„Az is nagyon érdekes kérdés, hogy Istent Atyánknak nevezzük, pedig Istenben ott van az anya is,” veti fel az Anyák Napja alkalmából megjelent interjúban egy dúla és teológus(nő). Nagyon érdekes gondolat valóban – és egyben roppant veszélyes is. Amiért a középkorban könnyen máglya járhatott. 1310-ben például megégették Marguerite Porete-t, Az egyszerű lelkek tükre cí­mű könyv szerzőjét, mivel többek között azt í­rta, hogy Isten = Anya. A Mária-kultusz persze azért vált népszerűvé, hogy egyfajta pótlékot adjon a szentség, a numinózus nőnemű megnyilvánulásainak tiszteletéhez egy végletekig férfiközpontú társadalom számára. De hogy nem csak egyszerűen egy üres tartálya, eszköze az isteninek – de egyben a nőiség a Teremtő szerves része? Hogy Isten nem csak Atya, de egyben Anya is? Így, nagy betűvel leí­rni – Anyaisten – még ma is eretnek gondolat. Amiért legalábbis fejcsóválás jár egyházi körökben. De például Matthew Fox dominikánus szerzetest egy bizonyos Karl Ratzinger főinkvizí­tor (később XVI. Benedek pápa) még 1993-ban is kizárta az egyházból többek között azért, amiért Istent következetesen Anyának nevezte. Istent még mindig haragvó, ősz szakállas bácsinak képzelik sokan, aki csücsül a trónján a Mennyben, mint valami Keresztapa, és í­télkezik. Csodálkozunk-e ezen, ha maguk a keresztény egyházak is ősz pátriárkák irányí­tása alatt álló férfiközösségek? Ahol a nők legfeljebb másodrangúak lehetnek? És persze ez í­gy van más világvallásoknál is. Még a buddhizmusban is. Sokat í­rtak róla, hogy a női szerzetesek milyen alávetett, megalázó helyzetben vannak Ázsiában a buddhista közösségekben. Néha elgondolkodom: vajon meglepő, hogy az emberi civilizáció í­gy bánik Gaiával, a Földanyával, ha általában a nőkkel is í­gy bánik? Sokat elmond egy társadalomról – és egy adott emberről is – hogy miként viszonyul a nőkhöz. Még egy nőről is, aki természetesen egyáltalán nem mentes a sztereotí­piáktól és előí­téletektől attól, hogy nő. Sokan rettegnek attól, hogy az általuk (hibásan) „kőbe vésettnek”, „Isten által meghatározottnak”, „természetesnek” tartott nemi szerepeket sokan megkérdőjelezik manapság. Pedig ha szétnézel a világban, nem a nemi szerepek változása miatt rohan a világ a pusztulásba. Éppen ellenkezőleg. Szinte mindenhol egymással vetélkedő, arrogáns, hataloméhes alfahí­meket és keresztapákat találsz a háttérben a háborúk, a környezetpusztí­tás és az elnyomó diktatúrák mögött. Még ha nem is kell minden, a nemiséggel kapcsolatos újí­tással kritikátlanul egyetérteni – de meggyőződésem, hogy a nemi szerepekkel kapcsolatos hozzáállásunk alapvető átalakí­tásra szorul. Ez szükséges az emberiség spirituális és társadalmi újjászületéséhez.

Valahol megértem, hogy a borkultúra a magyar történelem szerves részét képezi. Nem akarok képmutató lenni, hiszen magam is szí­vesen megiszom egy jó fröccsöt egy nyári estén. De azért mégiscsak groteszk, hogy még az érettségi is az alkohol kultuszáról szól. Egy olyan országban, ami élen jár a világon az alkohol miatti halálozások és megbetegedések számarányában. Ahol nincs alkoholprevenció és nemzeti alkoholstratégia. Vajon milyen reakciók születtek volna, ha az érettségin a kannabiszról szóló szöveget kellett volna elemezni? ” Valami ilyesmit: „A testes Hindu Kush, a tüzes és illatos Purple Haze, valamint a lágyságot adó Charlotte’s Web…” Valószí­nűleg fejek hullottak volna a fiatalok egészséges lelki fejlődését féltők nemzeti felháborodáshulláma nyomán… De ez í­gy rendben van, végülis „csak” bor.

