Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek

A „Széljegyzetek” Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Tükrözi sokoldalú érdeklődését és értékrendszerét. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, mint ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető írásos és podcast formában is. A széljegyzetek napi szinten jelennek meg a Drogriporter Facebook oldalán, és idővel ide is átkerülnek. A legfrissebb átmásolt széljegyzeteket lent tudod elolvasni, és megis tudod hallgatni podcaston Péter felolvasásában:

jan 12, 2024
Péter Sárosi
Ma van az AIDS világnapja. Ezen a napon az ENSZ kiadta a jelszót: „Take the rights path to end AIDS!” A „right path” ebben az esetben egyaránt jelent helyes utat, és egyben az emberi jogok útját. Magyarul a helyes út a járvány megfékezéséhez nem más, mint tiszteletben tartani azok jogait, akik leginkább érintettek és veszélyeztetettek. Nem a megszégyenítés, kirekesztés és megbélyegzés, hanem a pragmatikus és együttérző támogatás, tájékoztatás az, ami eredményes. Vajon Magyarországon mennyire érvényesül ez az elv? Nem túlságosan. Elég arra gondolnunk, hogy a HIV fertőzések leginkább a meleg és biszex férfiak körében terjednek a leggyorsabban (de nem kizárólag). Erre aztán nagyon sokan – politikusok és szakemberek is – úgy reagálnak, hogy megbélyegzik és megszégyenítik a meleg és biszex embereket. Magyarországon sajnos túl sok védekezés nélkül szexelő ember nincs tisztában a HIV-státuszával, aki esetleg majd csak az AIDS-stádiumban fedezi fel, amikor már késő. Sőt, a legnagyobb kockázatnak kitett csoportokat gyakran még az LMBTQ közösségen belül is megbélyegzik. Ilyenek például azok, akik chemszex partikon vesznek részt: olyan szexuális együttléteken, ahol drogokat fogyasztanak a szexuális élvezet fokozásának céljából (igen, mielőtt megkérdezné valaki: ilyeneket Brüsszelben is szerveznek, eresznek látszó tárgyakkal rendelkező falú házakban is). Sajnos a chemszex szcénában nagyon gyakoriak a fertőzések, a függőséggel és mentális zavarokkal kapcsolatos problémák. Mert a nyakló nélküli szex és drogozás bizony lehet trauma-válasz, különösen kirekesztett kisebbségekben. Erről a témáról szerveztünk konferenciát pár éve, először Magyarországon (belinkelem a kommentbe). Nemrég a Főváros hiánypótló pályázatokat osztott ki civilek között. Engem is felkértek, hogy segítsek a pályázatok elbírálásában. Többek között Magyarországon először támogatásra került egy a chemszex szcénában résztvevő embereket segítő, megkereső szolgáltatás, amit a Háttér Társaság folytat. A cél: minél több embert elérni megelőzéssel, minél több embert eljuttatni szűrésre, tanácsadásra és ha kell, gyógykezelésbe. Mert minél hamarabb eljut egy HIV-pozitív ember szűrésbe, annál hamarabb kaphat gyógykezelést, és minél hamarabb kerül gyógykezelésbe, annál kevesebb eséllyel fertőz meg másokat. Na most, kormányunk és pártunk ahelyett, hogy a hasonló kezdeményezéseket támogatná, a jó öreg megbélyegző megközelítés alapján frontális támadást intézett a Főváros ellen. „A drogozva közösülő LMBTQP-személyek támogatására kaptak milliókat Karácsonyéktól,” „A Főváros milliókat költ chemsex függőkre” – harsogták a kormánysajtó szalagcímei. Történik ez ugye pont akkor, amikor egyébként egy saját sorstársaihoz problematikusan viszonyuló államférfiú politikai cameo-ja zajlik, aki, legalábbis a brüsszeli média szerint, maga is érintett volt a jelenségben. Milyen szép is lenne, ha ő például kiállna a nyilvánosság és sorstársai elé: itt van ez a járvány, mindannyiunk érdeke, hogy megállítsuk, akár konzi vagy, akár libsi. Fektessünk be megelőzésbe, kezelésbe, tájékoztatásba! De hát ugye felnőttünk már a tündérmesékből. Mindenesetre a fontos üzenet mindenkinek, aki bárhogyan is érintett (nem csak melegek): nem szégyen elmenni szűrésre és tanácsadásra! Nem szégyen HIV-el élni! Légy tájékozott, légy jogtudatos!

