Ram Dass, a Harvard pszichológia professzorából lett spirituális tanító írja, hogy egyetlen olyan ázsiai jógival, guruval, buddhista tanítóval sem találkozott, akinek ne lett volna valamilyen neurózisa, valami lelki zavara.

Hiába hiszik sokan azt, hogy a „megvilágosodott” emberek egyszerűen csak megszabadulnak ezektől, mint valami kinőtt ruhától. Nem. Annyi változik, írja Ram Dass, hogy az egykori félelmetes szörnyekből, amelyek egykor önpusztító gondolatok örvényét indították el, és totális kontrollt követeltek maguknak – ezentúl apró vacak kis szörnyecskék válnak.

Néha megjelennek – az ember üdvözli őket. Mint valami régi ismerőst.

„Hello szexuális perverzió, rég láttalak!”

„Szeva függőség, kérsz egy teát?”

„Csá szorongás, mizu?”

Megszabadulni tőlük? Azt nem.

De kiismerték már a trükkjeiket. Unalomig ismerik az zsákutcákat, amikbe bele tudják hajszolni az embert. Ezerszer hallották már a szédítő dumáikat.

Tudván tudják, hogy csak akkor van hatalmuk felettünk, ha mi adunk nekik hatalmat.

Nemrég meghallgattam egy rádióadást arról, hogyan kell lebeszélni a fesztiválozó fiatalokat a droghasználatról. Arról volt szó, hogyan nevelheti a gyerekét a szülő arra, hogy mondjon nemet, ha felkínálnak neki egy spanglit. Mint mondták, el kell neki magyarázni, hogy milyen „veszélyes a kábítószer,” hiszen míg „az alkohol 40 év alatt épít le, a kábítószer másfél hónap alatt is leépíthet”.

Nos, a szándék bizonyára jó, és ezek az üzenetek kétségtelenül népszerűek lehetnek olyan szülők körében, akik tele vannak (részben jogos) aggodalommal és félelemmel, amikor a gyerekük először elmegy egy fesztiválra. Szeretnék hinni, hogy a gyereket lehet úgy nevelni, hogy mondjon teljesen nemet mindenre, ami illegális. Hiszik, hogy elrettentéssel elérhetik ezt. És lehet, hogy ez működik egyeseknél – főleg olyan fiataloknál, akik eleve kevésbé érdeklődnek szerek iránt.

De az igazság az, hogy a fiatalok jelentős részénél – és közéjük tartoznak a legsérülékenyebbek – ez nem működik. És ez nem a szülői nevelés kudarca. Teljesen egészséges, jó nevelésben részesült gyerekek is kipróbálnak illegális szereket. És a túlnyomó többségük nem is jut tovább az alkalmi használatnál. A kannabisz nem veszélytelen szer, de az olyan riogatások, hogy már egyetlen spanglitól is „megkattannak” emberek, messze eltúlzottak.

Az alkoholfogyasztás veszélyeit ezzel szemben sokan bagatelizálják: pedig az alkohol nem csak hosszú távú, de rövid távú hatásait tekintve is az egyik legveszélyesebb szer. Ennek tükrében mindig elképedek, hogy mennyire elterjedt az a gondolkodás, hogy „az még oké, ha piál a gyerek, csak ne drogozzon”…

Ha megkérdezed bármelyik fesztiválon dolgozó partiszervízes segítőt, biztonsági őrt vagy mentőst, hogy melyik szerrel van a legtöbb probléma, hát garantálom, hogy a túlnyomó többségük kapásból az alkoholt fogja rávágni. Agresszív viselkedés, közlekedési balesetek, rosszullét és eszméletvesztés, nemi erőszak: az ittas állapotban lévő elkövetők és áldozatok messze a leggyakoribbak.

