól tartok, hogy lehet, ez már túl sok volt, túlságosan mélyről jött, túlságosan az én egyedi világomból – pont ezekről a megosztott élményekről derül ki leginkább, hogy egyetemes és emberi élmények.

És a reakciókból kiderül az is, hogy mennyire nem vagyunk egyedül. Mennyire nem az a valóság, amit valóságnak hiszünk: az elszigetelt, térben és időben bekorlátolt egyén, a valaki, az „én”.

Amit saját kis egyéni pokolnak hiszünk, bármennyire is egyedinek és személyre szabottnak tűnjék is, az valójában az egyetemes emberi létállapot szerves része. És mindig csupán karnyújtásnyi távolság választja el attól a végtelen és tágas és befogadó tértől, amin szintén osztozunk mind, mi, emberek. És ami sokkal valóságosabb bárminél.

(note to myself)

Tradwife – ez az egyik divatos hashtag a közösségi médián. Alatta nők posztolnak arról, hogy milyen jó is volt még akkor, amikor a nő helye a konyhában volt. Az ideális anya fél kézzel neveli fel a 10 gyerekét, miközben a másikban fakanál, hogy este meleg vacsora várja a zurát.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor ilyenekről olvasok, akkor mindig a Handmaid’s Tale (Szolgálólány meséje) című TV-sorozat jut eszembe. És eltöprengek, hogy vajon egyesek nem értették-e félre Margaret Atwood disztopikus elrettentő történetét, életvezetési tanácsokként értelmezve őket?

Régebben azt gondoltam, hogy na bumm, vannak nők, akik a hagyományos alárendelt háziasszonyi szerepre vágynak, és a gyermeknevelést tartják a fő női princípiumnak. Miért ne választhatnák meg szabadon ők is a sorsukat, mint ahogy mások meg lehetnek gyermektelen szinglik? Bizonyára nem érthetem én ezt, hiszen nekem nincs gyerekem, családom – gondoltam akkor.

De az a helyzet, hogy amióta gyerekem lett, azóta még kevesebb illúzióm van azzal az intézménnyel kapcsolatban, amit „hagyományos családmodellnek” neveznek – és amiben apu a család feje, dolgozik és döntéseket hoz, anyu a háztűzhely őrizője, takarít, főz és gyereket nevel, a gyerekek meg szót fogadnak oszt jó napot. Azóta még inkább azt látom, hogy ez a patriarchális-nukleáris családmodell valójában mennyi csapdát rejt magában és mennyire diszfunkcionális. Nem lehet megítélni a csilivili látszat alapján, ami ki tudja mennyi elhallgatott problémát rejt magában a felszín alatt.

Az egyik példa Lauren Southern, a konzervatív tradwife trend üstököseként bukkant fel a múlt évtizedben, szókimondó posztokban kritizálva „a nőket boldogtalanná tevő” feminizmust és idealizálva a háziasszonyságot. Aztán amikor kipróbálta a saját receptjét, rá kellett jönnie, hogy mégsem olyan jó: családon belüli erőszak áldozataként bukkant fel újra és otthagyta a tradwife életmódot. Ha nem lenne az átkos feminizmus a maga nőjogaival, akkor lehet, hogy soha nem tudott volna szabadulni.

Sokan kritizálják a tradwife momfluencereket azért is, mert azt elhallgatják, hogy milyen gazdagok. Szakácsnőjük, takarítónőjük, kertészük van – így könnyű háztartást vezetni meg tökéletes sminkben szelfizgetni. A többség ezt nem engedheti meg magának. Ezek jogos kritikák. De szerintem ez nem (csak) pénz kérdése.

Szerintem az anyagi részétől függetlenül is, az egész nőideál és családideál, amit ezek a momlfuencerek közvetítenek, velejéig hamis és rossz.

Kövezzetek meg, de szerintem egész egyszerűen nagyon rosszat tesz a lelki egészségnek, amikor egy nő évekre beszorul a lakásba. Rámarad a háztartás, gyerek, közben pedig apu éli tovább a kis felnőtt életét, mintha mi sem történt volna. Ez a típusú gyermeknevelés szerintem egy evolúciós zsákutca: valójában az emberek nem így, nem ilyen izolálva nevelték a gyermekeiket, hanem közösségben.

