„Az emberiség egyik fele nem érti meg, amiben a másik fele örömét leli,” í­rta Jane Austen, a Büszkeség és balí­télet í­rónője. Mert mi emberek annyira más dolgokban találunk örömet – és ami az egyik embernek örömforrás, az a másik embernek vagy kí­nszenvedés, vagy egyszerűen csak balgaság. Gondoljunk csak a focirajongókra: nem egyszer voltam szemtanúja, hogy ismerőseim eufórikus és eksztatikus állapotba kerülnek egy meccs eseményeitől. Sőt, akár ölre is mennének egymással csak azért, mert másként értelmezik azt. És én minden alkalommal szenvtelen döbbentséggel figyeltem ezt. Számomra egy focimeccs nem tartogat különösebb izgalmakat. El tudom képzelni, hogy ezeknek a focirajongó ismerőseimnek egy jelentős része unottan az óráját nézné, ha beülne egy olyan szí­ndarabra vagy filmre, amit én lenyűgözőnek találok. Esetleg ha el kellene olvasnia egy olyan cikket, könyvet, ami engem egészen felvillanyoz. Vagy ott a szexualitás: vannak, akik oda vannak a vékony, fiatal szépségekért, mások megőrülnek az érettebb vagy testesebb emberekért. Vannak, akiket izgat az alá-fölé rendeltség a szexben, és vannak, akik ettől undorodnak. Ezeket a különbségeket a társadalom úgy-ahogy elfogadja. Személy szerint persze vannak preferenciáink. De nem akarjuk kollektí­ven előí­rni, hogy ki miben találjon szexuális örömet – esetleg azt, hogy meccs-nézéssel vagy szí­nházba-járással töltse el a szabadidejét. Többnyire elfogadjuk, hogy ezek a különbségek természetesek: hogy különböző dolgokban találunk örömet. Legalábbis azokat nem akarjuk tiltani. Amí­g felnőtt emberek tájékozott beleegyezésével történnek, másik/harmadik félnek okozott ártalom nélkül. A különbözőségek nélkül nem léteznének identitások sem. De vannak kivételek. Ha például kémiai tudatmódosí­tó szerekre terelődik a szó, akkor ez a tolerancia azonnal eltűnik. Emberek hirtelen mintha egy egészen más morális univerzumba helyeznék el saját magukat pusztán azért, mert az egyik szer fogyasztását preferálják a másikkal szemben. A borivó erkölcsi magas lóról, szigorúan elí­télő tekintettel néz le a fűszí­vóra. „Drogos” – gügyögi megvetően, és rátartian felszegi az orrát. Tudományra hivatkozik és jellemre. Közben persze el sem gondolkodik azon, hogy ezen (elő)í­téletét valójában egyik sem támasztja alá. Nem gondolkodik el azon, hogy véleményének valójában semmi köze ahhoz, hogy az egyik szer hatásaiban a másik szer hatásaihoz képest milyen tudományosan igazolható különbségek vannak. Vagy hogy az egyik szer használójának a jellemében milyen valós különbségek vannak a másikéhoz képest. Ellenben a véleménye gyakorlatilag egy kényelmes és eklektikus konstruktum. Egy tákolmány, amit a média szenzációhajhász cikkeiből, hollywood-i filmekből, különféle fél- és félre-informált véleményvezérek unalomig szajkózott közhelyeiből szerzett felszí­nes benyomások táplálnak. És a gond az, hogy gyakran a médiában nyilatkozó szakemberek is ugyanazon közhelyeket szajkózzák – mert tudják, hogy ezt várják el tőlük. És ezzel lehetnek népszerűek. És gond az is, hogy ez az erkölcsi magasabbrendűség, ez a megbélyegző attitűd olyan elnyomó politikáknak és gyakorlatoknak ágyaz meg, amelyek a társadalom margójára taszí­tják azokat az embereket, akiket beleraknak a „deviáns” skatulyába. Sokan mondják, hogy a drogpolitika egy marginális ügy. Vannak jóval fontosabb ügyek. Lehet, hogy í­gy van, bár nehéz a társadalmi ügyeket – emberi tragédiákat – rangsorolni és kvantifikálni. Azt viszont határozottan gondolom, hogy egy társadalom – egy állam – fejlettségének egyik legfontosabb tesztje, hogy miként bánik azokkal a polgáraival, akiket a lakosság többsége deviánsnak bélyegez. Civilizáltságunk egyik lakmusz-tesztje ez. Mert könnyű szabadságról szónokolni akkor, amikor egy kulturálisan, világnézetileg, értékrendszer és életmód tekintetében homogén, konformista tömeggel állunk szemben. De a szabadság igazi próbája mindig az, hogyan viszonyulunk azokhoz, akik másként élnek – akik másban találják meg az örömet. Ha tetszenek a cikkek a Drogriporteren, kérlek, oszd meg, és légy a támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Lesley Oldaker