jan 12, 2024
Péter Sárosi
„Az igazság meztelenül jár, de a hazugságot öltöztetni kell,” jegyezte meg az éleslátó libanoni író, Kahlil Gibran. Milyen igaz. Mikor megszületünk, mi magunk vagyunk a meztelen igazság. Kíméletlenül és őszintén üvöltjük bele fájdalmunkat és félelmünket a végtelen világba. Mosolyunk, sírásunk nem is lehetne valódibb – nincs benne semmi tettetés. Örömünk, bánatunk hamisítatlan, feldolgozatlan nyers erő. Mi magunk tükrök vagyunk: tükrözzük szüleink érzelmeit. Magunkba szívjuk, mint a szivacs, nem tehetünk mást. És mivel ennyire kialakulatlanok vagyunk még ezen a világon, ennyire gyámoltalanok és kiszolgáltatottak, ezért létezésünk egyedüli forrása az, ahogyan a szüleink bánnak velünk. Függőségünk totális és egzisztenciális. Tőlük nyerünk visszaigazolást arra, hogy méltók vagyunk a létezésre. Míg elutasításuk a teljes megsemmisülés rémképét kelti fel remegő kis szívünkben. Így hát megtanuljuk, hogy alkalmazkodnunk kell szüleinkhez – ezekhez a titokzatos, isteni hatalmú óriásokhoz, akik egyetlen mozdulatukkal fényt vagy sötétséget teremtenek, ételt, biztonságot adnak vagy vesznek el. Minden jó és rossz, ami velünk történik, az minket minősít. Így hát minden rossz, amit velünk tesznek, vagy minden jó, amit nem tesznek, az saját alkalmatlanságunkról, szeretetre méltatlanságunkról gerjeszt bennünk tévképzeteket. Ha bántanak minket, ha elhagynak minket, ha nem figyelnek ránk – akkor azért mi vagyunk felelősek. Nem vagyunk elég jók. Mássá kell válnunk, hogy ne így legyen. Megtanulunk hát tettetni. Megtanuljuk megszakítani a kapcsolatot a nyers és őszinte lénnyel, akik vagyunk – megtanulunk alakoskodni, megtanulunk maszkokat hordani. Hideg, szenvtelen, üveges szemmel nézni a világra, készülve arra, hogy a következő pillanatban tüskét kell növesztenünk. Van olyan, hogy amire felnőtté válunk, az alakoskodás és a hazugság olyannyira részünkké, elemünkké válik, hogy már meg sem tudjuk különböztetni attól, akik voltunk, akik vagyunk. Nem csak másoknak hazudunk, hanem magunknak is. És mivel a hazugságot öltöztetni kell, megtanuljuk cizellált történetekkel eltorzítani a külső és belső valóságunkat. Ahhoz, hogy az egyik hazugság hihető legyen, újabb hazugságokra van szükség. A folyamat öngerjesztővé válik. És az elménk hihetetlen erőforrásokat elkölt csak arra, hogy fenntartsa a hazugságot. Végül a hazugságaink önmagukba gabalyodnak és lehúznak, mint a hínár. Egyre lejjebb. Egy örvénylő barlangi folyó sodor minket egyre sötétebb mélységekbe, lábaink alatt iszonytató szörnyetegek őrjáratoznak, elnyeléssel fenyegetve minket, óvatlan behatolókat. És aztán kivet a folyó egy hideg, iszamós sziklára. Hazugságainktól megfosztva, dideregve kuporgunk magzatpózban. Körülöttünk tündöklő éjfekete üresség. Nincs tovább. És mégis van. Mert ebben a kiszolgáltatott állapotunkban, amiben visszaköszön az, ahogyan világra jöttünk, benne van a lehetőség arra, hogy megtaláljuk az elvesztett kapcsolatot a régen elfelejtett lénnyel, akik voltunk – akik vagyunk. Főleg, ha van egy ember, ha van egy közösség – ami ebben a rettenetes állapotunkban, a szégyen és önáltatás milliónyi guanó-rétege alatt is meglátja bennünk a fényes, ragyogó lényt. Meglátja hamvainkban a lángoló szárnyú főnixet. Lassan küzdjük át magunkat az újjászületés csatornáján. Próbálgatjuk új szárnyainkat a nooszféra légáramlataiban. Kinyújtózunk, üvöltünk, sírunk, nevetünk. Levegőt veszünk: végre őszintén, igazán, hitelesen, szabadon. Felizzunk, akár a dinamóra kötött lámpa, összeköttetésben Gaia, a Földanya lüktető szívével. Otthon vagyunk. Önmagunk vagyunk újra. kép: Rafy A