És ami különösen rossz: ha eközben a nő folyamatosan saját magát hibáztatja, ha eközben még nem is vág az egész helyzethez olyan idilli mosolygós képet, mint ezek az instaanyukák. Azt sugallja, hogy szar anyák, szar feleségek, ha az egész mókuskerék mellett nem képesek egyébként még tökéletesen szexinek és nőiesnek is maradni.

Igen, a család nagyon fontos – a félreértések elkerülése végett, nem akarom helyettesíteni valami parttalan individualizmussal. De az a modell, ami alapján (egyébként főleg az 50-es évek óta) megszerveződik a család, nem az. Megérett a változásra. Akkor is, ha a változás nagyon sok kényelmetlenséggel és lemondással jár számunkra, férfiak – apukák – számára. Hogy milyen példát mutatunk, milyen mintát adunk a gyermekeink számára.

Milyen érdekes dolog egy barátság elmúlása.

Néha a barátság hirtelen, nagy zajjal ér véget. Aztán marad utána a néma csend. És persze soha be nem gyógyuló sebek.

Van, amikor a barátság egyoldalú: csak az egyik fél elkötelezettsége tartja össze. És mikor az megszűnik valamilyen okból, kimúlik a barátság is.

Van olyan is, amikor két ember barátságát valami harmadik dolog tartja össze. S mikor ez a harmadik tényező megszűnik, a barátságnak vége szakad. Elsorvad, mint a szobanövény, amit nem locsolnak.

És van olyan is, amikor a barátok egyszerűen csak elsodródnak egymástól, mint magára hagyott csónakok a folyóban. Egyik nap még elbúcsúznak: „akkor majd a legközelebb” – és tényleg úgy gondolják, hogy majd legközelebb. De aztán közbejön ezer dolog, munka, gyerek, utazás. És soha nem lesz legközelebb.

„A barátságok, még a legkülönbek is közülük, törékeny dolgok,” jegyezte meg Virginia Woolf. „Az emberek egyszerűen eltávolodnak egymástól.”

Mégis, vannak emberek, akikkel még akkor is rokonlelkek maradtok, ha már nem találkoztatok hosszú évek óta. Összeköt benneteket valami különös, csillámló, éteri anyagból készült lélek-fonál. Keresztül időn és téren. És ha találkoztok, éppoly természetességgel és meghittséggel folytatjátok a beszélgetést, mint amikor abbahagytátok.

Az amerikai alelnök karakteres nevetése politikai beszédtéma lett – nem csak Amerikában. Közösségi média mémek, videók keletkeztek belőle. Trump próbálja ezt a nevetést ellene fordítani, szokása szerint gúnynevet is aggatott rá: „Laffin’ Kamala”. Szerinte ez a nevetés „fura”, gyerekes és infantilis.

Engem ez az egész arra emlékeztet, amikor a világsajtó azon csámcsogott, hogy a finn miniszterelnökről (szintén nő) megjelent egy videó, ahol a barátnőivel táncol és jól érzi magát. Úgy látszik, a férfitársadalom konzervatívabb részét borzasztóan frusztrálja és dühíti, ha egy nő komoly vezető szerepbe jut – ÉS mellette még képes jól is érezni magát. Kifejezni az örömét.

Nem lehet nem észrevenni ebben a nemi előítéleteket: évszázadokig a nőket azért nem tartották alkalmasnak a politikai szerepre, mert „hisztérikák” és mert „nem tudnak uralkodni az érzelmeiken”. Pedig én férfiként is azt mondom, hogy valójában nekünk, férfiaknak lenne dolgunk azzal, ahogyan kifejezzük (avagy nem tudjuk kifejezni) az érzelmeinket megfelelő módon.