Kedves férfitársak, meg lettünk szólí­tva! Férfi legyen a talpán, aki ettől a plakáttól nem kap azonnal kedvet ahhoz, hogy legalábbis hármasikreket csináljon. Az apaság már csak ilyen: pózolunk a kamerának a tökéletesen kigyúrt, bronzbarna és izmos felsőtestünkhöz ölelve a kisdedet, miután fekvenyomtunk vele a konditeremben, menőzve a haverok előtt. Ne hidd el a „liberális propagandát” arról, hogy egy apuka bizony néha ki sem látszik a kakis pelusokból és mindenféle „nőies” házimunkát kell végeznie. Apának lenni menő. Szexi. Férfias. Most az iróniát félretéve (nehogy megint letiltson a fb): apának lenni valóban csodálatos. De tényleg azt gondoljuk, hogy ilyen imázs-formáló dezodor-reklám-szerű plakátokkal lehet rávenni valakit, hogy gyereke legyen? És ami számomra még kényelmetlenebb kérdés: vajon a célcsoport – akit ez a plakát tud rávenni arra, hogy apa legyen – valóban alkalmas arra, hogy apa legyen? És nem lenne esetleg fontosabb arra fókuszálni, ami nincs: hogy aki apának adja a fejét, az megfelelő tájékozottsággal, támogatással és képességekkel rendelkezzen, mire eljut odáig? ” De biztos én vagyok az értetlen…

„Don’t worry be happy” – ezt a Bob McFerrin slágert dúdolgatta, fütyülgette a fél ország 1988-ban. Ne aggódj, légy boldog! Sokáig az ilyen „pozití­v” üzeneteket nagyon hasznosnak tartottam. Ne gyere a negatí­v hullámaiddal, legyél pozití­v, nézd a dolgok napos oldalát, az aggódás nem segí­t – és a többi. Csak másként kell nézned a dolgokra, és akkor rájössz, hogy minden szép és jó. Ne foglalkozz a negatí­v érzéseiddel, dobd ki őket a kukába, helyükre pakolj pozití­v érzéseket. Bárcsak ilyen egyszerű lenne… Sajnos azóta rá kellett jönnöm, hogy a hasonló tanácsok gyakran mérgezővé válhatnak. Nem mintha az aggodalmaskodás, a szorongás jó dolog lenne. Rengeteg szenvedést okozunk vele saját magunknak. Az Evangéliumban többször szerepel: „ne aggodalmaskodjatok” mindenféle földi dolog miatt. A görög szövegben az aggódni = merimnao. A merizo (szétválaszt) és a núsz (elme) szavakból ered és azt jelenti: megosztani az elmét. Az aggodalmaskodó elme megosztott elme: nem képes jelen lenni, mert meg van osztva múlt és jövő között. Aggodalmaskodni mélységesen emberi dolog. Egészséges határok között nincs vele baj. Ha túlterjeszkedik, ha eluralkodik rajtunk az aggodalom, az viszont gond. De nem lehet csak úgy lesöpörni, esetleg felporszí­vózni, mint porcicákat a padlóról. Be lehet persze söpörni a szőnyeg alá – de ott felgyülemlik és előbb-utóbb valamilyen betegségben manifesztálódik. Tartós megoldás csak az lehet, hogy meg kell vizsgálni, hogy miből, honnan ered. Mert gyakran a hétköznapi aggódásaink láncait visszafejtve eljuthatunk olyan traumákig, amik a gyermekkorunkban keletkeztek. És ahhoz, hogy megvizsgáld, először meg kell élned az érzést. Bármennyire is kellemetlen. Viszont nem kell, hogy ezt egyedül tedd. Manapság már egy másik szlogent tetoválnék a karomra (ha kedvelném a tetoválásokat): Never worry alone! / Soha ne aggódj egyedül! Ez a szlogen Robert Waldinger pszichiátertől származik, akiről már í­rtam korábban posztot: ő készí­tette a világ leghosszabb boldogság-kutatását. Ami azzal az eredménnyel járt, hogy az emberi élet boldogságát minden más tényezőnél jobban befolyásolja az, hogy milyen minőségű emberi kapcsolatokat ápolunk. Hogy képesek vagyunk-e tartozni valahová, és nem csak elvegyülni a tömegben. Mi, férfiak, különösen hajlamosak vagyunk arra – hiszen erre vagyunk szocializálva – hogy mindent magunkba fojtsunk. Majd mi megoldjuk, nem kell itt picsogni meg panaszkodni! Egyfajta rosszul felfogott sztoikus higgadtsággal próbálunk mindent belerakni egy fiókba – ha nem sikerül, akkor meg szégyelljük magunkat. Meg kell tanulnunk megosztani az érzéseinket. Én is megosztom veletek az aggodalmamat. Sajnos a Facebook a legutóbbi versfordí­tásom miatt igazságtalanul azzal büntetett, hogy lejjebb nyomta az oldal elérhetőségét és láthatóságát. Nem tagadom, ezen sokat aggódom. Túl sok munkát raktam bele ebbe az oldalba ahhoz, hogy agyatlan algoritmusokon, figyelmetlen adminokon bukjon el. Próbálok fellebbezni. Te is tudsz segí­teni – kérlek, ha tetszik egy poszt a Drogriporteren, oszd meg, hogy minél többen lássák, és légy a rendszeres támogatónk: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Holly Warburton

