Milyen különös lény is az ember. Az egyik pillanatban lelkesedhetsz az emberiség elvont ideájáért – és mégis, a következő pillanatban legszí­vesebben megfojtanád egy kanál ví­zben eme nagyszerű faj egyes példányait. Az egyik pillanatban egy ember elborzaszt ésszerűtlenségével, kicsinyességével és önzésével. A következő pillanatban egy másik megdöbbent nagylelkűségével és kreativitásával. Embert szeretni kockázatos. Illogikus. Ésszerűtlen. Sérülékennyé tesz. Belerokkanhatsz. Beleőrülhetsz. Kiéghetsz. És mégis, ez az irracionális kockázat az emberi élet veleje. Hiszen te is ember vagy. Nem élhetsz anélkül, hogy más kockáztatná, hogy szeressen téged – minden kicsinyességeddel, ésszerűtlenségeddel és önzéseddel együtt. (notes to myself)

A Drogriporter filmes csapata a szervezők megbí­zásából a nemzetközi ártalomcsökkentő konferencián forgat a bolygó másik oldalán: Melbourne-ben, Ausztráliában. Több, mint 1000 ember érkezett a konferenciára 80 országból – ez a legnagyobb ártalomcsökkentéssel foglalkozó nemzetközi esemény a világon. Az ártalomcsökkentés, ami nálunk leginkább szitokszónak számí­t, ha egyáltalán tudják, mit jelent – a világ egyre több országában válik elfogadottá. És ez többről szól, mint a tűcseréről vagy drogbevizsgálásról. Többről szól, mint az „ártalmak csökkentéséről” – arról szól, hogy a drogokat használó embereket elsősorban emberekként kezeljük. Ne valamiféle Idegenként, egzotikus Másként, akiket minden áron meg kell büntetni, meg kell fegyelmezni. A félelem vezérelte politikától el kell mozdulnunk a bizonyí­ték-alapú együttérzés politikája felé. Holisztikus megközelí­tésre van szükség: nem csak a drogra, a függőségre, illetve az absztinenciára kell összpontosí­tani. Nem csak a hiányra – hanem arra is, ami mögötte van. Otthon, mentális egészség, jelentéssel teli munka és élet, és – mindenek előtt – tartalmas és gondoskodó emberi kapcsolatok. Ahogy egy kanadai előadó ma megfogalmazta (lásd a kutyás képet): a szeretet = ártalomcsökkentés. Megtiszteltetés, hogy ismét minket bí­ztak meg a nemzetközi ártalomcsökkentő filmfesztivál szervezésével is. A Drogriporter, amit idehaza leginkább a Fb posztokról és rendezvényekről ismertek, nemzetközileg is elismert brand, csomó filmet készí­tünk a világ különféle országaiban. A konferenciáról bővebben: https://hr23.hri.global/ A filmfesztivál programja: https://drogriporter.hu/en/hr23-film-festival-programme/

Paul Stamets, „A gombák lenyűgöző világa” cí­men a Netflixen magyarul is elérhető dokumentumfilm főszereplője szerint a varázsgomba fogyasztásától az emberek „kedvesebbek” lesznek. Kevésbé egoisták és önzők. Nem értek egyet vele, a saját tapasztalataim mást mutatnak. Nem egy emberrel találkoztam már, aki intenzí­v gomba-tripek után is ugyanolyan önző seggfej maradt, mint előtte volt. Ellenben még magára öltötte az önjelölt sámán arrogáns auráját is. És hasonlóan van ez egy csomó spirituális módszer és vallásos mozgalom gyakorlójával. Akik fensőbbséges mosollyal legyintenek, amikor a földi halandók problémáiról hallanak. „Ó, én ezen már annyira túl vagyok.” A legtöbbször azt gyaní­tom, hogy a fenét van túl rajta. Az önelégült és titokzatos „te ezt úgysem érted” mosoly mögött valójában egy nagyon is bizonytalan lélek rejtőzik. Aki tele van kétségekkel és elfojtott érzésekkel. De kétségbeesetten vágyik arra, hogy elismerjék, tiszteljék. Aki szeretne valahová tartozni, a kiváltságos kevesek irigyelt csoportjához. És azt hiszi, a spirituális fejlődés abból áll, hogy nem hajlandó foglalkozni az árnyékban hagyott félelmekkel, fájdalmakkal. Csupa extázis – és csupa önmegtagadás. Azok