jan 11, 2024
Péter Sárosi
Ma 118 évvel ezelőtt, 1906. január 11-én a svájci Baden városában megszületett Albert Hofmann – akiről akkor még senki sem sejtette, hogy be fogja í­rni magát a történelembe, mint az egyik minden szempontból legnagyobb hatású tudatmódosí­tó szer, az LSD feltalálója. Hofmann, aki az LSD-t „bajkeverő csodagyerekének” nevezte (ezzel a cí­mmel jelent meg magyarul is az önéletrajzi í­rása), valójában nem vált „az LSD apostolává”, amint például Timothy Leary, a Harvard Egyetemről kirúgott renegát pszichológus. Az ő igazi szerelme, az ő igazi vallása nem az LSD volt, hanem a Természet. Így, nagy betűvel. Amivel (akivel?) már kisfiúként, jóval az LSD felfedezése előtt is nagyon mély, spirituális kapcsolat fűzte össze. Az LSD-t is elsősorban abból a szempontból tartotta í­géretesnek, amennyiben azt olyan kontextusban használják, hogy sikerül helyreállí­tania az ember és a természet között az ipari civilizációban gyakran megszakí­tott kapcsolatot. Gyakran hangsúlyozzuk, hogy a pszichedelikus élmény nagyban függ a környezettől (setting) és a fogyasztó személyiségétől, várakozásaitól (set). Hofmann első LSD-tripjéről nagyon sokat í­rtak – de viszonylag keveset foglalkoztak azzal, hogy az ő meghatározó gyermekkori élményei a természettel kapcsolatban mennyire formálták azt a misztikus élményt, amit az LSD-vel kapcsolatban élt át – és ami aztán formálta a világ képét az LSD-ről. „Amikor fiatal fiú voltam, rengetegem jártam a természetben,” mondta el egy interjúban. „Mély és látomásszerű kinyilatkoztatás-élményeim voltak már jóval azelőtt, hogy az első kí­sérleteimet folytattam volna az LSD-vel. Valójában az LSD-vel folytatott első élményeim nagyon hasonlí­tottak azokra az első misztikus élményeimre, amelyeket kisfiúként szereztem a természetben.” Hofmann üzenete a fiatalság felé egyáltalán nem az volt, hogy „tolj egy bélyeget és megvilágosodsz”. Többször hangsúlyozta, hogy az LSD nem mindenkinek való – és hogy egy ilyen potens szerrel nagy tisztelettel kell bánni. Aggodalommal töltötte el az a trend, hogy az LSD-t elkezdték „buliból” használni az emberek. Hangsúlyozta azonban, hogy az LSD-vel való visszaélés jóval mélyebb okokra vezethető vissza: az egész elidegenedett, jelentéstelenné, fenntarthatatlanná vált modern életformánkra. Amire igazán buzdí­totta a fiatalokat: az a természettel való élő kapcsolat helyreállí­tása. „Nyisd ki a szemed! Az érzékelés kapuit ki kell nyitni. Ez azt jelenti, hogy a fiataloknak meg kell tanulniuk a saját tapasztalatukon keresztül azt, hogy milyen volt a világ, mielőtt az emberek megjelentek. Ez az igazi probléma manapság, hogy az emberek olyan városokban élnek, ahol minden halott. Ez a materiális világ, amit az emberek hoztak létre, egy halott világ, ami el fog tűnni és pusztulni. Azt üzenem a fiataloknak, hogy menjenek ki a természetbe, a mezőkre, a kertekbe, az erdőkbe. A természetnek ez a világa az, amihez teljes mértékben tartozunk. Ez az élet körforgása, aminek szerves részét képezzük. Nyisd ki a szemed, lásd meg a barna földet és a zöldellő réteket, és a fényt, ami a természet lényege. A fiataloknak az élet körforgásának tudatára kell ébredniük, meg kell érteniük, hogy meg lehet tapasztalni azt a szépséget és mély jelentést, ami összeköt minket a természettel.” Boldog szülinapot, Hofi bácsi, jó tekerést az elí­ziumi mezőkön! Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, Te is adj valamit: támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Jakob Krattiger