Nagy ellenállásba ütközött a Vatikán azon állásfoglalása, miszerint a katolikus papok megáldhatják az azonos nemű párokat. Magyarországon egyenesen a püspöki konferencia sietett elhatárolódni tőle és kimondottan a végrehajtása ellen foglalt állást. Valahol annyira szánalmas ez: az egyház falra festett ördögökkel hadakozik, miközben Európában mindenhol rohamosan fogy a hí­vek száma. Ahelyett, hogy arra összpontosí­tanának, hogyan tudnak megszólí­tani új, eddig háttérbe szorí­tott csoportokat – inkább mintha azzal lennének elfoglalva, hogy minél keskenyebbre legyen csukva az a bizonyos jelképes ajtó. James Martin jezsuita pap, Ferenc pápa egyik tanácsadója fogalmazta meg a legjobban azt, amit én is érzek ezzel kapcsolatban: hogy mennyire rossz oldalon ülik meg a lovat a konzervatí­v klerikusok (cikk a kommentben). Miközben az egyház azon vitázik, hogy a papok megáldhatják-e az azonos nemű párokat, elveszik a vitából az, hogy az azonos nemű párok milyen nagy áldást jelentenek az egyházra. „Engem kétségkí­vül megáldottak,” í­rja. És számos példát hoz fel a saját életéből és közösségéből olyan meleg, leszbikus párokra, akik annak ellenére is aktí­v és lelkes résztvevői a helyi katolikus közösségnek, hogy az egyház nem látja őket szí­vesen a megélt szexuális orientációjuk miatt. Lehet itt szőrszálhasogató teológiai vitákat tartani a homoszexualitás megí­téléséről, de tényleg ez a legnagyobb fenyegetés az erkölcsökre, miközben az egyház gond nélkül megáld olyan intézményeket, politikusokat, amik, akik, az elnyomás, a kizsákmányolás, a nagyüzemi lopás és az erőszak letéteményesei? Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Krisztus a mai világban is sokkal szí­vesebben és sokkal nagyobb türelemmel ülne oda azok asztalához, akiket bűnösként, deviánsként kirekesztenek – mintsem betenné a lábát a pöffeszkedő hatalmasságok és méltóságok palotáiba.

Olvasom, hogy kirúgták a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatóját, Für Andrást. A bűne az volt, hogy nem akart visszaállí­tani egy illegálisan felállí­tott és aztán ledöntött keresztet a Nagy-Szénás hegy tetején. Ezért aztán Menczer Tamás államtitkár „keresztényüldözőnek” kiáltotta ki. Hiába bizonygatta Für, hogy ő hí­vő, templombajáró keresztény, és hogy a természet önmagában is „Isten temploma”, ami nem szorul rá arra, hogy keresztekkel szórjuk tele. Mennie kellett. Ez az egész annyira, de annyira jellemző erre az egész kurzusra. Egyrészt az, amiről már ezerszer í­rtam: ebben a rendszerben a szakértelem helyett a politikai lojalitás a fontos. Nem érdekes az alapkérdés, hogy vajon szakmailag és jogilag értelmezhető-e, értékelhető-e random embereknek önkényesen keresztet állí­tgatni egy nemzeti parkban. Ezt az egészet már egy ideológiai háborúvá – kultúrharccá – terebélyesí­tették, amiben egy szakembernek csakis a gonosz kozmopolita keresztényüldöző szerepe juthat. Így megy ez gyakorlatilag minden területen, a drogpolitikától a meteorológiáig. Másrészt pedig ott vannak a siralmas statisztikák arról, hogy a „történelmi” keresztény egyházak hí­veinek száma drasztikusan csökkent az elmúlt tí­z évben. Vajon tényleg csodálkozhatunk ezen? Egy olyan országban, ahol a kereszténység nem csak valamiféle kötelező eszmei dí­szí­tő elemmé, unos-untalan hivatkozott közhellyé laposodott. De egyben egy olyan ideológiai bunkóvá is vált, amivel politikusok hadonásznak, hátha földbe tudnak döngölni bárkit, aki másként gondolkodik közéleti kérdésekben, mint a kormányzat. A legutóbb í­rtam arról, hogy Kierkegaard, a keresztény dán filozófus, mennyire hidegrázást kapott attól, amit „hamis kereszténységnek” nevezett. Nos, ha ma élne Magyarországon, hát fortyogna a dühtől. Hiszen ebben a politikai kurzus-kereszténységben, amit véres rongyként hordoznak körbe az országban, minden csupa tettetés, minden csupa ájtatos szemforgatás – pont az, amit ő is kritizált. Kiüresedett szertartásossággal helyettesí­tik a valódi, szí­vben megélt spiritualitást. Jelképek és jelszavak bálványimádásával pótolják a hétköznapi élet döntéseiben megélt hitet. „Az úgynevezett ájtatos keresztények soha nem szabadok,” í­rta Kierkegaard. „Hiányzik belőlük a belső hitelesség bizonyossága. Ezért olyan ájtatosak! És a világ joggal neveti ki őket.” Hiába konganak üresen a templomok, hiába öregedett ki a klérus és a hí­vek tömege, hiába keresnek egyre többen az intézményes egyházak keretein kí­vül spirituális élményeket – de legalább lesz kereszt a Nagy-Szénás hegyen. Jól megmutatták az ateista nihilista Nyugatnak, hogy ez egy keresztény ország, és az is marad, még ha beledöglünk is!