az emberek ellenben, akiket tisztelek, többnyire nagyon nyí­ltan és szerethetően képesek esendők lenni – őszintén, de önostorzás nélkül beszélni saját gyarló emberi korlátaikról. Akik nem szégyellik bevallani, hogyan botorkáltak a sötétben. Mert nem arra vágynak, hogy másokat legyőzzenek valami versenyben – hanem őszintén együttéreznek másokkal. Az ő küzdelmeikben látják saját küzdelmeiket. Egohalál? Hát nem tudom. Ahhoz előbb szembe kéne nézni az árnyékoddal, barátom. Nincs rövidebb út, nem spórolhatod meg a fájdalmas önismereti munkát. „Az ember nem attól válik megvilágosulttá, hogy fényalakokat képzel el magának,” í­rja Jung. „Hanem attól, hogy tudatosí­tja az árnyékot. De mivel az utóbbi út kellemetlenséggel jár, ezért nem is népszerű.” (notes to myself)

Egyetlen februári hétvégén 14 ember halt meg idén a Keleti-Alpokban lavina-balesetekben. Az osztrák sajtó most arról cikkezik, hogy vajon mit lehetne tenni a hasonló balesetek megelőzése érdekében. Nagyon érdekes ezt a diskurzust összehasonlí­tani azzal, ami a drogfogyasztás kriminalizálásáról szól. És nem a hasonlóságok, hanem a különbségek miatt. Adott ugye egy nagyon kockázatos rekreációs tevékenység. A téli magashegyi túrázás és túrasí­zés. Ennek a tevékenységnek a kockázatai nagyban függnek a környezettől, időjárási- és terep-viszonyoktól (setting) és a túrázó felkészültségétől és felszereltségétől (set). A balesetek túlnyomó többsége azért történik, mert ezek valamelyik eleme hiányzik vagy hibádzik. Például az emberünk nem rendelkezik megfelelő felszereléssel, hágóvassal, jégcsákánnyal stb. Esetleg nem elég tapasztalt ahhoz, hogy nekiinduljon téli viszonyok között, nem ismeri a terepet. És még ha ezek meg is vannak: ha olyan viszonyok között indul neki, amikor 4-es (tehát különösen magas) lavinaveszélyt jelentettek, akkor gyakorlatilag csak az isteni szerencsének köszönheti, ha túléli. A gond az ilyen balesetekkel nem csak az, hogy az adott túrázó életét teszik kockára, és a mentés jelentős forrásokat emészt fel. De veszélyeztetik a hegyimentők életét is. Na most felmerült az osztrák sajtóban az, hogy esetleg szigorí­tani kellene a törvényeken, és be kellene tiltani a túrázást 4-es lavinaveszély idején. És a vita, ami ennek kapcsán kibontakozott, minden, csak nem a szokásos „minek ment oda” és „ticcsák be” szí­nvonal, ami a magyar közösségi média komment-bugyraiban uralkodik. Peter Paal, az Alpesi Biztonság Osztrák Kuratóriumának (Österreichische Kuratorium für Alpine Sicherheit, ÖKAS) elnöke szerint: „A kockázatmérlegelés és a személyesen elfogadható rizikószint meghatározása a mindennapi életünk része, nemcsak a hegyekben. Egy demokratikus és liberális társadalomban a tiltás a legvégső eszköz a népességet veszélyeztető nagymértékű káresemény elkerülésére, és az alpesi környezetben néhány kivételtől eltekintve nem célravezető. Az átgondolt és fenntartható megoldás az alpesi környezetben mozgó emberek érzékenyí­tése és felvilágosí­tása.” (Pintér László/Hóhatár idézi magyarul egy posztjában.) Az Osztrák Hegyimentő Szolgálat szintén hangsúlyozza, hogy elsősorban a megelőzést tartják a járható útnak. „Szervezetként azonban elhatárolódunk attól, hogy törvényi változásokat követeljünk”- í­rták közleményükben. Vesd ezt össze azzal a diskurzussal, amit drogtémában láthatunk. Ahol ugye szintén van egy kockázatvállaló magatartás – azonban ennek a kockázatait teljesen torz, sematikusan általánosí­tó és démonizáló keretben mutatják be. A veszélyt attól függetlenül halálosnak minősí­tik, hogy az ember milyen szert, hogyan és milyen környezetben (setting) használ, és hogy ő milyen