„Sajnálom, de magának köszönheti,” hallhatjuk gyakran, ha különféle a társadalom margóján élő csoportokról van szó. Hajléktalanok. Drogfüggők. Romák. HIV-el élők. De még a mentális zavarokkal küzdők is gyakran ide tartoznak, és sokan mások. Meg vagyunk róla győződve, hogy mi az ő helyükben sokkal okosabb és jobb döntéseket hoztunk volna, és nem kerülünk rossz helyzetbe. Felnagyí­tjuk az egyéni döntések jelentőségét, és lebecsüljük a rendszerszintű tényezők szerepét. Nem vesszük figyelembe, hogy milyen nagy különbségek vannak közöttünk abban a tekintetben, hogy hová születtünk. Hogy milyen rossz dolgok történtek velünk. Hogy milyen érzékenységet, milyen korlátokat örököltünk. Hogy milyen traumák keresztjét hordozzuk egy életen át. És még ha a sajnálatunk őszinte, esetleg kimondottan rokonszenvbe (szimpátiába) megy át, gyakran akkor is megmaradunk az í­télkező szerepében. A másik szomorúságát rögtön zárójelbe helyezzük, és a saját keserűségünket kezdjük dagasztani. „De legalább neked…” „Bezzeg én…” „Az semmi…” Esetleg elkezdünk okoskodni, paternalista módon rátelepedni a másikra. Szégyent keltünk benne. „A pozití­v oldalát kellene nézned.” „Csak akarnod kellene, és megváltozhatnál.” A cselekvő együttérzés – paradox módon – azzal kezdődik, hogy nem akarjuk rögtön megoldani a másik problémáját. Ráerőltetni a saját megoldási-magyarázati keretünket. Lehet, hogy azt gondoljuk: nem látja tisztán a saját érdekét sem. Lehet, hogy igazunk is van akár. De mégsem ronthatunk ajtóstól a házba. A leginkább együttérző cselekvés első lépése gyakran a nem-cselekvés, a nem-reakció: leülni és teret adni a másiknak, amiben biztonságban megélheti és kifejezheti az érzéseit. Ha ez a bizalmon alapuló kapcsolat, ez az empatikus tér létrejött, csak akkor nyí­lik meg a lehetőség arra, hogy valódi támogatást adjunk egy másik emberi lénynek. Segí­tőhelyek: https://drogriporter.hu/segitseg/ Ha tetszenek az í­rások a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkánkat – nagy szükségünk lenne pár száz olyan emberre, akik egy havi összeggel támogatnak bennünket: https://drogriporter.hu/tamogass/

Sokat beszélünk arról, hogy milyen fontos feldolgozni a traumáinkat ahhoz, hogy felépüljünk függőségből, depresszióból vagy más lelki nyavalyából. Arról kevesebb szó esik, hogy néz ki az őszinte megbánás és jóvátétel, ha mi bántottunk másokat. Mivel társadalmunkban a bántást generációkon át adjuk át egymásnak (transzgenerációs trauma), ezért nagyon ritka, hogy valaki kizárólag bántás áldozata vagy kizárólag elkövetője lenne. Jelenkori sérüléseink gyökerei gyakran egyfajta láncot képeznek a múltba és visszavezethetők még a születésünk előtt, az elődeink által elkövetett vagy elszenvedett bántásokig, elhanyagolásig. A bántás nem velünk kezdődött – de a mi felelősségünk, hogy velünk végződjön. Vajon mit tehet az, aki szeretné megtörni a láncot? Aki, ahogy Peter Levine fogalmaz, szeretne kitörni a „múlt börtönéből”, hogy vele érjen véget az ördögi kör?A minap a virtuális kezembe került egy e-könyv, amit egy kanadai női rabbi, Danya Ruttenberg í­rt „A megbánásról és a jóvátételről”. Ebben a szerző Maimonidész, a 12. századi ibériai zsidó bölcselő nyomán, az ő tanácsait a mai kor kihí­vásaihoz igazí­tva határozza meg azt az öt lépést, ami nem csak hitelessé teszi a megbánást, de egyben eredményesebbé teszi a jóvátételt. Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember elismerje és hasznosí­tsa ezt a bölcsességet. Ruttenberg hangsúlyozza, hogy a hiteles megbánáshoz és jóvátételhez jóval több kell annál, mintsem hogy odamenjünk az áldozathoz, és bocsánatot kérjünk. Vagy fogadkozzunk, hogy megváltozunk. Mi több, ha nem végezzük el előtte a magunk belső munkáját, szembenézését, akkor akár további ártalmat is okozhatunk. Ha nem értettük meg, hogyan és miért okoztunk ártalmat a másiknak, csak azt szeretnénk, hogy „felejtsük el a múltat és indí­tsunk tiszta lapot” – az nem elég. Ez igaz az egyéni szinten, igaz a családok szintjén – és igaz a társadalmi csoportok, vallási felekezetek, egyházak, etnikumok és nemzetek szintjén, a történelmi traumák szintjén is. A judaizmusban a teshuvah héber kifejezést használják az engesztelésre. Szó szerint annyit tesz héberül: visszatérés. Az ember, aki mást bántott, elhagyta azt a közös emberséget, a közös értékeket, amik összekötik a felebarátaival, és vissza kell térnie azokhoz. Mi több, vissza kell térnie a hamis, önző énjétől a valódi önmagához. Ennek a teshuvah-nak, visszatérésnek öt lépése van: 1. Megnevezni a kárt és elismerni a felelősséget Gyakran ez a legnehezebb lépés. Hiszen azt követeli meg, hogy az egyén túllépjen az ösztönös blokkokon, amelyek arra késztetik, hogy a saját felelősségét kicsinyí­tse, relativizálja, áthárí­tsa, hogy mást vádoljon, hogy a saját jó szándékait bizonygassa, esetleg duzzogjon és úgy állí­tsa be, mintha ő lenne a mártí­r, akit rákényszerí­tenek a bocsánatkérésre. Vagy egyszerűen csak zárójelbe tegye, amit tett, mint Kevin Spacey: „ha úgy viselkedtem, ahogy ő mondja”. Esetleg azon keseregjen, hogy őt is milyen rosszul érintette, amit tett, hogy a végén még őt kelljen sajnálni. 2. Dolgozni a változásért Ha nem dolgoztál magadon, megint ugyanott fogsz kikötni, bármennyire is őszinte a bocsánatkérésed. Hány és hány történetet lehet hallani a bántalmazó társról, aki fogadkozik, hogy ő Isten bizony, soha többé. És komolyan is veszi, egészen a következő binge ivászatig. És lehet, hogy egyáltalán nem cinizmusból és gonoszságból. Egyszerűen nem tárta fel a viselkedése gyökereit. Hasonlóan működik ez a társadalmakkal is: nem elég bocsánatot kérni egy történelmi bűnért, el kell végezni a fájdalmas szembenézést és engesztelő munkát. Tipikus példa a holokauszttal kapcsolatos hárí­tás: az „én elismerem, hogy bűn volt, de már a csapból is ez folyik, hagyjuk már” attitűd nem vezet valódi történelmi szembenézéshez. A teshuvah, a visszatérés azt jelenti, hogy az ember elindul egy gyötrelmes úton, az önvizsgálat útján, ami visszavezeti olyan fájdalmakhoz, amelyekkel az elméje görcsösen nem akar szembesülni. Ez nem abból áll, hogy ostorozza és utálja magát, pont ellenkezőleg. Megtanulja becsülni magát és felelősséget vállalni. Ahogy Mark Wolynn, a Nem veled kezdődött cí­mű, a családi traumák feldolgozásáról szóló könyv szerzője í­rja: „amikor megpróbáljuk elkerülni valami fájdalmasnak az átélését, akkor gyakran éppen azt a fájdalmat nyújtjuk el, amit el akarunk kerülni. Ha í­gy teszünk, az borí­tékolja a folyamatos szenvedést.” A fájdalmat, a gyászt, a félelmet át kell élni, fel kell dolgozni. Jelenthet ez a gyakorlatban önsegí­tő csoportba járást, terápiát, rehabilitációt, meditációt vagy jógát. 