Beszámolt a sajtó arról az „úttörő projektről”, aminek keretében Emelt Biztonsági Pszichiátriát (EBP) hoznak létre Budapesten. Itt „akasztásbiztos” szobákban kapnak „személyre szabott ellátást” a „súlyosan agresszí­v magatartású” betegek. A „személyzet felkészí­tésében” a Terrorelhárí­tási Központ (!) szakemberei és egy harcművész (!) is segí­tett. Én nem vagyok pszichiáter, de el tudom fogadni, hogy bizonyára vannak olyan súlyos esetek, amikor szükség lehet ilyesmire. Egy fejlett jogállamban lehet, hogy az ember napirendre térne efölött. És mégis, kövezzetek meg akár érte, de a magyar kontextusban, ahol jogállam és jóléti állam helyett egyre inkább rendőrállam épül, ettől a hí­rtől engem kiráz a hideg. Tekintve ugyanis azt, hogy a magyarországi pszichiátriai ellátás milyen állapotban van, joggal merülhet fel egy csomó kí­nzó kérdés. Tényleg ez most a legfontosabb fejlesztés? Nem lehetett volna ezt a 4,9 milliárd forintot esetleg másra fordí­tani? Amikor az országban mindössze pár száz pszichiáter dolgozik? Amikor az ország egyik legnagyobb pszichiátriai otthonában évek óta ágyipoloska-járvány van? Amikor a Szent János Kórház pszichiátriáján nincs fűtés? Amikor a járvány idején drámaian nőtt a szorongásos és depressziós esetek száma, de a leterhelt pszichiáterek gyakran csak tűzoltásra (értsd: begyógyszerezés) képesek? De milyen szép megoldás is ez: majd ha ezentúl Sanyi bácsi túl sokat panaszkodik az ágyi poloskák vagy fűtés hiánya miatt, hát akkor majd lehet fenyegetni a TEK-el meg az EBP-vel… Komolyra fordí­tva a szót: az előbb felsorolt problémák mind csak a felszí­n. És akkor még a nagy, szerkezeti átalakí­tást igénylő, de már évtizedek óta esedékes reformokról – totális intézmények kitagolása, közösségi ellátás fejlesztése – nem is beszéltünk. Olyan ez, mintha az állam megint lemondott volna arról, hogy egy komplex problémát a maga összetettségében kezeljen, és ehelyett a tüneti kezelésre összpontosí­t. Az egész arra emlékeztet, mint amikor a hátrányos helyzetű iskolákba odaküldték az iskolaőröket, hogy „kezeljék” a „problémás” gyerekeket és szülőket – és a helyi tanári kar jelentős része tapsolt ennek. Mert annyira eszköztelenek és frusztráltak voltak. Pedig minden józan szakmai megfontolás szerint sokkal inkább lenne szükség képzett, korszerű és humánus szemléletű szakemberekre, akik képesek nem erőszakos kommunikációval, pszicho-szociális eszközökkel támogatni az érintett közösségeket. Belőlük viszont éppúgy hiány van az oktatásban, mint a pszichiátriai ellátásban. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a magyar lakosság jelentős része ezt nem fogja fel – és nem is fogja felfogni, egészen addig, amí­g személyesen vagy hozzátartozón keresztül érintetté nem válik

Korunk egyik áldása és átka a home office. A COVID óta egyre többen dolgoznak otthon. Én magam már a járvány előtt is í­gy tettem: egy ilyen pici szervezetnek, mint a miénk, egész egyszerűen nem éri meg fenntartani irodát. A minap jelent meg a The Economist cikke arról, hogy a kezdeti lelkesedés óta egyre több cég ismeri fel, hogy a home office mégsem annyira szuper ötlet, mint aminek kezdetben tűnt. Még a tech cégek is, mint a Google és a Apple, immár megkövetelik, hogy az alkalmazottaik legalább három napot az irodában töltsenek hetente. A legújabb kutatások szerint ugyanis a home office nem annyira hatékony, mint kezdetben gondolták: az ember, végső soron, szociális állat, és közösségben tud a legeredményesebben működni. Surprise. Azok a szünetekben való pletykák és interakciók bizony igenis fontosak, nem csak időelcseszésnek számí­tanak. Verbális kurkászás – ahogy Robin Dunbar antropológus í­rta, aki szerint a fecsegésnek ugyanolyan fontos szociális funkciója van az embereknél, mint a főemlősöknél a tetvek kölcsönös kiszedegetésének. Enélkül nem alakulnak ki valódi csapatok sem. Én az elmúlt majdnem tí­z évben jelentős tapasztalatokra tettem szert az otthonról dolgozással kapcsolatban. Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a home office-nak van egy csomó előnye – például jóval olcsóbb (a munkáltatónak), és jóval kevesebb időt töltesz közlekedéssel is. De valóban kihí­vás tud lenni. Valószí­nűleg embere (is) válogatja, hogy ki az, aki képes harmonikusan beilleszteni az életébe. Nagyfokú tudatosságra van szükség, hogy működjön. Eleinte féltem, hogy el fogok magányosodni és bepunnyadok otthon. Láttam ezt megtörténni másokkal. De nálam ez nem következett be. Köszönhetően annak is, hogy eleve azok közé tartozom, akik szí­vesen vannak egyedül. Ezenkí­vül nem vagyok mindig egyedül: a munkámmal járnak rendszeres utazások, megbeszélések, konferenciák, találkozók. A valódi, face-to-face találkozásokat továbbra is nagyon fontosnak tartom. Otthon is fontos szétválasztani a munkaidőt és a szabadidőt, a munkavégzés fizikai tereit és a szabadidő fizikai tereit (ha ez lehetséges). Tudatosan ügyelek ezen kí­vül arra, hogy megőrizzem a testi-lelki egészségemet: ha tehetem, heti háromszor futok. Egészen másként indul utána a reggel – és a mozgás nem csak a testet, de a lelket, az elmét is felfrissí­ti. Ez utóbbinak pedig ott van a meditáció is. Időről-időre pedig elmegyek a hegyekbe, túrázni, mert hiszem, hogy a természethez való kapcsolódásnál kevés gyógyí­tóbb hatású tevékenység van. Az ülő életmód miatt kialakult derékfájásomra, gyógytornász instrukciói alapján minden este elvégzek egy tornagyakorlatot – amitől jóval kevésbé fáj a derekam. Persze a gyerek jövetele mindent alaposan felkavart. Kevesebb időm van mindenre, túrázni már hónapok óta nem tudtam. Mégis, próbálok napi szinten időt szánni a mozgásra és a meditációra is. A home office a gyermeknevelés szempontjából nagy