felkészültséggel rendelkezik (set). És ez a beszűkült félelemkeltő, megbélyegző megközelí­tés, groteszk módon, valójában tovább növeli a kockázatokat! Hogy az ember este a TV előtt pippant el egy spanglit, vagy esetleg heroint lő be magának a pályaudvar budijában – az tök mindegy az elrettentő drogellenes kommunikátoroknak. Kriminalizálni mindet! Olyan ez, mintha a kijelölt sí­pályán való sí­elést teljesen egy lapon kezelnék és büntetnék a biztosí­tatlan lejtőkön való sí­eléssel 4-es lavinaveszély idején. Pedig rengeteg bizonyí­ték van arra, hogy ha az embereket megfelelően tájékoztatjuk, megfelelő eszközökkel látjuk el, támogató környezetet, szabályozást teremtünk számukra – akkor a kockázatok jelentősen csökkenthetők. A jó válaszok, okos megoldások mindig az érintett közösséggel együtt, és nem a közösség ellenében lelhetők fel. Mégis, aki rá mer mutatni, hogy nem lehet egy kalap alatt kezelni a rengeteg féle szert, szerhasználót és szerhasználati környezetet – és aki a szemellenzős totális tiltás helyett az edukáció és ártalomcsökkentés szerepére hí­vja fel a figyelmet, azt rögtön azzal vádolják, hogy „drogliberalizátor”. Pedig amit ez az oldal is szeretne elérni, az egy felnőtt párbeszéd drogokról. Mint amit például Ausztriában folytatnak a téli túrázás és sí­elés kapcsán. Ha fontosnak tartod a felnőtt párbeszédet a drogokkal kapcsolatban, kérlek, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/ Fotó: Lawinenwarndienst des Landes Tirol

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál. Elvetődött egyszer egy faluba, és beleszeretett az első házba, amit meglátott. Már a falát is megszerette, a kőművesek simogatását, de az ablak megállí­totta. A szobában emberek ültek. Istenen kí­vül soha senki olyan szépnek nem látta őket, mint ez a tisztaszí­vű állat. Éjszaka aztán be is ment a házba, megállt a szoba közepén, s nem mozdult onnan soha többé. Nyitott szemmel állt egész éjszaka, s reggel is, mikor agyonverték. Pilinszky János, Fabula (esti versek a drogriporterrel)

Olyan 3 millió évvel ezelőtt ugrásszerű fejlődésnek indult az egyik testrészünk: az agyunk. Mérete azóta a korábbinak a háromszorosára nőtt. Az agyunk működtetése mintegy tí­zszer annyi energiát emészt fel, mint ugyanannyi izomszöveté. Ráadásul a nagyobb agytérfogat megnehezí­ti a nők számára a szülést. És mégis: bár a nagy agytérfogatért nyilvánvaló magas árat fizetünk, de evolúciós szempontból megéri. Ez a mi szuperfejlett agyunk teszi lehetővé, hogy szociális lényekké váljunk. Bonyolult feladatokat hajtsunk végre együtt, szervezetten. Kifinomult jelrendszerrel kommunikáljunk egymással. Az ember messze a legszociálisabb és empátiára leginkább képes lény a bolygónkon. És mégis, milyen ironikus: pont ez a lény képes egyedül arra, hogy tömegesen gyilkolja le saját fajtársait és pusztí­tsa a bolygó bioszféráját. Ugyanaz tesz minket képessé mély elkötelezettséget és empátiát érezni a „Mi” csoportjához tartozó embertársaink iránt – mint ami agressziót vált ki az „Ők” csoportjával szemben. Mindannyiunkban benne van ez a kettősség. Tudatos lényként rajtunk áll, hogy mit kezdünk az adottságainkkal. Elmerülünk a törzsi gyűlölködéseinkben és a csoportönzéseinkben? Vagy szélesebbre nyitjuk a „Mi” kapuját? Rajtunk múlik a bolygónk jövője. Egy amerikai őslakos taní­tótól egyszer megkérdezték: hogyan képes bölcsen élni? „A szí­vemben két farkas lakozik,” válaszolta. „A szeretet és a gyűlölet farkasa. És minden azon áll, hogy melyiket etetem meg az adott napon.” (útszéli jegyzetek)

