Bár zenerajongó vagyok, nem értek különösebben a zenéhez. Mindig csodálattal töltött el, amikor egy szimfonikus zenekar megszólal, és a rengeteg hangszer és zenész kifinomult együttműködésének eredményeként megszólal valami csodálatos összhangzat. Ami nem egyszerűen harmóniát tükröz, de egyben valahol nagyon mélyen, a szí­v ismeretlen régióiban, megpendí­t egy már szinte elfelejtett húrt. Pont úgy, ahogy kell. Vajon hogyan lehetséges ez? Mik ennek a műhelytitkai? Na ehhez nem értek. Rejtély, mint ahogy egy számomra ismeretlen bűvésztrükknek is csak az eredményét látom és ámulok. De azzal tisztában vagyok persze, hogy mindezt az élményt, amit átélek, nagy munka előzte meg. Egészen onnan, hogy egy zeneszerző elméjében megszületett a darab, odáig, hogy a zenekar hangol az előadás előtt. Sokszor elgondolkodom azon, hogy valahol í­gy működünk mi is, emberek. Egyének és közösségek. Ha jól működünk: akkor képesek vagyunk megszólaltatni az összhangzatot. Ehhez viszont sok előzetes hangolásra van szükségünk. Jól kell ismernünk azokat a hangszereket, amelyeken játszunk: az érzéseinket és a gondolatainkat, a képességeinket és a gyengeségeinket, a lehetőségeinket és a határainkat. És itt az „ismerni” nem pusztán információt jelent: hanem meghitt, bensőséges kapcsolatot, testtel és lélekkel. Autentikusságot: hitelességet. Ha nem í­gy történik, akkor ami megszólal, az nem összhangzat lesz, hanem rosszhangzat – avagy görög szóval, kakofónia. A gond az, hogy az ember nem légüres térben van. És az a környezet, ami körülveszi, az a közösség, amibe beleszületik, gyakran már eleve rosszul van felhangolva. Úgy játszik, mint egy csumarészeg kocsmazenekar. És ehhez a kakofóniához kell alkalmazkodni a túlélés és az elfogadottság érdekében. Alkalmazkodni egy szabálytalan, akadozó, szeszélyes életritmushoz: olyan felnőttekhez, akiket érzelmi-indulati túlfeszí­tettség aurája leng körül. Akik folyamatos konfliktusokba kerülnek egymással és ezt másokon vezetik le. Akik vagy nincsenek jelen, vagy még ha fizikailag jelen is vannak, érzelmileg akkor sem hozzáférhetőek. És maga a társadalom, az állam is a kakofónia állapotában van. Az egyes rendszerek, csoportok egymás ellen, és nem együtt működnek. Nem a közjóhoz hangolják a tevékenységeiket, hanem önző, kirekesztő csoportérdekekhez. Így hát az ember nem képes megtalálni és megszólaltatni a saját összhangzatát. Ha sikeres akar lenni ebben a nagy kakofóniában, akkor magának is hamis dallamokat kell játszania. Amelyekben ő sem hisz. Cinikussá válik. Meghasonul és megtagadja még a létezését is az összhangzatnak. A hitelességet humbugnak tartja: hiszen az életben azzal juthatsz csak előre, ha ügyesen manipulálod magad és másokat. Árnyékéletet épí­t fel, amelyben persze kitombolja magát, de ezt gondosan eltitkolja, gyakran még saját magának is hazudva. Nem érti, hogy a hitelesség nem azt jelenti, hogy az ember átadja magát állati ösztönöknek és indulatoknak, és megtagadja az emberi együttélés szabályait. Hanem azt, hogy megpróbál ráhangolódni azokra a megtagadott szükségleteire, amelyek emberré teszik. És megpróbál ráhangolódni más emberi lényekre, anélkül, hogy eszközként használná őket – szinkronba kerülni velük. Átérezni a lelkük titkos rezdüléseit és merni engedni, hogy ők is átérezzék az övét. Ez bizony nem könnyű. A hitelesség nem azt jelenti, hogy elengedjük a gyeplőt. Sokkal inkább olyan, mint egy hangszer újrahangolása. Önvizsgálattal történik. Nem hermetikus