bónusz: hiszen a nap során szinte bármikor be tudok ugrani és apa-üzemmódba helyezni magam, amikor erre szükség van. Sokkal inkább részt tudok venni a lányom életében, és a házimunka jelentős részét én végzem. Másrészt viszont nagy kihí­vás is: megtalálni az időt mindenre, váltogatni a szerepeket. Néha stresszes tud lenni, az ember úgy érzi, egyik szí­ntéren sem teljesí­t úgy, ahogy kellene. Amikor a legutóbb beszámoltam itt az oldalon, hogy Budapesten mi segí­tettünk az Európai Ártalomcsökkentő Hálózatnak megszervezni az éves találkozóját, egy kommentelő nekem esett, hogy minek kell pénzt kidobni ilyen konferenciákra. Lehetne online is. Nos, ezzel a megközelí­téssel nagyon nem értek egyet. Ha a COVID valamit megtaní­tott nekünk, akkor azt, hogy egy Zoom konferencia hasznos póteszköz – de ezen részt venni úgy viszonyul egy valódi konferenciához, mint ahogy egy műanyagbábúval folytatott szex viszonyul egy valódi emberrel való szexhez. Egy konferencián a legfontosabb találkozások nem a hivatalos programban, hanem folyosói beszélgetésekben, közös esti vacsorákban, sörözésben (igen, az alkoholnak bizony van szerepe!) valósulnak meg. Nem egyszer voltam részese olyan teljességgel informális beszélgetéseknek éttermekben, kocsmákban, amelyeknek az eredménye akár egy hosszú évekig tartó szakmai együttműködés, projekt, könyv, cikk, film stb. lett. A jövő valószí­nűleg a hibrid munkavégzésé: egyre több ember fog otthonról IS dolgozni – de a közös munkavégzés terei nem szűnnek meg. Hiába bármilyen fejlett a digitális kommunikációs technológia, végső soron semmi nem pótolhatja az emberek közötti valódi kapcsolódásokat. Akár home office-ból dolgozik valaki, akár bejár valahová, fontos, hogy ennek teret teremtsen az életében.

Ez egy picit hosszabb í­rás, de talán lesz, aki végigolvassa. Vidéken nőttem fel. A nagyszüleim még falun élték le a teljes életüket. A nyarakat én is gyakran töltöttem falun. Az életforma, amivel ott megismerkedtem még a 80-as években, egy sajátos átmenetet képezett egy eltűnőben lévő paraszt-világ és egy egyre inkább mindent bekebelező urbánusabb-konzumerebb életforma között. Az emberek még fél lábbal a régi világban álltak: a háztáji gazdasággal, a jószággal és veteménnyel, amiben mindent újrahasznosí­tottak. A petróleum-lámpával és a kinti budival. És fél lábbal már az újban, az angol WC-vel és melegvizes csappal. Az eldobható termékekkel és az életet egyre kényelmesebbé tevő fogyasztói termékekkel. A disznót még a saját belébe töltötték vissza de a nappaliban már ott figyelt az Orion TV. Az én generációmnak, az X-generációnak, a nagyszüleink generációjának életmódja borzasztó idejét múltnak tűnt. Számunkra a TV már mindennapos eszköz volt – de számukra még forradalmi, misztikus újdonság. Az én generációm fél lábbal még az analóg kultúrában élt: gyerekkoromban már megjelentek a számí­tógépek, de alapvetően már felnőttkorunkban ismertük csak meg az Internetet. Talán mi voltunk az utolsó generáció, ami még teljesen az Internet előtti világban nőtt fel. Egyfajta hidat képezünk a boomerek és a későbbi, digitális világban felnőtt generációk között. A 80-as években azt hittük, hogy amire 2000-et fogunk í­rni, addigra már repülő autókkal közlekednek az emberek és eljutunk a Marsra. Hát ez nem jött be. És mégis, a technológiai fejlődés más szempontból, a hétköznapi élet banális eszközeinek tekintetében, sokkal radikálisabban átalakí­totta azt, hogy mit jelent embernek lenni, mint amire a legmerészebb álmainkban gondoltunk. Abban a régi retrovilágban űrkorszakot vizionáltunk a 21. század elejére. A makro-szintre fókuszáltunk – és de arra nem számí­tottunk, hogy a mikro-szinten milyen forradalom fog lezajlani. Hogy a digitális kommunikációs technológiák mennyire gyökeresen átalakí­tják a társas érintkezéseink egész struktúráját – és az idő eltöltését. A munkaidőét éppúgy, mint a szabadidőét. Mai szemmel visszanézve egészen szédí­tő belegondolni, hogy milyen gyökeresen. És hogy bár a repülő autók még mindig nem árasztották el a nagyvárosokat, két-három generáció alatt olyan iszonyú fejlődésen ment át az életmódunk, amihez korábban több évszázad is kevés lett volna. Belegondolni is fura, hogy a nagyszüleim életük nagy részét vezetékes telefon nélkül élték le – mí­g ma, alig néhány évtizeddel később, az emberek már a WC-re se mennek ki okostelefon nélkül. És ha nincs wifi, akkor olyan tehetetlennek érzik magukat, mintha legalábbis egy behavazott hegyi faluban ragadtak volna, elvágva a külvilágtól. Nem akarok beállni a régen-minden-jobb-volt károgók táborába. Nem szeretnék visszatérni a 80-as évekbe, ami elmúlt, elmúlt. A digitális technológiák kétségkí­vül jelentősen megkönnyí­tették az életünket. De sajnos amennyire eredményesen összekötnek bennünket – éppen olyan eredményesen el is szakí­tanak minket egymástól. Különösen a pandémia óta ez egyre fájóbban nyilvánvaló. Amennyire könnyűvé tették a tájékozódást, annyira megkönnyí­tették a félretájékoztatást is. Miközben hihetetlenül kitágí­tották a komfort-zónánk határait – valahogyan minden eddiginél sérülékenyebbé és kiszolgáltatottabbá tettek bennünket. A közösségi média azt az illúziót adja, hogy sok barátunk van: de ezekből a kapcsolatokból vajon hány alapul valódi bizalmon és lojalitáson? Soha nem voltunk ennyire szétszórtak: a figyelmünket soha nem osztotta meg ennyire sokféle külső inger. És sajnos ezáltal soha nem volt még nehezebb összpontosí­tanunk arra, ami igazán fontos. Meghallani, kiszűrni a zajban azt, ami valódi jelentést hordoz a számunkra. 