Láttátok Ti például valaha Trumpot nyilvánosan jóízűen, felszabadultan nevetni? Kéjesen, kárörvendően, arrogánsan, színpadiasan vigyorogni – azt igen. De felszabadultan nevetni, na azt nem. És ez nagyon sokat elárul róla, mint emberről, és mint vezetőről. Az unokahúga, aki közelről ismeri őt és a családot, egy interjúban elárulta: Trump apja (az ő nagyapja) sem nevetett soha nyilvánosan, és erre nevelte a fiait is. Mert a nevetést a gyengeség jelének tekintette: ami sebezhetővé tesz. Ezt látja Kamala nevetésében is: a gyengeség jelét.

Nincs igaza. Mert számomra – és szerintem az emberek sok milliói számára – az őszinte és felszabadult nevetés képessége nem gyengeség. A nevetés összeköt bennünket: szociális kötőanyag. És mindenekelőtt: nagyon emberi. És én, még ha a politikai csomagot félre is tudnám tenni (dehogy tudom), ezerszer inkább bíznék egy olyan vezetőben, aki nem fél embernek lenni.

A kultúránk egyik rögeszméje és rákfenéje – bal és jobboldalon, liberálisok és konzervatívok között egyaránt – a sérelmeink folyamatos dédelgetése. És az, hogy folyamatosan meg akarunk sértődni. Ki vagyunk hegyezve arra, hogy megsértődjünk.

Mi, a bal-liberális oldalon, folyamatosan lessük a jeleit annak, hogy valaki előítéletes kisebbségekkel, nőkkel, zsidókkal, melegekkel stb. szemben. A keresztény-konzervatívok pedig mindenhol keresztényüldözést és a családok rombolását vizionálják.

A lényeg, hogy belevághassuk magunkat („mi”) az áldozati pózba, és a másik oldalt („ők”) pedig belehelyezzük a bűnelkövető démoni pózába. Kényelmes, ezerszer bejáratott történelmi reflexek ezek. Transzgenerációs trauma-reakciók. Ezernyi módon meg tudjuk őket ideologizálni és legitimálni. Történelmi sérelmekkel, kollektív bűnösséggel.

Persze van olyan, mindkét oldalon, hogy a sérelmek – jogosak. Van olyan, amikor embereket megsértenek az emberi méltóságukban, vagy olyan értékekben, amelyek számukra fontosabbak még a saját életüknél is. Ilyenkor jogos felszólalni – fontos kiállni másokért. De ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor be kell ismernünk, hogy túl sokszor sértődünk meg csak azért, mert – szeretjük a sértett áldozat szerepet. Komfortosan mozgunk benne. Míg a másiknak már a puszta létezését is sértőnek találjuk saját magunkra nézve.

Ken Keyes írja, hogy „több szenvedést hoznak a világra azok az emberek, akik megsértődnek, mint akik szándékosan megsértenek másokat.”

És Dallas Willard keresztény filozófus mondta, hogy az érett kereszténység legfőbb jele, hogy az embert szinte semmivel sem lehet megsérteni.

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg – szálljunk magunkba mind, és gondolkodjunk el ezen, keresztények és ateisták, bal és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok – embertársaim!

Nem értem. Nem és nem. Hiába meresztem a szememet. Hiába próbálom felfedezni a hasonlatosságot: nem megy. Sehogyan sem tudom belelátni a párizsi olimpia nyitóünnepségének a képen látható installációjába Leonardo festményét az utolsó vacsoráról.

Márpedig a kereszténység önjelölt védelmezői a közösségi médián majd felrobbannak a sértett dühtől: szerintük itt nem is Leonardo festményét, nem is csak a kereszténységet – de egyenesen Jézus Krisztust és apostolait gyalázták meg.

Nos, kedves háborgók: nem, ez a kékre pingált pocakos-szakállas istenség nem Krisztust volt hivatott parodizálni. Minimális klasszikus műveltséggel is megállapítható, hogy ez itt a képen Dionüszosz, a bor és mámor istene. Akit a rómaiak Bacchusként emlegettek. Híveit pedig bakhánsnőkként – akiket az istent körülvevő hölgyek reprezentálnak. Nem pedig, mint a rosszhiszemű értelmezők sugallják, valamiféle csúfolódó paródiái a tizenkét apostolnak.