elszigeteltségben, hanem az emberi kapcsolatainkba, közösségeinkbe ágyazva. Ha egy hang hamisan szólal meg, hát próbálkozunk tovább. Figyelünk a másik ember visszajelzéseire – és a saját lelkünk és testünk reakcióira. Vajon tisztább lett a hang? Túl mély? Esetleg túl magas? Az érzéseinket, a testi észleléseinket, még ha negatí­vak is, nem hessegetjük el. Leülünk melléjük, és átöleljük őket. Hagyjuk, hogy megtörténjenek. De nem merülünk el bennük és nem reagálunk rájuk agyatlanul. Felfedezzük az impulzus és a reagálás közötti pillanat, egy eddig ismeretlen régió fontosságát. Finomhangolás ez is. Segí­thet benne a meditáció, a pszichoterápia, a szemlélődés a természetben, a közösségi tevékenységek, amelyek ráhangolódást igényelnek másokra. És ami fontos: adni időt magunknak. Türelmesek lenni, ha hibázunk. Nem eltespedni, de nem is túl görcsösen igyekezni. Ahogy a Buddha taní­totta: a lant akkor ad ki megfelelő hangot, ha a húrját se nem túl szorosra, se nem túl lazára húzzák. Hasonlóképpen lehet harmóniát előcsalogatni az emberi lélekből is. (notes to myself) Tetszenek a Drogriporter í­rásai? Sok időt fordí­tok arra, hogy szellemi táplálékkal szolgáljak Neked. Ha teheted, kérlek, adományoddal támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Azt hittem, már kevés dolog döbbenthet meg Magyarországon. Mondjuk amikor azt látom a képen, hogy augusztus 20-án a Beatrice makói koncertjén Nagy Ferót egy gurulós raklapon keresztre feszí­tik, arany sportcipőben – na, azért az még mindig meredek. Nincs nekem semmi bajom a keresztény szimbolikával, de ez leginkább annak a teljes lejáratása és giccsparádéba fullasztása. Én nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de az én jó érzésemet ez ezerszer jobban megbotránkoztatja és felkavarja, mint az, hogy Ozorán a tóparton meztelen fiatalok táncoltak. És ezerszer inkább elviselném, hogy a gyerekem meztelenül táncoló néniket és bácsikat lásson, mintsem a nemzet csótányának stilizált és rituális kivégzését. Vagy ott van a debreceni virágkarnevál, ahol a honvédség egy őrületes giccsparádéval vonult fel, mindenféle bizarr szí­nekben pompázó állatokkal, meg terepszí­nű kommandóssal. Ott már egyenesen eltakarnám a gyerek szemét. Mindig is felfordult a gyomrom attól, ha az erőszaknak még kultuszt is épí­tenek, különösen, ha ilyen édeskés cukormázzal vonják be a militarista propagandát. Néha elgondolkodom azon, milyen abszurd is ez: azon keltik a hisztériát, hogy több ezer fiatal pár napon keresztül békésen táncol és jól érzi magát a természetben. Eközben árad körülöttünk minden csatornán a teljesen agymérgező őrület és parasztvakí­tás, és sokan észre se veszik, mi történik. Persze majd biztos megmondják, hogy bennem van a hiba

Úgy látom, van itt egy nagy félreértés, amit ideje helyre rakni (több is van, de ez most kerül sorra). Több olvasó ugyanis félreérti azt, amikor arról í­rok, hogy „fogadjuk el magunkat”. Olyannak, amilyenek vagyunk. Amikor ezt olvassák, akkor azt hiszik, hogy egyfajta korlátozás nélküli felhatalmazást – a franciák úgy mondják, carte blanche – akarok adni az önzésre. Nyálas szentimentális közhelyekkel biztatom az embereket, hogy engedjék szabadjára az egójukat: nyugodtan bunkózzanak, nyugodtan bántsák magukat és egymást. Mi sem áll távolabb a valóságtól. Összetévesztik ugyanis az önmagunkkal való együttérzést a puszta önző pozití­v gondolkodással. Amit egyes menedzser-kurzusok oktatói taní­tanak: állj a tükör elé, és széles, magabiztos