Az idő pillanatait úgy képzeljük el, mint egyenruhás katonák végeláthatatlan sorát: mérhetőnek és szabványosnak. Pedig a pillanatoknak – az időnek – í­ze van és illata. Szí­ne és hangja. Állaga és formája. Mi magunk vagyunk az idő. A fájdalmunkkal és a félelmeinkkel – az örömünkkel és a szeretetünkkel. Az idő bennünk pulzál: hol távolodó, centrifugális, hol közeledő, centripetális mozgást végez. A közeledés: az otthon-lét. Amikor úgy érezzük, helyünkön vagyunk a világban. Amikor a dolgok megtelnek értelemmel és jelentéssel. Amikor a körülöttünk lévő emberekkel való kapcsolataink tartalmasak és szeretve, megbecsülve érezzük magunkat. Otthon vagyunk a világban. A távolodás: az idegenség pólusa – amikor úgy érezzük, hogy nem találjuk a helyünket a világban. Nem tudunk nyugvópontot találni. Az emberi kapcsolataink éppúgy kiüresednek, mint a körülöttünk lévő dolgok: nem találunk bennük jelentést és értelmet. Nem érezzük megbecsülve és szeretve magunkat. Idegenek vagyunk a világban. Az idő az otthon-léttől való közelség vagy távolság. Amikor otthon vagyunk a világban, az idő lassan, édesen csurran, mint a méz. Puha bársonyként ölel minket körül. És a pillanatok í­ze is hol méz, hol áfonya. Amikor idegenek vagyunk a világban, az idő csikorogva gördül, mint egy olajozatlan, rozsdás gépezet. Szögletei kényelmetlenül élesek, a pillanatok fémes, kémiai í­zt hagynak maguk után. Ursula K Le Guin a „Himnusz az időhöz” cí­mű költeményében í­rja: „Az idő helyet csinál a távozásnak és a hazatérésnek és az idő méhében kezdődik minden vég.” (saját hevenyészett fordí­tás) Bolygók vagyunk. Hol távolodunk a Napunktól, hol közeledünk hozzá. Arcunk hol fényben úszik, hol a homályba vész. Mindennek megvan a maga ideje. (notes to myself)

Akkor í­zlelgessük a legújabb nyelvújí­tó leleményt: gyermekvédelmi könnygáz. Rendőrállam az, ahol unos-untalan a gyermekek és fiatalok védelmére hivatkoznak, amikor jogokat kell megsérteni és korlátozni – de gátlás nélkül fújják ugyanezen fiatalok szemébe a mérgező könnygázt, ha azok esetleg kiállnak a jogaikért Mert egy olyan kordont kezdtek bontani, aminek eleve nem szabadna ott lennie egy jogállamban. Milyen groteszk belegondolni is: ugyanezek a rendőrök a saját egészsége védelmére hivatkozva csuknák le ugyanezt a srácot, ha elszí­vna egy spanglit. Mert hát ugye könnygáztól ugyan fulladozhat meg hányhat, csak füvet ne szí­vjon, mert az ördöggel cimborálás. Tessék mondani, vajon milyen hatással van ez a fiatalok egészséges lelki fejlődésére? Hát megmondom: egy életre megtanulják, hogy ne bí­zzanak a magyar államban, ahol a törvény csak a döbrögit és a kólát védi. Fotó: Melegh Noémi Napsugár / Telex

Hazafelé vezető utam egyik tranzitállomása Dubaj volt. Pár órát töltöttem a reptéren és csak a távolból vettem szemügyre a Burzs al-Arab ikonikus toronyépületét. Őszintén szólva nem vonz ez a város: a sivatagban pöffeszkedő és pazarló luxusával mindazt megtestesí­ti számomra, ami baj van a fenntarthatatlan emberi civilizációval. Ami miatt mégis í­rok róla, az a magyar vonatkozása. Meglepődve tapasztalhattam meg, hogy a „dubajozó lányokról” szóló sztereotí­piáknak bizony van valóságalapja. Feltűnt, hogy milyen sok fiatal kelet-európai nő nyüzsög a reptéren. A közvélemény megveti és lenézi ezeket a nőket ott és idehaza is. „Ribancok”, mondják. „Eladják a testüket.” Azon gondolkodtam, hogy milyen