„Mostanában már a csapból is ez a trauma folyik,” hallom pár ismerősömtől. „Nem hiszem, hogy mindent arra lehet visszavezetni, hogy milyen szörnyű dolgok történtek veled kisgyerekként.” „Egyébként is, ennyi erővel akkor mindenki traumatizált, mindenkivel történtek rossz dolgok,” teszik gyakran hozzá. És valóban, a trauma egy divatos buzzword – eladhatóvá és szexivé tesz mindent. És mint általában az ilyen túlhype-olt kifejezéseknél, sokan egyáltalán nem értik a szót, amit használnak. Gyakorlatilag kiterjesztik a traumát mindenre, ami rossz. Történik valami rossz veled? Dugóba kerülsz? Lecseszett a főnök? Összevesztél valakivel? Úúúú, micsoda trauma… Pedig a trauma nem a rossz dolog, ami történt. Nem arról szól, ami történt. Hanem arról, hogyan változtatta meg ez a jelenbeli működésedet. Ez az, ami különbség a szimplán rossz élmény és a traumatikus élmény között. Amikor egy háború véget ér, a pszichológusoknak meg kell állapí­taniuk: akár még az ugyanabban a szakaszban harcoló, nagyjából hasonló borzalmakat átélő katonák közül is csak egyesek szenvednek poszt-traumatikus stressztől. Mások nem. Így van ez más eseményekkel is. Akár ugyanabban az abuzí­v családi környezetben felnövő gyermekek közül sem feltétlenül mindegyiket traumatizálja ugyanúgy az, ami történt. Az egyik gyerekből viszonylag jól funkcionáló felnőtt lesz, a másikból viszont alkoholista. Akkor most hogy van ez? Mivel lehet ezt magyarázni? Más anyagból vagyunk gyúrva? Az egyik ember jellemgyengébb, mint a másik? Egyáltalán: traumától és annak következményeitől szenvedni azt jelenti, hogy gyengébbek, rosszabbak, selejtesebbek vagyunk, mint mások? Először is: bár sokan átélünk rossz dolgokat az életünkben, ezek nem feltétlenül traumatizálnak bennünket. A trauma az, amikor a rossz dolgot, ami történt, nem tudjuk feldolgozni és az megváltoztatja a gondolkodásunkat, az érzéseinket: a múlt jelen marad. Másrészt pedig: a trauma nem gyengeség, nem is betegség (bár válhat betegségek forrásává). Hanem az emberi elme és test (a kettőt nem lehet úgy szétválasztani, mint Descartes nyomán sokan gondolják) természetes védekező reakciója. Ami a túlélést szolgálja. Valójában a trauma az erő, az élniakarás jele! A gond az, hogy gyakran az elme – és a test – beleragad a múlt csapdájába. Képtelen a traumatikus élményt a maga helyére tenni, tehetetlennek érzi magát vele szemben. Nem tud neki megfelelő jelentést adni. Lehet, hogy azért, mert még nem elég fejlett ahhoz, hogy megfelelő narratí­vába helyezze. Vagy mert képtelen feldolgozni a veszteséget, a csalódást és a becsapottság érzését. És a túlélési reakció í­gy válik önpusztí­tó mechanizmussá. Az elme folyamatosan vészjelzéseket küld olyan helyzetekben is, amikor nem kellene. Olyan válaszokra sarkall, amik a múltra reagálnak – és nem a jelenre. Olyan makacs hiedelmeket épí­t be, amelyek az identitásod magjának a részévé válnak: meghatározzák, hogy kinek hiszed, kinek érzed magad. „Nem számí­thatsz senkire, csak magadra.” „Légy éber és gyanakvó, mindenki csak bántani akar.” „Senki nincs ki elringasson, ringasd el magad.” „Úgysem szeret senki, te egy selejt vagy.” „Ha megtudnák, ki vagy ott bent igazán, gyűlölnének.” „A szenvedésünk legbőségesebb forrását azok a hazugságok adják, amiket magunknak mondunk,” í­rja Bessel van der Kolk. Igen, ha kicsit forgatjátok a szemeteket, hogy mindenki a traumáról beszél: I feel you. Megértem. De közben viszont szerintem a mai társadalmunkban, ahol olyan keveset foglalkozunk azzal, ami a felszí­n alatt van, ami velünk történt, olyan keveset nézünk magunkba őszintén – ez a sok trauma-beszéd egy csomó embert indí­that el az önmegismerés útján, és sok szakember perspektí­váját szélesí­ti ki. És ez jó dolog.