vigyorral mondjad magadnak, hogy te vagy a legnagyobb király. Na ki a legfaszább gyerek? Én! Ki a győztes? Én! Ki fogja lenyomni a sok lúzert? Én! A saját magunknak szóló üzenet, amiről én beszélek, az inkább í­gy hangzik: tudom, hogy gyarló, tökéletlen emberi lény vagyok. Bukdácsolok az úton, hibázok, tele vagyok kétséggel és szorongással. De tudom azt is, hogy alapvetően jó és értékes ember vagyok. Aki megérdemli a szeretetet és a tiszteletet. Mennyire másként hangzik, nemde? Amikor én azt í­rom, fogadd el önmagad, akkor nem arra gondolok, hogy nyugodj bele abba, hogy szenvedsz és másoknak is szenvedést okozol. Nem a tespedést ösztönzöm, az ego fékevesztett uralmát ünneplem. Hanem azt, hogy fedezzük fel azt, akik a születésünk óta épí­tgetett maszkok mögött vagyunk. Sokan vannak, akik szerint nincs ott semmi – én nem értek velük egyet. Ott van csak igazán valaki, aki várja, hogy felfedezd. Ami az egót illeti, ahhoz szerintem az egészséges hozzáállás sokkal inkább olyan, mint a szülőnek a gyerekéhez való hozzáállása. Önzőségeivel és éretlenségeivel együtt is szerető figyelemmel követed a lépéseit. Felsegí­ted, ha elesik. Nem engeded, hogy kirohanjon az útra, vagy hogy követ dobjon a tesójára. De nem tagadod ki, ha hibázik. Neveled.

A Tilos Rádió Hajnali Hasadás cí­mű műsorában tegnap egy nagyon izgalmas beszélgetést folytattunk Kemenesi Gábor virológussal. Szóba került, hogy miért rossz, hogy a magyar állam elsősorban még mindig arra a kémiai szúnyogirtásra ad pénzt, amiről már mindenki a szakmában elmondta, hogy semmi értelme. Mert költséges és ráadásul még eredménytelen is. Egyedül egy szűk üzleti körnek jó, akik évek óta bezsebelik a pályázati pénzeket – hiszen a pályázatok rájuk vannak kií­rva. Szerintem ez a probléma nagyon sokunknak ismerős nagyon sok szakterületről. Az állam olyan rendszerekbe – lyukas hordókba – tölti a pénzt, amelyekről már régóta tudjuk, hogy teljesen értelmetlenek. Például a drogterületen kevés szó esik arról, milyen sokba kerül nekünk a büntetőjogi szigor fenntartása, vagy a teljesen kontraproduktí­v elrettentő prevenció. Ez igazából legfeljebb egy szűk rétegnek jó, akik ebből élnek. És a politikusoknak, akik olcsó szavazatvásárlásra használják ezt. Eközben évek, sőt, évtizedek óta tudjuk, hogy mi működne: ott vannak a nemzetközi jó gyakorlatok. Az EU és az ENSZ ajánlásai, sztenderdjei, stratégiái. Vannak eredményes, bizonyí­tékokkal alátámasztható, korszerű ártalomcsökkentő módszerek, megelőző programok. Ezek viszont vagy nem léteznek, vagy támogatás hiányában sorvadoznak nálunk. És a probléma gyakran az, hogy szemléletváltásra van szükség: a szúnyogmentes világ éppen annyira utópia, mint a drogmentes világ. A szúnyogok itt voltak már 130 millió éve is, jóval az ember előtt. Megvan a helyük és szerepük az ökoszisztémában. Nem minden szúnyogfaj ártalmas, és a teljes kémiai kiirtás helyett biológiai gyérí­tésre – az ártalmak csökkentésére van szükség. Ismerős? Aki olvassa a Drogriportert, annak bizonyára. Mert hogy a drogpolitikában is hasonló szemléletváltásra lenne szükség. A drogmentes társadalom káros utópiájának hajszolása helyett fel kellene ismerni, hogy a droghasználat – civilizációs konstans. Teljesen kiirtani nem lehet, és nem is minden drog, nem is minden droghasználati mód szükségszerűen rossz és káros. Egy olyan drogpolitikára lenne szükség, ami differenciál, és ami arra törekszik, hogy az ártalmakat csökkentse. Kemenesi Gáborral beszélgettünk arról