Mind a legális, mind az illegális szerek esetében az a fontos, hogy azok, akik már eldöntötték, hogy kipróbálják ezeket, felkészülten és tájékozottan tegyék ezt. Mert a kockázatokat megszüntetni nem, de jelentősen csökkenteni lehet. A fesztiválokon a legtöbb rosszullétet, túladagolást, mérgezést, balesetet el lehetett volna kerülni, ha a fogyasztó betartott volna néhány egyébként egyszerű ártalomcsökkentő szabályt. És ha időben megfelelő tájékoztatást, támogatást kapott volna.

Ezért is készítettem el a Drogriporter Tudástár fesztiválozóknak szóló kalauzát, amiben közérthetően, pragmatikusan, valódi megélt tapasztalatokra építve próbáltam körüljárni a legfontosabb kockázatokat és ártalomcsökkentő tippeket. Hasznos szülőknek és hasznos fesztiválozó fiataloknak is: olvassátok, terjesszétek!

A hétvégén egy családias minifesztiválon jártam: egy nagyobb baráti társasággal a természetben, sok beszélgetés, zene és tánc. Bár sokan a hasonló rendezvényeket a huszonévesekkel kötik össze, de megfigyeltem, hogy a szüleim generációjával ellentétben az én generációmban sokkal többen vagyunk, akik még negyvenes éveinkben is szeretünk hasonló, korábban az „ifjúsági” jelzővel ellátott fesztiválokra járni.

Vajon ez a generációnk éretlenségének a jele? Hogy képtelenek vagyunk felnőni? Én ezt nem gondolnám. Ha végignézem azokat az embereket, akik ott voltak, nagyon vegyes képet látok. Gyermektelen szinglik és párok. Kisgyerekesek, aki egy-két napra kimenőt kaptak, mint én. És olyanok, akik három-négy gyereket felneveltek már, és második fiatalkorukat élik. Fényes karriert befutó, vezető beosztásban dolgozó, sikeres emberek. És persze olyanok is, akik éppen megrekedtek életük egy szakaszában.

Vajon miért járnak el „komoly felnőtt emberek” hasonló rendezvényekre? Talán túl egyszerűsítő lenne azt mondani, hogy „kiengedni a gőzt” – bár van ebben is igazság, de ennél többről van szó. Amikor valaki felciccent otthon egy sört este, vagy elmegy a kocsmába berúgni, vagy egy klubba felszedni valakit: akkor egyszerűen kiengedi a gőzt. Egy ilyen esemény jóval több ennél.

Sokat emlegetem a közhelyt, hogy az ember – szociális állat. De hogy mennyire az, az egy ilyen eseményen könnyen kiderül. Én úgy nevezném, hogy egyfajta social peak experience – szociális csúcsélmény. Mert ez az egyik lényegi elem: a szociális interakciók hihetetlen bősége, változatossága és komplexitása. Egy nap alatt annyi jut belőle, mint máskor egy hónap alatt sem.

Az interakciók egy jelentős része verbális: mint arra Robin Dunbar antropológus rámutatott, ami majomőseink számára a kurkászás volt, azt mi főleg szavakkal fejezzük ki. Az összetartozást, a kapcsolódást, a törődést. Jóval több ez, mint információ-átadás: szociális kötődés kinyilvánítása. És van szociális interakció a szavakon túl is: a zene és a tánc. Ami szintén a kommunikáció egy formája, amelyben az egész testünk-lelkünk részt vesz. Játékosságában felébred a gyermekkor elveszett kreativitása és spontenaitása.

A zenére történő kollektív ritmikus mozgást a modern ember hajlamos lebecsülni. Valamiféle sporttevékenységgé, „kikapcsolódássá” degradálni. Pedig az archaikus ember, a természeti népek még tisztában voltak vele, hogy a tánc belépés a szakrális dimenzióba. A közös tánc törzsi kommunikáció – ráhangolódás a kozmosz mélyen ülő ritmusára. Amit a technológiailag fejlett civilizációnkban ezernyi zaj- és fényszennyezés takar el előlünk, akárcsak a csillagos eget.