Tudjátok az a helyzet, hogy ha kalapács vagy, akkor mindent falba verendő szögnek fogsz látni. És ha hosszú évek óta a kormánypárti sajtó paranoid téveszméivel kelsz és fekszel, akkor nem csoda, ha már a spájzban is keresztényellenes összeesküvést vélsz felfedezni. Akkor meg pláne, ha fizetésed múlik rajta, hogy szélmalmokkal hadakozz.

Az olimpia ugye nem keresztény ünnep, hanem ókori görög (a keresztények által pogánynak bélyegzett) hagyományokra vezethető vissza. Így hát teljesen helyénvaló a görög mitológiából vett elemeket megjeleníteni az olimpiai játékok nyitóünnepségén.

Akár tetszik ez a bérrettegőknek, akár nem: a görög mitológia éppúgy része az európai kultúrának, éppúgy része az örökségünknek, mint a kereszténység (ami egyébként sokat épített be a görög filozófiából). És a görög mitológiának része Dionüszosz is – aki az ember vadabb, ösztönösebb, mámorosabb oldalára emlékeztet minket. Aki ki akarja metszeni a kulturális örökségünknek – és az emberi léleknek – ezt a fontos részét, az éppoly balga, mint Pentheusz, Thébai királya, aki a mítosz szerint megpróbálta betiltani az isten kultuszát.

1960-ban a brit újságíró, Gordon Young meginterjúvolta Carl Gustav Jung pszichológust annak 85. születésnapja alkalmából. Az újságíró arról kérdezte Jungot, hogy vajon a saját tapasztalatai alapján mik az elégedett élet alapvető feltételei.

Jung öt ilyet nevezetett meg:

1) Jó fizikai és mentális egészség;

2) Jó személyes és intim kapcsolatok, mint például házasság, család és barátok;

3) Képesség arra, hogy az ember szépséget fedezzen fel a művészetben és a természetben;

4) Megfelelő egzisztenciális biztonság és kielégítő munka;

5) Olyan filozófia vagy vallás, ami segít megküzdeni az élet megpróbáltatásaival.

Milyen igaz.

Az egészség több, mint a betegség hiánya: képesség arra, hogy teljesek legyünk és önmagunk legyünk, kibontakozassuk a testünkben és lelkünkben rejlő képességeket.

Az emberi boldogság egyik legnagyobb akadálya a magány: csakis elmélyült, életre szóló kapcsolatokkal, kapcsolódással élheted át az emberi életben rejlő potenciált.

A szépség nem választható el a boldogságtól: aki nem képes értékelni a hegyek, az óceán, a naplemente vagy a csillagos ég fenségét, az reménytelenül elszakadt az élet csodájától.

Aki nélkülözik és nyomorog, akinek nincs perspektívája az életben és aki nem talál értelmet és jelentést abban a tevékenységben, amit nap mint nap végez a megélhetésért, az nem lehet boldog ember.

És végül, de nem utolsósorban, a spirituális dimenzió. Nem feltétlenül jelent buzgó hitet valami istenségben, de jelenti azt, hogy az ember foglalkozik a végső dolgokkal – és képes önmagán túlmutató jelentést találni az élet megpróbáltatásaiban.

Ha mi, emberek, erre az öt szempontra figyelnénk ahelyett, hogy olyan dolgokat hajszolunk megszállottan, amik legfeljebb az öröm múlékony illúzióját nyújtják, talán nem itt tartanánk.

Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer – mondja Polonius a Hamletben.

Nagyjából minden évben ez jut eszembe, amikor elolvasom a Vezér posványosi zagyválásáról szóló összesítéseket (meghallgatni, na azt nincs se időm, se türelmem). A 30-as években érezhették ugyanezt azok, akik Mussolini, Hitler vagy éppen Szálasi hagymázas vízióiban és Nyugat-ellenes dörgedelmeiben keresték az összefüggéseket.