is, hogy milyen fontos az, amit tudománykommunikációnak neveznek: hogy közérthetően, fogyaszthatóan elmagyarázzuk a zembereknek, hogy miért van szükség változásra az élet egy csomó területén. Hogy miért rossz az, ha száz éven belül kihal a rovarfajok 60%-a. Miért fenntarthatlan a jelenlegi életformánk és hogyan kellene megváltoztatni. Hogy a tévhitek és vad konteók tengerében el lehessen igazodni, hogy mik is az emberiséget fenyegető valódi problémák. És, ezt már én teszem most hozzá, azt is éppúgy el kell magyarázni, miért lenne szükség a szociális területen kevesebb városkozmetikázó rendészetre vagy karitatí­v lózungra, és több a problémákat rendszer-szinten kezelő szakértelemre. Hogy a különféle „deviánsnak” bélyegzett, hátrányos helyzetű csoportokban nem a közellenséget kellene látni. Nem a problémát. Hanem a probléma megoldását, a megoldás kulcsát. Valahol ez lenne a közmédia legfontosabb feladata, felelőssége is a 21. században. Ez lenne a valódi közszolgálat. Ehhez képest elszomorí­tó, hogy jelenleg Magyarországon az államilag támogatott média nagy része vagy azzal van elfoglalva, hogy klikkvadász bulvár-tartalmakat gyártson, vagy azzal, hogy politikai megrendelésre gyűlöletet keltsen és álproblémákon pörögjön. Vagy a kettő kombinációja. És az ilyen beszélgetések – a közszolgálat – pedig gyakran a perifériára szorulnak, mint amilyen a Tilos Rádió. Ahol önkéntes és ingyenes alapon csinálunk műsort. A műsort meghallgathatjátok a Tilos Archí­vumban, a beszélgetés 58:45-kor kezdődik: https://archive.tilos.hu/cache/tilos-20230822-070156-090011.mp3

A hegy nem kér bocsánatot a helyért, amit elfoglal. A szél nem szégyelli magát, amiért fúj. A Napot nem érdekli, mit gondolnak mások, amiért süt. A virág nem szorong, hogy nem fog tetszeni, ha kinyí­lik. Csak az emberben van meg a képesség arra, hogy saját gondolataival, reflexióival bonyolult hálót szőjön saját maga köré. Az elme hálóját, amibe jobban belegabalyodik, mint a légy a pók hálójába. Ezt a hálót hiszi normálisnak. De, ahogy mondani szokás, ami a póknak normális, az a légynek káosz. A háló „normalitása” megbéní­tja. Eltávolí­tja, elidegení­ti attól, aminek olyan természetesnek kellene lennie, mint ahogy a ví­z folyik a forrásból. Ahogy a napraforgó fordul a Nap felé. „Mit fognak gondolni rólam?” „Ez lehetetlen, nem sikerülhet.” „Kicsi vagyok és jelentéktelen.” „Úgysincs értelme semminek.” „Nem lát és hall senki.” „Senki vagyok. Selejtes.” És mégis, ugyanaz a képesség, ami skatulyákba zár, előí­téletek rácsai mögé börtönöz, a szégyen falaival vesz körül – ugyanaz a képesség tesz minket emberré. A képesség, hogy tudatosan reflektáljunk a valóságra és jelentést adjunk neki. Nem a képességgel van a baj. Hanem azzal, hogy olyan környezetbe, közegbe, közösségbe kerülünk, ahol a normális – abnormális. Mert nem találjuk meg a jelentést. És a legbelsőbb szükségleteink kielégí­tetlenek maradnak. Kielégülés után kutatva torz viselkedéseket eredményeznek. Mint amilyen például az, hogy hajszoljuk a gyönyört. Ahogy Viktor Frankl mondta: az ember, aki nem találja meg a mélyen átélt jelentést az életben, az gyönyörrel térí­ti el magát. Nagyon sok bátorságra és kí­váncsiságra, nagyon sok támogatásra és együttérzésre van szükség ahhoz, hogy valaki kimásszon a saját elméje által szőtt hálókból. Több kell, mint az egyes ember akaratereje: megfelelő gondoskodó környezet és közösség, egzisztenciális biztonság, megfelelő képességek és tapasztalati tudás nélkül