3. Helyreállí­tás és a következmények elfogadása Amikor helyre akarjuk állí­tani a kárt, amit más(ok)nak okoztunk, akkor a legfontosabb, hogy az áldozat kerüljön a középpontba – í­rja Ruttenberg. Vajon milyen engesztelésre van szüksége annak, akit bántottunk? Amennyiben az, akit megbántottunk, még nem kész arra, hogy újra elfogadjon minket, a társaságunkat, esetleg elutasí­t és dühösen reagál ránk – akkor ezt is elfogadjuk, mint következményt. Vannak kapcsolatok, amiket már nem lehet helyreállí­tani – vannak bűnök, amiket nem lehet helyrehozni, áldozatokat, akiket nem lehet kiengesztelni. 4. Bocsánatkérés A bocsánatkérésnél is az áldozat szempontjai a legfontosabbak. Nem tekinthető őszinte bocsánatkérésnek, amikor azt mondjuk: „Sajnálom, hogy ezen megbántódtál.” Mert ezzel zárójelbe tesszük, amit tettünk, felmentjük magunkat, és a másikat tesszük meg felelősnek a kárért, amit neki okoztunk. Az igazi bocsánatkérés során bevállaljuk, hogy esetleg sérülhetünk. Empatikusan meghallgatjuk a másikat. Magába foglalja a megértést, hogy ha nem vagyunk elég óvatosak, akár tovább árthatunk a másiknak. Ezért is fontos, hogy ennél a lépésnél már magunk mögött tudjuk a második lépést, az önvizsgálatot, a tanulást és megértést. A bocsánatkérés nem egy kipipálandó teendő a listánkon: demonstrálnunk kell az őszinte megbánást. 5. Más döntéseket hozni A teshuvah, a visszatérés nem lehet teljes, ha nem tanulunk meg más döntéseket hozni ugyanazokban a helyzetekben, amelyekben az ártalmat okoztuk. Erre csak akkor kerülhet sor, ha elvégeztük a munkánkat és dolgoztunk magunkon. Ez magában foglalhatja azt, hogy elkerüljük azokat a szituációkat, dolgokat, amelyek a bántó viselkedést előidézték. Egy a társát részegen bántalmazó ember például tudatosan kerülheti azokat a helyzeteket, amelyek újabb ivászatra ösztönzik. Soha nem tehetjük semmissé, amit tettünk. Soha nem í­rhatjuk át a történelmet. De a jelenben átformálhatjuk a cselekedeteinket, és mi í­rjuk a saját történelmünket. Ruttenberg egy másik spirituális hagyományhoz, a japán kincugi művészet példájához folyamodik, hogy ezt szemléltesse: ennek során törött edényeket illesztenek össze újra, nemesfémmel forrasztva össze a cserépdarabokat a törésvonalaknál. Ez azt jelképezi, hogy a törések, sérülések eltüntetése hiábavaló törekvés – ugyanakkor a mély önvizsgálat és önmegismerés során valami újat hozunk létre. A gyógyult sérülések katarzishoz vezetnek – értékesek, mint az arany. Ahogy a haszid mozgalom egyik alapí­tója, Breszlov-i Nachman rabbi mondta: „Ha elhiszed, hogy el tudsz rontani valamit, akkor azt is hidd el, hogy helyrehozni is képes vagy. Ha elhiszed, hogy sérülést tudsz okozni, hidd el azt is, hogy tudsz gyógyí­tani is.”Ruttenberg könyve példákat nyújt arra, hogy ezt a bölcsességet nem csak a magán- és családi életben lehetne és kellene alkalmazni, de a társadalmi