Az őslakosok számára a gyógyulás nem egyszerűen beteg és gyógyító közötti interakció, mint a modern gyógyászatban, hanem csoportban, közösségben történik. A közös tánc része a lélek gyógyulásának, felépülésnek a traumából – és ennek a bölcsességét csak manapság kezdik felismerni a nyugati világban a traumát kutató szakemberek. És persze helyreállítása a természettel minket összekötő kapcsolatnak. Ami önmagában is gyógyító hatással van az emberre.

Ha egy állatkertbe látogató földönkívüli képet akarna alkotni arról, hogyan él egy jegesmedve, akkor elég torz képet kapna róla. A jegesmedve felkel reggel, eszik, alszik, járkál a ketrecében egyet. Alszik, eszik. Búsan néz maga elé. Nagyjából ugyanilyen hamis képet lehet alkotni arról, hogyan is – kellene – élnie az embernek, ha a mi kockaéletünket figyelnék meg. Emberek egész életeket élnek le úgy, hogy egyáltalán nem élnek emberhez méltóan. Elszigetelve valódi közösségtől. Gépiesen ismétlődő feladatokat végezve. Szabálytalan, neurotikus kapkodásban. Elszakadva a természettől, kiragadva a kozmikus ritmusból.

Én nem vagyok civilizáció-ellenes. Nagyon sok jó dolgot köszönhetünk a civilizációnknak, a sok rossz dolog mellett. Nem gondolom, hogy mindenkinek ki kellene vonulni az erdőbe élni. Ez nem is lenne lehetséges. De nem árt néha felidézni a gyökereinket. Őseink a végtelen csillagos ég alatt vándoroltak, kis, összetartó, egymásra utalt csoportokban. Folyamatos kötődésben, élő kapcsolatban a közösséggel és a természettel, ami körülvette őket. Jó emlékeztetni magunkat időről időre, hogy mit is jelent embernek lenni. Igazán embernek lenni. Akkor talán lesz jövőnk, mint emberiségnek.

Csögyam Trungpa, (az egyébként ellentmondásokkal teli) tibeti tanító (rinpocse) Amerikában felfedezte, hogy a fogyasztói társadalom materializmusa mindent áthat. Nem egyszerűen csak abban nyilvánul meg, hogy az emberek különféle anyagi javak iránt lelkesednek olyan vallásos lelkesedéssel, mint egykor a középkorban a szentek ereklyéi iránt. Hogy irigykedve sóvárognak egy olyan élet után, amelyben minden érzéki kívánságuk azonnal teljesül.

De felfedezte azt is, hogy a nyugati ember számára a spiritualitás – a szellemi fejlődés, gyarapodás – is a materialista vágybeteljesítés eszközévé vált. Magyarul a különféle spirituális gyakorlatokat éppúgy használják emberek, mint ahogy bármilyen más szolgáltatást vagy terméket: eszközként ahhoz, hogy bizonyos gyönyöröket, élményeket, elragadtatottságot éljenek át. És ilyenkor ezek az érzések válnak a materialista vágy céljává.

„Az ego minden a saját képére formál, még a spiritualitást is,” mondta.

Mi is gyakran találkozhatunk ezzel. Például akkor, amikor valaki lelkendezik, hogy egy bizonyos spirituális gyakorlat közben micsoda gyönyörűséges élményeket, micsoda egzotikusan izgató tudatállapotokat élt át. Vagy akkor, amikor valaki csalódottan számol be arról, hogy felhagyott valamilyen gyakorlattal, kiábrándult belőle, mert kellemetlen élményeket élt át közben. Esetleg túl sok lemondással, túl sok melóval járt. Vagy tükröt mutatott neki és nem tetszett, amit benne látott.

Nagy csapda, hogy az emberek a spiritualitásban is azt keresik, mint úgy általában minden másban: módszert arra, hogy állandósítsák, tartósítsák a kellemest, a komfortos élvezetet. És távol tartsák a kellemetlent, a fájdalmast, a félelmetest.