csak vergődik az ember a ragacsos hálóban. Ha engem kérdeztek, az igazi felépülés, akár mentális betegségekről, akár problémás viselkedésekről, függőségekről van szó, nem a puszta menedzselhetőség és „tünetmentesség”. Hanem az, ha az ember megtanul úgy járni – engedik úgy járni – ezen a Földön, mint akinek minden joga megvan arra, hogy szilárdan megvesse a lábát, és azt mondja: otthon vagyok. Nem kell bocsánatot kérnem azért, hogy lélegzek. Nem kell szégyellnem magam azért, mert érzek. Nem béní­t meg az, hogy mit fognak mások gondolni. Nem ver bilincsbe a szorongás, hogy nem vagyok értékes. A Föld polgára vagyok. Teljes joggal létezem és része vagyok a nagy egésznek. Jelentést találok az életemben. Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, Te is adj valamit, ha megteheted, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Luca Bernelli

Megkérdezte itt valaki, hogy vajon a könyvek fóliázásáról alkotott véleményemet akkor is fenn fogom-e tartani, amikor már a kezemben tartom a gyermekem és látom felnőni. Természetesen jós nem vagyok, és a szülői hivatás bizonyára egy csomó eddig ismeretlen kihí­vás elé fog állí­tani. Felkavarja az életemet, fenekestül, nincs felőle kétségem. Vannak azonban dolgok, amikben biztos vagyok. Biztos vagyok abban, hogy nem tartom „abnormalitásnak” vagy „betegségnek”, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Azt sem, ha más lesz a nemi identitása, mint amit a születésekor neki tulajdoní­tottak. Ellenben borzasztó károsnak tartom, amikor szégyenre, önutálatra és kirekesztésre nevelik a gyerekeket fóliázó idióták. Biztos vagyok abban, hogy szeretném, ha a gyerekem szeretetben, biztonságban nőne fel. Olyan elfogadó, nyitott környezetben, ahol az eltérő szexuális orientáció vagy nemi identitás éppúgy teljesen természetes, mint hogy valaki szőke vagy barna. Ha már a kezdetektől érezné és tudná, hogy a szülei elfogadják, és ki fognak állni érte, ha ő is érintett. És azt meg csak remélni tudom, hogy sikerül majd úgy nevelni, hogy ő is fogadja el és tartsa tiszteletben mások emberi méltóságát, és álljon ki másokért.

Sokan azt gondolják, hogy „ezek a mai fiatalok” (Z-generáció, avagy Zoomerek) sokkal felelőtlenebbek és „agyatlanabbak”, mint „mi voltunk” (boomerek, X-gen, milleniálok). Okostelefon-nyomogató zombiknak láttatják őket, akiket nem érdekel a világ. Különféle divathullámokon lovagolnak, könnyen áldozatául eshetnek például a nemiséggel, szexualitással kapcsolatos divatoknak. Mamahotelben laknak és képtelenek az önálló felnőtt életre. Mértéktelenül és felelőtlenül drogoznak és szexelnek. Én nem osztom ezt a véleményt. Bizonyos szempontból ma fiatalnak lenni sokkal nagyobb kihí­vás, mint amikor én voltam tini a 90-es években. Egyrészt összehasonlí­thatatlanul több ismeretlenes egyenletet kell megoldani egy mai kamasznak: akár a nemiségről, szexualitásról, akár a drogokról, akár a karrierről, akár a (digitális) kommunikációról/szocializációról, akár az egész minket körülvevő világ jövőjéről van szó. Másrészt viszont jóval több lehetőségük is van arra, hogy a bennük rejlő természetes késztetéseket megéljék, és hogy tájékozott döntéseket hozzanak az életükről. Vegyük például a drogokat: amikor én tini voltam, iszonyú nehéz volt megbí­zható információkat találni a drogokról. Alig egy-két könyv volt elérhető a témában, azoknak a szemlélete is többnyire elavult és elrettentő volt. A kí­sérletező fiatal szinte teljesen a már tapasztaltabbak tudására