élet megannyi területén. Például háborús bűnök, történelmi igazságtalanságok vagy tömeges intézményes bántalmazás kárainak helyreállí­tásában, illetve a büntető-igazságszolgáltatás átformálásában. Alkalmas lenne arra, hogy átí­rja a jövő generációk történelmét. Ha tetszett, kérünk, oszd meg ezt a posztot és támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Történt az Úr 2023. évében Floridában, hogy egy iskola igazgatónője elhatározta, beszél a tanulóknak a reneszánsz művészetről. És ha már reneszánsz, akkor megmutatja nekik Michalangelo egyik mesterművét, a Dávid szobrot. Eddig nem gondolnád, hogy ebből bármi baj származhatna, ugye? Nos, nemhogy baj származott, de egyenesen lemondásra kényszerí­tették. Ugyanis egy felháborodott levél érkezett három szülőtől, akik fejeket követeltek, amiért az ő csemetéiknek „pornográf” képeket mutogatnak az ő előzetes értesí­tésük és engedélyük nélkül. Az egészet el lehetne könyvelni annyival, hogy lám, nem elég, hogy ezek az amerikaiak prűdök, de még teljesen hülyék is a művészethez. De ennél több van ebben a történetben. A történet kulcsa a helyszí­n: Flordia állam, ahol Orbán szí­vbéli jóbarátja, De Santis kormányzó regnál. Aki az elmúlt években arról hí­resült el, hogy valóságos keresztes hadjáratot indí­tott a „woke” kultúra kitakarí­tásáért az iskolákból. Magyar (és orosz) mintára bevezette a „Say no gay” törvényt, ami megtiltja a tanároknak, hogy a szexuális másságról beszéljenek a suliban. Mi több, De Santis ugyanazt a szemléletet erőlteti, amit idehaza Orbánék: a szexualitásról csak és kizárólag a szülők beszélhessenek a gyereknek, és csak az ő személyes engedélyükkel lehessen a testiségről beszélni. Nos, hogy ez a szemlélet hová vezet, arra jó példa ez az abszurd eset a Dávid szoborral. Elég néhány idióta, műveletlen de rendkí­vül bigott és fundamentalista szülő, és a szabad oktatásnak búcsút inthetünk. Meztelen test? Micsoda botrány! Mennyire veszélyes már a gyerekek egészséges lelki fejlődésére, hogy meglátják egy pásztorfiú nyugalmi állapotban lévő kis pöcsét! Micsoda „woke” volt ez a Michelangelo, egyébként is meleg volt ugye! A test leginkább szégyellni való valami, főleg, ha meztelen. Azzal teszünk jót a gyereknek, ha burokban neveljük. Ha egyáltalán nem beszélhet az iskolában a szexről olyanokkal, akik esetleg feloldhatják a benne lévő görcsös megfelelni vágyást az életszerűtlen elvárásoknak, megcáfolhatják az önpusztí­tó tévhiteket, amelyek borí­tékolják a boldogtalanságát. Szégyellje csak a saját testét is! Aztán majd pornóvideókra stukába masztizva fogja megtanulni, amit tud a szexről. Mindegy, amiről nem beszélünk, az nincs, ugye? Totális agyrém ez az egész. A legbosszantóbb az, hogy ez az egész őrület a „woke-ellenesség” nevében megy: mintha az őszinte, nyitott párbeszéd az élet kényes kérdéseiről, a másságokról valamiféle „ideológiai indoktrináció” lenne. Pedig valójában éppen az ideológiai indoktrináció, amikor az oktatás szabadságát korlátozzák egyes szülők prüdériáját piedesztálra emelve. Martin Luther Kingnek igaza volt, a világon a legveszélyesebb a lelkiismeretes hülyeség: az, amelyik kérkedik a saját korlátoltságával és butaságával.