Akkoriban éppen olyan rettenetes meggyőződéssel hirdették a Nyugat alkonyát, a liberális demokráciák végét, az új, keleti típusú autokráciák hajnalát. A kritikáikban néhol akár az igazságok (vagy féligazságok) morzsáit is meg lehetett találni. De hogy mi lett az egésznek a vége, azt nem kell ecsetelnem: mindez ma már történelem. Mint ahogy a történelem fogja majd helyretenni azt is, amit ezek a mai önjelölt világmegváltók művelnek.

Idén ezen felül valami más is beugrott az orbáni beszédről: pszichológiai projekció.

Ugyanis amikor arról beszél, hogy „amit kapsz, nem a nagyság lesz, hanem a nagyképűség”, és „megjelent az agresszív törpe mint új embertípus” – hát nem kell pszichomókusnak lenni, hogy az ember rájöjjön, hogy Orbán valójában itt saját magáról beszél. Illetve arról, ami ott van benne, de amiről nem akar tudomást venni. A kisebbrendűség, a megalázottság őt belülről fűtő borzasztó frusztrációjáról, amit agresszív pökhendiséggel próbál álcázni. Felfújja magát, mint a béka az ezópusi mesében, aki ökörnek akar látszani – aztán kipukkad.

És ha ezt látod, akkor meglátod ebben a pódiumon pöffeszkedve ömlengő pojácában – az egész túlméretezett messiás-komplexusa és a saját fontosságába vetett torz hitének álarca mögött – az ijedt kisfiút. Aki ott bent szorong: apu, látsz engem? Apu, értékelsz engem? Apu, miért ütsz?

Minden pompája és bűvészkedése és csinadrattája ellenére is: milyen szánalmas formája is a zsarnok az emberi létezésnek!

Alice Millernek, a holokauszt túlélő pszichológusnak van egy esszéje arról, hogyan termeli újra a társadalom a gonoszt – hogyan születnek a zsarnokok. És ebben írja, hogy a zsarnok soha nem képes szembesülni a saját szenvedésével. A benne élő belső gyermek szenvedésének tagadása fűti a zsarnokságot. Ez az, ami csillapíthatatlan szomját táplálja az újabb és újabb legyőzendő ellenségek, meghódítandó országok és elnyomandó alattvalók iránt.

Nincs új a Nap alatt.

(note to myself)

Mielőtt az ember szülővé válik, tele van mindenféle rózsaszín elképzeléssel arról, hogy milyen lesz majd nyaralni a gyerekeivel. Együtt a boldog család. Amiben persze erősítik a különféle utazási irodák eszményi családokat bemutató reklámjai is. Gondosan eltervezed, milyen lesz: próbálsz felkészülni különféle eshetőségekre is.

Aztán jön a valódi nyaralás a kisgyerekkel. És az ember gyorsan megszabadul némely illúzióitól: a valóság orrba vág. Mert bármennyire is vannak kellemes pillanatok és élmények – vannak bizony! – de előbb-utóbb eljön egy olyan pont, amikor a dolgok, hogy is mondjam – hát szétesnek.

Azt hiszem, nekem az apaság advanced level akkor jött el, amikor tegnap a hihetetlenül forgalmas, dugókkal tarkított autópályán próbáltam biztonságosan elvezetni az autót A-ból B-e, miközben a hátsó ülésen a kislányom a betervezett nyugis szundi helyett éppen torka szakadtából üvöltött, hogy vegyük ki a gyerekülésből.

„Azt hiszem, bekakált,” állapította meg a feleségem.

Remek, mondtam magamban rezignáltan. Nem elég, hogy még legalább fél óra volt az útból, de a GPS éppen most jelentette be, hogy újabb torlódások vannak előttünk. Lesz az egy óra is.

„Mindjárt odaérünk,” állapítottam meg kevés meggyőződéssel.

A gyerek ordítása eközben még egy oktávot emelkedett – és már az utolsó eszközként tartogatott csodafegyver, a happy song bevetése is csak pár percre tudta némileg megnyugtatni.

