Akárcsak tavaly, a sajtó idén is egyetlen dolgot, hírt emelt ki az Ozora Fesztivállal kapcsolatban: egy halálesetet.

Egy szingapúri srác, egyes sajtóhírek szerint öngyilkossági szándékkal, beugrott a tűzbe és meghalt. A sajtóban és a közösségi médián persze rögtön megjelentek a találgatások, hogy „biztos a drog miatt”. Olyan hozzászólások születtek, amikben a részvét még nyomokban sem fedezhető fel, ellenben egy csomó spekuláció és ítélkezés dögivel. Egyes kommentelők már a fesztivál betiltását követelik.

Ugyanez volt tavaly, amikor egy belga nő halt meg – rögtön megjelent róla, hogy „drogtúladagolásban” halt meg, míg ki nem derült, hogy valójában súlyos lelki terheket cipelt és öngyilkos lett, felakasztotta magát.

Egy ilyen eset borzasztó tragikus, szó se róla. De amikor a médiafogyasztó átlagembernek erről a fesztiválról kizárólag a tragédiák maradnak meg, differenciálatlanul összekötve „a droggal” – az önmagában is tragikus. Hiszen azért ez a fesztivál alapvetően arról szól, hogy több tízezer ember egy héten keresztül életreszóló pozitív élménnyel lesz gazdagabb. Amit sokan közülük az év eseményének tartanak és egész évben várnak. Úgy bemutatni, mintha itt valami halálos veszélyben lennének az emberek, óriási torzítás.

A droghasználat sem önmagában jó vagy rossz – az ember belső állapota (set) és a külső környezet (setting) kölcsönhatásai teszik az élményt ilyenné vagy olyanná. Senki sem fog önmagában attól tűzbe ugrani, vagy felakasztani magát, hogy begombázott vagy beekizett – mint ahogy attól sem, hogy megiszik pár üveg sört.

Arról persze lehet és kell is beszélgetni, hogyan lehet az ilyen fesztiválokat biztonságosabbá tenni – ennek a rendőrségi razziák nem a megfelelő eszközei. Ozorán is működik már jó pár éve olyan ártalomcsökkentő szolgáltatás, ami a krízishelyzetekben lévő fiataloknak segít, képzett sorstárs segítőkkel és szakemberekkel, eredményesen. Lehetne persze fejleszteni, például drogbevizságló programmal, mint Nyugaton – amit a hazai hatóságok nem engednek. Ugyanakkor totális biztonság nem létezik: ahol ilyen sok ember van együtt huzamosabb ideig, ott sajnos előfordulnak balesetek és tragédiák. Sőt, borítékolom, hogy ha Ozorán mindenki csak és kizárólag alkoholt fogyasztana, akkor jóval több baleset és erőszak lenne.

Én idén nem jutottam el Ozorára, de 2007 óta szinte minden évben ott voltam. És el kell mondjam, csodálatos rendezvény: az egyik legjobb felnőtt játszótér a világon. Színes, rengeteg programmal. Az egész helynek egyfajta varázsa van, és maguk a résztvevők ezerszer kulturáltabban és békésebben viselkednek egymással, viszonyulnak a környezethez, mint egy átlag zenei fesztiválon. Ideje lenne végre értékelni, hogy Magyarországon kerül rá sor – ez egy valódi nemzetközi kulturális érték, amire büszkék lehetünk.

Egy cseroki indiánoknak tulajdonított mese szerint az ember lelkében két farkas lakozik.

Az egyik a sötét kétségbeesés felé húz minket: az élet értelmetlenségéről és a saját értéktelenségünkről kántálja végtelen, monoton és őrjítő litániáit.

A másik világosságot gyújt az elme sötétségében: a kétségbeesés órájában is a fülünkbe suttogja, hogy a világegyetem tele van csodával és jelentéssel, és mi értékes emberek vagyunk.

De vajon melyik győz?

Amelyiket eteted, zárul a tanmese.

Rímel erre valamelyest egy haszid zsidó rabbi tanítása:

„Mindenkinek két zsebre van szüksége. Mindkét zsebében egy-egy papírcetlivel. Az egyik cetlire ez van írva: ‘csupán hamu és por vagyok.’ A másik cetlire pedig ez: ‘nekem teremtették a világot.’ A bölcsesség nem más, mint tudni, mikor melyik cetlihez kell nyúlnod.”