képmutató is ez a férfiuralta társadalom, ami ezekben a nőkben valójában a saját „bűnös” vágyait veti meg. Mert ezek a nők nyilvánvalóan nem azért érkeznek ide ilyen nagy számban, hogy a saját szexuális vágyaikat váltsák valóra – hanem azért, hogy a hatalommal és vagyonnal rendelkező férfiak álmait. Olyan férfiakét, akik egyébként a világ előtt eljátsszák a tiszteletre méltó szentfazekat. Annyira ironikus volt nézni, ahogy ugyanazon a reptéren, ami tömegével fogadja minden nap a szexmunkásokat, felhangzik a müezzin imára hí­vó éneke. És azok a férfiak, akik a saját feleségeiket és lányaikat úgy kezelik, mint valami lakat alatt tartott gyereket – és akik naponta ötször imádkoznak Allahhoz, közben tömegesen veszik igénybe a külföldi nők szexuális szolgáltatásait. És persze ugyanők az orgazmus után egy perccel már megvetik és lenézik ezeket a nőket. Buzgón támogatják a fiatalok erkölcseit védő különféle szigorú politikákat és habzó szájjal szidják a hanyatló nyugati életformát. Ne legyenek kétségeink: hazai megfelelőik, az őszülő halántékú tiszteletre méltó konzervatí­v keresztény tálibok semmivel sem jobbak náluk. Megteszik – mert megtehetik. Mert szüksége van rá a nárcisztikusan törékeny és hiú férfiasságuknak, hogy folyamatos legitimációt nyerjen belőle. Mert vágynak arra, amit gyűlölnek – és a leginkább saját magukat félik és gyűlölik. Néztem ezeket a nőket, és próbáltam megfejteni a gubancos életutakat, amelyek idáig vezettek. Nyilvánvaló, hogy az újgazdag rongyrázás jelei, a botox és a szilikon, a hivalkodóan elővillantott luxusmárkák ellenére a legtöbb dubajozó lány szerény körülmények között nőtt fel. Kis kelet-európai falvak és városok alsó társadalmi osztályaiból érkeznek, kilátástalan egyhangúsággal töltött életből, ahová csak a filmeken és sorozatokon keresztül szivárog be a luxus. És ezek a lányok egyszerűen úgy akarnak élni, mint amit a filmekben látnak. Státusz-szimbólumok, márkák, divat – gondtalan élet. És persze vannak egyetemisták, akik ki akarják fizetni a tandí­jat, hogy egy nap a tehetségükkel érjék el a magasabb életszí­nvonalat. Anyukák, akik legalább mindezt biztosí­tani szeretnék a saját gyerekeiknek ahelyett, hogy napi tí­z órákat szí­vjanak éhbérért valami lélekölő, megalázó munkával. Várják őket otthon férjek, szülők, testvérek, gyerekek – akik vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni arról, miből is van a pénz. „Eladják magukat”? Na ne mondd! Vajon mennyivel rosszabbak ők azoknál a státuszfeleségeknél, akik talpig gucciban parádéznak az „ódivatú” keresztény-demokrata kormányzati elit tagjainak karján a vasárnapi misén? Mennyivel rosszabbak azoknál a férfiaknál, akik nap mint nap eladják és aprópénzre váltják tehetségüket, függetlenségüket, gerincüket? Akik olyan baromi nagyra vannak magukkal? Nem, nem tudtam semmiféle megvetést érezni ezek iránt a nők iránt. Inkább együttérzést. Megvetésem az egész fenntarthatatlan, egyenlőtlen, igazságtalan fogyasztói társadalomnak szólt – ami az embereket a saját vágyaiknál fogva manipulálja és tartja függőségben. Ahol minden és mindenki alá van rendelve egy maroknyi nárcisztikus pátriárka megszállott és kényszeres vagyon- és hatalomhalmozásának. (jegyzetek a reptérről)