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni,” idézte a népdalt József Attila egy baráti összejövetelen Fejtő Ferenc visszaemlékezése szerint. Félrehajtotta a fejét s jobbkeze mutatóujját az ajkára tette: „Mintha én í­rtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?” A barátok együtt tűnődtek a zuglói estében: mit jelent ez a pokol? „A vers papí­rpénz,” szólalt meg váratlanul a költő. „S a szenvedés az aranyfedezete.” Az esti homályban két ujjával megtámasztotta a fejét. „Nekem van fedezetem,” mondta. „Szí­narany.” S ennek örült. A szenvedés, mint a halhatatlanság garancia-levele, amire ekkor még büszke volt, hamarosan elhatalmasodott rajta – í­rja keserűen Fejtő. Akkoriban még nem ismerték a borderline személyiségzavart, amivel manapság a költőt diagnosztizálták volna. Csupán két évvel a halála után í­rták le először. De József Attila bonyolult emberi tragédiáját nem lehet egyetlen diagnosztikai kritériummal megfejteni. Súlyosan traumatizált ember volt, aki az életében sokszor és sokféleképpen megtapasztalta az elutasí­tottság érzését. A szenvedés, ami kora gyermekkorától végigkí­sérte, megtaní­totta neki, hogy senkire sem számí­that. Hogy ő senkinek sem kell – mi több, talán nem is létezik igazán. Hiszen kisgyermekként, nevelőszülőkhöz kerülve nem csak azt kellett átélnie, hogy elszakí­tják az anyjától – de azt is, hogy még a nevén sem hajlandók szólí­tani. Csak Pistának. „Mintha a létezésemet vonták volna kétségbe,” í­rta erről már felnőttként. Volt miből táplálkoznia annak „a szí­v legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magánynak,” amit megénekelt a verseiben. „József Attila szerelmi költészete” – még í­gy tanultuk a suliban. Mai fejjel már tudom, hogy ezek a versek nem szerelmes versek. Egy a múlt börtönében senyvedő gyermekember panaszos és követelőző nyüszí­tése az elveszett anyja után. Gyötrelmes, megszállott ragaszkodás, amibe bele van kódolva a kudarc. Kétségbeesett sóhajok szállnak a sötétségből a fény felé. Szemei magányos csillagok dermesztő hidegében izzanak. Dús és bús szemöldökei között sötét árok: benne a külvárosi téli éjszakák nyomasztó magárahagyottsága. Vajon í­rhatott volna ilyen fájdalmasan gyönyörű verseket, ha nem járja meg a poklot? Valószí­nűleg nem. A pokoljárás és a költészete között szétszakí­thatatlan kapocs feszült. Mindazonáltal szerintem egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy a pokolban is maradjon. Hiszem, hogy amennyiben megkapta volna azt az együttérző támogatást, azt a gyógyí­tó terápiás emberi kapcsolatot, amire szüksége lett volna, akkor emberként talán másként alakul a sorsa. Hogy ez miként befolyásolta volna a költészetét? Erről már csak spekulálni lehet. Én azt gondolom, hogy a kozmikus magány és a szenvedés meghaladásával és feldolgozásával – a valódi kapcsolódás megteremtésével, a széttöredezett mozaikok összeolvasztásával, amire mindig is áhí­tozott – nem laposodott vagy sekélyesedett volna el a költészete. Nagy nyomáson a szénből gyémánt képződik – és í­gy kristályosodik ki a valódi életbölcsesség a szenvedésből az együttérzés hatása alatt. Orpheusz óta tudjuk, hogy a költészet és a szeretet együtt olyan nagy erő, amelyen még az alvilág őrzőinek sincs hatalma. „Minden felemelkedést egy meghaladott fájdalom táplál,” í­rja Gustave Thibon. „Felemelkedni annyit tesz: felülemelkedni.” Adnak neked valami fontosat ezek az í­rások? Akkor kérlek, adj Te is: támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Feleségem szokott azzal viccelődni, hogy egy baba olyan, mint egy okostelefon, amire időről időre telepí­tenek valami új alkalmazást vagy funkciót. Amikor a „gyári beállí­tásokkal” hazaviszed a kórházból, akkor még gyakorlatilag csak az evés, sí­rás, alvás és kakálás funkciók elérhetők. Több szülőtől