Volt idő, amikor úgy képzeltem, az emberi test igazából csak valamiféle teher: ballaszt, holt súly. Sosem voltam vele elégedett: emitt túl vastag, amott túl kerek, máshol túl szögletes. Vagy túl kicsi, vagy túl nagy. Mindig csak a baj van vele: itt fáj, ott fáj. Vágyak keletkeznek benne, aztán a kielégítésük undort hagy maga után. Szégyellni való, selejtes, romlandó áru. Húsketrec.

Legszívesebben lennék csak valamiféle pusztán szellemi lény, éteri, asztrál testtel, aki szabadon száguldhat az ember számára bejárhatatlan dimenziók között, téren és időn túl – gondoltam.

A meditáció volt az, ami rádöbbentett a testem értékére.

Ráébresztett arra, hogy bár lehet, hogy a test ballaszt – de egyetlen hajó sem járhatja az óceánt ballaszt nélkül. Mert a ballaszt az, ami egyensúlyban tartja a hajót. A test ritmikus mozgása, ami a leginkább a lélegzetünkben nyilvánul meg, egyfajta horgony, ami folyamatosan biztos fogódzkodót kínál az ember elme csapongása közepette.

Az emberi elme ugyanis olyan, mint a kolibri. Akárcsak ez a kismadár – amelynek a szíve 1200-at ver percenként, szárnya pedig másodpercenként 55 csapást tesz meg – az ember elme folyamatosan mozgásban van, soha nem kerül nyugalmi állapotba. Érzéki tapasztalatok nektárjait kutatja és szippantja fel, majd továbbáll a következő kecsegtető virágszirom felé.

A test – a lélegző test – az arkhimédészi pont, amelyre támaszkodva az elme majomcsordája lecsillapítható.

Valójában nincs különálló „test” és különálló „lélek”. Létezésünk megtestesült létezés: érzéseink, gondolataink nem légüres térben keletkeznek. Nem függetlenek a testünktől, mint Descartes gondolta. Valójában nem csak az elménkkel gondolkodunk és érzünk – és nem is csak az agyunkkal, hanem az egész testünkkel.

Ma már tudjuk azt is, hogy a test, ahogy Bessel van der Kolk pszichiáter szokta mondani, nem felejt. Az emlékek nem csak holmi fájlok, amelyeket az agyunk számítógépének merevlemezén tárolunk, mappákba rendezve. Az egész testünkkel emlékezünk. Elraktározunk félelmet, fájdalmat, örömöt, bánatot. És az egész testünkkel gyógyulunk.

Lelélhetsz egy egész életet anélkül, hogy úgy igazán tudatosodna benned: van kezed, lábad, nyakad, hasad és medencéd. Vagy úgy, hogy folyamatosan próbálsz valami mást faragni a testedből, mint ami – folyamatosan harcolva a testeddel.

Hogy a testünk ellenség, vagy szövetséges, az rajtunk múlik.

Néha állj meg a nagy kolibri-csapongásban, a nagy majomcsorda-visongásban. Érezd a tested súlyát, ahogy a gravitáció hat rád, érezd, ahogy a tested szilárdan megtart, otthont nyújt neked. És köszönd meg a testednek, amiért van. A maga tökéletlenségében, múlandóságában – jelen van.

A hindu panteon egyik istenét, az elefántfejű Ganésát a Vignésvara néven is tisztelik, ami annyit tesz: az Akadályok Ura. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a hinduk előszeretettel fordulnak Ganésához, amikor valami új vállalkozásba fognak. Esetleg keresztúthoz érkeztek el az életükben, valamilyen nagy változás kezdetén állnak. Hozzá fohászkodnak, hogy hárítsa el az akadályokat az útból.

De Ganésa másként is segítheti az embereket: mégpedig úgy, hogy éppen ellenkezőleg, akadályokat gördít elébük. Vajon hogyan segíthetne már azzal, hogy akadályoz – kérdezhetik egyesek értetlenül. Hát bizony sokszor kerülünk olyan ponthoz az életünkben, amikor rossz irányba haladunk, de nem vagyunk képesek rá, vagy nem akarjuk felfogni és megérteni ezt. És ilyenkor egy megfelelő időben és helyen elénk gördített akadály bizony akár a jó irányba fordíthat bennünket.