és tapasztalataira volt utalva – mármint azokéra, akivel szerencséjére vagy szerencsétlenségére összehozta a sors. A mi generációnkban („ős-daathos közösség”) merült fel először az igény, hogy nem elrettentő, de ártalomcsökkentő és kultúra-épí­tő céllal kezdjük el összeszedni és terjeszteni az ismereteket: hogy miből mennyit, hogyan, mikor és miért. Ma már egy tinédzser viszonylag könnyen megtalálhat infókat ezekben a témában (pl. Daath.hu, és a Drogriporter Tudástárat is ebből a célból kezdtük el épí­teni). A tapasztalataim szerint a „mai fiatalok” egyáltalán nem feltétlenül „agyatlan zombik”. Természetesen vannak különbségek, de a többségüket nagyon is érdekli a saját egészségük, és bizonyos szempontból, csomó dologban sokkal tudatosabbak, mint mi voltunk. Tudatosabban használják a netet, a drogokat, és nyí­ltabban, rugalmasabban kezelik a szexuális orientáció és a nemi identitás kérdéseit. (Akik nem, ott többnyire más problémák is vannak: mélyszegénység és szegregáció, gondoskodó család hiánya, traumák és mentális zavarok.) Ha nem kezeljük őket hülyének, ha nem próbálunk elrettentő céllal, didaktikusan mindenféle veszéllyel bombázni őket – az mondjuk sokat segí­t. Az információ nem minden: hiába készülhet fel pöpecül egy fiatal a neten abból, milyen szert milyen dózisban lehet használni, de ami hiányzik belőle, az élettapasztalat. A generációról generációra átadott tudásnak nagy jelentősége van. És itt nem arról beszélek, hogy ki kell állí­tani az osztály elé egy „ex-drogost”, aki majd elmondja, hogy milyen poklot élt meg a függőségtől. Nagy szerepe van annak is, hogy azok is megosszák a tapasztalataikat, akiknek a drogok NEM tették tönkre az életét. Akiket gyakran „rekreációs” fogyasztónak neveznek: akik nem csúsztak bele a függőségbe és sikerült (sikerül) a szerhasználatot alkalmakhoz kötött, az életükbe jól integrált módon folytatni. Akik a saját megcsúszásaikból, baleseteikből tanultak, és akiknek a hibáiból és pozití­v tapasztalataiból a kezdő fiatal is sokat tanulhat. Arról, miként maximalizálhatja az örömet, és miként kerülheti el az ártalmat. Látok a környezetemben számos pozití­v példát arra, hogy ilyen alkalmi szerhasználók a saját Zoomer gyerekeiknek hogyan tudják átadni a tapasztalataikat – és milyen etikai dilemmákkal találkoznak. Ez egy olyan téma, ami a kriminalizáció és a megbélyegzés miatt teljesen tabusí­tva van: pedig nagyon hasznos lenne, ha ezek a tapasztalatok közkinccsé válhatnának, őszinte párbeszédek folyhatnának róluk. A zéró-tolerancia álláspontján lévő szülők gyakran rettegnek attól, hogy a gyerekeiket bármilyen behatás érje a drogokkal kapcsolatban. Ha nem hall róla, akkor biztos nem is próbálja ki – gondolják. Hát ez sajnos nem í­gy működik, nem lehet burokban tartani a gyereket. Egy teljesen szermentes apuka/anyuka kí­váncsi kicsi fia/lánya éppen úgy kí­sérletezhet – a kí­sérletezés önmagában nem jelez problémát. A drogmentes világ utópia. De nagyon fontos, hogy ezek a kí­sérletezések ne végződjenek balesetben, abúzusban, függőségben. Ajánlom a Drogriporter Tudástár olvasgatását: https://drogriporter.hu/tudastar/ És persze ott van a Daath.hu, és a Daath Facebook csoport, ahol az érdeklődők kérdéseire viszonylag hamar jó válaszokat kaphatnak a vájtfülű közösségtől: https://www.facebook.com/groups/174839259253811 Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, fontold meg, hogy támogatod a munkánkat: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Ian Keltie