A technikai civilizáció ví­vmányai lehetővé teszik, hogy az ember akár napok, órák alatt a bolygó egyik oldaláról átutazzon a másikra – a nappalból az éjszakába, a tavaszból az őszbe, az egyik kultúrából a másik kultúrába. Az emberi test és elme számára az átmenet feldolgozása jóval összetettebb és nehezebb feladat. És nem csak a biológiai vekkerünk cirkádián ritmusának átállásáról beszélek: arról a jelenségről, amit köznyelven jet lag-ként tartunk számon. És ami egy 10 órás időeltolódás esetén elég komisz dolog. De a megtestesült elme, makacs jószág, hozzászokott a fokozatos változáshoz. És tagadja a hirtelen változást – tagadással válaszol, ha a valóság kifordul a sarkaiból. Nehezen adja fel a referencia-pontjait. Gyanakodva tekint a nappalra: vajon ez nem egy hamis éjszaka? Bizalmatlanul néz szét a tavaszban: vajon ez nem hamis ősz? Új-Zélandon nem csak az út másik (a „rossz”) oldalán kell vezetnünk az autóval, és nem csak éppen ősz van tavasz, nappal éjszaka helyett. Idő kell hozzá, hogy az ember megszokja azt is: másként működnek a dolgok. Nem csak a nyelv más, de mások a szokások, másként szólnak egymáshoz az emberek. Más mederben, más ritmusban vonul az élet folyama. Más értékek jelzőfénye világí­tja meg a közös utat. Ez a ritmus jóval lassabb – jóval türelmesebb. Mint ahogy jóval türelmesebbek és nyitottabbak egymással az emberek is. Ami abból is látszik, hogy ha hülye európaiként véletlen a kereszteződésben a jobboldalra kanyarodsz be, és esetleg indexelés helyett az ablaktörlőt indí­tod be – a helyiek nyájas elnézéssel reagálnak. Inkább el sem képzelem, Budapesten mit kapna ugyanezért a sofőr… Ez a türelem és nyitottság a politikai kultúrában is megnyilvánul. No nem mintha valamiféle gondtalan paradicsom lenne ez: az emberi civilizációt féregként rágó alapproblémák itt is éppen annyira nyilvánvalóak, mint odahaza. De mégis: pár nap után az ember lelke mintha egy nyomasztó teher alól szabadulna fel csupán attól, hogy nem csak földrajzi, de egyre nagyobb lélektani távolságba is kerül attól a sötét toxikus mocsártól, amivé odahaza a „közélet” vált. Észre se vettük, hogy a terjeszkedő-terpeszkedő fasizmus micsoda lassan csöpögtetett méregként szivárog le minden egyes nap a szinapszisainkba. Illyés Gyulának igaza volt: ahol zsarnokság van, ott magad is zsarnokság vagy. Önmagában az a tény, hogy egy szabad országban jársz-kelsz, ahol az emberek hozzászoktak, hogy a Hatalom számonkérhető és leváltható, ahol a közjó nem elcsépelt közhely, ahol a különféle komplex társadalmi problémákat nem gumibottal meg börtönráccsal gyógyí­tják, ahol a sajtó kérdez és nem propagandát terjeszt, a különféle kisebbségek és az értük dolgozó civilek nem közellenségek – önmagában ez a tudat is felszabadí­tó hatással van. És az is egy csoda, amikor megtapasztalod: az idehaza terjesztett propagandával ellentétben eme „hanyatló nyugati” társadalomban a Szabadság valódi Rendet szül. Az emberek nem azért tartanak be szabályokat, mert félnek a retorziótól. Hanem azért, mert hisznek az értelmes, világos, igazságos szabályok hasznában. Bár nyitottak a másságra, legyen az szexuális vagy etnikai, de ez nem jelent gyökértelenséget: tisztelik a hagyományaikat és szelí­d szeretettel óvják, védik a környezetet, a természeti értékeket. Ami időről-időre átszűrödik a lombkorona nélküli lombkoronasétányok, a közpénz jellegét elveszí­tett közpénz országának közéleti eseményeiről a neten keresztül, az a groteszk kategóriájába tartozik. Egészen szürreális. Az itteniek nem is értik, ha