Nem kell hindunak lenni ahhoz, hogy belássuk ennek a bölcsességét: rengeteg példát láthatunk a saját életünkből, vagy mások életéből arra, amikor mélyen bevésődött, kényelmes automatizmussá vált szokások pókhálójába gabalyodva rójuk ugyanazokat a köröket újra és újra. És észre sem vesszük, hogy mennyi szenvedést okozunk ezzel magunknak és másoknak. Aztán jön egy váratlan esemény, egy akadály, ami kizökkent bennünket a megszokott kerékvágásból – ezt először tragédiaként éljük meg, majd idővel megtanuljuk értékelni.

A mítosz szerint Ganésát Siva isten felesége, Parvati teremtette abból a koszból, ami fürdés közben jött le a testéről. Ezután pedig megbízta a fiút azzal, hogy őrizze a fürdő ajtaját. Mikor Siva isten megérkezett, a kis Ganésa elé állt és nem engedte be őt sem. A Nagy Isten, a Mahadéva azonban nem szenvedhette, ha akadályt gördítenek elé – így dühében lefejezte a vakmerő ifjoncot. Mikor ezt meglátta, Parvatit nagy szomorúság öntötte el, ami az egész univerzumot pusztulással fenyegette. Siva ezért kénytelen volt feléleszteni Ganésát, és egy elefánt fejét illesztette a nyakára.

Az elefánt fejű isten másik neve: a Kezdetek Ura. Arra buzdít bennünket, hogy merjünk merőben új perspektívából nézni az életünkre – out of the box gondolkodni, ahogy az angol mondja. Meghaladni azt a dualizmust, ami őrjítő egyhangúsággal, vissza-visszatérően valósággal meghasítja az elménket és zsákutcákba vezet bennünket. Mert, ahogy Einstein mondja, nem oldhatjuk meg a problémáinkat ugyanazzal a gondolkodással, amivel teremtettük őket.

Még ha azt is gondoljátok, hogy Ganésa csupán mítosz és mese – akkor is azt kívánom nektek, hogy háruljanak el azok az akadályok, amelyek miatt az életetek megfeneklik és megsavanyodik. De bővelkedjen az életetek olyan szerencsés akadályokban, amelyek elétek gördülve letérítenek a kényelmes de mérgezővé vált szokásaitok útjáról!

„Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás.” Ezt a sort Halász Gábor, a kitűnő esszéista írta József Attiláról. Libabőrös lettem, amikor elolvastam – borzongatóan szép megfogalmazás. Olyannyira az, és olyannyira találó József Attilára – hogy akár József Attila is írhatta volna magáról. A maga szenvedélyes tisztánlátásával. De vajon hogyan lehet a tisztánlátás szenvedély? Úgy, hogy József Attila tisztánlátása nem holmi racionális készség – hanem gyermeki tisztánlátás. Tiszta látás: a gyermek rácsodálkozása a világra. Fél tőle, idegen neki, folyton visszamenekülne előle az anyja szoknyája mögé – de egyben kíváncsian és játékosan vonzódik az ismeretlen felfedezéséhez. Igazsága több, mint a valódi: az ember gerincvelőjébe hatol, és ott fel-le szaladgál, mint a kóboráram. A távolság a város peremén, ahol él, nem egyszerűen A pontot választja el B ponttól – de üveggolyó. Megkaphatod. A proletariátus kizsákmányolása fölött érzett felháborodásába belesűríti az elmart, kétségbeesett kisgyerek üvöltő magányát. Minden nő, akivel dolga akad: a Mama. Ha szakít, nem egyszerűen csak egyedül marad, de a hideg űrbe, homokos, szomorú síkra taszítják. Ahol okos fejével biccent, nem remél. „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállitani téged; de nem futja, már látom, az időből, a tömény tűz eléget.”

A szülő nevelésének öt fázisa: 1. Tagadás – „Nincs több mese, megyünk aludni!” 2. Harag – „Nem megmondtam? Irány az ágy!” 3. Alkudozás – „Gyere, hozhatod nyuszit is, jó?” 4. Depresszió – „Nem hiszem el, hogy mindig ez van.” 5. Elfogadás – „Na jó, egy utolsó mese, de aztán alvás.”