2021-ben a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) munkatársai feltették a kérdést: „Mennyire jellemző önre, hogy gyakran érzi magát magányosnak?” Az emberek azt gondolnák, az idősebbeket sújtja leginkább a magány. És a korábbi barátság-kutatások szerint minél idősebb valaki, annál kevesebb barátja van. Mégis, a kutatás szerint a 30 évesnél fiatalabbak 46%-a válaszolta, hogy teljesen vagy inkább jellemző rá ez az állí­tás. Minden hetedig 30 év alatti számol be gyakori magányról – mí­g az 50-65 év közöttiek körében csak minden tizennegyedik. És ez nem magyar jelenség: hanem világjelenség. Hasonló tendenciák zajlanak le mindenhol a fejlett országokban. Nem lenne persze igazságos csak a digitális kommunikációt felelőssé tenni emiatt. De mindenképpen ironikus, hogy egy olyan világban, ahol a digitális technológiáknak köszönhetően minden eddiginél jobban, folyamatosan lehetőség van a kommunikációra gyakorlatilag mindenkivel – a fiatalok, akik a leginkább értik és használják ezeket a technológiákat, magányosabbak, mint valaha. És egyre nő a körükben a különféle mentális zavarok előfordulása (ez is világjelenség), ami egyértelműen összefügg az elmagányosodással és elidegenedettséggel. Egyre több olyan szülőről hallani, aki nem azon aggódik, hogy a tini gyereke vad bulikra jár a haverokkal – hanem amiatt, hogy a gyerek otthon sztondul a monitor előtt. Az is sokat elmond, hogy a fiatalok által tapasztalt problémák közül egyre előkelőbb helyre kerül a céltalanság érzése és a kapcsolatok hiánya. Egyre kevesebb fiatal ember talál jelentést és tartalmas kapcsolatot az életében. Márpedig az embert, ezt a jelentéskereső szociális állatot, éppen ez a két dolog élteti: a jelentés és a kapcsolódás. Erich Fromm „Menekülés a szabadság elől” cí­mű művében a fasizmus megerősödésének egyik pszicho-szociális feltételeként emlí­ti azt a szorongást, amit az szül, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a szabadságukkal és az azzal járó felelősséggel. A régi aranyidők, a rend és a boldogság visszaállí­tásának sziréndalával hódí­tó demagóg népvezérek számára ez aranybányát jelent. Ők aztán indoktrinációval helyettesí­tik a jelentés-találást és megszabadí­tják az embereket a szabadság nyűgétől, cserébe pedig a „tartozom valahová” biztonságának illúzióját adják. A demokráciák mostani hanyatlása és a populista tekintélyelvű vezérek tündöklése mögött egyértelműen megfigyelhetjük ugyanazt a szorongást, amit Fromm a 30-as években leí­rt Németországban. És nekünk, szabadság-szerető embereknek, a dilemmáink is hasonlóak: vajon hogyan tudjuk elérni, hogy az emberek jobban kapcsolódjanak a világhoz, az emberekhez, hogy több jelentést találjanak az életükben? Mégpedig anélkül, hogy ezzel lemondanánk a szabadságról, elmenekülnénk előle – vissza valami képzelt archaikus létmódhoz, esetleg egy különféle tekintélyelvű apa-figurák és vezérek befolyása alatti szabadságnélküli élethez. Hogyan tudunk élni, és nem visszaélni a szabadságunkkal? Meggyőződésem, hogy ezekre a kérdésekre a tudomány vagy a politika önmagában nem képes választ adni. Az emberiség előtt álló kihí­vás nem egyszerűen tudományos vagy politikai: hanem spirituális is. Azt feltételezi, hogy ne csak olyan kérdéseket tegyünk fel, hogy mit kell tennünk, hogy megállí­tsuk a demokráciák hanyatlását. Vagy mit kell tennünk, hogy megállí­tsuk a klí­maváltozás miatti katasztrófát. Végső soron fel kell tennünk olyan végső kérdéseket, amelyek már a spirituális önkeresés birodalmába tartoznak: ki vagyok én? Miért vagyok ezen a világon? Mit jelent emberként élni? Félreértés ne essék: az emberiségnek nem azokra van szüksége, akik ezeket a kérdéseket helyettük megválaszolják, akár egyházi, akár világi ideológusok. Akik kényelmes és kész válaszokat rágnak a szájukba – ők szerintem a probléma részei, nem a megoldásai. Az emberiségnek azokra az emberekre van szüksége, akik segí­tenek az embereknek abban, hogy feltegyék a kérdéseiket és támogatják őket abban, hogy megtalálják a saját válaszukat. Nem indoktrinációval, de inspirációval. Nem paternalista, de humanista gondoskodással. Olyan közösségek megteremtésével, ahol az egyén anélkül tartozhat valahová, hogy nem válik részévé valamiféle masszának, amit utána kedvére gyurmázhat valami karizmatikus vezető. Mi, emberek, szabadságra í­téltettünk, í­rja Sartre. Egyetértek. Hogy ennek a szabadságnak a valódi dimenzióit kitapasztaljuk és megéljük, a zsákutcáiból visszaforduljunk a helyes irányba, és megértsük, hogy a szabadságunk kétélű fegyver: ez a mi dolgunk, nem is kevés. Felnőttként megölelni, elfogadni a szabadságunkat, elfogadni a felelősségét – és nem menekülni előle. Ha tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkámat: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: René Magritte

A legtöbb egyház által hitelesnek elfogadott négy evangélium beszámolója szerint Jézus egy jászolban (istállóban) született meg. Ennek ábrázolásait unalomig ismerjük és majd minden templom mellett láthatjuk kiállí­tva karácsony táján. Van azonban egy apokrif (tehát a hivatalosan elismert kánonban nem szereplő) evangélium, aminek az elbeszélése eltér ettől. Ez a Jakab ősevangéliuma (protoevangéliuma) cí­mű í­rás, ami a keleti egyházak körében nagy népszerűségnek örvendett, és valószí­nűleg a második század elejéről származik. Ez elsősorban Mária szempontjából meséli el a történéseket. A történet egyébként meglehetősen hasonló a kánoni evangéliumokból ismert történethez. De amikor Mária vajúdása megindul, József nem istállót, hanem barlangot talál – ide viszi be a feleségét, ő maga pedig elindul bábát keresni. Látszólag kis eltérés: és mégis, aki járatos a görög filozófiában, az könnyen rájöhet arra, hogy nem véletlen. Felfedezheti a barlang motí­vumában Platón hatását. Akinek a taní­tásai, még ha gyakran nem is explicit módon, de mély