jan 10, 2024
Péter Sárosi
Kijöttek a KSH adatok: 2183 azonos nemű pár nevel ma kisgyermeket. Összesen 4125 kisgyerek él szivárványcsaládokban. Egy közepes méretű magyar város gyerek-lakossága. Ők a láthatatlan gyerekek. Hiába hallhatjuk ugyanis úton-útfélen, hogy ez a kormány a családok kormánya. És hogy milyen fontos, hogy minél több gyerek szülessen. Mégis, a szivárványcsaládok ma Magyarországon az állam szempontjából egyszerűen nem léteznek. Levegőnek nézik több, mint négyezer gyerek családját. Szüleik közül csak az egyiket ismerik el törvényes szülőnek. Megtagadják tőlük mindazt a támogatást és jogbiztonságot, amit a „hagyományos” családoknak megadnak. Minél többet tudok meg a gyermeknevelésről, mind elméletben, mint gyakorlatban, annál világosabbá válik, hogy egy gyereknek nem arra van szüksége, hogy apa férfi, anya nő legyen. Egy gyereknek arra van szüksége, hogy olyan szülők neveljék, akik képesek neki biztosí­tani a megfelelő figyelmet, gondoskodást és szeretetet. Kedves magyar szivárványcsaládok – kedves szivárványszülők és gyermekek! Ha a kormány nem mondja el, akkor elmondom én: semmivel nem vagytok rosszabbak, semmivel nem vagytok kevesebbek – semmivel nem vagytok kevésbé magyarok sem! Mi több, a többségi társadalom lesz attól kevesebb, hogy titeket semmibe vesz. Mi, mindannyian, magyarok, vagyunk kevesebbek és hitványabbak attól, hogy egy olyan társadalomban élünk, ami hátrányosan megkülönböztet szexuális orientáció, nemi identitás szerint. Szeretünk Titeket – nem vagytok láthatatlanok, nem vagytok egyedül! 🌈

jan 10, 2024
Péter Sárosi
„Ízléstelen provokációnak” nevezte Kövér László, a Tisztelt Ház általam egyébként egyáltalán nem tisztelt elnöke azt, hogy a képviselők egy perc néma felállással tisztelegjenek Karsai Dániel emléke előtt. Szerinte Karsai a „halál kultúráját” képviselte, míg ők az „élet kultúráját”. Attól függetlenül, hogy ki mit gondol az eutanáziáról, elöljáróban azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük: ennél nagyobb tahó még nem állt a magyar törvényhozás élén. Nem kell ugyanis az eutanáziához való jog lelkes hívének lenni ahhoz, hogy az ember belássa: Karsai Dániel azzal, hogy halálos betegként sorsát a nyilvánosság elé tárva társadalmi párbeszédet kezdeményezett egy ilyen fontos témában, önmagában tiszteletet és főhajtást érdemel. Ezt még Orbán Viktor is belátta, aki a videófelvétel tanúsága szerint maga is felállt volna. Ami pedig a „halál kultúráját” illeti: egyáltalán nem lenne ördögtől való rossz dolog, ha lenne a halálnak kultúrája. Ha a meghalást a társadalmunk nem valamiféle szégyellésre méltó hibának tekintené, amit száműzünk a kórházak steril indusztrializált világába. Jó távol, hogy ne kelljen vele szembesülni. Jó lenne, ha többet beszélnénk arról, hogy milyen is a „jó halál” – hogy miként is tudjuk emberhez méltóan, méltósággal befejezni az életünket. Az a helyzet, hogy éppen úgy nem tudunk kezdeni semmit az élet végével, mint ahogy a kezdetével, a születéssel sem: azt is leginkább indusztrializált folyamattá tettük, amelyben az egyéni autonómia alig érvényesül. Ma egyre többen, egyre többet beszélünk arról, hogyan állíthatnánk vissza a szülés, a születés méltóságát – és egyre többen és többet beszélünk arról is, miként állíthatnánk helyre a meghalás méltóságát. És ez jó. Mert, bár ezt a Kövér Lacik nem értik, a „halál kultúrája” nélkül nincsen kultúrája az életnek sem.