Mindannyian hozzuk magunkkal a csomagunkat a gyermekkorunkból – mindannyian cipelünk valamilyen keresztet. Minél kevésbé vagyunk vele tisztában, annál nehezebbet.

Sokan attól tartanak, hogy ha ezekkel a csomagokkal/keresztekkel foglalkozunk, ha „a múltban vájkálunk”, azt kockáztatjuk, hogy végleg elsikkad a szabad akarat – és az egyén felelőssége a jelenben. Hogy a trauma egyfajta erkölcsi felhatalmazást jelenthet egyeseknek, hogy a saját tehetetlenségük tudatában dagonyázzanak: lám, nem tehetek róla. Tehetetlen vagyok a saját önsorsrontásommal szemben. Hogy akkor majd mindenkit hibáztatnak mindenért – társadalmat, családot, szülőket – csak éppen saját magukat nem.

De a traumák esetében a lényeg nem azon van, hogy bűnbakot találjunk. Nem arról szól ez, hogy akkor hibáztassuk a szülőket – hiszen a gyermekkori traumák szinte mindig több generáción átnyúlnak. Sem pedig arról, hogy akkor szentimentálisan vájkáljunk a múlt sebeiben, és bénultan vergődjünk a saját szenvedésünkben.

A lényeg azon van, hogy az egyén – és az őt befogadó közösség – felismerje a rossz megküzdési módszert, viselkedésmintát, és a mögötte húzódó kielégítésért némán kiáltó szükségletet. És ez a felismerés nem passzivitást és tehetetlenséget gerjeszt – hanem éppen ellenkezőleg. A megfelelő együttérző jelenlétben a felelősség felismerését eredményezi és cselekvésre buzdít.

„Nem vagyunk felelősek a világért, ami az elménket teremtette,” mondja Máté Gábor. „De felelősséget vállalhatunk az elméért, ami a világunkat teremti.”

Vicces, hogy engem nem is érdekel az olimpia – és mégis, már másodszorra kényszerülök rá, hogy megszólaljak az olimpiához kapcsolódó témában. Mert megint olyan gyűlölet-cunaminak lehetünk szemtanúi, ami egészen hátborzongató.

Ezúttal egy algériai sportoló került a célkeresztbe: Imane Helif. Az a bűne, hogy állítólag „nőnek tetette magát”, miközben valójában férfi. Az ezzel foglalkozó cikkek többsége is hihetetlenül elfogult nyelvezetet használ – de amit alattuk lehet találni a komment-szekcióban, az tényleg a virtuális pogrom-hangulat megnyilvánulása. Lehet érezni, hogy a kommentelők jelentős részéből ez nem egyszerűen nemtetszést vált ki, hanem egyenesen vérszomjat.

Szóval először is: szerintem tök jó lenne, ha lehiggadnánk egy cseppet. Az ocsmány gyűlölködő kommentek moderálásra kerülnek.

Másodszor, nézzük a tényeket!

Tény, hogy teljesen legitim és jogos vita folyik arról a sport világában, hogy vajon lehet-e engedni, hogy transz nő sportolók (tehát akiket születésükkor férfinak regisztráltak) versenyezhessenek nőkkel. Ha valaki fiúként serdült fel, akkor olyan előnyökhöz juthatott ezáltal, ami bizonyos sportágakban bizony aránytalan előnyökhöz juttatja a nőkkel szemben. Szóval tök jogos ezt korlátozni. Az más kérdés, hogy ez a vita is gyakran átmegy a parttalan és megalapozatlan hőzöngésbe: de a lényeg, hogy erről lehet és kell is vitázni. Értelmesen, higgadtan és bizonyítékok alapján.

Na de Helif esetében nem erről van szó: ő nem transz. Ő nőnek született és mindig is női identitással élte az életét. Egyszerűen az van, hogy bizonyos emberek esetében a biológiai nem megállapítása egyáltalán nem olyan egyszerű, mint az átlagember hinné („most van neki micsodája, vagy nincsen?”). Női nemi szervvel rendelkező, magukat mindig is nőnek érző emberekben is lehetnek kromoszomális eltérések, lehetnek nekik XY kromoszómáik.