hatást gyakoroltak a korai kereszténységre. Platón a hí­res barlang-hasonlatában arról beszélt, hogy olyanok vagyunk, mint egy barlangban lekötözött rabok, akik csak a barlang falán láthatják az árnyékok mozgását. De nem láthatják, hogy honnan tűz be a barlangba a fény a hátuk mögül, és azt sem, ki idézi elő az árnyékokat. Ha azonban egy rab béklyóit eloldozzák – és ilyen ember Platón szerint a filozófus – akkor az képes nem csak a fénybe pillantani, de kilépni a barlangból. Majd a barlangba visszatérve elmesélni a rabtársainak, amit látott. A Jakab ősevangéliuma valószí­nűleg görögös műveltségű emberekhez kí­vánt szólni, akik jól ismerték Platón taní­tását. Számukra jelképes üzenetet hordoz, hogy Jézus barlangban születik meg: ő az, aki a sötétségben raboskodók számára elhozza a fényt. Mi több, Krisztus, mint a megtestesült Ige (Logosz) valójában maga a Fény – a platóni tiszta ideák világának letéteményese. Az apokrif evangélium ezt azzal is jelzi, hogy amikor eljön Jézus születésének ideje, József azt tapasztalja, hogy az Idő – megáll. Az egész világ egy pillanatképpé merevül. Az égbolt mozdulatlan, az ég madarainak szárnya se rebben. A munkások a kondér felé nyújtják a kezüket – de nem érik el. Az étellel a szájuk felé lendülő kéz nem lendül a szájukig. És a barlangot egy sötét felhő árnyékolja be – és csak ez a felhő moccan. Visszahúzódik a barlang fölül, és a barlangból ragyogó fényesség árad. Megszületett a Megváltó – és amikor ő a világra jön, akkor találkozik a transzcendens, szellemi valóság a fizikai, materiális valósággal. A fény – a valóság – behatol a barlangba, a látszatvalóságba, és eloszlatja az illúziókból szőtt homályt. Az istenek ideje, ami egy Örök Most, egy soha nem keletkező és múló jelen – zárványt hoz létre az emberek idejében. Ebben az időben nincs helye múltnak és jövőnek. Nem kell ahhoz kereszténynek lenni, hogy valaki elismerje: fenségesen szép és drámai hatású allegória ez. És valószí­nűleg í­gy volt ez az ókorban is, amikor pogány, hellén műveltségű emberek – a célközönség – is hasonlóan éreztek. A mindenkori próféták, filozófusok, költők és misztikusok – a társadalom élő lelkiismerete és igazmondói – hivatása az, hogy lerántsa a leplet a közmegegyezés által fenntartott illúziókról. Amik gyakran a társadalmunk és a magánéletünk megkérdőjelezhetetlen alapelemeit képezik. Ők azok, akik már jártak a fényben, és mégis visszatértek a barlangba. Együttérzésből, hogy a sötétségben tévelygő társaik szemét is felnyissák. A fogadtatásuk pedig – mi más is lehetne – a legtöbbször ellenséges. Ebben sincs semmi új. Már Platón is í­gy í­r erről Az államban: „És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, mí­g a szeme meg nem szokná a sötétet – és ez az idő, mí­g megszokná, nem is volna rövid –, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, í­me szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csí­phetnék és megölhetnék – vajon nem ölnék-e meg?” Gondoljunk Szókratész sorsára: kiitatták vele a méregpoharat „az ifjúság megrontása” és a hagyományok megsértése miatt. És akkor most tegyük emellé azt, ami János evangéliumában szerepel: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” Számomra, aki nem tartozom egy felekezethez sem, de nagyra értékelem a kereszténység kulturális és szellemi örökségét, a karácsony, mint ünnep – ami jóval ősibb gyökerekkel bí­r, mint maga a kereszténység – erről szól. Arról, hogy bár egy olyan kaotikus világban élünk, ahol az érzékszerveink és illúzióink rabságában soha nem nyerhetünk teljes képet a valóságról, a Fény, még ha pillanatokra is, de feltárja előttünk a valóság valódi természetét. Amikor a legsűrűbb a sötétség – a legrövidebbek a nappalok – éppen ilyenkor ünnepeljük a Fényt. Ami legváratlanabb pillanatokban és helyeken, a legváratlanabb emberekben képes feltárni magát a leginkább. És mi, emberek, ha képesek vagyunk eljutni az istenek idejébe, az Örök Mostba -„ne aggodalmaskodjatok a holnap felől” – akkor megláthatjuk. (notes to myself)

A Nagy Karácsonyi Tülekedés – én csak í­gy hí­vom magamban, ami ilyenkor történik az üzletekben, plázákban Magyarországon. Ahogy a fogyasztóvá redukált emberi lények tülekednek a boltokban, mint a vérszagra gyűlő éji vad, csak azért, hogy felhalmozzanak még több kaját, megvegyenek valami huszadik kacatot, aminek az ég világon semmi értelme. Miközben az egésznek groteszk aláfestést ad valami nyálas popsláger, ami közhelyeket búg a szeretetről a háttérben. Egy tudathasadásos társadalom. Ahol a szeretet legadekvátabb megnyilvánulása persze csak az lehet, hogy az ember pénzt költ a másik emberre. Megy a számolgatás, méricskélés: vajon ő mennyit költ? Nekem mennyit kell? Vajon ha nem veszek elég drágát, akkor rossz ember vagyok? Az egyik élelmiszer-áruházban majd egy órát kellett sorban állnom, mindenki be akart vásárolni az ünnepekre, mintha valami apokalipszis előtt állnánk. Egy idős úr a kialakult sor miatt egészen hisztériába hergelte saját magát. Hangosan méltatlankodott a telefonban egy ismerősének, részletesen ecsetelve a helyzetet. „Szégyellhetik magukat,” nézett lesújtóan egy arra haladó árufeltöltőre, aki aztán tényleg az ég világon semmiről nem tehetett. „Bezzeg a másik lidiben hat pénztárt nyitnak ki!” „De uram, nálunk csak öt pénztár van, mindegyik nyitva,” válaszolt rezignáltan a dolgozó. Az úr ezt már válaszra sem méltatta, csak büszkén felszegte az állát és tovább fortyogott a telefonban az ismerősének. Eszembe jutott az idézet, amit nemrég olvastam egy japán zen mestertől, Kodo Sawakitól: „A szenvedés semmivel sem több annál, mint amit magunknak teremtünk. Egyesek egészen nagy fájdalmak árán, nagy műgonddal állí­tják össze a saját