„Méretes fejszéjével kiállt az útra és lesújtott az első biciklisre a mélykúti drogos” – harsogja az egyik propaganda-lap szalagcí­me. Hánynom kell tényleg. És az ilyen szenny az, ami magyarázza, hogy miért ennyire kirekesztő a magyar társadalom. Az ilyen cikkekkel az a legnagyobb probléma, hogy egyrészt teljes kavart teremtenek a fejekben azzal kapcsolatban, hogy mi is a drog, és összekevernek rengetegféle szert, fogyasztási módot és fogyasztói csoportot. Másrészt pedig dehumanizálják az illegális szerek fogyasztóit – és alátámasztják azt a szigorú drogpolitikát, ami gyakorlatilag minden eszközt megengedhetőnek tekint arra, hogy megbüntesse, kí­nozza, fegyelmezze őket. Mert mit mondanak az ilyen cikkek? Mi az üzenet? Az, hogy ha „drogozol”, akkor mindenféle borzalmas erőszakos bűncselekményt fogsz elkövetni. A „drogost” összekapcsolják az őrülettel, az erőszakkal, a gyilkossággal. És közben persze az olvasónak meg sem fordul a fejében, hogy ő is „drogos”, ha az elmúlt évben mondjuk fogyasztott alkoholt vagy dohányt, esetleg kávét. Mert ezek bizony, a tudományos definí­ció szerint, drogok. És ő is „drogozik”, ha a nap végén megiszik egy pohár sört. Attól meg aztán főleg leesne az álla, ha megtudná, hogy az alkohol az egyik legdurvább drog a világon, amit messze a legtöbb erőszakos bűncselekmény elkövetésével kötnek össze. Mégis, az ő kis saját borozgatását nem kötné össze azzal, hogy egyébként részeg emberek milyen szörnyű bűncselekményeket követnek el. De az illegális szereknél ugyanezt az oksági kapcsolatot minden gond nélkül elfogadja. Az ilyen cikkek egyszerű megoldást kí­nálnak arra, hogy miért kerülnek emberek szörnyű állapotba és követnek el durva dolgokat. „A” drog miatt. Milyen kézenfekvő és kényelmes. Nem kell azzal foglalkozni, hogy egyébként milyen körülmények között élnek, nőttek fel az emberek, akikről szó van. Hogy milyen rossz dolgok történtek velük eddig. Hogy esetleg milyen pszichés zavarokkal küzdenek, és hogyan történhet meg az a 21. században, hogy ezek nem hogy tömegesen kezeletlenek, de diagnosztizálatlanok maradnak. Mert akkor szembesülni kéne azzal, hogy a drog valójában csak következmény és tünet – nem pedig ok. Kiborulna a bili, és akkor kellene azzal foglalkozni, hogy mi a társadalom felelőssége – í­gy viszont egyszerű. Megvan a bűnös, megvan az egyszerű ok, megvan a bűn és a bűnhődés, lehet gyűlölködni és köpködni, szörnyülködni, az olvasó kellemesen megborzong, megvan a kattintás-kvóta, mindenki örül – de nem kell kényelmetlen kérdésekkel szembesülni. Ámen.

