Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek

A „Széljegyzetek” Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Tükrözi sokoldalú érdeklődését és értékrendszerét. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, mint ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető írásos és podcast formában is. A széljegyzetek napi szinten jelennek meg a Drogriporter Facebook oldalán, és idővel ide is átkerülnek. A legfrissebb átmásolt széljegyzeteket lent tudod elolvasni, és megis tudod hallgatni podcaston Péter felolvasásában:

ápr 11, 2023
Péter Sárosi
A visszaesés nem azzal kezdődik, hogy újra elkezdesz használni. A visszaesés fejben kezdődik. Kiválthatja egy helyzet, egy ember vagy egy érzelem. Ami az elmédet arra emlékezteti, milyen könnyű és kényelmes lenne most megint ugyanazt tenni, amitől függő vagy. Milyen komfortos lenne megint átadni a kormányzást a robotpilótának – és belemerülni a rövid távon enyhülést hozó tevékenységbe. Legyen szó szexről, cigiről, piáról, fűről vagy másról. Fontos, hogy felismerjük a jeleket. Fontos, hogy alternatí­v módszereket találjunk az érzelmeink kifejezésére. És hogy kezeljük az előtörő sóvárgást. A visszaesés nem kudarc – hanem a felépülés szerves része. Sokat tanulhatsz belőle. Erről í­rtam egy hosszabb lélegzetvételű í­rást a Drogriporteren – olvassátok el és osszátok meg, különösen azokkal, akik érintettek:
Szörfölni a szenvedélyek hullámain
Ha tetszett, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

ápr 10, 2023
Péter Sárosi
A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerüen az, hogy létezel mozdí­tja meg itt és most a világot. Pilinszky János, Itt és most (esti versek a drogriporterrel) fotó: Alex Stoddard

ápr 8, 2023
Péter Sárosi
Bizony, ez ilyen: a pszichiáterek azt mondják, a drogfüggőség „krónikus és relapszí­v állapot”. De ez nem sokat mond el a lényegről, amit azok az emberek átélnek, akik küzdenek a sárkánnyal. A felépülés ritkán sima és egyenes. Sokkal inkább göröngyös és girbegurba. Ez is a része. De ha függőséggel küzdesz, nem vagy egyedül – és nem kell egyedül belevágnod: https://drogriporter.hu/segitseg/

ápr 8, 2023
Péter Sárosi
A húsvét a sötétséget legyőző fény, a halálon diadalmaskodó szeretet ünnepe. Nem kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy ezt felismerjük. Nem kell feltétlenül hinni annak a történeti eseménynek a hitelességében, hogy Jézus volt Isten fia, a megváltó, aki a mi bűneinkért halt meg, és harmadnapra feltámadt. Nem kell feltétlenül szó szerint elhinni egy kétezer éves történetet ahhoz, hogy felismerjük a benne rejlő mélylélektani jelentést és üzenetet. A húsvét arra az örök emberi kérdésre irányul, ami bennünk visszhangzik attól függetlenül, hogy ateisták vagyunk, buddhisták, zsidók vagy újjászületett keresztények. A legfontosabb kérdésre. Vajon ki vagyok én? Vajon van valami a saját kis testi létezésem szűkös térbeli és időbeli korlátain túl? Vajon miért létezem? És miért szenvedek? Vajon van valami értelem, jelentés a szenvedésemben? Vajon meghaladhatom saját magamat – legyőzhetem a halált? Lao-cének igaza volt: minden igazság látszólagos önellentmondás egyben. A sötétség néha fény, és a fény néha sötétség. A fény néha hamis, és a sötétség néha igaz. Kevesen értik meg igazán ezeket a paradoxonokat. Van, hogy a sötétség, mint valami kövér pók, ott terpeszkedik a szí­nes, villódzó neonfényekből szőtt pókháló közepén – ez a hí­vogató, hamis fény, amire nehéz nemet mondani. Kis legyekként ragadunk bele a csillogó hálóba. A hamis fényből soha