jan 9, 2024
Péter Sárosi
Több ismerősömtől hallottam azt, hogy „neki nem való a meditáció”, mert nem tud nyugton maradni, és nem képes „megtisztí­tani az elméjét” a zavaró gondolatoktól, érzésektől. John Kabat-Zinn, a mindfulness alapú stressz-csökkentés (MBSR) módszerét kidolgozó orvosprofesszor/meditációs oktató egy interjúban elmagyarázta, hogy ez a gyakori ellenérv egy félreértésen alapul. A meditációnak nem célja, hogy „megtisztí­tsa” az elmét a „zavaró gondolatoktól és érzésektől”. Sokkal inkább arra taní­t, hogy megtanuljunk együtt élni a „zavaró” gondolatainkkal és érzéseinkkel: megfigyeljük őket a tudatosság fényénél. Mi több, ha a meditáció közben egyáltalán nem jönnek elő zavaró gondolatok és érzések, az egy elszalasztott lehetőség. Vajon az MBSR módszer miért éppen napi 45 perces meditációt í­r elő heti 6 napban? Kabat-Zinn szerint azért, mert a 45 perc már elég hosszú idő ahhoz, hogy a meditáció során a gyakorló számára előjöjjenek negatí­v érzések. Unalom. Szorongás. Düh. Szomorúság. Mert a mindfulness terápiás haszna nem abból áll, hogy egyfajta kellemes ellazultságot okoz és a „zavaró” érzéseket besöpri a szőnyeg alá. Pont ellenkezőleg: arra készteti a meditálót, hogy tudatosan megélje ezeket. Anélkül, hogy teljesen átengedné az irányí­tást nekik. Amikor Kabat-Zinnt egyszer Oprah megkérdezte, hogy szerinte van-e élet a halál után, ő azt felelte, hogy nem tudja, és nem is ez a kérdés foglalkoztatja igazán. Hanem az, hogy vajon van-e élet a halál előtt? Mert amit mi életnek nevezünk, az gyakran egy automatizált folyamat, amiben egy robotpilóta irányí­t mindent, amit teszünk. Végső soron Kabat-Zinn szerint a legfontosabb a motivációd: vajon miért akarsz meditálni? Egyszerűen csak arra vágysz, hogy a nap végén kellemesen relaxáld magad valamivel, és úgy kezeled a meditációt, mint egy nyugtató pirulát? Vagy pedig tudatában vagy annak, hogy az életedből valami hiányzik? Hogy elveszí­tettél valami fontosat? Hogy az életedet tudatosabban, teljes szí­vvel akarod élni?

jan 9, 2024
Péter Sárosi
Egy kisebbfajta szakmai vitát szült egy magyar pszichológus azon nyilatkozata egy interjúban, miszerint a saját élmény szerepét „túldimenzionálják” – kivéve az addiktológia területét. Ahol szerinte „igazán hiteles, addiktológiával foglalkozó szakember csak egykori függőből lehet.” „Tegyük fel, én, a belvárosi elkényeztetett úrilány, azt mondom egy heroinistának, hogy figyelj, szokjál már le: kinevet és otthagy,” teszi hozzá. Erre egy másik szakember reagált a közösségi médián, aki szerint nem a saját élmény teszi a jó segí­tőt – és „a felépülés nem az a Himalája, ahova a szakma egyetlen szereplője is kitűzhetné a zászlaját.” Hiszen maga a felépülés egy nagyon összetett folyamat, amit jó esetben sokféle szakember sokféle szempontból támogathat. Ezenkí­vül „végletesen leegyszerűsí­tő felsebzett vénájú, beesett arcú heroin-függőkre redukálni az addiktológiai célcsoportot.” Ez a vita nagyon érdekes kérdéseket vet fel, amelyek egyaránt foglalkoztatják a laikus közvéleményt, a segí­tő szakembereket, a politikai döntéshozókat és az érintetteket. Nem csak nálunk, de nemzetközi szinten is. Ezért én is reflektálok rá pár bekezdésben. Egyrészt a saját élménynek, a megélt tapasztalatoknak (lived experience) a szakirodalom által is egyre jobban felismert és elismert szerepe van az ellátórendszerben és azon kí­vül is. (Egyébként nem csak az addiktológia területén.) Egyre többen gondolják úgy, hogy egy olyan szervezet, ami például marginalizált csoportoknak nyújt szolgáltatásokat, nem működhet anélkül, hogy ne vonná be értelmes módon az érintetteket a szolgáltatások kialakí­tásába és lebonyolí­tásába. A semmit rólunk nélkülünk elv alapján. Ez jelentheti azt, hogy segí­ti az érintett közösségek megszervezését, hogy azok képesek legyenek visszajelzéseket adni a szolgáltatóknak és artikulálni az érdekeiket. És jelentheti azt is, hogy a szervezet önkéntes