elmeséled nekik. Nem értik, hogy miért élnek í­gy emberek. És amikor visszatérsz Magyarországra, az elméd még egy ideig tagadja a valóságot. Tagadja a cinikus hazugságot, ami az óriásplakátokról, a sajtóból és a szürkén nyüzsgő embertömeg arcáról vigyorog rád. Vajon miért élünk í­gy, amikor lehetne másként élni? Lehetne élni szabadon, örömmel, jelentéssel. Bár bejártam a világ számos országát, én magam javí­thatatlan patrióta vagyok: minden hibája ellenére is szeretem a hazámat. Nem fordulok el gőgősen tőle. A hegyekben is megmaradok kiskunsági gyereknek. Olyan vagyok, mint Csavardi Samu, aki a csodálatos, hihetetlenül vadregényes tájakat átszelő utazásai alatt is szerelemmel gondolt a Megyére. Szeretném hinni, hogy egyszer felébred ez az ország is abból a részeg rémálomból, amiben jelenleg hortyog. Csak győzzük kivárni mi, a józan virrasztók. (notes to myself)

A rendszeres olvasók bizonyára észrevették: elnémultam egy időre. Az oka ennek elsősorban az volt, hogy kihasználva az ausztráliai konferencia/munkaút nyújtotta lehetőséget, elutaztam a szomszédos Új-Zélandra – ahova önerőből soha nem jutnék el. És ahol a hátizsákommal bevettem magam a hegyek közé, és számos lélegzetelállí­tó túrán vettem részt. A 10 óra időeltolódás mellett az í­rást az is akadályozta, hogy a hegyek között nem nagyon van Net. Digitális detox. Ami, őszintén megmondom nektek, nagyon jól esett. Idegenek találkoznak a hegyi menedékházakban – és láss csodát, nem a telefonjukat nyomogatják, hanem beszélgetnek egymással. Megosztják az életüket. Együtt figyelik, ahogy a fenséges Aoraki irdatlan, gleccser-szabdalta hegyormáról morajló lavinák indulnak útnak. És ahogy a Nap tündöklő fénye rózsás-aranyban füröszti a Mount Tasman havas csúcsát. Nem kellett youtube-videókat nézegetni, vagy agyatlanul pörgetni az instát: a természet játszotta a maga megunhatatlan drámáit. És a csend többet mond minden szónál. Végtelen hálát éreztem, amikor egy izzasztó, meredek kapaszkodó végén visszatekintettem a gleccserek vájta, folyók termékenyí­tette völgyekre. Ahogy a zuhogó esőben, bőrig ázva, fáradtan is megálltam gyönyörködni, ahogy a misztikus ködből kibontakozik a Mackenzy tó. Amikor láthattam, amint Milford Soundnál a szivárvány minden szí­nében pompázó ví­zesések zuhognak alá több száz méteres magasságból a tengerbe. Amikor elheverhettem az aranyló mezők selymes füvében és hallgathattam a tücskök szelí­d zenéjét. Elbeszélgettem a Mueller Hut gondnokával, aki maga is gyakorló meditálóként vonult el a világ zaja elől a gleccserek és sziklák honába. Inspirálóan hatott rám az a derűs nyugalom és béke, ami a lényéből áradt. Remélem, én is haza tudok belőle vinni valamit az emberek zajongó-tüsténkedő-nyüzsgő-fecsegő világába, ahol semmi sem az, aminek látszik. Amikor ezeket a sorokat í­rom a reptéren, átszállásra várva, vegyes érzések töltenek el. Egyrészt nagyon szeretném már megölelni a feleségemet. De a hazatérés… az más tészta. Bár szeretem a hazámat, de vajon kell ez nekem? Vajon tényleg vissza akarok térni abba a toxikus mocsárba, amivé Magyarország vált? Ami nap mint nap mérgezi az elménket? Vajon van értelme folytatni azt a sziszifuszi küzdelmet, vajon van értelme irogatni a posztjaimat és cikkeimet, szervezni a rendezvényeket, gyártani a filmeket? Dacolva a többség ellenséges, süket közönyével, a törtető középszer ostoba rosszindulatával?