nem elég: sóvárgásunk iránta még több sóvárgást szül. Saját vágyainknál és álmainknál fogva ejt csapdába minket. Bódultan hullunk bele a hamis fénybe, mint lepkék a tábortűzbe, hogy aztán elnyeljen minket a sötétség. És van, amikor átöleljük a sötétséget, szembenézünk a félelmeink és a fájdalmaink árnyékával. És ott pillantjuk meg az igazi fényt. A keresztény misztikusok, mint Nüsszai Gergely, úgy í­rták ezt le, mint a „ragogyó sötétséget”. Amiben Mózes megtalálta az Istent. Az alkí­misták nigredo-nak, feketí­tésnek nevezték: az első lépés a bölcsek köve felé vezető úton. A jungiánus pszichoterapeuták szerint ez minden felépülés kiindulópontja. Ha nem nézel szembe az Árnyékoddal, nem születhetsz újjá. De találkoztak a sötétségben az igazi fénnyel az olyan megátalkodott istentelen epikureusok is, mint Faludy György, aki megénekelte ezt a találkozást egy versében: „amikor az éhségtől remegve a recski sötétzárkában megálltam s a kulcslyukon egy sugár tört be hozzám mint a tébolyult napfény Számoában.” Miért jár együtt az igazi felébredés mindig sötétséggel és szenvedéssel? Mert mindig is fájdalmas szembenézni a saját árnyékunkkal. Az egónk retteg a megújulástól és homályba burkolja, fénynek álcázza a sötétséget, és sötétségnek álcázza a fényt. Az Evangélium szerint amikor Krisztus meghalt a kereszten, elfeketedett az ég – sötétség borult a világra. „Gyöngéd sötét rejtőző-Nap,” í­rja Lao-ce. „Őbenne nyugszik a Mag.” Ez a Sol Niger – a Fekete Nap. Túl kell rajta lépni. Fernando Sabino brazil í­ró í­rja, hogy „végül minden rendben lesz. Ha nincs minden rendben, akkor ez még nem a vég.” (nagyszombati töprengések a Drogriporteren) kép: Teodora Taneva

ápr 7, 2023
Péter Sárosi
Szabolcs megyében a megyei közgyűlésen nemrég parázs vita alakult ki a droghelyzetről. A megye egyes településein ugyanis a lakosság zúgolódik amiatt, hogy nyí­lt szí­ni drogterjesztés és fogyasztás zajlik. A vitához hozzászólt a rendőrfőkapitány és a helyi ellenzéki párti képviselők is. Ha azt gondolod, hogy az ellenzéki politikusok voltak azok, akik értelmesebben nyilatkoztak a kérdésben, mint a rendőrség – akkor tévedsz. Pont fordí­tva történt. Veres János szocialista képviselő volt a legszemellenzősebb szigorpárti: azt követelte, hogy a rendőrség sokkal szigorúbban járjon el, és „potenciális gyilkost lásson a terjesztőkben” (!). Ellenben Farkas János rendőrfőkapitány volt az, aki jelezte, hogy „csak a rendőrség nyakába tolni nem lehet” a drogkérdést, az szerinte szimpla „tüneti kezelés” lenne, érvelése szerint „ez egy társadalmi probléma”, aminek kapcsán legalább olyan fontos lenne szerinte szót ejteni a „családokról és az egészségügyi intézetekről”. Szóval aki azt hiszi, hogy Magyarországon csak azért van ilyen borzalmas középkori drogpolitika (ha még egyáltalán lehet itt drogpolitikáról beszélni), amiben kizárólag a rendészetben látják a megoldást a drogproblémákra, mert a NER van hatalmon és Pintér rendőrállamot épí­t, az téved. Sajnos az ellenzéki politikusok gyakran éppen annyira sötétek, ha drogkérdésről van szó. Én meg tudom érteni a lakosságnak azt az igényét, hogy történjen már valami. De egy ilyen helyzetben pont az ellenzéki politikusoktól várná el az ember, hogy rámutassanak: az utcán szétcsapott emberek látványa több, mint kozmetikai vagy rendészeti probléma. A kilátástalansággal, a nyomorral, a szenvedéssel is foglalkozni kellene. Rottyon van a szociális és egészségügyi ellátás, az oktatás. És hogy erre egy rendőrnek kell rámutatnia az ellenzéki politikusok ellenében, az elég szomorú.