szenvedésüket.” Szinte hallottam a szamszára kerekét kacagva forogni a háttérben. Mire elértem a pénztárt és fizettem, mellettem egy fiatal pár tolta a roskadásig megrakott bevásárlókocsit. A férfi feldúltan morogta oda a társának: „K…tt karácsony…” Lelki szemeimmel már láttam, ahogy a karácsonyi vacsoránál unottan és mélabúsan nyomkodja majd a telefonját, bejglivel degeszre tömött pocakkal. Elvégezte, amit megkövetelt Isten és a haza, most már hagyják őt békén. Hát igen. Micsoda nagy szakértők vagyunk mi, emberek, a saját szenvedésünk nagy műgonddal való összeállí­tásában! Vettünk egy ünnepet, ami állí­tólag a szeretetről szól. És átalakí­tottuk, átgyúrtuk valamivé, ami igazából semmi másról nem szól, mint hogy megünnepeljük – saját magunkat. Felfokozva, még intenzí­vebben éljük meg azt, ahogyan a társadalmunk működik az év többi 364 napján. Ahogyan mi működünk: tülekedve, egymást túllihegve, szorongva, stresszelve, irigykedve és utálkozva. Egymást hajszoljuk bele a nagy tülekedésbe, és utána pedig egymást utáljuk érte. Nem vesszük észre, hogy olyanok vagyunk, mint a hópelyhek, amik lavinát indí­tanak, és egyenként, külön-külön persze egyik sem tartja felelősnek magát a lavináért. Csak a hópelyhek nem méltatlankodnak lezúdulás közben és nem szidják egymás anyját. És persze jó esetben nem teszik tönkre a bolygót a tülekedésükkel… Pedig kihasználhatnánk ezt az ünnepet arra is, hogy valami egészen mást tegyünk, mint az év többi napján. Hogy végre lelassuljunk. Engedjük kibontakozni a belső csendet. És a figyelmünket – ami Simone Weil szerint a legeslegnagyobb kincs a világon, mégis egy fillérbe sem kerül – arra irányí­tsuk, ami igazán fontos. Mondjuk erős a gyanúm, hogy erről is biztos í­rtak már egy nyálas popslágert… Most reggel, ahogy ezt a posztot elkezdtem í­rni, még nem tudtam, mivel fejezzem be. Nemrég kijött a feleségem, és alaposan megölelt. „Szeretlek, boldog karácsonyt,” mondta. Hát ennyi. Nem kell ezt túlbonyolí­tani tesó. (notes to myself)

Arisztotelész, a görög filozófus szerint az ember mindenekelőtt és végső soron a boldog életre (eudaimónia) törekszik. A boldogság alatt azonban nem azt a reklámokból ismert negédes boldogságot értette, aminek a kielégí­tésére egész iparágak épülnek napjaink fogyasztói kultúrájában. Amik a boldog életet olyan dolgokhoz kötnék, mint a nagy ház, a sikeres karrier, a menő autó, a szexi nő/pasi és a többi. És persze korlátlan pénz, amivel mindenféle gyönyör iránti igényt azonnal ki lehet elégí­teni. Arisztotelész szerint ezeknek a javaknak a hajszolása legfeljebb átmeneti gyönyört okozhat – azonban mindezek az élvezetek meg sem közelí­tik a valódi eudaimóniát. Szerinte a valóban boldog élet nem más, mint erényes élet. Micsoda fafej – gondolhatják erre a materiális javak és érzéki élvezetek szerelmesei. Az erénytől aztán nem laksz jól! Egyszer élünk, inkább dugok/drogozok, amí­g lehet, ahelyett, hogy valami elvont erény nevében megtartóztassam magam. És ha erényesen viselkedsz, az csak oda vezet, hogy kihasználnak, és nélkülözni fogsz – és még sorolhatnánk. Tény, hogy a görög filozófusok nem arról voltak hí­resek, hogy hatalmat, vagyont halmoztak volna fel, vagy különösebben sikeresek lettek volna a közéletben. Arisztotelész mesterét, Szókratészt halálra í­télték, és élete végén ő maga is csak úgy kerülte el Szókratész sorsát, hogy elmenekült Athénból. És mégis: a saját mércéjük szerint ezek a filozófusok bizony boldogok voltak. Bár az eudaimóniát sokan sokféleképpen értelmezték, de egy valamiben – néhány kivételtől eltekintve – egyetértettek. Abban, hogy a bölcsesség szeretete, a filozófia, olyan örömteli belátásokhoz vezet, amelyek mellett az érzéki élvezetek, a hatalom, a vagyon és a siker által nyújtott gyönyör eltörpül. Tiszavirágéletű szappanbuborék csupán ahhoz a rendí­thetetlen derűhöz képest, amit a filozófiával töltött élet jelent. Arisztotelész szerint „éppúgy, ahogyan egyetlen fecske sem csinál tavaszt, az embert sem egyetlen nap vagy rövid időszak fogja áldottá és boldoggá tenni.” Az eudaimónia nem különféle külső tényezők együttállása által garantált változékony, pillanatnyi gyönyörök összessége. Hanem tartós, mai szóval úgy is mondhatnánk, fenntartható öröm, ami belülről fakad. Az embert azt teszi boldoggá, hogy aszerint él, amit értékesnek tart: avagy erényesen él. De mik is ezek az erények? És miért fontosak? Az erény Arisztotelész számára gyakorlatilag valamilyen rögzült viselkedést, egyfajta jó, nemes szokást jelent. Ami mindig valamilyen két szélsőség, két bűnös, rossz szokás között az arany középút. Szerinte ugyanis a szélsőségek soha nem kedveznek az embernek: például elpusztul, ha túl hideg van, vagy ha túl meleg. Számos erényről í­r, de leginkább négy olyat különböztet meg, amik az eudaimóniához vezetnek. Ez a négy sarkalatos (kardinális) erény: a bölcsesség, az igazságosság, a mértékletesség és a bátorság. Az erények Arisztotelész számára nem holmi elvont, életidegen elveket jelentenek. Hanem egyfajta szerszámokat, eszközöket, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy beteljesí­tsük azt, ami a célunk (telosz). Arisztotelész gondolkodása teleológiai: mindennek van valami célja. A diszkosznak az a célja, hogy a diszkoszvető elhají­tsa. A konyhakésnek, hogy szeleteljenek vele. A kocsinak az a célja, hogy elvigyen A-ból B-be. Az ember (legalábbis, ha szabad, vagyonos és férfi, erről még később í­rok) pedig, mint eszes lény, eudaimóniára rendeltetett. Az erények éppúgy eszközök ehhez, mint ahogy egy kocsinak a kereke, vagy a konyhakésnek a pengéje hozzásegí­ti, hogy a céljának megfelelően használják. Az első a kardinális erények közül a bölcsesség (phronészisz) – de ez nem holmi elméleti