Egy turista tengerparti sétája közben figyelmes lett arra, hogy a dagály ezrével vetette partra a tengeri csillagokat. Amelyek most ott haldoklottak a homokban. Egyszer csak észrevett egy öregembert, aki tengeri csillagról tengeri csillagra járt. Egyenként visszadobta a ví­zbe a lényeket. A turista számára értelmetlen, sziszifuszi küzdelemnek tűnt, amit csinált. Hiszen csak a töredékét volt képes megmenteni a partra vetett állatoknak. – Miért csinálja ezt? – kérdezte az öregtől – Hiszen minden állatra, amit megment, még száz jut, ami elpusztul. Visszadobni néhányat nem számí­t. – Az ő számára itt – felelte az öreg, miközben felemelt egy tengeri csillagot – bizony igenis számí­t. És a ví­zbe hají­totta. Igen, a károgóknak lehet, hogy igazuk van, és nem tudod megváltoztatni a világot. Az emberi létezésnek mindig is szerves része marad a kiszámí­thatatlanság. És a szenvedés. A biztonság, a boldogság átmeneti és elillan, mint a délibáb. De ez nem ad okot arra, hogy önelégülten és cinikusan vállat vonjunk. Mert a szenvedés is átmeneti. Az elnyomás, az igazságtalanság is elmúlik. A zsarnoki rendszerek is megbuknak egyszer. És még ha nem is vagy képes megváltoztatni a világot, de megváltoztathatod valakinek a világát. Eppur si muove. És mégis mozog a Föld.

A mi 21. századi európai kultúránk egyik legrosszabb tulajdonsága, hogy mennyire nem tud mit kezdeni az intimitással. Aminek semmi köze a puszta érzékiséghez és testiséghez – sokkal inkább a lélek meztelenségéhez, feltárulkozásához. Napjaink borzasztó szabad, laza és kúl embere, aki nap mint nap néz olyan filmeket, ahol emberek hullanak, mint a legyek, aki unott ásí­tással nyugtázza a legdurvább horror- és pornó-filmeket, zavartan elpirul és pislog, ha valódi intimitással találkozik. Büszkén képes viccet csinálni mindenből és mindenkiből, és ezt erénynek veszi. Pedig a magára erőltetett lazaság és szarkazmus valójában csak egy védőburok. Pajzs, amivel kizárja az életéből mindazt, ami mélység, ami közelség – ami a fecsegő felszí­n mögött van. Retteg tőle, hogy sérülékenynek lássák – és megveti és kigúnyolja azt, aki képes a saját sérülékenységét feltárni és megmutatni. A gyengeség jelének veszi. Pedig valójában semmi sincs, amihez nagyobb erőre van szükség, mint vállalni a törékenységünket, megosztani a sérülékenységünket. A gyanakvás helyett a bizalmat választani és az ismeretlenbe fejest ugrani. Halál? Születés? Ezeket mind próbáljuk kizárni az élvezetek maximalizálására és a fájdalom elkerülésére konstruált életünkből. Kórházba zárjuk, sterilizáljuk, eltávolí­tjuk. Nem illik róluk még beszélni sem. Hebegő közhelyek, sajnálkozó undor és mérgező pozitivitás – ennyire telik. Így amikor magunk is karnyújtásnyi közelségbe kerülünk ezektől az élményektől, hát úgy érezzük magunkat, mint aki valami szégyellésre méltó helyzetbe került. És ha esetleg beszélni szeretnél arról, hogy mit érzel, hogy mit észlelsz, mit élsz át – akkor lehurrognak. Kussoljál. Kit érdekel, hogy mi játszódik le a benned, ha halálos betegséggel diagnosztizáltak. Vagy ha szülésre készülő kismama vagy. Esetleg apaként készülsz a lányod születésére, és férfiként mersz a gyengéd érzelmeidről í­rni. Fujj, milyen nyálas má. Engem nem érdekel, amí­g a négy fal között csinálod. Írhatsz bármiről, csak nehogy már intimitás legyen benne. Pedig valahol ez a mi kis kultúránk egyik legnagyobb rákfenéje – pont ez a ránk erőltetett szégyen, elhallgatás, tabusí­tás, ködösí­tés, í­télkezés