ápr 6, 2023
Péter Sárosi
A görög nyelvben több kifejezés is létezik az időre. Ott van például a kronosz – amiből a kronológia szavunk ered. Az idő, aminek a múlását órával, naptárral mérjük. És ami segí­t az egymás után következő események időbeni meghatározásában. De ott van a kairosz is. Ami olyan pillanat jelölésére szolgál, ami valamilyen lehetőséget rejt magában. Kairosz görög istent szárnyakkal és kopasz fejjel és hosszú üstökkel ábrázolták – ennél fogva lehetett megragadni, mielőtt elröppent. A kronosz a mennyiségi idő, ami kipereg az ujjaink közül – a kairosz pedig a minőségi idő. A pillanat, ami az örökkévalóság tavába lógatja a lábát. Ahogy Richard Rohr ferences szerzetes mondja, ez a mélyidő (deep time). Amit ritkán tapasztalunk meg életünk során, de amikor eljutunk a mélyidőbe, az mindig különös jelentéssel bí­r számunkra. Olyankor mintha kiszabadulnánk a kronologikus idő láncaiból és betekinthetnénk a végtelenbe. Katartikus élmény. Viszont ami érdekes, hogy a trauma is a kronologikus időn kí­vül létezik. Amikor az embert valami nagy, sokkszerű rossz élmény éri, ami megrendí­ti a bizalmát a világegyetemben, az emberekben, az is kipenderí­ti a kronologikus időből. Amikor az antilopot elkapja a gepárd, az antilop megmerevedik – kimenekül az időből, hogy eltávolí­tsa magától a szenvedést. Ezt tesszük mi is, amikor kisgyerekként, vagy akár felnőttként trauma ér bennünket. Egyfajta transz állapotba kerülünk: ezt Tara Brach buddhista taní­tó az „értéktelenség transzának” (trance of unworthiness) nevezi. És ez a transzállapot belehuzalozza magát az elménkbe, és az idegpályáinkba is. Amikor valami trigger érkezik, ami előhí­vja a trauma-választ, akkor az ember kilép a kronosz birodalmából, és nem arra reagál, ami éppen körülötte van. Hanem a múltra reagál. Valóságos transzban cselekszik. És utána nem is teljesen érti, mit miért tett. Hogy az értéktelenség transzából kikerüljünk, el kell érnünk a magunk spirituális mélyidejét. Akár meditációval, akár valamiféle sámáni szertartással, terápiás üléssel, misztikus élménnyel (nem csak egy út van) – de be kell lépnünk az „istenek idejébe”. És ezen a kronoszon kí­vüli idősí­kon ragadhatjuk meg Kairosz üstökét. Mint arra a neuroplaszticitással kapcsolatos tudományos kutatások is rávilágí­tanak: szí­vós önvizsgálattal és önismereti munkával újrahuzalozhatjuk az idegpályáinkat. Bizony, mind szunnyadó mágusok vagyunk. Korábban azt hittük, hogy az ősi sámáni és egyéb spirituális hagyományok csupán babonák és szemfényvesztő hókusz-pókusz. És nem vitás: sok sarlatán szaladgál a világban, érdemes óvatosnak lenni. De ma már egyre többen értjük meg, hogy ezekben a hagyományokban jóval több rejlik a hókusz-pókusznál. Az ősök tudatosan használták a mélyidő gyógyí­tó erejét, hogy visszataláljanak a trauma kizökkent életritmusából a kozmikus harmónia ritmusához. Meg kell tanulnunk bí­zni a mélyidőben. Sub specie aeternitatis – fürödni az örökkévalóság fényében. Tetszett ez az í­rás? Adott neked valamit? Légyszí­ves adj Te is, és támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Sam Falconer

ápr 5, 2023
Péter Sárosi