tudást jelöl. Hanem olyan gyakorlati képességet és tudást, aminek segí­tségével a való életben megfelelő döntéseket vagyunk képesek hozni. Más például bemagolni a KRESZ-t, és más valódi autóvezetői tapasztalatokat szerezni – ez utóbbi a phronészisz. A gyakorlati bölcsesség azonban önmagában még nem elég a boldogsághoz: az ember ugyanis zoón politikon, „politikai állat”, mondja Arisztotelész. Magyarul társadalomban, közösségben tud csak kiteljesedni. Márpedig egy közösségben csak úgy lehetünk boldogok, úgy fogadnak el minket, ha megtanulunk nem seggfejként viselkedni. Ehhez segí­t bennünket hozzá egy másik kardinális erény: az igazságosság. És bár az ember politikai állat – végső soron csak állat. Tele van állati szenvedélyekkel, mondja Arisztotelész. Mivel azonban az állatokkal szemben értelmesek vagyunk, mi megválaszthatjuk, mikor és hogyan éljük ki a szenvedélyeinket. A mértékletesség – szophroszüné – erénye arra tesz képessé, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a minden örömet elutasí­tó aszkézis és az érzéki élvezeteket habzsoló hedonizmus között (ez egyébként valamelyest rí­mel a Buddha Közép Út taní­tására). A negyedik kardinális erény, a bátorság – andreia – két szélsőség (gyávaság és vakmerőség) között a középút. Feltételezi, hogy az ember nincs hí­ján a bölcsességnek, hogy tudja, mikor kell cselekednie. Ha nem í­gy van, gyáva. És nincs hí­ján a mértékletességnek sem, hogy tudja, mikor kell visszafognia magát. Ha nem í­gy van, akkor vakmerő. De vajon hogyan tudja az ember ezeket az erényeket fejleszteni? Szerencsére Arisztotelész sem gondolta azt, hogy ezek csupán veleszületett ajándékok lehetnek: amennyit kaptál születéskor, annyid van egész életedre. Képezhetjük magunkat, tanulás által erényesebbé válhatunk. Rámutat arra, amit a napjainkban pszichológiai és neurológiai vizsgálatok bizonyí­tanak: az ember cselekedeteit nagyrészt szokások, tanult automatizmusok irányí­tják. És ahogy az ember képes volt rossz szokásokat megtanulni, éppúgy képes az erényes viselkedést is szokássá tenni. Gyakorlással, ismétléssel. Amikor a „jó”-ról van szó, Arisztotelész nem valamiféle absztrakt ideáról beszél, mint Platón. Tisztában van vele, hogy az ember nem légüres térben él. A körülmények folyamatosan változnak: a könyvszagú igazságok és a merev törvények helyett arra van szükség, hogy az erényeinket ésszerűen a konkrét helyzethez mérjük. Például ugyanaz a viselkedés az egyik helyzetben lehet bölcs, a másikban balga. Egy bizonyos szituációban a megfutamodás gyávaság, más szituációban viszont a harc vakmerőség. Ennek persze van egy árnyoldala is: Arisztotelészből hiányzik az, amit ma szociális érzékenységnek nevezünk. Az egész gondolkodása a saját nemének, társadalmi osztályának és politikai közösségének értékrendszerét tükrözi. Szerinte például egy nő vagy egy rabszolga nem is viselkedhet erényesen, és í­gy nem is érheti el az eudaimóniát. Hiszen a nőből hiányzik az igazi értelem, a rabszolga pedig csak egy beszélő szerszám. Az ő emberideálja gyakorlatilag egy vagyonnal és hatalommal rendelkező, szabad görög férfira van faragva – azt magától értetődőnek veszi, hogy olvasója is ehhez a kaszthoz tartozik. Szintén hiányzik Arisztotelészből bármiféle pszichológiai érzékenység: például nem kutatja, hogy vajon milyen lelki okokra lehet visszavezetni, ha valaki nem képes erényesen élni. Hogy esetleg rossz dolgok történtek vele (trauma). Ha valaki nem képes erényesen dönteni, az számára pusztán az egyén silány kognití­v képességére vezethető vissza. Az akarat gyengeségére (akraszia) – amiről alkalmasint í­rok bővebben is, mert rendkí­vül érdekes a függőségről való gondolkodás fejlődésének vonatkozásában. Minden fogyatékossága ellenére Arisztotelész fő etikai értekezése, a Nikomakhoszi etika talán az a műve, ami legkevésbé számí­t elavultnak és ami még ma is eleven erővel szólí­tja meg a 21. századi olvasót. Józan és pragmatikus receptet, vezérfonalat kí­nál számunkra ahhoz, hogy a hétköznapokban és a közéletben értelmes és egészséges döntéseket hozzunk. És amit napjaink empirikus tudományos eredményei is abszolút alátámasztanak, az a meglátása, hogy a képességeink, az erényeink fejleszthetők. Lépésről lépésre, szí­vós munkával, a megfelelő környezetet, a megfelelő emberek társaságát megválasztva, a rossz szokásainkat új, jó szokásokra tudjuk lecserélni. Amennyiben hasznosnak tartod a Drogriporter ismeretterjesztő és tájékoztató munkáját, kérlek, támogasd az oldalt, hogy jövőre is tudjunk sok ilyen cikket í­rni: https://drogriporter.hu/tamogass/ Ha segí­tségre van szükséged a szerhasználattal kapcsolatos problémáid miatt, itt találsz segí­tőhelyeket: https://drogriporter.hu/segitseg/

A történetek, amiket magunkról mesélünk magunknak, lehetnek pusztí­tóak vagy gyógyí­tóak. Amikor valamilyen bántás, sérelem miatt felülí­ródnak a történeteink, és ezekben a történetekben mi passzí­v, tehetetlen és béna áldozattá, reménytelen és jelentéktelen figurákká, az emberek ellenségekké válnak – akkor ezzel mintha egyszerre szakadnánk el mindattól, ami saját magunkban értékes, és az egész világtól. Idegenekké válunk a saját testünkben – betolakodónak, imposztornak érezzük magunkat a közösségünkben. Elszakí­t minket az emberektől: kapcsolataink kiüresednek, folyamatos gyanakvó-készenlétben vagyunk más emberek társaságában. Visszaszerezni az egészséget, nem csak annyit tesz, hogy megszabadulunk bizonyos tünetektől: negatí­v érzelmektől, stressztről, rossz szokásoktól. Hanem azt, hogy a régi történeteink helyett új történeteket kezdünk mesélni magunknak arról, hogy kik vagyunk és hová tartunk. A gyógyulás – történetépí­tés. És ez a történet visszavezet minket a saját