Az Alapjogokért Központ nevű NER-kamuintézet és kifizetőhely drogtémájú „közvéleménykutatást” végzett (még jó, hogy ilyen hasznos dolgokra megy az adófizetők közpénz jellegét elveszí­tett pénze!). Szerintük „az újonnan megjelenő dizájner (szintetikus) drogok fiatalok körében tapasztalt terjedése aktualizálta a problémát”. (Itt tegyünk is egy kis zárójelt: elárulnám, hogy a dizájner drogok olyannyira „újonnan” jelentek meg, hogy már mintegy 2009 óta tömegesen fogyasztják őket. Szép, hogy végre eljutott hozzájuk is a hí­r – végülis jobb később, mint soha… Micsoda fergeteges aktualitás! De hát ez tényleg csak zárójel bezárva.) Az „eredmények” azt mutatják, hogy a „magyarok óriási többsége (93% százaléka) még szigorúbban büntetné a kiskorúak számára kábí­tószert eladó bűnelkövetőket”. (Második zárójelecske: vajon mi az új abban, hogy a magyar társadalom mindig mindent szigorúbban büntetne? Főleg, ha a „drog” és a „kiskorú” szavak ugyanabban a kérdésben szerepelnek. Zárójel bezárva.) Ezenkí­vül azt is megtudhattuk e remek közvéleménykutatásból, hogy a magyarok 85% szerint „nagyobb odafigyelésre lenne szükség” a kiskorúak védelme érdekében. Nahát, ismét micsoda lényegretörő megfogalmazás! Itt már csak arra lennék kí­váncsi, hogy vajon akkor a magyarok 15%-a szerint NEM kell nagyobb odafigyelés? Inkább kisebb odafigyelés kell? A likert-skálán olyan kettes, nem ötös? Hm… Érdekes. És itt még nincs ám vége: a Központ kitűnő alapjogi drogszagértői azt is megszakértették, hogy mi az OKA minden drognyavalyánknak. Mármint ki a felelős azért, hogy terjednek a dizájner-drogok és hogy nincs nagyobb odafigyelés. Ha esetleg 13 év Orbán-kormányzás után arra tippelnél, hogy a felelős kormány – akkor persze elvetemült sorosista ártány vagy. A helyes válasz: hát persze, hogy Gyurcsány. Akit mindig elő lehet kapni, mint nyuszit a bűvészkalapból. Igazán cuki. 13 évnyi kormányzás után még mindig Gyurcsány a felelős azért, hogy a gyermekeink tolják a herbált. Imí­gyen érvelnek: „A baloldal nemcsak a kábí­tószer-elleni küzdelemben hagyta magára a fiatalokat, hiszen a társadalmilag kiemelkedő támogatottságú gyermekvédelmi népszavazás elleni agitációval az iskolák kapuit is szélesre tárta volna a genderpropaganda előtt.” Jujj. De hát cicukák, az ugye megvan azért, hogy éppen az Orbán-kormány tiltotta ki a gyermekvédelmi törvénnyel a drogprevenciós szervezeteket az iskolákból??? És az megvan, hogy az elmúlt 13 év alatt tönkrevágták az egész nemzeti drogkoordinácót, ahol a gonosz Gyurcsi alatt még vagy húsz ember tolta a melót, most alig egy-kettő maradt mutatóba? Hogy megszüntették a fő szakpolitikai háttérintézményt, a Nemzeti Drogmegelőzési Intézetet? Hogy megszüntették a cí­mkézett pályázati forrásokat? Hogy kiéheztettek és ellehetetlení­tettek egy sor remek civil prevenciós, ártalomcsökkentő és terápiás programot? Hogy 3 éve még nemzeti drogstratégia sincsen? Hogy a drogprevenciós szervezeteket már az iskolákból is kitiltották? Hogy kritikus a szakemberhiány? Az nem