és fizetett munkatársként is alkalmaz sorstárs segí­tőt – aki saját tapasztalattal (is) rendelkezik. Sajnos ezen a téren bizony Magyarországon az ellátórendszernek jelentős lemaradásai vannak. Másrészt viszont a saját élmény sem nem elégséges, sem nem szükséges feltétele annak, hogy valakiből jó segí­tő szakember váljon. Akár függőségről, akár depresszióról vagy ADHD-ról van szó, ebben nincs különbség. Lehet valaki kitűnő segí­tő, aki soha életében nem fogyasztott semmilyen illegális drogot, ha megfelelő képzettséggel és empátiás készséggel rendelkezik. Én magam is ismerek ilyet, nem is egyet. Mí­g lehet valaki rossz segí­tő attól, hogy rendelkezik saját tapasztalattal, ha például nem ismeri a segí­tő szakma alapvető szakmai és etikai elveit. Hallottam már szónokolni frissen diplomázott szakembert a drogfüggőségről, aki felmondta a tankönyvet. Amiről beszélt, az számomra fájdalmasan üresen kongott – iskolakönyv-szagú igazságokat szajkózott, amiről nyilvánvalóan nem sok fogalma volt. De ennek az ellenszere szerintem nem feltétlenül a saját élmény. Egy jó szakember egyik megkülönböztető jegye számomra nem csak az, hogy mennyire képes a katedráról kinyilatkoztatni dolgokat: hanem mennyire képes nyitottan és empatikusan odafigyelni és meghallgatni az érintetteket. A saját élmény sem mágikus formula – és nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a saját élmény alkalmazható a másik ember élményére. Találkoztam olyan saját élménnyel rendelkező segí­tővel is, aki borzasztóan egyoldalúan és dogmatikusan próbálta a saját felépülésének narratí­váját és receptjét leerőltetni mindenki másnak a torkán. Ráadásul a drogpiac jelenleg olyan szinten változatos és komplex, hogy attól, hogy az egyik szegmenséről rendelkezel saját élménnyel, a másikkal kapcsolatban éppen olyan laikus maradsz, mint bárki más. Egy gyógyszerfüggő saját élménye például a partidrog szcénával, esetleg a chemszexel kapcsolatban meglehetősen korlátozott jelentőséggel bí­rhat. Az a nagy helyzet – és ez szerintem a kulcs – hogy el kellene felejteni úgy gondolkodni a függőséggel küzdő emberekről, mint egy nagy homogén „drogos” masszáról. Emberekről beszélünk, akiket gyakran éppen úgy egy világ választhat el egymástól, szociális státusz, nem, szexuális orientáció, életkor, kultúra, világnézet, a függőség tárgya, kontextusa, funkciója stb. szempontjából, mint ahogy két depressziós vagy két ADHD-s embert is elválaszthat. El kellene felejteni a sztereotí­piákat, és el kellene ismerni azt is, hogy a függőségből való felépülésnek, és a támogatásnak is nagyon sokféle útja létezhet.

jan 8, 2024
Péter Sárosi
Johaku no bi – az üres tér szépsége. Az elképzelés arról, hogy az üresen hagyott terek, felületek szépséget rejtenek magukban, nagyon fontos szerepet tölt be a japán művészetben. A japán tusfestők például úgy vélik, hogy a festményeiken az üresen hagyott felületek éppen olyan – ha nem fontosabb – szerepet töltenek be, mint a lefestett felületek. Ike no Taiga, a hí­res japán festőművész szerint „éppen azok az üres felületek azok a papí­ron, amiket nagyon nehéz megalkotni.” A japán elmét gyönyörködteti az üresség. A nyugati elmét ezzel szemben eltölti az ürességtől való irtózás (görögül: kenofóbia, latinul: horror vacui). Már Arisztotelész is azt taní­totta, hogy a természet is visszariad az ürességtől, ezért nem képzelhető el a térnek olyan szelete, amit ne töltene be legalábbi valamiféle éteri anyag. Ezt az elképzelést aztán a kora modern korban Toricelli és más természettudósok kí­sérleti alapon cáfolták: kiderült, hogy igenis létezik vákum. Mégis, az ürességtől való irtózás megmaradt. Megjelenik még a nyugati képzőművészetben is, ahol gyakran inkább túlburjánzó ornamentikus dí­szí­tőelemekkel fedtek be felületeket, hogy ne kelljen őket üresen hagyni. Vajon hogy lehet, hogy az üresség ennyire más érzelmeket és asszociációkat vált ki Keleten és Nyugaton? Mi Nyugaton