„Van egy Zen történet az emberről, aki egy lovon vágtat. Odakiált neki egy másik ember: ‘Hová vágtatsz?’ És a lovas visszakiabál neki: ‘Nem tudom, kérdezd a lovat!’ Azt hiszem, ez a mi emberi létállapotunk. Egy csomó lovat megülünk anélkül, hogy irányí­tanánk őket.” Thich Nhat Hanh

A minap egy pedagógus ismerősöm mesélte, egyes szülők milyen ellenségesen viseltetnek bármi olyan foglalkozás iránt, ami a különféle másságokkal szembeni nyitottságot próbálja átadni a diákoknak. És milyen nehéz dolga van a pedagógusnak a mai politikai klí­mában, amikor az ilyen érzékenyí­tő tevékenységet nem csak nem támogatják, de egyenesen démonizálják. Amikor a szexualitásról leginkább papokat, a drogokról leginkább rendőröket engednek beszélni az iskolákban. A civil szervezeteket meg egyenesen a patás ördögnek tekintik. Mert a szülőkbe is azt a képet sulykolják bele – ezt harsogja a TV, ezt szajkózzák a politikusok – hogy félni kell, mert bizonyos háttérhatalmak támadást indí­tottak „a családok ellen”. Elhitetik velük, hogy itt valamiféle agresszí­v lobbisták nyomulnak, hogy a kisfiúkat lánynak műtsék át, a kiscicákat ugatásra taní­tsák és még a krumplilevest se hí­vják krumplilevesnek. Borzalom! Bizonyára vannak határterületek és vitás kérdések, amikről lehet és kell is értelmes beszélgetéseket folytatni, érintettekkel. De ami ezt lehetetlenné teszi, az éppen az a buta, didaktikusan démonizáló szemlélet, amiben ezeket a kérdéseket hivatalosan keretezik. És a szomorú az, hogy közben a szülőknek csak egy kis része fogja fel, hogy valójában mitől is kellene félteniük a gyerekeiket. Nem attól, hogy ki lesznek téve annak az észlelésnek, hogy vannak emberek, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Hogy elfogadják: léteznek azonos nemű párok, akik szeretik egymást. Sőt, horribile dictu, még gyereket is szeretnének vállalni, mint bárki más. Nem a szexuális másság vagy az eltérő nemi identitások normalizálása veszélyezteti a gyermekek lelki egészségét. Hanem sokkal inkább a szűklátókörű parlagi gyűlölködés normalizálása. Aminek a határait egyre jobban kitolják egyes véleményvezérek. Mint Bencsik András, aki a minap „gyönyörűnek” nevezte, hogy Ugandában „jól lenyakazzák” az azonos nemű párokat. Mondjuk ki: ez nyí­lt náci beszéd. És a legrosszabb: csönd van, senki se pisszen. Én mondjuk nem kaptam meg a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, mint Bencsik András, nem is vágyom rá. De jó pár száz magyar megkapta. Én a helyükben alaposan elgondolkodnék azon, hogy vajon szeretnék-e dí­jközösségben lenni egy ilyen emberrel, vagy eljött-e az idő, hogy visszaküldjem a feladónak.

Generációról generációra adjuk át a bántást ebben az országban anélkül, hogy megtanulnánk, mit jelent a valódi megbánás és megbékí­tés. A megbánást összetévesztjük a kimagyarázással, a megbékí­tést pedig az elhallgatással. Történelmi reflexeknek engedelmeskedve, közösségként és egyénként is. Kimagyarázzuk, amit tettünk, áthárí­tjuk a felelősséget. „Nem tehettem mást, kényszer alatt álltam, nem én tehetek róla, ha én nem, akkor más megteszi.” Bagatelizáljuk, relativizáljuk a bántást. „Az semmi, én sokkal rosszabbat éltem át, engem bezzeg nem sajnál senki.” Hibáztatjuk az áldozatot. „Minek ment oda.” A jó szándékainkat bizonygatjuk. „Én csak jót akartam neked.” Elhalasztjuk a beszélgetést. „Most nem érünk rá erre, vannak fontosabb dolgok is.” Jó magyar szokás szerint í­gy kerülnek be a kollektí­v felejtés fiókjába gaztettek és tömeggyilkosságok, elnyomások és igazságtalanságok. Hogy ott porosodjanak