A spirituális materializmus mindig nárcisztikus is egyben.

Egy másik csapda ugyanis, ha az ember a saját spirituális gyakorlatát arra használja, hogy ebből pompás, tündöklő identitást építsen magának – az egojának. Megerősítse a saját felsőbbrendűségének, különlegességének a tudatát. Hogy ő mindent jobban tud, felsőbbséges mosollyal, mindenki másnál. Függővé válik a különféle külsőséges elemektől: öltözékek, szertartások, tanfolyamok, ülések, könyvek, tárgyak, ékszerek, gyertyák stb. Amelyek mind-mind megerősítést nyújtanak számára, hogy ő értékes(ebb).

A valódi spiritualitásnak mindig szerves része az, hogy szembenézünk a kellemetlennel, átéljük a fájdalmasat is. Lemerülünk a mélybe, ha kell. Reflektálunk magunkra. Jobban megismerjük magunkat, és közben nagyobb intellektuális alázatot tanulunk. Az út néha döcögős, teli buktatókkal.

(note to myself)

Ismeritek a Hat hattyú meséjét a Grimm testvérektől?

Dióhéjban: a király feleségül vesz egy gonosz boszorkát. A mostoha a király korábbi házasságból származó 6 fiára varázsinget dob, ami hattyúvá változtatja őket. A hetedik gyermek, a királylány megmenekül. Csak úgy tudja feloldani az átkot, ha 6 évig nem szólal meg és nem is mosolyog – és csillagvirágból varrt hat inget ad a fivéreinek. Így is tesz, hat éven keresztül senkihez egy szót sem szól. Közben beleszeret egy másik király a néma lányba és feleségül veszi. De a lány szerencsétlenségére a király anyja is egy gonosz boszorka, aki elraboltatja a gyerekeit, majd bevádolja a királynál, hogy ő ölte meg őket. Mikor már éppen kivégeznék a saját gyermekei elemésztéséért, megjelenik a 6 hattyú – letelt a 6 esztendő. A királylány rájuk dobja a 6 csillagvirág inget, a hattyúk visszaváltoznak emberré, a királylány megszólalhat, a gonosz anyós pedig megbűnhődik.

Itt a vége, fuss el véle. Boldogan, amíg.

Marie-Louise von Franz svájci pszichológus szerint a mese kitűnő kifejeződése annak a jelenségnek, amiről a legutóbbi posztomban írtam: a projekciónak, avagy kivetítésnek. A gonosz mostoha varázsingei nem mások, mint azok a tudattalan tartalmak, amelyekkel nem akar szembesülni. A mostohagyermekeiben látja azokat a nem emberi tulajdonságokat, amelyek valójában benne léteznek – és így a gyermekek (a mesében) madárrá változnak.

A mi hétköznapi és varázstalan világunkban ez mindennapos esemény. A szülő valamit elhanyagol a saját lelki-spirituális fejlődésében, amit aztán tudattalanul a gyermekeitől vár el – rájuk vetíti ki. Olyan elvárásokat támaszt a gyerekeivel szemben, amik valójában az ő saját vágyait és álmait tükrözik.

Az ilyen gyerekek „madárrá változnak” – traumatizált, dehumanizált, gyökértelen, önmaguktól elidegenedett lényekké.

A varázslattól való megszabaduláshoz szükségük van valakire, aki képes értük a lemondásra is, aki az együttérzés „csillagvirágából” felruházza őket az elveszített emberségükkel. Akinek az együttérző jelenlétében felépülnek a traumából.

Az emberek kapcsolatban sérülnek – és kapcsolatban gyógyulnak meg.

Ha tetszenek Neked az írásaim, ha adnak Neked valami fontosat, kérlek, adj Te is – támogasd a munkám! A link a hozzászólásban.