azért irtózunk az ürességtől, mert az egész kultúránk a tevékenységre, a vállalkozásra, a Haladás eszméjére épül: az európai civilizáció haladása pedig nem más, mint az üres terek betöltése. Gondoljunk csak a térképekre, amelyeken a terra incognita – ismeretlen terület – jelzéssel ellátott fehér foltok évszázadokig arra ingerelték az európai felfedezőket és hódí­tókat, hogy betöltsék, kitöltsék, ellenőrizzék és birtokba vegyék azokat. A nyugati életformánk a tér és az idő folyamatos kitöltésének igyekezetére épül: arra, hogy minden teret beépí­tsünk, hogy a napjaink minél több percét kitöltsük valami tevékenységgel. Ami üres: az a tétlenség, az a tespedés. Az a semmi, a nihil. Ott születik a gonosz. Rettegünk tőle. Valójában attól rettegünk, hogy egyedül maradunk önmagunkkal a csendben, és olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk. Az üresség Keleten, a Tao és a Buddha követőinek útmutatásai nyomán, nem a pokol tornáca, inkább menedék – ahová az ember szí­vesen húzódik el a világ zaja elől. Lao-ce szerint egy edény agyagból készül, de az üresség a közepén az, ami befogadja, amit tárolni akarunk benne. Épí­thetünk házat fából, de a házon belüli tér az, amiben otthon lehetünk és ami élhetővé teszi azt. A Buddha azt taní­totta, hogy minden, ami keletkezik, az elmúlik, és semmi, ami keletkezik – még az emberi lények sem – tartalmaznak állandó és örökkévaló lényeget. Ilyen értelemben „üresek” tehát, nem olyan értelemben, hogy nem léteznek. És ilyen értelemben mi is „üresek” vagyunk, hiszen nem rendelkezünk egy olyan énnel, ami minden körülmények között megőrizné állandóságát. Az ürességnek (szanszkritul: súnjata) ez a tudata a Buddha követője számára nem a megsemmisülés rettenetét hordozza, hanem megnyugvást okoz. Hiszen emlékeztet arra, hogy a szenvedés sem állandó. És hogy a dolgok szeparációjának illúzióját hordozó kozmikus kulisszák mögött valójában minden jelenség összefügg, minden kapcsolódik mindenhez. Nincs értelme tehát a saját szeparáltságunk tudatában terjeszkedni, növekedni és birtokolni. A súnjata szó töve, a svi ige annyit jelent: felfúvódni. Bármekkorára fújjuk fel magunkat, valójában üresek maradunk. Bármekkorára is nő egy hullám, előbb-utóbb elenyészik: és csak az óceán marad. Bármekkorára fúvódik fel egy viharfelleg, előbb-utóbb elpárolog: és csak az ég marad. A hullámnak nincs oka ellenőrizni az óceánt, a felhőnek az eget – hiszen eleve abból keletkezett, annak része. Ahogy Nágárdzsuna, a buddhista filozófus mondta: „A dolgok a létezésüket s természetüket kölcsönös egymásra utaltságukból nyerik és önmagukban semmik.” Ennek az ürességnek a felismerése nem vezet nihilizmushoz. Éppen ellenkezőleg: a teljesség, a megvilágosodás í­géretével terhes. (notes to myself) kép: Hasegawa Tōhaku

jan 8, 2024
Péter Sárosi
Korábban nem értettem igazán, mit is jelent az a szó, hogy „akadálymentesí­tés.” Mármint értettem az eszemmel – de nem éltem meg (ami mindig más megértés). Egészen addig, amí­g nem kezdtük el mi is babával (tömeg)közlekedni. És mivel a babahordozó eddig még nem vált be hosszú távon, egyelőre csak babakocsival. És babakocsival könnyen rémálommá válhat ugyanaz az útszakasz, amit egyébként játszi könnyedséggel teszel meg minden nap. Elég néhány lépcső. Bunkón parkoló autó. Aluljáró. És a többi. Ma reggel például a MÁV kórházba vittük rutin vizsgálatra a picit. Az alacsonypadlós troliról kiderült, hogy hiába alacsonypadlós – attól még elég nagy szintkülönbség volt és a babakocsival leszállni kétemberes mutatványnak bizonyult. A kórház bejáratánál örömmel láttuk, hogy van akadálymentesí­tett bejárat – de hamar lehervadt a mosoly az arcunkról. Mert a rámpa végén egy lakattal bezárt kaput találtunk. Irány vissza a lépcsőhöz, cipelni fel a kocsiban a gyereket. Még szerencse, hogy ketten jöttünk el – gondoltam magamban. És akkor én még ugye sportos kondiban lévő férfiként nem is panaszkodhatok: felkapom a