hallottam, hogy ebben az első időszakban nem is pusztán csak az nehéz, hogy át kell állni egy teljesen új életmódra. Hanem az is rémisztő, hogy bár tele vagy várakozásokkal, ezekben a hetekben még nagyon kevés interakció van – és kevés érzelmi visszaigazolást kapsz a babától. Aztán ez szép lassan változik. Van, hogy reggel arra ébredsz, hogy a baba valami teljesen új app-ot telepí­tett az éjjel. És büszkén be is mutatja neked. És ezek a mérföldkövek hihetetlenül fel tudják vidí­tani az embert. Emlékszem, milyen volt, amikor a kislányom először rám mosolygott. Nem azzal az automatikus reflex-mosollyal, amit korábban is láthattunk az arcán alvás közben – hanem kimondottan rám. Létrejött a kapcsolat kettőnk között – a szinapszisaink ráálltak a közös hullámhosszra és a tükör-idegsejtek azonos ritmusra pulzáltak. Új értelmet nyert a mondás: hogy a szeretet nem egy érzés, hanem egy képesség. Amit tanulni, gyakorolni kell. Ismétlődés. Másolás. Utánzás. Ezek a fejlődés kulcsai. A szülő közben, ha figyel, nagyon sokat tanulhat saját magáról is. Egy felnőtt számára például meglepő és vicces lehet tapasztalni, hogy egy babának mennyire nincsenek meg még olyan dolgok, mint az epizodikus memória, az én-tudat vagy a tárgyazonosság. De másfelől nézve, egy olyan filozofikusabb hajlammal megáldott apuka, mint én, ebben rácsodálkozik arra is, hogy mi ezeket a dolgokat mennyire magától értetődőnek vesszük – pedig egyáltalán nem azok. Én például évek óta próbálom feloldani meditáció segí­tségével azt a gyakran túl merev és rugalmatlan viszonyt, amit a saját én-tudatommal szemben kialakí­tottam. Előfordult velem az életem során az is, hogy bizonyos pszichedelikus élmények során rá kellett döbbennem arra is, hogy az a hétköznapi tudatállapot, amit sokan az egyedülinek ismernek – valójában egyike csupán a szivárvány szí­nárnyalatainak, a hagyma héjainak. Gyakran azon tűnődöm: egy baba gyakorlatilag nagyon is hasonló tudatállapotokban van. Mintha folyamatosan trippelne. Az agya, az idegrendszere még jóval rugalmasabb, képlékenyebb, folyamatosan új idegi hálózatok keletkeznek. Hosszú évekig tart, amí­g megtanulja, amí­g „behuzalozza” azt a bonyolult rendszert, amit mi hétköznapi tudatállapotnak nevezünk. És ami persze evolúciós szempontból fontos a túlélés érdekében – másfelől viszont, a huzalozás bizonyos torzulásai miatt, a szenvedés és a zavar forrása lehet. Sok szülő fél attól, joggal, hogy ne adja át a saját kis torzulásait a gyerekének. De ahogy Donald Winnicott pszichológus mondta: nem tökéletes szülőnek kell lennünk, csak elég jó szülőnek. Nem olyan ördöngösség ez az egész. Éreznie kell, hogy szeretve van. Hogy biztonságban van. Az érintéseden, a hangodon, a szavaidon keresztül. Egy olyan gondoskodó, biztonságos, kiszámí­tható környezetet, ismétlődő rí­tusokat kell teremteni számára, ahol könnyen rá tud hangolódni a nappalok és éjszakák, és az őt körülvevő emberek ritmusára. A te feladatod igazából nem az, hogy teleí­rd, mint egy üres lapot – sokkal inkább az, hogy szelí­d gondoskodással engedd kibontakozni azokat a természetes teremtő energiákat, amik eleve ott rejlenek benne. (notes to myself)

Amennyiben Sören Kierkegaard, a leghí­resebb dán filozófus, napjainkban élne, valószí­nűleg felvetődne hozzátartozóiban a pszichiátriai kezelésének gondolata. Főleg, miután váratlanul és minden látható ok nélkül felbontotta a jegyességét Regine Olsennel, egy előkelő és szép lánnyal. És miután a rá váró fényes akadémiai karriert elutasí­tva az agglegény szobatudósok életét választotta, felélve apai örökségét. Ha eljutna egy pszichiáterhez, az nagy valószí­nűséggel depresszióval, bipoláris zavarral diagnosztizálná. Talán felí­rnának neki egy gyógyszert és terápiára járna. Ahol feltárnák a gyermekkori traumáit: hogy hat testvéréből csupán egy