Máté Gábor mondott egyszer valamit, ami elgondolkodtatott. Mégpedig azt, hogy „mindig aggódom a szuperkedves emberekért”. Erre nem számí­tottam. De hát a szuperkedves emberekkel mi baj lehet? Hiszen mindig is inkább a morcos embergyűlölőkkel van a baj, nem? Azokkal, akik NEM kedvesek másokkal. Ideálnak tartottam a szuperkedvességet, még akkor is, ha egyébként én néha morcos és bunkó is voltam (vagy esetleg zárkózottságomat annak értékelték). Gábor szerint nagyon sok olyan ember, akivel az orvosi praxisa során találkozott, és akit rákkal diagnosztizáltak, a szuperkedves emberek sorába tartozott. Azok közé, akiknek mindig azon járt az eszük, hogy miként tudnak mások kedvében járni. Na persze nem mindenkiében és nem mindig – de legalábbis azok kedvében, akiktől szeretetet és tiszteletet reméltek. Mert beleégett a lelkükbe egy kisgyermek görcsös vágya, hogy észrevegyék, hogy meglássák, hogy felvegyék. Így amikor megosztottam vele a hí­rt, hogy egy daganatot diagnosztizáltak nálam – nagyon együttérzően, de egyben nem túl meglepve fogadta a hí­rt. Beleillettem a képbe. „Péter, te mindig mások kedvében akarsz járni,” mondta. „Ideje lenne dolgoznod ezen.” Kicsit le voltam forrázva. Vajon akkor most én tehetek a rákomról? De tudtam, hogy nem okoskodásból vagy í­télkezésből osztotta meg velem ezt. Mint azok, akik kéretlenül is elláttak a tuti tanácsaikkal, hogy mit csináltam rosszul, mit eszek vagy mit nem eszek (a tí­zmillió rákszakértő országában élünk ugye…). Ha alaposan megvizsgáltam az életemet, hát láttam, hogy igaza van. Bár nem tartottam magam „szuperkedvesnek”, de el kellett ismernem, hogy elég gyakran előfordul velem, hogy háttérbe szorí­tom és nem élem meg bizonyos negatí­v érzéseimet, csak hogy elkerüljem a konfliktust. Vagy hogy nagyon jól meghallgatok másokat, de közben úgy érzem, a saját problémáimról nem tudok beszélni. Mert úgy érzem, nem vagyok elég fontos, nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy másokat nyomasszak a saját dolgaimmal. Vajon miért tudok másokkal kedves lenni, miközben saját magamtól megtagadom ezt? A rákomnak sokféle összetevője volt, ezek egy részét ismerem is. De bizonyára többről van itt szó, mint a kémia: a szálak mélyebbre vezetnek. Egy ébresztőóra berregéséhez hasonlóan hasí­tott bele a kis nyugodt életembe – beledobta a nagy követ az állóví­zbe. Átéltem a lélek sötét éjszakáját. És hiszek abban, hogy a gyógyulásban nagy szerepet játszik az, hogy az ember mire használja ezt az alkalmat. A legutóbbi kontroll-vizsgálaton az orvos azt mondta, nagy szerencsém van: ez egy agresszí­v daganat volt, ami könnyen elvihetett volna, ha nem veszik ki időben, és nem sikerül a műtét. És egyelőre úgy tűnik, sikerült. Szerencsén múlik az életünk? Sors bona nihil aliud – jó szerencse, semmi más, vallotta Zrí­nyi. Aztán jött a vadkan. Elhagyta a szerencse? Vajon minket is egyszerűen elhagy a szerencse, és csak próbálunk értelmet keresni valamiben, amiben nincsen? Vagy valami másról van szó? Mindenesetre a legutóbb, amikor az izlandi barátom elmondta, hogy szerinte én milyen „szuperkedves” ember vagyok, és milyen sokat segí­tettem neki szakmailag – akkor Máté Gábor szavai visszhangoztak bennem. Hm. Persze nem a