Az autópályán a közlekedés idegbajos, szabálytalan ritmusban haladt: a sofőrök frusztrációja szinte tapintható volt, mérges bogarakként rajzottak körülöttünk. A külső káosz és a dühös babasírás fülsiketítő crescendo-vá fokozódott a fülemben – éreztem, ahogy a stresszhormonok táncot járnak a szinapszisaimban.

Ha még mindez nem lenne elég, a baba sírása furcsa gurgulázó hangoknak adta át a helyét: „Összehányta magát,” erősítette meg a feleségem a félelmeimet, „álljunk meg az első lehetséges helyen!”

Csodás. Más már nem is hiányzott.

Bizony, szülőnek lenni nem csak az ideális és meghitt pillanatokból áll, amiket kiraksz majd a fotóalbumba. Apának lenni néha pontosan olyan, mint fáradtan vezetni az autópályán, miközben a gyereked ordít és éppen sugárban hány.

Hiába tervezel, hiába készülsz fel: a tervek és a dolgok szétesnek. Előbb-utóbb szétesnek. Egy gyerekkel inkább előbb, mint utóbb. Lesz olyan, hogy nem fogsz tökéletesen reagálni. Ez nem valami „hiba”, ez nem valami deviáció, eltérés az „optimális szülőségtől”, nem azt jelenti, hogy „szar szülő” vagy – hanem a szülőség része. Part of the package.

(note to myself)

Az elmét gyakran egy kerthez hasonlítják. Amiben a gondolataid a magok. Elülteted őket, aztán érzelmek szirmaival virágoznak ki, viselkedés-mintákat, rossz és jó szokásokat teremnek.

Ha a gondolataid hasznosak és értelmesek, akkor édes gyümölcsöket teremnek. Ha viszont haszontalanok és értelmetlenek, akkor gyomnövények hajtanak ki belőlük és szúrós tövist teremnek. Így hát jól teszed, ha a hasznos gondolataidat ülteted el, locsolod és táplálod, a haszontalanokat pedig nem üteted el. Vagy ha már elültetted, akkor nem öntözöd és kigyomlálod.

Ha hagyod az elméd kertjét kedvére burjánzani, akkor a mérgező gyomnövények elszívják az éltető nedveket a tartós örömet hozó gyümölcsöstől, virágágyástól és üdezöld pázsittól. Meg kell művelned az elméd kertjét, gondoznod kell, dolgoznod kell rajta.

Az elme mint kert metaforában kétségtelenül sok bölcsesség van.

Fontos, hogy ne burjánozzanak el a gyomok a kertben, és ne vegye át az irányítást az elménk felett a félelem, a szorongás. Jól tesszük, ha bizonyos gondolatokat segítünk abban, hogy szárba szökkenjenek – míg másokat, önkorlátozó balítéleteket nem öntözünk.

Ugyanakkor ahogy sokmindent, a kertet is egyre inkább másként fogjuk fel: egyre többen ébrednek rá, hogy az agyongondozott, steril kertek nem feltétlenül ideálisak. Bár a homogén pázsit látványra tökéletes, de valójában halott: nem ad életet, életteret úgy, mint egy tarka, burjánzó rét.

Én úgy gondolom, hogy ez az elmére is igaz. Ha megszállottan próbáljuk kigyomlálni az elménkből a furcsa, oda nem illő, kellemetlen gondolatokat, érzéseket, hogy csak és kizárólag a hasznosnak, kellemesnek maradjon táptalaj: azzal valójában felborítjuk az egyensúlyt. Néha a látszólag „haszontalan” érzés is fontos jelzést ad, fontos üzenetet közvetít nekünk, amivel dolgunk van. Fontos szerepe lehet a dolgok nagy körforgásában, és ha nem adunk neki teret – nem éljük meg – azzal ártunk.

Ha például tablettákkal próbáljuk kémiai úton kiirtani a szorongást, a félelmet, a fájdalmat, az rövid távon hatékony lehet – de hosszú távon, eltúlozva bizony éppolyan halottá teszi az elménket, mint a vegyszerekkel nagyüzemben permetezett ültetvények monoton mezői.

Műveljük kertjeinket, írta Voltaire a regénye végén. Igen, műveljük. De nem mindegy, hogyan.