babakocsit a hónom alá oszt jónapot. De mi van az egyedülálló anyukákkal, idősekkel, a mozgásában korlátozottakkal? Azért azt is el kell mondani, hogy az elmúlt években tök sokat fejlődött a főváros közlekedése ebből a szempontból. Óriási előrelépés, hogy a metrófelújí­tás részeként egy csomó állomást akadálymentesí­tettek. Szerencsére már a múlté az a tapló hozzáállás, amivel a korábbi főpolgármester rendre lesöpörte az asztalról a mozgáskorlátozottak panaszait („Az ő utasszámuk ezrelékben sem fejezhető ki”, Tarlós). De még sokat kell fejlődnünk. Nem csak a fizikai – de a szociális akadályok (előí­téletek) leküzdése terén is. Én mindenesetre másként nézek már azokra a polgártársainkra, akik bármilyen okból is, de nehezebben tudnak közlekedni. Egyfajta hősökként, akiknek minden nap fizikai és pszichés akadályokat kell leküzdeniük pusztán azért, hogy eljussanak A-ból B-be. Figyeljünk oda rájuk, segí­tsünk nekik, ahol tudunk! És épí­tsünk egy olyan társadalmat, aminek mindenki az egyenjogú tagjának érezheti magát. fotó: Bankó Gábor

jan 6, 2024
Péter Sárosi
Ha már tegnap kritizáltam az apaságot reklámozó plakát-kampányt, akkor úgy illik, hogy arról is beszéljek, én milyen pozití­v kommunikációt tartanék megfelelőnek az apasággal kapcsolatban. Ez a fotó a Svéd Apák kampány részeként készült, amelynek keretében olyan apukákat mutatnak be, akik úgy döntöttek: legalább hat hónapra, vagy többre, otthon maradnak a gyerekükkel. A svéd rendszerben ugyanis a GYES összesen 480 nap – de csak akkor, ha ebből legalább 60 napot az apuka vesz ki. A fotókiállí­tás olyan apákról készült, akik – a svéd férfiak többségével ellentétben – kivették ezt a 60 napot, vagy többet. Az én í­zlésemnek és világnézetemnek például egy ilyen kampány felel meg: ami nem úgy akarja eladni az apaságot, hogy közben konzerválja a kőkemény macho elavult és patriarchális sztereotí­piáit. Hanem úgy mutatja be az apaságot, amilyen a való életben. Számomra nincs értelme annak a kérdésnek, hogy ez a porszí­vóval felszerelkezett, gyerekét a hátán cipelő „szuperhős” most „férfias” vagy „nőies” – de mindenesetre nagyon pozití­v üzenetet képvisel az apasággal kapcsolatban. Én még az elején járok az útnak, de azt már megtanultam, hogy az apaság ritkán ideális – ezzel szemben gyakran rumlis, kaotikus és stresszes. Tele van konfliktusokkal, gyerekkel, anyuval, anyóssal, kinek vérmérséklete és adottságai szerint. Tele van lemondással és kompromisszumokkal. De egyben mégis tartogat katartikusan épí­tő pillanatokat, olyan összetartozást és kötődést, ami az apa számára mindennél értékesebbé teszi. És ne tagadjuk azt sem: az apaság nem való mindenkinek. Amikor valaki csak valamiféle társadalmi vagy párkapcsolati elvárásból lesz szülő, annak többnyire a gyerek issza meg a levét. Gyereket csinálni majdnem mindenki tud – viszont az apaság nem erről szól. Hanem arról a gondoskodó jelenlétről, érzelmi elérhetőségről, arról a figyelemről, amivel az apa jelen van a gyermeke életében – és amivel kiérdemli azt a szót, hogy Apa. És az apaság: változik. Apának lenni most, a 21. században nem ugyanazt jelenti – szerencsére – mint akár 20 vagy 30 éve. Apaságról nem lehet úgy beszélni ma, hogy egyben ne beszélnénk a nemi esélyegyenlőségről is. Hogy ne kérdőjelezzük meg azt, amit évszázadokig „nőies” munkának és „férfias” munkának tekintettek – azokat a sztereotí­piákat, amik bebetonozták az alá-fölérendeltséget a nemek között. Az apa egyre kevésbé az, aki leginkább családfenntartóként van jelen a családban és nem vesz részt a házimunka és gyermeknevelés piszkosan és banálisan szürke, hétköznapi tevékenységeiben. Az apa a házimunkában és a gyermeknevelésben nem asszisztens – hanem egyenlő partner. Hát valahogy í­gy, felebarátaim. Ha tetszett ez az í­rás, oszd meg! kép: Johan Bí¤vman, fotók hús-vér apukákról még: https://www.johanbavman.se/swedish-dads/

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©