Szeretnél valamiről leszokni, de folyamatosan visszaesel? Úgy érzed, valami baj van veled, gyenge ember vagy, akinek még ez sem megy? Ne tedd! Nincs veled semmi baj! A függőség nagyon emberi reakció – akárcsak a visszaesés. Nagyon nehéz felülí­rni az idegrendszeredbe, az elmédbe évek alatt behuzalozott szokásokat. Amikor jelentkezik a sóvárgás, fogadd el. Ne kezd el bí­rálni magad, ne kezdj harcolni ellene! Köszönd meg a Nagy Ellenőr Énednek, hogy vigyáz rád, és küld el kicsit pihenni. De ne is engedj rögtön a szenvedélynek. Tarts egy kis szünetet, mielőtt bármit tennél. Ülj le kényelmesen, hunyd be a szemed. Kezd el kí­váncsian, együttérzőn figyelni magad, mint ahogy egy bajba jutott barátoddal tennéd. Ha visszaesel, ha a szenvedély túl erős: az nem totális kudarc. Abból is tanulhatsz! Ezt a módszert vágy-szörfözésnek (urge surfing) hí­vják. Vizualizáld a szenvedélyt, mint egy hullámot a tengeren. Hiába látszik először félelmetesnek és hatalmasnak, végül minden hullám elül. Ahogy a parthoz közeledik, feltornyosul, úgy tűnik, mintha az eget fenyegetné – de aztán megtörik a fövenyen és megszelí­dül. Ilyen a szenvedélyed is. Figyeld meg, mikor jelentkezik a sóvárgás: vajon valamilyen speciális helyzetben, szituációban, társas érintkezéssel történik ez? Van valami érzés, ami kiváltja belőled? Vagy egy bizonyos ember? Ha azonosí­tod a triggereket és jeleket, amik a visszaeséshez vezetnek, sokat tanulhatsz belőle! Figyeld meg a testedben jelentkező fizikai észleléseket! Vajon mivel jár együtt a sóvárgás? Melyik testrészeidben és mit érzel? Vedd őket sorra! Szkenneld gondolatban a tested. Milyen érzések, milyen gondolatok jelentkeznek? Ne fojtsd el őket – cí­mkézd fel, nevezd meg őket! Milyen érzésekkel járnak együtt? Összpontosí­ts a lélegzetedre! A lélegzeted mindig egyfajta horgony, amihez biztonsággal visszatérhetsz, ha az elméd elkalandozik. És mindig el fog kalandozni, ez az elme természete. De ha szelí­den, kedvesen visszatérsz a lélegzetedhez, akkor azt fogod tapasztalni, hogy a szenvedélyek megszelí­dülnek, mint a parton megtörő hullámok. És ha nem sikerül, ha újra visszaesel: ne keseredj el, adj időt magadnak! Ha gyakorolsz, akkor is fejlődsz, ha esetleg te magad még nem veszed észre. Olvasd el a Drogriporteren a visszaesésről szóló cikket: https://drogriporter.hu/szorfolni-a-szenvedelyek-hullamain/ Ha tetszett, kérünk, támogasd a munkánkat, csak úgy tudjuk folytatni, ha találunk pár száz embert, aki havonta legalább pár száz forintot rászán erre: https://drogriporter.hu/tamogass/

A függőség tele van tagadással, több szempontból is. Egyrészt tagad maga a függőséggel küzdő ember, aki sokáig meg van arról győződve, hogy igazából ő csak az élvezeteket, az örömöt keresi. Nem érzi azt, hogy amit tesz, az már kényszeressé vált. Nem az élvezetről szól, hanem a szenvedésről. Másrészt őt magát is megtagadja a társadalom. A függőségét jellemgyengeségnek tekinti. Megbélyegzi és megbünteti érte abban a meggyőződésben, hogy ezáltal megtisztulhat a függőségtől. A kettős tagadás gerjeszti egymást. A kirekesztés még mélyebbre löki az embert a függőségbe. A felépülés a függőségből bizonyos szempontból a tagadás elengedése – és felváltása az elfogadással. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. El kell fogadnia saját magát annak, aki a függőségtől szenved: rá kell jönnie, hogy nem azonos a függősége tárgyával. Felelősséget kell vállalnia azért, aki, és amit tesz. De el kell fogadnia őt a társadalomnak is. A társadalomnak felelősséget kell vállalnia azért, hogy tagjai emberséges, együttérző, szolidáris támogatást kapjanak. Még akkor is, ha történetesen elszúrják a saját életüket. Mert végül rájövünk, hogy az egyén és a társadalom ellentéte látszólagos. A szenvedés egyetemes. És az önsorsrontó, az antiszociális cselekedetek is ebben az egyetemes, generációról generációra átadott szenvedésben gyökereznek. Csakis ez a megértés vihet minket előre. Mert egy egészséges társadalomban mindannyian függünk egymástól – és mindannyian felelősek vagyunk egymásért.