64 évvel ezelőtt a mai napon, 1960. július 16-án a képen látható fekete diákok beléptek a Greenville Megyei Közkönyvtárba, csendben leültek az asztalokhoz, és elkezdtek könyveket, újságokat olvasni. Hogy mi ebben a rendkívüli? Manapság nem lenne benne semmi. Mégis, a könyvtáros azonnal hívta a rendőrséget.

Mert bizony, vannak olyan korok, amikor az olvasás is forradalmi tett. A közkönyvtár ugyanis valójában elég szűken értelmezte a „köz”-t: csak a fehér amerikaiakat értette alatta. A feketéknek nem szabadott belépni a szegregált könyvtárba.

A rendőrség előállította a fiatalokat, akik később a Greenville Eight (greenville-i nyolcak) néven vonultak be a fekete polgárjogi mozgalom történetébe. Amit tettek, azt úgy nevezik: „polgári engedetlenség”. Vannak ugyanis olyan törvények, amelyek annyira igazságtalanok, annyira ellentmondanak az emberi méltóságról és szabadságról szóló elveknek, hogy a törvénysértés az egyetlen etikus út.

A diákok végül elérték, amit akartak. Mert a törvény nyílt megszegésével üzenetet küldtek a társadalomnak, és az üzenet eljutott a célba. A közvélemény változott. 1960. szeptember 19-én végre először léphettek be feketék a deszegregált közkönyvtárba – törvényesen.

Én szeretem felidézni a hasonló történelmi eseményeket. Emlékeztetnek arra, hogy ami nekünk magától értetődik – a művelődéshez való jog – bizony nagyon sokáig csak kevesek – vagyonos fehér férfiak – kiváltsága volt. Európában is. Ki voltak belőle zárva szegények, nők, bizonyos kisebbségek. Arra figyelmeztetnek, hogy soha ne vegyük magától értetődőnek egyetlen jogunkat sem – generációk küzdöttek érte.

A pszichológusok projekciónak (kivetítés) hívják azt a folyamatot, aminek során az ember a saját lelkének egy belső, nem tudatos részét kivetíti egy másik emberre. A szó a latin nyelvből ered: pro jacere – előrevet, előredob. A projekció soha nem szándékos tevékenység – ahogy Jung írja, „soha nem megteszik, hanem megtörténik”. Ez egy védekező mechanizmus: az ember a saját megtagadott részeit vetíti ki a külső világra, így azokkal mint a külső világ fenyegetéseivel harcolhat anélkül, hogy szembenézne velük saját magában.

James Hollis jungiánus pszichológus a projekciónak (illetve a projekció feloldásának) 5 szakaszát különbözteti meg.

1) Először is, meggyőződésünké válik, hogy valamilyen bennünk lévő tudattalan tartalom valójában egy másik ember tulajdonsága. Egy klasszikus példa: ha szenvedélyes szerelemre gyúlunk valaki iránt, akkor mindenféle rendkívüli pozitív tulajdonságokkal ruházzuk fel az illetőt. Nem fogjuk fel, hogy valójában egy olyan részünket vetítjük ki a másikra, amit megtagadunk saját magunkban.

2) Másodszor, a valóság berúgja az ajtót: szembesülünk azzal, hogy az adott személy a valóságban nem felel meg a rá vetített képnek. Ez többnyire zavart okoz, és úgy érezzük, a másik hibásan működik, nem úgy, ahogy kellene.

3) A harmadik szakaszban még mindig nem tudatosodik bennünk, hogy a probléma nem a másik emberrel, nem a másik emberben van – így mindenféle kontrolláló viselkedésekkel próbálkozunk, hogy a másikat az általunk kivetített képhez igazítsuk.

4) A negyedik szakaszban a kivetítés megszűnik: a benne felgyülemlett energia összeomlik. Például kiszeretünk az illetőből. De ha ezt még mindig úgy tekintjük, hogy a másik ember kudarca – ha nem tudatosodik, hogy egy saját megtagadott részünk kivetítésről volt szó, akkor hamarosan egy másik emberre fogjuk ugyanígy kivetíteni.