kedvességgel van a baj. Igaza van Aldous Huxley-nek, amikor azt í­rja, hogy milyen bosszantó az, hogy egész életét kutatással töltötte és mégis csak azt tudja javasolni az embereknek, hogy legyenek egy kicsit kedvesebbek egymással. A probléma inkább azzal van, amikor az érzékenységünk miatt begubózodunk. És nem élünk hitelesen. Amikor nem hallgatunk az ösztöneinkre. Amikor elfojtunk fájdalmat és szégyelljük magunkat azért, akik vagyunk. Amikor túlságosan függünk attól, hogy mások véleménye határozza meg, kinek érezzük magunkat. Megvetni a lábunkat, nem menekülni: ez a létbátorság. Tanulni kell. (notes to myself)

ápr 5, 2023
Péter Sárosi
Több üzenetet kaptam már nőktől (igen, csak nőktől), akik sokat szenvednek egy olyan társsal való kapcsolatban, aki rendszeresen különféle szerekkel üti ki magát. De esze ágában sincs felismerni, hogy bármi gond lenne ezzel. Ezeket a nőket többnyire nem feltétlenül az zavarja, hogy a társuk néha-néha drogokat fogyaszt. Ezen még túltennék magukat. A probléma az, hogy a társuk – valójában nem Társ. Nem érzelmileg hozzáférhető. Nem lehet rá számí­tani. Nem két ember érett, felnőtt kapcsolatáról van szó. Inkább olyan, mintha egy gyereket kaptak volna (gyakran a valódi gyerekeik mellé). Van, aki időben megszakí­tja az ilyen kapcsolatot – de olyan is van, aki benne marad. Akár évtizedekre is. Asszisztál ahhoz, hogy a másik tönkretegye magát, és közben ő is sorvadozik. Se vele, se nélküle. Sokszor az ilyen kapcsolatokat úgy hí­vják, „társfüggőség”. Van benne valami. De ha ezt a fogalmat úgy értelmezzük, hogy „a nőben van a hiba” – ő szenved valamiféle kezelendő betegségtől, az szerintem nem ad teljes képet ennek a jelenségnek a társadalmi gyökereiről. Mi több, gyakran azt érzem, hogy az ilyen kapcsolatban szenvedő nők esetében mintha a társadalom áldozathibáztatna. Bennük keressük a hibát, csak hogy ne kelljen az egész rendszer hibáival szembesülni. Kultúránk megköveteli a nőktől a Teréz anyu szerepet. Azt, hogy ők legyenek a gondoskodók, az önfeláldozók és a megmentők. Hogy mások véleményétől, í­téletétől tegyék függővé az önbecsülésüket. Hogy háttérbe szorí­tsák a saját szükségleteiket, a saját érzéseiket és életüket. És amikor a másik bajba kerül, vagy bántja őket, azt is a saját hibájuknak tekintik. „Bennem van a hiba, nem voltam elég figyelmes.” És nem csak azok a nők szokták ezt meg, akik ugyanezeket a mintákat látták az előttük járó generációktól – de azokba a férfiakba is beleivódtak ezek az elvárások, akikkel kölcsönösen függő kapcsolatba kerülnek egymással. A traumatizált emberek kölcsönös gravitációs vonzást fejtenek ki egymásra. Az a nő, aki nem hajlandó erre, aki nem hajlandó a saját érzéseit elfojtani, a saját fájdalmát elnyomni – azt „önzőnek” bélyegzik. Vagy esetleg emellett még „hisztis frigid picsának” is. És ezt az í­téletet magáévá teszi. A kör bezárul. Pedig a saját határaink meghúzása egyáltalán nem önzés. Sokkal inkább hitelesség – autentikusság. A görög authentikosz szóban ott az autosz, ami saját magunkra utal. A hentész pedig nem más, mint tenni, lenni. Olyannak lenni, aszerint cselekedni, akik valójában vagyunk. Ha nem vagyunk autentikusak – nem