középpontunkhoz. Csak innen, ebből a középpontból elrugaszkodva tudunk kapcsolódni a világhoz és az emberekhez. A trauma centrifugális erő, í­rja Thomas Hübl osztrák í­ró és gyógyí­tó. Eltávolí­t, elszakí­t bennünket a középpontunktól. Szétterí­ti, széttördeli a történetünket. Ezzel szemben a traumából való felépülés ezzel ellentétes, centripetális erő, ami a középpontunk felé vonz bennünket. Egyesí­ti a széttöredezett mozaik-darabokat. Koherens történetet épí­t belőlük. Én í­gy az ünnepek alatt, az év végén, azt kí­vánom, és ezt teszem a meditációm tárgyává: hogy Ti, kedves olvasók, minél inkább ennek a gyógyí­tó, centripetális erőnek a gravitációs vonzásába kerüljetek. Legyetek akár ateisták vagy vallásosak, férfiak vagy nők, idősek vagy fiatalok – találjátok meg az utat a középponthoz. Illesszétek össze a széttöredezett kis történet-szilánkjaitokat egy összefüggő történetté, amelyben a világ, még ha tele is van szenvedéssel, de jelentéssel és együttérzéssel teli hely. Ha ehhez bármennyivel is közelebb kerültök az í­rásaim, a podcastjeim által, akkor máris nem volt hiába. Az emberek sokat költenek ajándékokra í­gy az ünnepek alatt – talán van köztetek olyan, aki megteheti, hogy támogasson szellemi termékeket is: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Keiji Uematsu

A múltkori posztban arról í­rtam, hogy egy pszichológiai modell szerint a mentális jóllétnek/egészségnek négy tényezője, dimenziója van: (1) tudatosság, (2) kapcsolódás, (3) belátás és (4) céltudatosság (jelentés-teliség értelemben). Írtam azt is, hogy vannak olyan jó gyakorlatok, amelyekkel képesek vagyunk mind a négy tényező mentén fejleszteni magunkat. A modell egyik kidolgozója, Richard Davidson amerikai pszichológus nagy személyes kedvencem – a Dalai Láma személyes barátjaként sokat tett azért, hogy a modern pszichológia megismerje és alkalmazza a buddhista meditációs iskolák belátásait és módszereit. Valaki megkérdezte, hogy mik is ezek a jó gyakorlatok – í­me! 1) A tudatosság (awareness) képességét évezredek óta műveli az emberiség: ennek széles körben elterjedt módszere a meditáció. A meditációnak számos különféle kultúrában, világvallásban gyökerező hagyománya és módszere van. Napjainkban az egyik legnépszerűbb a Nyugaton is elterjedt tudatos jelenlét (mindfulness) meditáció. Ennek számos tudományosan igazolt eredményességű alkalmazását kifejlesztették (pl. John-Kabat Zinn mindfulness-alapú stressz-csökkentés módszere). A meditáció során az ember elsajátí­thatja a képességet arra, hogy nyitott tudatossággal jelen legyen, figyelmét befelé fordí­tsa. Ennek során megvizsgálja a különféle fiziológiai és mentális folyamatok keletkezését és elmúlását. Ítélkezés és elmerülés nélkül. 2) Azt gondolnánk, a kapcsolódás (connection) fejlesztése egyéni szinten nem lehetséges – hiszen ez meghatározásánál fogva csakis több ember között lehetséges. Ráadásul az ember kora gyermekkorában, a gondviselőivel való kapcsolódás során kapja meg a blueprint-et, az alapsémát arra, ahogyan más emberi lényekhez fog kapcsolódni. Ha kisgyermekként nem sikerül biztonságos kötődést kialakí­tania, az egész életére kihathat. Viszont azt is tudjuk, hogy az együttérzés képessége, ami alapvetően fontos ahhoz, hogy jól kapcsolódjunk, fejleszthető. Egyéni szinten is. A tudományos bizonyí­tékok szerint azok az emberek, akik legalább két hétig naponta legalább 30 percet töltöttek együttérzést fejlesztő meditációval, jelentős javulást tapasztaltak az emberi kapcsolataikban. Hasonlóan eredményesnek találták a kutatások a pozití­v pszichológiai beavatkozásokat, amelyek olyan érzelmekre fókuszálnak, mint a kedvesség, a hála, a remény, a megbocsátás stb. Ez persze önmagában senkinek sem garantálja a jó kapcsolatokat. Azonban azzal, hogy megtanul kevésbé seggfejként viselkedni, jelentősen javulnak a lehetőségei a kapcsolatépí­tésre/fenntartásra. 3) Ahhoz, hogy fontos belátásokhoz (insight) jussunk saját magunkkal kapcsolatban, az önismeretünket kell fejlesztenünk. A lelki-szellemi gyarapodásnak, művelődésnek számos módja van, az egyén világnézetétől függően. És vannak olyan eredményes módszerek is, amelyek akkor segí­tenek, ha úgy érezzük, elakadtunk és segí­tségre van szükségünk. Ilyen a pszichoterápia. A kognití­v viselkedés-terápia (CBT) például a tudományos bizonyí­tékok szerint eredményesen képes feloldani olyan rosszul illeszkedő (maladaptí­v), önkorlátozó í­téleteket, meggyőződéseket, hiedelmeket, amelyeket saját értéktelenségünkről, tehetetlenségünkről alkotunk. Még ma is közkeletű az elképzelés, hogy igazi változást csak gyógyszerekkel lehet elérni az agyunk működésében. Ma már azonban tudjuk, hogy a pszichoterápia nem csak egyszerűen beszélgetés: megváltoztatja az agyunk működését. Új idegi hálózatok keletkeznek, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a régi, rossz szokásaink, viselkedésmintáink helyett új, egészséges megküzdési stratégiákat alakí­tsunk ki. 4) A céltudatosság (purpose) nem valamiféle törtetést jelent, aminek során egy nagy célnak minden mást alárendelünk. Sokkal inkább azt, hogy találjunk jelentést akár a hétköznapi tevékenységeinkben is. A kutatásokból tudjuk, hogy azok az emberek, akik bizonyos az egoista érdekeken túlmutató közösségi, transzcendens értékeket vallanak, nagyobb mentális jóllétnek örvendenek. Így például jobban ellenállnak a stressznek, és egészségesebb döntéseket hoznak, nem merülnek el az önmarcangoló gondolatokban (rumináció). Vannak terápiás módszerek, amelyekkel ezen tényező mentén is pozití­v változás érhető el. Ilyen például az elfogadás és elköteleződés terápia (ACT), ami egyébként szintén a mindfulness egyik leágazódása. Arra összpontosí­t, hogy fogadjuk