Ez – és ez fontos! – a tudomány mai állása szerint, egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor őket automatikus férfinak lehetne minősíteni. Sokan ezt a jelenséget az ún. interszexualitás kategóriájába sorolják, de fontos tudni, hogy az algériai sportolónő nem rendelkezik ilyen identitással (Algériában mondjuk ez illegális is lenne) – ő mindig is egyszerűen csak nőnek hitte és tudta magát. Tudunk más esetet az élsportból, amikor egy felnőtt női sportoló először egy ilyen vizsgálaton döbbent rá, hogy egyáltalán van ilyen rendellenessége. Szóval nem arról van szó, hogy itt valami gonosz és hamis szándékkal akarna megtéveszteni bárkit.

Természetesen itt is fontos, hogy világos kritériumokat állítsanak fel azzal kapcsolatban, hogy vajon az ilyen sportolónők vajon nem rendelkeznek-e olyan genetikai eredetű előnnyel, ami méltánytalanná teszi, hogy más nőkkel együtt versenyezzenek. Ezért aztán a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (IOC) az egyes sportágak szakértőivel közösen kidolgozott egy olyan vizsgálatot és kritérium-rendszert, ami alapján megállapítják: ki indulhat a nők között és ki nem. Az nem igaz, hogy ezt csupán egyfajta ideológiai hasraütés alapján állapítják meg.

Helifről többen azt állítják, hogy „korábban megbukott a nemi teszteken”, és hogy abnormálisan magas a tesztoszteron-szintje. A valóság az, hogy Helif soha nem bukott meg az IOC tesztjein. Csupán az orosz Gazprom kézivezérlése alatt álló Nemzetközi Ökölvivó Szövetség (IBA) tesztjein bukott meg. De ezt a szervezetet a korrupciós ügyei, az orosz kapcsolatai és szakmaiatlanságai miatt az IOC azóta már nem tekinti legitimnek. Az IOC többször is vizsgálta Helifet, és ezeken a teszteken mindig is átment. Ezeknek a vizsgálatoknak része a tesztoszteron-szint is, de nem kizárólagosan erről szólnak.

Lehet persze azt állítani, hogy az IOC vizsgálata nem megfelelő: de én ilyen szakmailag megalapozott, bizonyítékokra hivatkozó, módszertani kritikát eddig nem láttam. Amit ellenben látok, az rengeteg konteó és álhír, tendenciózus uszítás, ami mögött nem nehéz egyébként azonosítani az orosz propaganda-gépezetet. Mégegyszer: én magam nem vagyok szakértő, tehát nem tudom megállapítani, hogy konkrétan Helif esetében mire alapozták a következtetésüket (egyébként az tök jó lenne, ha az IOC ezzel kapcsolatban több információt tenne közzé). De éppúgy nincs okom kételkedni az IOC szakértőinek a hozzáértésében, mint ahogy egyébként a COVID-járvány idején sem kérdőjeleztem meg, hogy az oltások klinikai vizsgálatok szerint eredményesek.

A box egy kemény sportág. Én például nem szeretem nézni, ahogy emberek szarrá verik egymást, akár férfiak, akár nők. De önmagában az, hogy a ringben egy nőt szarrá vernek, és hogy a győztesnek kemény, férfias ütései vannak – az még nem bizonyíték arra, hogy itt valami égbekiáltó igazságtalanság történt. Vannak szabályok, amiket be kell tartani. Ha ezek a szabályok nem jók – hát változtassuk meg őket. De tegyük azt szakmai alapokon, ne kézfeltétellel.

És ami pedig a fő mondanivalóm: attól függetlenül, hogy mit gondolunk Helif sportolói teljesítményéről és vélt vagy valós képességeiről, azt azért nem kellene elfelejteni, hogy egy emberről van szó. A rosszindulatú fröcsögéssel és dehumanizáló nyelvezettel, amiben egyesek megnyilvánulnak róla, saját magukról állítanak ki bizonyítványt.

Hallottatok már arról a 35 kérdésből álló kérdőívről, amit a híres francia író, Marcel Proust nyomán dolgoztak ki? A kérdőív segítségével, mondják, alapvetően kiismerheted egy ember természetét és jellemét.