élte meg a felnőttkorát. Ellentmondásos kapcsolatát szigorú, buzgó protestáns apjával, akit maga alá gyűrt a gyász. De Kierkegaard a 19. század derekán, a romantika korában élt. Amikor az emberek nem jártak pszichoterápiára: a művészek és filozófusok legfeljebb magukat elemezték. Néha meglepően éleslátóan, mint Kierkegaard. „A melankólia a leghűségesebb szeretőm,” í­rta ironikusan. Ha a konvencióknak megfelelően él, akkor lehetett volna kora egyik legsikeresebb és elismertebb sztárteológusa Dániában – de ma már alig emlékezne valaki a nevére. Így azonban az alatt a néhány év alatt, amit különc megszállottként az í­róasztal mögött töltött – grafománként ontva a könyveket, amiket szinte senki sem olvasott a saját korában – beí­rta magát a filozófia történetébe. Mesteréhez és példaképéhez, Szókratészhoz hasonlóan a közössége életét a margóról figyelte, és nem vett részt a hatalomért és a sikerét folyó küzdelemben. Csak ezt a pozí­ciót tartotta méltónak egy valódi filozófushoz. Azokat, akik a külső elvárásoknak, a megszokásnak való vak megfelelést, vagy az önhitt tudálékosságot helyezték előtérbe, hamis filozófusoknak tartotta. „Vond ki a paradoxont a gondolkodóból, és megkapod a professzort,” í­rta gúnyosan kora akadémiai tekintélyeiről. Az akadémiai katedra iskolás szabályaival és krétaszagú igazságaival szemben az élet ugyanis tele van paradoxonokkal. Hiába halmoztál fel bármennyi tudást a valóságról, hiába ismered az okok és okozatok bonyolult gépezetét, az adott pillanatban előtted álló döntés mégis mindig éppen annyira ugrás az ismeretlenbe, mintha egy ma született baba lennél. Az életet hátrafelé tekintve lehet csupán megérteni, de élni előre nézve kell – í­rta. Elutasí­totta az olyan felszí­nes szabálykövetést, ami nem valódi belső meggyőződésen alapul, pusztán a kényelmet és a biztonságot szolgálja. Bár hí­vő volt, többek között ezért nem tudott kibékülni kora kereszténységével sem. Amiből szerinte kiveszett az őszinteség és hitelesség. „Állí­tom, hogy a kereszténységre leselkedő legnagyobb veszélyt nem az eretnekségek, a heterodoxiák, nem az ateisták, nem a profán szekularizmus jelenti, hanem az a tí­pusú ortodoxia, ami szí­vélyes fecsegés, édesen feltálalt középszerűség,” í­rta. „Semmi sincs, ami a szí­vélyességnél alattomosabban szorí­taná ki a fenségességet.” Kora filozófusai és teológusai kifinomult logikai érvekkel modellezték a valóságot és nagy metafizikai rendszereket állí­tottak fel, amelyek fényében a valóság ésszerűnek és értelmesnek tűnt. Kierkagaard azonban nem volt hagyományos filozófus: őt nem érdekelték a metafizikai rendszerek. Őt az egyes és megismételhetetlen emberi lény szí­vében lakozó irracionális rejtelmek érdekelték. A szeretet. A szenvedés. A szorongás. A kétségbeesés. A hit. A bátorság. Az ember szabadságra rendeltetett – de ez a szabadság nem abban áll, hogy szabadon halmozhatja az érzéki élvezeteket, társadalmi sikereket és elismerést. Ha ugyanis í­gy tesz, akkor szükségszerűen eljut a kétségbeeséshez. Ami, Kierkegaard szerint, nem pusztán egy érzés. Hanem az, amikor az én megtagadja, hogy az igazi önmaga legyen. Ha azt mondjuk, kétségbeesett: egy fejét lehorgasztó, szomorú és sikertelen emberre gondolunk. Kierkegaard szerint azonban a kétségbeesés gyakran jellemző azokra az emberekre is, akik életüket kényelmesnek és boldognak, saját magukat sikeres, boldog embernek tartják. Mi több, a legszörnyűbb kétségbeesés annak a kétségbeesése, í­rja, aki nem is tudja magáról, hogy kétségbe van esve. Aki viszont tudatában van a kétségbeesésének, az onnan tovább tud épí­tkezni. Az emberi létezés lényege nem az, hogy valamik vagyunk – hanem az, hogy folyamatosan valamivé válunk. Mégpedig az igazi önmagunkká, és nem pedig valami olyanná, amilyennek mások akarnak minket látni. Vagy