5) Az ötödik szakasz a feldolgozási munka: felismerjük, hogy kivetítésről volt szó. És megpróbáljuk megfejteni a jelentését. Hogy milyen múltbeli dinamika játszott benne szerepet, milyen, a múltunkat meghatározó szerepleosztást állítottunk újra a színpadra a jelenben.

A projekcióinkból mindig nagyon sokat tudunk tanulni saját magunkról. Ez Hollis szerint azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk azért a belső gyermekért, akik mi voltunk, mi vagyunk, aki ott van bennünk – és akit megbénít a félelem, aki megmentést vár a felnőtt világtól. Ha tudatosítjuk a projekció tartalmait és annak jelentését, akkor nagy lépést tehetünk az önmegismerés útján.

„A lehető legkevesebb időt töltsd üléssel; ne higgy egy ötletnek sem, ami nem a szabad levegőn, szabad mozgás közben született – amelyben az izmok összjátéka ne mutatkozna meg,” írta Nietzsche. „Minden előítélet a zsigerekből ered. Mozdulatlanul ülni (mint korábban már megmondtam) – az igazi bűn a Szentlélek ellen.”

Nietzsche szenvedélyesen szeretett gyalogolni, vándorolni – ma úgy mondanánk, túrázni. A „túrázás” kifejezés persze nem mindig adja vissza azt, amiről Nietzsche beszélt. A túrázás – sport. Eljutni A-ból B-be egy meghatározott útvonalon, mérhető teljesítményt nyújtani, versengeni mások hasonló teljesítményével. Ha nem is verseny, de egyfajta kikapcsolódás, rekreációs tevékenység, kirándulás.

Nietzsche számára a gyaloglás nem egyszerűen „szórakozás” volt, nem is sport. Hanem az alkotási folyamat része. Számára az igazán értékes gondolatok, mint a fenti idézet is mutatja, nem egy szobában, könyvektől roskadozó polcok árnyékában, könyvektől inspirálva születtek egy íróasztal mellett. Hanem a természetben, a szabad levegőn.

Nietzschével ellentétben én becsülöm a „mozdulatlan ülést” – hiszen magam is naponta meditálok. Talán ha Nietzsche is így tett volna, az javíthatott volna az egyébként egyre romló mentális egészségén. Miután az egészsége hanyatlása miatt élete végén már nem vállalkozhatott hosszú gyalogutakra, egyre inkább elborult az elmeállapota, és egyre inkább elveszítette a teremtő géniusszal való kapcsolatot, ami benne munkált.

Bár az üléssel szembeni gyanakvásában nem, viszont osztozom Nietzschével a szabadban, a természetben való gyaloglás szenvedélyes szeretetében. A hétvégén a Geierhaupt (2418m) nevű csúcsot másztam meg az Alpokban. Annak ellenére, hogy főleg csoportosan megyünk ki a szabadba (ez például a hegyekben a biztonságot is garantálja), de egyedül, a társaságtól leszakadva is szeretek bandukolni. Figyelve magamra, figyelve a természetre.

Amikor az ember megindul egy ösvényen, ami egyre mélyebbre vezeti a vadonba – egyre magasabbra vezeti a hegyekbe, akkor rádöbben, hogy nem csak az agyával gondolkodik. Hanem az egész testével. A lábaid is gondolkodási folyamat részei, ahogy keresik a lépést egy meredek emelkedőn. A kezeid, ahogy fogást keresnek egy sziklán. Az arcod, ahogy a szél kicsípi egy huzatos hegygerincen.

A természetben való gyaloglás átformál téged – átformálja az elmédet, a gondolataidat, az érzéseidet. És igen, átformálja az agyadat is – hiszen ma már tudjuk, hogy az agyunk nem egy statikus, merev, hanem rugalmas, képlények szerv. Bizonyos viselkedések, főleg, ha ritmikusan, rendszeresen ismétlik őket, szó szerint átírják az agyunkat, az idegrendszerünket: új pályákat, új hálózatokat építenek. Az egészséges szokások, szenvedélyek éppen úgy beleírják magukat az agyadba, mint a rossz szokások.