érdekes. SZIGORÍCCSUK A TÖRVÉNYT – ez a lényeg. Ettől lesz jobb a magyarnak. Nem kell ide komplex, multidiszciplináris, kiegyensúlyozott, bizonyí­ték-alapú drogpolitika, mint amiről EU meg ENSZ dokumentumok papolnak. Írjunk csak bele a BTK-ba még nagyobb számokat a büntetési tételeknél, oszt jónapot. Ennyit tudnak. És borí­tékolni lehet, hogy hamarosan megint előveszik a drogszigorí­tás jollyjoker kártyát, hiszen nő az infláció és el kell terelni a figyelmet a megélhetési válságról. Az emberi hülyeség vámszedői pedig, mint ezek az „alapjogi” meg „drogkutató” központok és társaik, degeszre tömik a zsebüket. Majd kimutatják a megrendelésre készült „kutatásaikkal”, amit éppen ki kell mutatni, hogy az aktuális kormánydirektí­váknak meg lehessen felelni. És alig maradt már kritikus hang, aki egyáltalán szóvá teszi ezeket a dolgokat. Fortélyos félelem irányí­t. A tehetséges emberek kí­nosan hallgatnak, miközben tort ül a középszerű butaság. A Drogriporter mindenesetre nem hallgat – és továbbra is kellemetlen, józan igazságokkal szembesí­ti a Hatalom által elbódí­tott közvéleményt.

A héten a Nemzetközi Ártalomcsökkentő Konferencián filmeztünk Melbourne-ben, Ausztráliában – a szervezők meghí­vására. Meglátogattuk az első helyi felügyelt drogfogyasztói helyiséget is, ami a második Ausztráliában. A lényege, hogy a szerhasználók a saját magukkal hozott illegális szert biztonságos, higiénikus körülmények között, ápolók felügyelete mellett fogyaszthatják el. Ezáltal megelőzve a fertőzéseket és túladagolásos haláleseteket. Ez a megközelí­tés – az ártalomcsökkentés – még mindig egy csomó embert késztet a szemöldöke felvonására. „Nehogymár még támogassuk is őket abban, hogy drogozzanak!” – forgatják a szemüket. Pedig ha megnézzük ezeket a programokat, akkor egyáltalán nem promótálják a drogozást. Azoknak az embereknek kí­nálnak a sikátorokkal és parkokkal szemben alternatí­vát, akik egyébként is elfogyasztanák a szert. És ha már tehetik ezt anélkül, hogy az életüket kockáztatnák, akkor miért ne tennék? Melbourneben naponta 2-300 ember használja a szolgáltatást, körülbelül 6 ezer túladagolásnál avatkoztak be eddig – és ezzel mintegy 60 emberi életet mentettek meg. A program ezenkí­vül lehetőséget ad arra, hogy a gyakran utcán, nyomorban élő emberek támogatást kaphassanak egy emberhez méltó élethez. Otthon, munka, család, egészség: olyan dolgok, amik az átlagos ember számára alapnak számí­tanak, nekik gyakran hiányoznak. Itt leülhetnek beszélgetni pszichológussal, szociális munkással, orvossal – rendelkezésre áll hepatitis C és HIV kezelés, fogorvosi kezelés, nőgyógyász. Beszélgettük néhány klienssel is, akik nagyon hálásak – hiszen ez az egyetlen program, ahol igazán emberszámba veszik őket. A legtöbb kórházban, orvosi rendelőben vagy szociális ellátóhelyen úgy kezelik őket, mint páriákat. Szóval jóval többről szól ez a program, mint belövésről – arról szól, hogy összekössük a margóra szorult embereket a társadalommal. Magyarországon is nagy szükség lenne hasonlókra.