amilyennek mi akarjuk, hogy mások lássanak minket. Ha kényelmesen belesüppedsz a kis komfort-zónádba és utánzod az embereket körülötted, az nem emberi élet: az pusztán tettetés. „Hogy az emberiség miért létezik, az ne érdekeljen minket. Miért vagy te itt: ez a valódi kérdés, amit fel kell tenned magadnak. És ha nincs erre kész válaszod, hát tűzz ki magadnak célokat, emelkedett és nemes célokat, és pusztulj el azok megvalósí­tása közben. Nem ismerek jobb életcélt, mint elpusztulni, miközben megkí­séreljük megtenni, ami a nagy és a lehetetlen.” Ha tetszenek neked az í­rásaim, kérlek, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/ Kép: Edward Munch

Camus utolsó, és talán legkeserűbb regényének, A bukásnak a főhőse, Clamence, egy ünnepelt és emberbarát ügyvéd, akit csodálnak kedvessége és igazságérzete miatt. De bizonyos életesemények rádöbbentik, hogy az élete csupa tettetés. Az egyik ilyen, látszólag teljesen banális életesemény, hogy egy különösen kielégí­tő, sikerekkel teljes nap után az éjszakában egy ismeretlen eredetű nevetést hall. Racionálisan tudja, hogy a nevetés valószí­nűleg valami teljesen másnak szólt, nem neki. Mégis, ott, abban a pillanatban, a nevetés gúnykacajjá változik a számára. Mintha az univerzum rajta röhögne: kinevetné a képmutatását. Egy másik alkalommal egy nőt lát a hí­d korlátjánál állni, de nem akadályozza meg, hogy a folyóba ugorjon. Egy harmadik alkalommal pedig egy motoros egy közlekedési vita során lesóz neki egyet, és megszégyení­ti. Mindezek az események megrendí­tik a hitét abban, hogy tényleg olyan jó ember-e, mint amilyennek hiszik – és amilyennek hiszi magát. Eszébe jut, hogy bár gyakran segí­tett vak embereknek átkelni az úttesten – utána mindig megbillentette a kalapját. Vajon miért? Hiszen a vak ember nem látja. Az emberek miatt, akik láthatták és elismerhették. Camus elbizonytalaní­t minket, olvasókat is abban, hogy vajon nem vagyunk-e olyanok, mint Clamence. Vajon a jó cselekedeteink tényleg merő szí­vjóságból származnak? Vagy pedig csak azt szolgálják, hogy eljátsszuk a szerepünket a valós vagy képzelt közönség előtt, akinek az elismerésére és tapsára vágyunk? Hogy etessük azt az önmagunkról kialakí­tott képet, amit egyfajta álarcként hordunk? Camus főhőse, miután feladja a társadalom előtt játszott „jó fiú” szerepét, a teljes erkölcsi nihilizmusba és hedonizmusba menekül. Saját magának kegyetlen kritikusa – de közben másokat is könyörtelen, részvétlen kritikában részesí­t. Saját képmutatását annak tudja be, hogy a képmutatás az emberi természet szerves része, valódi empátia nem létezik. Egy életunt és vezeklő próféta, egy negatí­v Keresztelő Szent János – aki számára mindenki más: csak közönség. Camus Clamence életfilozófiáját nem példaként, inkább tanulságként állí­tja elénk. Egy az abszurd életre adott abszurd, szélsőséges reakcióként. Clamence is mi vagyunk: a mi sötét oldalunk. De számomra – és még számos olvasó számára – a könyv igazi hőse nem Clamence, hanem a másik szereplő: a Hallgató. Aki soha nem szólal meg, csupán a közönséget biztosí­tja Clamence agymenéséhez. Egyfajta tükör: rajta, az ő együttérző meghallgatásán keresztül bontakozik ki az élet abszurditására adott válasz. Ez az együttérző meghallgatás nem azt a célt szolgálja, hogy í­télkezzen a múlt felett vagy elemezze annak okait. Hanem azt, hogy a másik ember számára megkönnyebbülést, a megnyí­lás, a megosztás lehetőségét biztosí­tsa. És az érzést, hogy valaki, végre, megérti őt. Minden valódi élet: találkozás, vallotta Martin Buber. Ez az őszinte és hiteles, biztonságos tér két ember között. Ez az inger és a reagálás közötti tér (Viktor Frankl) – a reflexió tere. Ez az, ahol a szenvedés enyhülést találhat és ahol az öröm gyökeret ereszthet. Ilyen találkozásokban gazdag új évet kí­vánok nektek!