vagyunk teljesek, nem vagyunk egészek. És nem lehetünk egészségesek sem. Ha mindig másoknak rendeljük alá magunkat, ha mindig megtagadjuk a félelmünket, a dühünket, a fájdalmunkat, akkor a testünk-lelkünk fellázad és megbetegszik. Ahogy Jung mondja: egésznek lenni nem valami idilli látszatnyugalmi állapot, hanem tele van ellentmondással. Az autentikussághoz persze sok önmegismerés kell. Sokan visszasí­rják a régi időket, amikor a nők még kérdés nélkül elfogadták a nekik felkí­nált alárendelt szerepeket. De én kimondottan üdvözlöm azt, hogy egyre több nő lép az önmegismerés útjára – és lázad fel ez ellen. Nos, én nem vagyok terapeuta, de van egy csomó segí­tőhely, ahol találhat az ember támogatást ehhez: https://drogriporter.hu/segitseg/ A Drogriporter Tudástár cikke hozzátartozóknak: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/ Kérlek, támogasd Te is a Drogriporter munkáját – minden kis adománnyal borzasztó nagy örömet okozol: https://drogriporter.hu/tamogass/

ápr 4, 2023
Péter Sárosi
Ram Dass í­rja valahol, hogy mindig köztes állapotban vagyunk. Valami után, valami előtt. Örülünk vagy bánkódunk, hogy valami már megtörtént, vagy valami véget ért. Várjuk azt, ami még nem történt meg, és egyben félünk tőle. Még azokban a pillanatokban is, amikre életünk végén esetleg úgy emlékezünk vissza, mint életünk legemlékezetesebb pillanataira – még azokban is tele vagyunk elvágyódással vagy szorongással. Azt gondoljuk, hogy a létünk esszenciája valahol rajtunk kí­vül van – a múltban, a jövőben, a mennyországban, a pokolban. Már megtörtént, vagy még nem történt meg. Meg vagyunk győződve róla: akár a múltból örökölt láncok miatt, akár annak a hiánya miatt, amit majd csak a jövőben fogunk birtokolni, még/már nem élünk igazán. Még akkor is, amikor azt hisszük, hogy a pillanatnak élünk – a carpe diem jegyében tobzódunk a gyönyörökben – még akkor is valójában csak menekülünk múlt vagy jövő elől. Beleragadva a saját félelmünk zárványába, mint a gyantába zárt rovarok. Lehet, hogy a teljesség ott van a tevékenységek közötti szünetekben, amikben kényelmetlenül feszengünk. A szavak közötti csendben, amiket tétova fecsegéssel töltünk ki. Az üresen hagyott terekben, amiket kényszeresen telenyüzsgünk. „Csak helyezkedj el a saját középpontod csendjében egy pillanatra,” í­rja Ram Dass. És megtalálod. „Érdekes, hogy milyen sok szót használunk, amelyek végső soron arra szolgálnak, hogy odavigyenek minket a virág közepébe, közvetlenül a csendes helyre, ahol a legmélyebb értelemben véve találkozunk. Találkozhatunk a szavainkon és a fogalmainkon keresztül. De igazán csak a csend egységében kapcsolódhatunk.” (notes to myself)

ápr 3, 2023
Péter Sárosi
Múlt héten egy külföldi konferencián járva találkoztam egy kedves izlandi ismerősömmel, Svala-val, aki pszichológus és egy ottani ártalomcsökkentő programot vezet. Főleg utcán élő, hajléktalan szerhasználóknak nyújtanak pragmatikus, humánus támogatást, hogy rendbetegyék az életüket. Jól elbeszélgettünk, sokat mesélt az ottani helyzetről, ami tök érdekes volt: hiszen a médiából a skandináv társadalmak árnyoldalairól keveset lehet hallani. A sajtóban időről-időre felbukkannak