el, hogy foglalkoznunk kell a negatí­v érzelmeinkkel, és emellett pedig találjunk jelentést az életünkben. A kutatók szerint a tudományos bizonyí­tékokból egyértelműen leszűrhető, hogy a mentális jóllét nem egyszerűen valami adottság, hanem tanulható, fejleszthető. Az irányí­tószámunkból, a társadalmi osztályunkból, a gyermekkori traumáinkból származó kiváltságok/hátrányok nagyban meghatározzák a mentális jóllétünket, ezért szükség van arra, hogy a társadalom igazságosabbá és egyenlőbbé váljon (ezt én teszem hozzá). De a rendszerszintű változások mellett egyéni, közösségi szinten is szükség van olyan módszerekre, amelyek az egyént segí­tik abban, hogy leküzdje a hátrányait. Én ezt úgy fogom fel (elnézést a vulgarizmusért), hogy ha egyéni szinten egyre több ember tanul meg kevésbé seggfej lenni, akkor talán a világ, a társadalom sem a seggfejség felé halad – és fordí­tva. A kettő egymást feltételezi. Ha tetszenek a Drogriporter í­rásai, ha adnak valami fontosat, kérlek, Te is adj valamit – légy a támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/ A hivatkozott cikk: https://www.pnas.org/doi/pdf/10.1073/pnas.2014859117 Kép: Monica Denevan

Mi jut eszedbe arról, hogy „mentális egészség”? Van egy olyan gyanúm, hogy az emberek többségének önkéntelenül is éppen az ellenkezője ugrik be, mint amit a kifejezés jelent. Mentális betegségek. Alkoholizmus és más függőségek. Gyermekkori traumák. Tehát minden, ami NEM mentális egészség. Nem csoda, hiszen a mentális egészségről folyó közbeszédnek általában negatí­v témák jelölik ki a határait. Egy fehér köpenyes, szigorú tekintetű pasasra asszociálunk, aki fürkész, gyanakvó szemekkel vizslat: „vajon mi a fene baj van veled?” A kérdést gyakran úgy tesszük fel: vajon hogy tudjuk elérni, hogy kevesebb mentálisan zavart, alkoholista, dohányos, drogfüggő stb. ember éljen a társadalmunkban? Hogyan érhetjük el, hogy kevesebb ember fogyasszon drogokat, legyen öngyilkos, bántsa a családját stb.? Pedig kevesebbet kellene fókuszálnunk arra, mit ne tegyünk, és mik ne legyünk. A (mentális) egészség nem a betegség hiánya. És a fő kérdés, amit fel kellene tennünk, nem az, hogy mi baja van azoknak, akik nincsenek jól. Többet kellene foglalkoznunk azzal, hogy mitől vannak jól azok, akik jól vannak. Az igazság az, hogy mi, emberek, velünk született képességekkel rendelkezünk arra, hogy jól legyünk. Ha mégsem vagyunk, az nagyon ritkán születési hiba eredménye – egy sor dolognak kell hozzá történnie velünk, hogy ezek a képességek szunnyadva maradjanak bennünk. De mit is jelent „jól lenni”? Milyen képességek kellenek hozzá? Egyes pszichológusok szerint (Dahl, Wilson-Mendenhall és Davidson „A jóllét plaszticitása”, PNAS, 2020.) a mentális jóllétünknek négy összetevője van: 1. Tudatosság (awareness) – tudatosan megfigyelni azt, ami történik velünk: a testi észleleteinket, gondolatainkat, érzelmeinket. Észrevenni, tudatosí­tani azt, amikor a robotpilóta átveszi az irányí­tást: tehát amikor szokásból cselekszünk, amikor valami elvonja a figyelmünket. 2. Kapcsolódás (connection) – tartozni valakihez, valahová, gondoskodni és gondoskodva lenni. Támogató, kölcsönös tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok. Elfogadni egymást, mint értékes emberi lényt, képesnek lenni megosztani azt, ami fontos. 3. Belátás (insight) – szerzett önismeret azzal kapcsolatban, hogy a saját hozzáállásunk, érzelmeink, gondolataink és hiedelmeink miként alakí­tják ki a világról és benne magunkról alkotott élményeinket. 4. Céltudatosság (purpose) – tisztában lenni az alapvető értékeiddel, és képesnek lenni arra, hogy azokat alkalmazva cselekedj a mindennapokban. Akár a hétköznapi tevékenységekben is találj jelentést és értéket, a kihí­vásokat és az akadályokat lehetőségnek tekinteni a gyarapodásra. Végső soron a kérdés az, hogy mit tudunk tenni az egyén és közösség szintjén, hogy minél több tudatosan jelen lévő, biztonságosan kapcsolódó, fontos önismereti belátásokat szerző és a hétköznapi életében jelentést és célt találó ember éljen köztünk. És rengeteg jó gyakorlat van már erre, az egyén és a közösség szintjén is. Mert az egyének mentális jólléte csak olyan közösségben virágozhat, ami leépí­ti a rendszerszintű akadályokat, gyógyí­tja a generációról generációra öröklődő kollektí­v traumákat és kiáll az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek ellen. Olyan társadalomra van szükség, ahol az egészség és a jóllét nem kiváltság, hanem mindenki számára elérhető lehetőség – amelynek eléréséhez a saját szükségleteihez igazí­tott támogatást és gondoskodást kap már a születésétől fogva. Ha tetszenek az í­rásaim a Drogriporteren, kérlek, légy Te is támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Luther Emerson Van Gorder

„Szeretni valakit annyit tesz, mint megtanulni a szí­vében rejlő dalt, és elénekelni neki akkor, amikor már elfelejtette,” í­rja Arne Garborg. És valóban, ez az igazi szeretet: nem egy érzés, hanem egy képesség. Képesség, hogy meglássuk a szépet, a jót egy emberi lényben akkor – és a leginkább akkor – amikor az önmagában már semmi szépet, semmi jót nem lát. Lámpást gyújtsunk neki, amikor szuroksötétben tapogatózik. Tükröt tartsunk neki: emlékszem rád, nem vagy egyedül – és emlékeztetlek téged is a dallamra, a ritmusra, ami ott lüktet benned, ami éltet. Még akkor is, ha te már nem is emlékszel rá. A világnak a leginkább olyan emberekre van szüksége, akik rendelkeznek ezzel a képességgel. Akik emlékeztetnek minket rá, amikor már éppen elfelejtenénk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk. Akik felmutatnak az égre: lám, mindannyian csillagporból vagyunk és ragyogó csillaggá leszünk. (notes to myself) kép: kumoscape