Ma már egyre több szakirodalom igazolja: akár egy rövid séta a parkban is milyen áldásos hatással lehet a mentális egészségedre és jóllétedre. Szakíts rá időt – írd újra az agyad!

Megvan az érzés, amikor kapsz kilenc elismerést, és csak egy bírálatot – de te képes vagy azon az egy bírálaton kattogni, miközben a kilenc elismerés alig hagy maradandó nyomot maga után?

Legközelebb, ha ilyet tapasztalsz, figyeld meg jobban az érzelmi reakciódat!

Ha aránytalanul elkeserít és elszomorít a kritika, akkor nagy eséllyel egyáltalán nem a kritikára, és főleg nem annak a tartalmára reagálsz. Nem is a jelenre – hanem a múltra. A kritika megpendített a lelkedben egy olyan húrt, ami szinte várja, sóvárogja az alkalmat, hogy megszólaltassa a saját értéktelenségedről szóló disszonáns hangot: „nem vagyok elég jó”.

Egyébként a személyeskedő és bántó kritikák esetében nagy valószínűséggel a kritikus sem rád reagált, amikor megfogalmazta azt. Ő is a múltra reagál. Valami benne is megpendítette azt a bizonyos húrt: aminek jó eséllyel semmi köze hozzád. Sokkal inkább ahhoz a történethez, amit saját magáról mondogat magának.

És ilyen esetben a kölcsönös reaktivitás egyáltalán nem jelent párbeszédet, valódi dialógust, és nem vezet sem megértéshez, sem katarzishoz. Mert a konfliktusban valójában egyik fél sincsen igazán jelen – mindketten a saját múltjuk börtönéből, lövészárkából lövöldöznek egymásra.

Mintha két holdkóros alvajáró csépelné egymást, miközben egymástól függetlenül két rémálmot látnak és nem létező szörnyetegekkel harcolnak.