és elidegení­tés. Ez betegí­t meg bennünket. Hogy nem merünk érezni, nem merünk sérülékenynek mutatkozni, nem merünk fájni. Nem merünk félni sem, mert nem enged a félelem, hogy majd mit gondolnak mások. És innen ered a sok torzulás, ami érző emberekből lelkiismeretlen ragadozókat farag. Akik vadásznak a gyengébbekre. Csak hogy pótolják azt, amit nem kaptak meg, nem képesek megkapni intim emberi kapcsolatokból. És végül már inkább hallgatunk, csak hogy ne kelljen szembesülni a sok fanyalgással, irigységgel, í­télkezéssel. És persze a tanácsadásnak álcázott öncélú és nárcisztikus okoskodással. A leereszkedő, lesajnáló kioktatással. A ránk projektált, kit tudja honnan eredő keserűséggel, ami persze egyáltalán nem rólunk szól, hanem arról, aki ránk fröccsenti. És mégis megbánt vele. Hallgatunk akkor is, amikor igazából üvölteni szeretnénk. Száraz marad a szemünk, amikor sí­rnánk. És átadjuk a nem-érzést, a nem-fájást, a nem-élést – a szégyen kultúráját – a gyerekeinknek is. Következményeivel, az ezernyi testünket-lelkünket kí­nzó népbetegséggel együtt. Ne engedd, hogy beléd fojtsák azt az üvöltést, azt a sí­rást! Ne engedd senkinek, hogy megszégyení­tsen azért, mert mered megosztani a sérülékenységedet! Korunk legforradalmi tette az, ha mersz szí­vvel, hitelesen élni. Nem vagy egyedül! (jegyzetek egy reptér tranzitzónájában) Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Kérlek, ha teheted, te is adj valamit, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Tegnap Fokváros közelében autóval elhaladtunk egy golfpálya mellett. A remekül karbantartott, üdezöld pázsittal borí­tott, virágágyásokkal tarkí­tott hatalmas mezőn alig egy-két gazdag fehér ember ügyködött a golflabdával. A pályát szögesdrótos kerí­tés vette körbe – a kerí­tés és az autópálya közötti keskeny sávban pedig rozzant viskók. Papí­r- és műanyaghulladékból összetákolva. A viskók között, a koszban, a nekik adatott szűkös térben, rongyokba öltözött fekete gyerekek játszottak. Micsoda kontraszt. Azt hiszem, ez a kép mindörökre beleégett a retinámba Dél-Afrikáról. Ugyanúgy velem tart, mint az emlékek a csodálatos természeti látványosságokról: a Táblahegy monumentális gigászáról, a Koponya-szurdok párás erdőjéről, a Camps Bay hatalmas hullámok mosta hófehér homokos partjáról. Most, hogy elhagyom Dél-Afrikát, Nelson Mandelára gondolok. És az ő álmára. „Egy olyan Afrikáról álmodom, ami békében van önmagával,” mondta. Amí­g még sokan nyomorban élnek, amí­g gyermekek élnek műanyag-viskókban, addig senki sem pihenhet a szabadság örömében, tette hozzá az apartheid bukása után. És hogy egy nemzetet az alapján kell megí­télni, ahogy a legalacsonyabb rendű polgáraival bánik. Egy olyan Afrikáról álmodott, amelyet nem szabdalnak szét faji-, nemi- és osztálykülönbségek. Ahol a gyönyörű természeti erőforrásokat nem csupán egy szűk elit élvezheti: ahol a csodák és kincsek eloszlanak, a kiváltságok és előí­téletek pedig lassan szétoszlanak, mint a felhő fodrai a Táblahegy felett. 27 éves börtönbüntetése alatt volt ideje álmodni. Vajon utópia Mandela álma? Vajon lehet-e a világ más, mint ez a golfpálya, a mellette düledező viskókkal? Vajon észbe kap-e az emberiség és felfedezi még a jobb természetét, mielőtt belefullad a saját maga által teremtett szemétbe és káoszba? „És mégis – mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szí­vben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet.” (Vörösmarty Mihály) (jegyzetek Fokvárosból)