Az első kérdés: „Mi az elképzelésed a tökéletes boldogságról?”

A Vanity Fair magazin egy csomó híres ember válaszait közölte már. Köztük például David Bowie erre az első, boldogságról szóló kérdésre csupán ennyit válaszolt: „olvasni”.

Lehet, én mást válaszolnék. De Bowie válasza nem áll távol tőlem: gyerekkorom óta az olvasás az egyik olyan tevékenység, ami a legnagyobb örömmel tölt el és a leginkább kikapcsol. Csak remélem, hogy ha valamit, hát az olvasás szeretetét át tudom adni majd a lányomnak is.

Az olvasással úgy vagyok, mint a kokainista a kokainozással: akinek a kutatások szerint már a droghasználat kellékeinek, helyszíneinek puszta látványa is dopamin-termelést indít el az agyában. „Agyban már cuccozik” – mondják ilyenkor. A szép, érdekes könyvek látványa, illata, érintése bennem is kellemes izgalmat kelt: agyban már olvasok is!

Az olvasás nem csak tanulás és szórakozás. A tudomány által is igazolt meggyőződésem, hogy a mentális egészségünk egyik fontos védőbástyája is. Néha belegondolok, hogy hány és hány olyan pont volt az életemben, amikor úgy éreztem, megfeneklettem – lelkileg, szellemileg. És ha nem lett volna egy jó könyv, ami kimozdít a holtpontról, hát nem is tudom, hol lennék most. A „hol”-t nem fizikailag értem, hanem mentálisan.

Egy jó könyv társaságában – bár nem helyettesítheti a valódi emberi kapcsolódást – soha nem vagy egyedül.

Szóval ha most megkérdeznék, hogy ha eldobhatnék minden napi teendőt, mi lenne számomra a legpihentetőbb szabadidős tevékenység – akkor azt felelném, hogy kimenni a természetbe egy jó könyv társaságában. És olvasni.

Te mit válaszolnál Proust kérdőívének első kérdésére?

“-Jó napot kívánok! Egy családi jegyet szeretnénk kérni!

-Azzal nem járnak jól, mert délután 4 van, de maguknak egyébként sem tudnék ilyen jegyet adni!

-De hát mi egy család vagyunk!

-Magyarországon vagyunk, itt nem!”

Ez a párbeszéd a tobruki strand bejáratánál zajlott le a minap, miután Pál Márton a párjával és két kisgyermekükkel a karjukon próbáltak családi jegyet vásárolni. Csakhogy, mint arra a jegyeladó „kedvesen” rámutatott, és mint ahogy a árlistán is látható, mi Magyarországon élünk. Itt a család: apu, aki férfi, anyu, aki nő, és gyerekek. Ha a két szülő közül mindketten férfiak, az már nem fér bele a „hagyományos családmodellbe”.

És a történetnek itt még nincs vége. Miután a felháborodott Márton egy közösségi média posztban hívta fel a figyelmet a diszkriminációra, ami őket érte, megszólalt a tobruki polgármester asszony, Szanyi Szilvia. Aki – ennyit el kell ismerni – elnézést kért és jelezte, hogy javítják a feliratot. De emellett a válaszában védelmébe veszi a jegykezelőt, nem ismeri el, hogy diszkrimináció történt. Mi több, őket vádolta meg „provokációval” (!), és olyan veretes bölcsességeket osztott meg velük, mint például „a strand strandolásra való és nem a családpolitikai jogviták rendezésére” (!).

No shit Sherlock, ahogy az angol mondja: persze, hogy nem arra való. Ez a család se „családpolitikai jogviták rendezésére” érkezett Tobrukba, hanem strandolni. És ez az egész nem pár száz forintról szól, nem kivételezést akartak, nem „propagálni” akarták az „életformájukat”, nem akartak provokálni senkit – csupán szerették volna, ha egy fizetős szolgáltatás nyújtója nem vonja kétségbe azt, hogy ők, mint a szolgáltatás igénybe vevője, egy család. Ennyi. Szerintem ezt mindenki elvárhatja. Ez tényleg olyan sok, 2024-ben, Európa közepén?