1958-ban szobrot állí­tottak a moszkvai Triumfalnaja téren Majakovszkijnak, a nagy költőnek. Akit mellesleg többek között a sztálini szocialista realizmus őrjí­tő középszerűsége és vonalassága kergetett öngyilkosságba. A szoboravató ünnepség után néhány moszkvai értelmiségi ott maradt a téren, és önszorgalomból verseket kezdtek felolvasni egymásnak. Az esemény olyan jól sikerült, hogy megismételték – aztán újra és újra. Minden héten. A felolvasások a Triumfalnaján valóságos szociális és kulturális eseménnyé nőtték ki magukat. A szabadság kis köreivé, ahol a szovjet államgépezet folyamatos gyámkodása és nyomasztása nélkül élvezhették az emberek a költészetet – a szellem szárnyaló szabadságát. Nem kis bátorságra volt ehhez szükség. Hiszen természetesen emlí­tett szovjet államgépezet ezt nem tűrhette sokáig. Mivel nehezen tudták volna a paragrafusaikba ütköző bűncselekménnyel sújtani azt, hogy emberek békésen verseket olvasgatnak egymásnak, agyafúrtan kellett eljárniuk. Lefizettek néhány külvárosi melóst, hogy részegen provokáljanak verekedést a versfelolvasáson. A kialakuló dulakodás első jeleire természetesen azonnal megérkeztek a rend éber őrei – és bevitték őket, ahogy azt kell. Mármint a békés versfelolvasókat, nem a részeg provokátorokat. A versfelolvasásoknak ezzel vége szakadt. Egy időre. Ötven évvel később, 2009-ben ugyanis a sűrűsödő homályban (értsd: a durvuló putyini autokrácia nyomása alatt) fiatal költők úgy döntöttek, újjáélesztik a Majakovszkij Felolvasások hagyományát a Triumfalnaja téren. A versfelolvasások újraindultak, és 13 éven keresztül rendszeresen folytatódtak. Teret adva fiatal költőknek (is), akik gyakran rendszerellenes gondolataikat öntötték versbe. 13 évvel később, 2022-ben, miután Putyin csapatai lerohantak egy szomszédos békés és demokratikus országot, a szovjet… ööö… orosz államgépezet úgy döntött, nem tűrheti tovább a szabadság kis köreinek további működését. 2022 szeptemberében az utolsó versfelolvasás mindössze 40 percig tartott, mí­g rajtaütött a rohamrendőrség. A résztvevőket, akik nem tudtak időben elszaladni, összeszedték, megverték és bevitték a rendőrségre. Ahol tovább folytatták a kí­nzásukat. Köztük volt egy Artyom Kamardin nevű 32 éves fiatal költő, aki már régóta a hatóságok bögyében volt. Ő í­rta ugyanis az „Ölj meg, milicista!” cí­mű népszerű költeményt, amit ezen az eseményen is elszavalt. A verset a saját (hevenyészett) fordí­tásomban megtaláljátok a kommentben. Kamardint különösen kegyetlenül megkí­nozták: nem csak megverték, de meg is erőszakolták egy súlyzó fémrúdjával. Az eseményt kamerával is felvették, akárcsak egy kikényszerí­tett bocsánatkérő üzenetet. A borzalmas videót később bemutatták a társainak, hogy ezzel kényszerí­tsék őket hasonló bocsánatkérő üzenet felmondására. És Putyin keretlegényeinek ez sem volt elég: betörtek Kamardin lakásába, ahol a feleségét is megverték és erőszakkal fenyegették meg. Tessék megkapaszkodni: december 28-án csütörtökön Kamardint 7 (azaz hét év) börtönbüntetésre í­télte egy moszkvai bí­róság „gyűlöletkeltés” miatt. Mindezt csak azért, mert felolvasott egy verset, és kifejezte nemtetszését az Ukrajna elleni háborús agresszióval szemben. Hát í­gy mennek a dolgok Orbán Viktor legjobb barátjának országában. Akit természetesen ismét hatalmas többséggel újra fognak választani a „demokratikus” választásokon. Csak úgy a miheztartás végett, hogy lássuk: hová, milyen irányban tartunk. Mi még éppen csak tanulgatjuk itt a Kárpát-medencében, a saját kárunkon, hogy a költészet, az irodalom – úgy általában, a kultúra – bizony veszélyes dolog. Hogy veszélyes dolog szabadon kimondani, amit gondolsz, ha a gondolataid lerántják a negédes hazugságok langymeleg leplét a szendergő nép pőre testéről. Emlékeztetve rá, hogy milyen kiszolgáltatott és meztelen a hatalom nyers erejével szemben. Nálunk még persze egyelőre nem csuknak böribe egy versért, ó nem. Csak befóliáznak, elkaranténoznak, lejáratnak, bemocskolnak és ellehetetlení­tenek, hogy ne rúghass labdába. De ami késik, nem múlik, kedves polgártársak. Hajrá Magyarország meg minden. De ami ennek a posztnak a lényege: hogy kinyilvání­tsam a szolidaritásomat az olyan hétköznapi hősökkel szemben, mint Artyom Kamardin. Aki, saját bevallása szerint, egyáltalán nem akart hős vagy mártí­r lenni. Egyszerűen élni akart – szabadon élni, szeretni, verselni, művelődni, kritizálni. Vette hozzá a bátorságot. És bár a börtöntől nem menthetjük meg, de igenis fontos – minden lelkiismereti okból bebörtönzött embernek nagyon fontos – hogy gondolunk rá, hogy látjuk, hogy együtt érzünk vele és nincs egyedül.