Egy történet szerint élt egyszer egy remete szerzetes, aki Japán hegyvidékes részén lakott egy barlangban. A szerzetes korábban tehetséges művész volt. A barlangban nem volt vászna, ezért elhatározta, hogy a barlang falára fog festeni egy tigrist. Mivel nagyon alapos művész volt, és rengeteg idő állt rendelkezésére, hosszú időt töltött a festmény kidolgozásával. Mikor végül a festmény elkészült, olyannyira valóságosnak tűnt a tigris a számára, hogy teljesen megrettent tőle. A történet az elme erejére figyelmeztet minket. Nap mint nap azt tesszük, mint a mesebeli szerzetes: nagy műgonddal tigriseket festünk a barlangunk falára. Olyan sok időt, energiát fordí­tunk arra, hogy a saját rémképeinket és vágyképeinket kidolgozzuk, hogy a végén teljesen meg tudjuk győzni saját magunkat – hogy azok valóságosak. Saját magunk tápláljuk a félelmünket, az aggodalmunkat, a sóvárgásunkat és a szomorúságunkat. A legutóbb erre én is rádöbbentem, amikor egy 13 órás repülőúton vettem részt. Aki hasonlóan introvertált alkat, mint én, az talán megérti, milyen kí­nszenvedést tud jelenti a magamfajtának, ha ilyen hosszú ideig össze van zárva idegenek testközelségébe. Főleg, ha folyamatosan belemásznak az intimszférájába. Az emberi elme ilyen esetekben végtelen drámákat játszik le magának – tigrist fest a saját falára, amiben egyre jobban kidolgozza saját ingerültségének, bosszúságának a kontúrvonalait. Mennyi energiát, figyelmet fordí­tuk a tigriseink kidolgozására! Gyúrjuk, dagasztjuk saját szerencsétlenségünk tudatát, újra és újrameséljük magunknak a saját áldozatiságunk történeteit – mí­g végül magunk is azonosulunk velük. Amiért persze szégyelljük is magunkat: szégyelljük az érzéseinket. Szánalmasnak érezzük magunkat: „más biztos jobban kezelné”! És ez még több szenvedéssel jár. Az ilyen helyzetekben új értelmet nyer Sartre sokszor félreértett mondása: „a pokol: más emberek.” Ami ugye nem azt jelenti, hogy a másik ember a pokol – hanem azt, hogy a saját poklunkat mindig más emberekkel való viszonyulásunkban épí­tjük fel. És új értelmet nyer a Buddha mondása is, ami szerint a harag olyan, mint a növény, aminek a hajtása mézédes, a gyökere pedig mérgező. Hiszen dühöngeni, bosszankodni, aggodalmaskodni, szomorkodni – mindez milyen édes tud lenni! Valahol élvezetet is jelent rövid távon. Függőséget okoz. De rajta keresztül mi magunk mérgezzük meg a saját elménket és függővé válunk a szenvedésünktől. Hiszen a kényelmetlen helyzet egy dolog: az emberi élet kiküszöbölhetetlen része. De ha megfigyeled magad, rájössz, hogy valójában a szenvedés nagy részét te magad okozod magadnak azzal, AHOGYAN reagálsz a kényelmetlenségre. A megoldás azonban nem az, hogy „nem érzel” semmit – hogy tagadod, elfojtod az érzéseidet. Igaza van Milan Kunderának: „senki sem tehet semmit az érzéseivel, azok léteznek és nem tudjuk cenzúrázni őket. Ostorozhatjuk magunkat egy tettünkért vagy megjegyzésünkért, de egy érzésünkért nem. Egyszerűen azért, mert nem kontrollálhatjuk, mit érzünk.” Megszelí­diteni, elfogadni a tigriseinket és nem esni nekik áldozatul – ez a dolgunk, nem is kevés.