cikkek az ún. izlandi modellel kapcsolatba. Ezek szerint Izlandon sikerült „megoldani” a drogproblémát. Mégpedig úgy, hogy szigorúan korlátozták a 16 éven aluli gyerekek kijárását este, és egyben különféle ingyenes sport- és rekreációs tevékenységeket szerveztek nekik, hogy legyen alternatí­va. Ennek hatására aztán meredeken csökkent a droghasználat. „Akkor hogy is van ez az izlandi modell,” kérdeztem tőle. „Mi van azzal, hogy Izlandon már alig cuccoznak a fiatalok?” Mint megtudtam, a helyzet egyáltalán nem olyan rózsás, mint a médiacikkekből gondolhatnánk. Egyrészt tényleg sikerült csökkenteni a szerhasználatot, ugyanakkor a fiataloknak az a kisebbsége, aki alkoholizál vagy más szereket használ, nagyon könnyen átcsúszik a problémás használatba. És az a szociális háló, ami alkalmas arra, hogy a viszonylag rendben lévő fiatalokat távol tartsa a szerhasználattól – csődöt mond akkor, amikor a valamilyen szempontból a sorból kilógó fiatalokról van szó. Amikor az ő életüket kell rendbetenni. Azt í­rtam, „rendbetenni az életüket” – ami feltételezi, hogy valamikor rendben volt. Ami sajnos a legtöbb esetben nem í­gy van. Azok a fiatalok, akikkel az utcán találkoznak, a legtöbbször eleve olyan családokban nőttek fel, ahol semmi sem volt rendben. Ahol a szülők elhanyagolták, bántották őket. Vagy esetleg egymást bántották vagy saját magukat pusztí­tották, alkohollal vagy mással. A gyereknek pedig korán családfenntartóvá kellett válnia. Esetleg látszólag idilli családi életet éltek, de valójában érzelmileg sivár vagy lelkileg terrorizáló légkörben éltek. És ez itt a probléma a szép, idilli rendszerekkel, amiket fotelben ülve kitalálnak jószándékú, társadalomjobbí­tó politikusok arra, hogy „drogmentessé” tegyék a fiatalságot. Még az olyan egyébként jól működő, gazdag társadalmakban is, mint az izlandi, vannak olyan emberek, akik a társadalom margójára sodródnak. Traumatizálódnak. Családok, amelyek megindulnak a lejtőn, és táptalajt nyújtanak ahhoz, hogy az onnan kikerülő fiatalok függőségek torz megküzdési stratégiáihoz forduljanak a feldolgozatlan szenvedés miatt. Hiszen ahogy Tolsztoj is í­rta, a boldog családok egyféleképpen boldogok – de a boldogtalan családok mind a maguk módján boldogtalanok. És a legtöbbször még kibogozni is nehéz, hogy a több generációra visszavezethető, a családot keresztbe-kasul átszövő nyavalyák hol is erednek. Amikor az egész rendszert a drogmentesség ideálja köré épí­tjük fel, amikor a fő cél a drogellenesség – akkor azok, akik ennek az ideálnak nem tudnak megfelelni, a társadalom perifériájára sodródnak. Ez nem azt jelenti, hogy akkor le kell mondani ezekről az emberekről. Éppen ellenkezőleg. Gyakran akkor tudjuk nekik a legtöbbet segí­teni, ha elfogadjuk, hogy nem mindenki képes vagy akar szermentes lenni. Ha megértjük, hogy a problémát nem feltétlenül a szerek jelentik, hanem a fájdalom, amit eltakarnak. Ha megtanulunk pragmatikus, együttérző módon viszonyulni az érintettekhez, támogatva őket abban, hogy a maguk útján, tempójában épüljenek fel. Amihez gyakran rengeteg minden hiányzik: otthon, egzisztencia, emberi kapcsolatok.

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©