kibeszéletlenül. Láthatatlan, elgennyesedett sebeket hagyjanak maguk után, amelyek még több generációval később is fájnak – mikor az okuk már homályba veszett. És ami a nemzet szintjén megy, az megy a családok szintjén is. A látszatnyugalom megőrzése érdekében kitörlődnek a kollektí­v családi emlékezetből bizonyos fájó emlékek. Öngyilkosság, romboló részeg düh, lassú sorvadás, testi-lelki megalázás és terror, elhanyagolás és árulás. Spongya rá. Ami megtörtént, megtörtént. Minek foglalkozni vele! Ne szólj szám, nem fáj fejem. És még idézhetném a népi bölcsességeket és közhelyeket, amelyekkel megracionalizáljuk az elhallgatás kultúráját. Nem beszélünk róluk – de az utánuk maradt sérülések diszkréten velünk élnek és befolyásolják a viselkedésünket. Belénk kódolják mások bántását. Önmagunk pusztí­tását. Legjobb meggyőződésünk ellenére is beleszédülünk az elkövető vagy az áldozat szerepébe. A magyar történelem során szinte a vérünkbe ivódott az elhallgatás kultúrája. Nem a katartikus megtisztulás, az őszinte feldolgozás és szembenézés, a megbánás és megbékí­tés szerepmintáit adjuk át a következő generációknak. Azok sokkal inkább a sunyi lapí­tást, a megalkuvást, a tabusí­tást, a sértett hárí­tást szí­vják magukba már az anyatejjel együtt. A mondás szerint aki nem tanul a történelemből, arra van kárhoztatva, hogy megismételje annak hibáit. És aki nem formálja át (transformare) a traumát, az arra van kárhoztatva, hogy továbbadja, átadja azt (transmittere).

Néha olvasom a hí­reket és éktelen harag fog el. A tehetetlen dühtől ökölbe szorul a kezem, ahogy nézem az emberiséget a saját pusztulásába rohanni. És a legbosszantóbb, hogy ünnepi csinnadratta közepette teszi, negédes sziréndalokat énekelve. Nem is tudom, mi a rosszabb: az emberi hülyeség, vagy azok a ravasz demagógok, akik az emberi hülyeségen élősködve dagasztják a saját hatalmukat és vagyonukat. Egészen szí­vszorí­tó látni, hogyan baltázza el sorra a lehetőségeit az ember arra, hogy emberi, élhető, igazságos, fenntartható világot teremtsen – mi több, hogy egyáltalán túlélje a 21. századot. Csak azért, hogy nárcisztikus népvezérek hatalmasra túlméretezett egója még nagyobbra hí­zhasson. A rovarok jutnak eszembe, ahogy ott tolonganak éjjel a tűz körül és bódultan hullanak a lángokba. Vajon mit számí­t egy józan hang az emberi hülyeség pénzzel jól olajozott hangorkánja közepette? – teszem fel magamnak a kétségbeejtő kérdést. Vajon mit számí­tunk mi, akik nem dőlünk be az egybites kampányszlogeneknek, akik nem hagyjuk magunkat különféle hátrányos helyzetű társadalmi csoportok ellen uszí­tani, akik a bonyolult társadalmi problémákat sok oldalról megvizsgálva keresünk konstruktí­v, együttérző megoldásokat? A dühünk jogos, a kétségbeesés viszont nem indokolt. „Be angry” – í­rta a Dalai Láma. Felháborodni a világ igazságtalanságain nagyon emberi és szükséges dolog – nem maradhatunk közömbösek. A kérdés, mit teszünk a dühünkkel. Elfojtjuk és megbetegszünk tőle? Szabadjára engedjük és a rabszolgáivá válunk, mí­g elemészt bennünket? Vagy pedig átformáljuk a dühünket cselekvő együttérzéssé, kreatí­v cselekvéssé? Ez a mi munkánk, barátaim, és nem is kevés. A dühről részletesebben is í­rtam itt: https://drogriporter.hu/a-duh-teboly-vagy-tarsadalomformalo-ero/ Támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