Ram Dass, avagy Richard Alpert amerikai pszichológus professzorból vált Indiában spirituális tanítóvá. Ő volt az, aki a 60-as években a Harvard Egyetemen a híres LSD-kísérleteket folytatta Timothy Leary-vel. Korábbi életében, szépreményű akadémiai kutatóként, a behaviorista pszichológia fénykorában legfeljebb egyetlen vallása volt: a rideg statisztikai módszertan. Szignifikáns vagy sem, mekkora a hatásnagyság és a konfidencia intervallum: ezek a kérdések foglalkoztatták. Ami ezen felül vagyon, azt legfeljebb elnéző de kételkedő mosollyal fogadta. Amikor kollégája, Timothy Leary először adott neki pszilocibint (varázsgombát), az egész korábbi valósága néhány óra alatt úgy tört szilánkokra, mint egy padlóra zuhanó tükör. A szilánkjaiban visszatükröződve felismerte mindazokat a korábbi álcáit, szerepeit, amelyekről azt hitte: hogy az saját maga. A professzort. A barátot. És az ezeket belülről figyelő, belülről irányító-alakító, folyamatosan aggódó, szorongó kis egóját. Az élmény először félelmetes volt – azonban később a felszabadulás erejével hatott. Úgy érezte, hogy a hely, az állapot, ahová a pszichedelikus élmény eljuttatta, kilökte, átlendítette (ezek a szavak mind csak hozzávetőlegesen képesek leírni az általa megélt tapasztalatot), egyrészt nagyon idegen – de másrészt nagyon ismerős is. Mintha valaki-valami olyanná vált volna, aki igazán ő. A szerepeket mint hagymahéjakat lehántotta róla. A dolgok között rejtett összefüggőségek jelentek meg. Úgy érezte, minden tele van jelentéssel. És mégis, az egész élmény – ideiglenesnek bizonyult. Hiába próbálta kitolni, elnyújtani, mindig visszatért oda, ahonnan kiindult. Újra Richard Alpertté változott vissza. Pedig évekig derekasan próbálkozott azzal, hogy végleg maga mögött hagyja. Görcsösen próbálkozott folyamatosan betépve lenni – hogy maga mögött hagyja a konvencionális valóság unalmas és banális sivatagát. Ahogy megfogalmazta: ő csak fent akart maradni, és soha nem akart lejönni. És ezért utazott Indiába is. Úgy okoskodott, hogy ha a nyugati tudomány (amelyet elég jól ismert) nem képes megnyugtató választ találni arra, amit átélt – talán a kelet bölcsességében rálelhet valami szilárd fogódzóra. Talán ott élnek még olyan tanítók, akik tudják, mik ezek a módosult tudatállapotok, és hogyan lehet örökké „fent maradni” – anélkül, hogy lejöjjön az ember. Ezt hitte megvilágosodásnak. Aztán Indiában találkozott egy Neem Karoli Baba nevű öreggel, akit guruként, szent emberként tiszteltek. Ő lett a tanítója, és ő adta neki a Ram Dass – Isten szolgája – nevet. Ez az egész találkozás átformálta az egész életét – de nem úgy, ahogy korábban elképzelte. Az öregnek állítólag többször is adott nagy dózisú LSD-t, amit az előtte elfogyasztott – de semmilyen hatással sem volt rá. Ez Alpert számára azt igazolta, hogy ő már eleve egy olyan spirituális szinten van, amin az LSD nem változtat semmit. A tanító elmondta neki, hogy Indiában is ismerik és tisztelik a növényi tanítókat – pszichedelikumokat – amelyek megfelelő körülmények között, megfelelő módon használva hasznosak lehetnek. Azonban a hatásuk csupán ideiglenes. Amikor Ram Dass arról érdeklődött, hogy mit tegyen azért, hogy állandó kapcsolatba kerüljön az isteni világgal, Karoli Baba azt válaszolta: szolgáld az embereket. Ram Dass azt hitte, hogy nem értette meg a kérdést, ezért átfogalmazta azt: „De mit tegyek azért, hogy megvilágosodjak?” Szolgáld, etesd az embereket, felelte Karoli Baba. Ram Dasst ez a válasz először csalódással töltötte el. Hiszen ilyen közhelyeket – mint hogy szolgáld az embereket – már az anyjától is sokat hallott. Tényleg ennyi? Hiszen ő arra számított, hogy majd leül a guru lábához Indiában, aki valami elvont, ezoterikus igazságot oszt meg vele, ami csak és csakis rá vonatkozik, ami majd valami nagyon mély akkordot szólaltat meg a lelke mélyén. Titkos gyakorlatokat tanít neki, amik elvezetik az LSD-triphez hasonló állapotba, amit bármikor ki tud váltani, amikor csak akar. Újabb hosszú évek kellettek ahhoz, hogy Alpert – most már Ram Dass – rájöjjön: tévedett, amikor azt kereste, hogy mivel lehet úgy fent maradni, hogy ne kelljen soha lejönni. Ráébredt, hogy az igazi megvilágosodás az, hogy megtanuljuk, hogyan viseljük el azt, amilyen „lent” lenni. Rájött, hogy amiről azt hitte, hogy egyszerű hiba – a saját emberként való inkarnációja – rejti magában az utat, amelyet járnia kell. Nem holmi eksztatikus eufórikus tudatállapotok hajszolása és állandósítása, hanem a hétköznapok valóságának megélése, a maga tökéletlenségeivel és szenvedéseivel – ez az igazi út. És a tanács, amit Karoli Baba adott neki, valóban a legbölcsebb tanács volt, amit adhatott. Az emberi létezés legmagasabb formája: nem elvenni, nem megszerezni, hanem adni, megosztani. Ez az, ami elhozza az igazi gyarapodást. ❤