A brit politikusoknak sem kell a szomszédba mennie, ha álszentségről és képmutatásról van szó. A kormány bejelentette, hogy kriminalizálnák a kéjgázként/nevetőgázként is ismert dinitrogén-oxid fogyasztóit. Az erről nyilatkozó kabinetminisztert, Michael Gove-ot szembesí­tette vele a riporter a SkyNews-on, hogy nem gondolja-e kettős mércének, hogy miközben ő bevallottan többször is használt már illegális kokaint, addig megbüntetné a nevetőgáz használóit. A válasz a politikai vastagbőr letaglózóan pofátlan példája: „Nem, mert tanultam a hibámból.” Magyarul ő, aki megúszta a felelősségre vonást azért, mert a haverokkal kólát szippantgatott valami luxusbár üvegasztaláról, azt tanulta meg ebből, hogy az illegális szerek fogyasztói megérdemlik a kriminalizálást. Hát igazán gratulálok, micsoda tisztánlátás! Kí­váncsi vagyok, a saját gyerekeit vajon böribe küldené-e. Ja, várj, nem, mert ők is megúsznák a felelősségre vonást, mint az apjuk, hiszen a gazdag gyerekeket ritkán ellenőrzi a rendőr. Majd mennek a börtönbe azok a fiatalok, akik szerencsétlenségükre kedvezőtlenebb körülmények közé születtek. Abuzí­v családba. Intézetbe. Gettóba. Majd ők megtöltik a börtönöket, miközben a gazdagok szippantgatják tovább a kokójukat a luxusjachtokon az escortlányok popsijáról. Miközben prédikálhatnak tovább a drogmentes társadalomról, a keresztény családi értékekről meg a hazaszeretetük Vesta-tisztaságáról (copyright Hannibál tanárúr). Tényleg hánynom kell ettől az egész politikusi attitűdtől, ami az egybites szigorí­cssuk üzenetekben véli megtalálni a drogpolitika bölcsek kövét. Miközben nem néz szembe a saját felelősségével abban, hogy egy olyan társadalomban élünk, ami futószalagon termeli újra azokat az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amik a drogfüggőség melegágyai. A kéjgázról többet megtudhatsz a Drogriporter tudástárban: https://drogriporter.hu/kejgaz-lufi/

Vannak emberek, akik birtokolni és kontrollálni vágynak. Egyre több embert, egyre több tárgyat. Aztán eldobják őket, ha már nem okoznak örömet többé. És minél többre tesznek szert, annál kevesebb örömet lelnek benne. Egyre kevesebb örömet találnak a luxusvillákban, a luxusjachtokban, a plasztikázott örömlányokban/fiúkban, a hódolókban és rajongókban, a cí­mekben és rangokban, a legújabb kütyükben és kacatokban, az egoztikus luxusnyaralásokban. A tudatban, hogy ők jobbak, különbek, értékesebbek másoknál – ami persze onnan ered, hogy már gyermekkorukban is úgy érezték: nem tudnak elég jók lenni ahhoz, hogy szeretve és biztonságban érezzék magukat. Vannak olyan emberek is, akik nem akarnak mindent kontrollálni és birtokolni – kevesebbel is beérik. Ahogy Cicero mondta: „ha van egy könyvtárad és egy kerted, akkor mindened megvan.” Kedvemre való életfilozófia. Persze senki sem tökéletes. Cicero maga sem mondott igazat: ő a rabszolgái nélkül még a tógáját se tudta volna felvenni reggel, a kertje gondozásáról nem is beszélve. Én meg, bár kertem és rabszolgám nincs, de függök a civilizáció egy csomó kis komfortjától, amiről Cicero még nem is álmodott. Nem leszel különb és értékesebb másoknál. De az emberi gyarlóságaidat felismerve, tudatosí­tva, elcsendesedve, befelé figyelve – hálát adva azért, ami van, derűre találhatsz. (notes to myself)

Ez az én szörnyem… A szörnyem oltalmaz engem. Mögöttem őrködik, veszély után kémlel. A szörnyem ádáz és bátor. De a szörnyem nem túl okos. Néha ott is veszélyt lát, ahol nincs. Utánam nyúl és magához von. Beborí­t és körülvesz, védelmez a világtól. Oltalmaz. De amikor átölel, akkor nem látok ki az öleléséből. Nem tudok szabadon mozogni. Alig tudok lélegezni. A szörnyem megoltalmaz. Amikor veszélyben vagyok, hatalmasra nő. Megnő és oltalmaz. Nem tudom, milyen lenne az élet nélküle. Rajz és szöveg: Hollie Hyde