„Egy lelki összeomlás nem egyszerűen egy véletlenszerű megőrülés vagy működési zavar; egy nagyon is valóságos – bár nem túl világos – kifejeződése az egészség és önismeret keresésének. Nem más, mint az elménk egy részének törekvése arra, hogy az elménk másik részét olyan gyarapodásra, önmegértésre és fejlődésre kényszerí­tse, amit az eddig elutasí­tott. Paradox módon az összeomlás egy törekvés arra, hogy jól legyünk – hogy igazán jól legyünk – azon az áron, hogy először keresztüljutunk a rosszulét állomásán … Egy lelki összeomlás közepette gyakran elgondlkodunk, hogy vajon megőrültünk-e. De nem őrültünk meg. Bár kétségtelenül furán viselkedünk, a nyugtalanság alatt valójában egy rejtett, mégis logikus kutatást folytatunk az egészség után. Nem váltunk beteggé; hiszen már eddig is betegek voltunk. A krí­zisünk, amennyiben keresztül tudunk rajta hatolni, egy kí­sérlet arra, hogy kimozdí­tson minket egy mérgező nyugalmi állapotból. Valójában nem más, mint egy kitartó törekvés az életünk újraépí­tésére, hitelesebb és őszintébb alapokon. A maga idő- és pánikszerű módján az önismeret utáni kutatásunk részét képezi.” Alain de Botton Segí­tőhelyek, ahová a függőséggel kapcsolatos problémákkal lehet fordulni: https://drogriporter.hu/segitseg/ kép: hejhell

„Jaj de beteg világ”, ahol egy csövesnek „meg kell hallgatni a hazugságait”, í­rja egy olvasó. Az első részében egyet értek. Ez egy beteg világ. Beteg egy világ, ahol az emberek egy szűk csoportja mérhetetlen ingatlanvagyont halmoz fel, miközben tömegek alszanak az utcán. Beteg világ, ahol a választott képviselőink csak az előbbi csoportot képviselik, miközben magasról tesznek az utcán élőkre. Beteg világ, ahol ennyi ember sorsa már születéskor megpecsételődik azzal, hogy valami gettóba születik, esetleg intézetben nő fel, szülők nélkül. Beteg világ, ahol ennyi ember már kisgyerekként olyan dózist kap abúzusból, elhanyagolásból, szeretethiányból, aminek a keresztjét egész életében cipelheti a vállán. Beteg világ, ahol tömegeket zárunk a börtönbe, akik egy kis támogatással, emberséggel hasznos tagjai lehetnének a társadalomnak. Beteg világ, ahol a vallás ridegen pompázó márványfalak közötti gépies szertartásokká vált, miközben megtagadjuk a közösséget az elesettekkel. Beteg világ, ahol a pedagógust és a különböző segí­tő szakmákat jóval kevesebbre becsülik, mint a rendőrt, és az utóbbival kí­vánják megoldani a bonyolult társadalmi problémákat. Beteg világ, ahol már arról is lemondtunk, hogy ez másként legyen, és inkább konzerváljuk a leszakadást ahelyett, hogy serkentenénk a mobilitást. Beteg világ, ahol nem emelünk szót az ellen, amikor a szemünk előtt hordják szét a közvagyont rabló öltönyösök, de lehurrogjuk, aki többet költene jóléti kiadásokra. Beteg egy világ, ahol érdem szapulni azt, aki bajba kerül, de aki együttérez az otthontalanokkal, az rághatja szégyenében ökleit. Ez egy igen igen beteg világ.

A múltkor éppen siettem az egyetemre, hogy órát tartsak. Nemrég érkeztem meg külföldről, tele volt a fejem mindenféle gondolattal. Többek között azzal, hogy vajon hol is járok éppen azon az úton, ami az önmegismerésem felé vezet. Vajon merrefelé halad az életem? Vajon milyen ember vagyok? És miközben gondolataimba merülve mentem, hirtelen elém toppant egy hajléktalan férfi egy utcasarok mögül, és megszólí­tott. Kissé bosszúsan, amiért félbeszakí­tott a töprengésben, megálltam. Elkezdtem a pénztárcám után kotorászni, arra számí­tva, hogy pénzt fog kérni, és gyorsan továbbállhatok, hogy időben odaérjek az órámra. De ő valami zavaros történetbe kezdett. Bár általában nem szoktam elhajtani a kéregetőket, mivel ezúttal kicsit késésben voltam, elvesztettem a türelmemet: „Bocsánat, de erre most nincs időm, sietek!” És otthagytam. Aztán pár sarokra onnét már megbántam. Belémhasí­tott: mi van, ha ez egyfajta karmikus teszt volt? És ha igen, milyen csúfos kudarcot is vallottam ezen a teszten. Hiszen éppen azt tették próbára, aminek a latolgatásával el voltam foglalva: az emberségemet. Pénzt hajlandó lettem volna adni – de a legbecsesebb kincsemet, az időmet és a figyelmemet nem. Ez az ember hozzám fordult, és én elhajtottam, eltelve a saját fontosságom tudatával. Az arroganciával, hogy én vagyok Valaki: egyetemen taní­tok, külföldre járok az ENSZ-be. És közben fontos gondolkodnivalóm van filozófiai kérdéseken, a saját spirituális fejlődésemen, nincs időm ilyen piszlicsáré dolgokra. Pedig valójában pont ez, pont az egomnak ez a felfuvalkodott pávatánca az, ami a leginkább elszigetel, elkülöní­t attól a legbelsőbb valómtól, amihez keresem az utat. Ami egy másik, szükségben lévő ember képében az időmet és a figyelmemet kérte – azt, hogy függesszem fel a Valakivé válás gigaprojektjét. Függesszem fel a saját magammal való foglalatoskodást. Mennyire hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a saját szellemi fejlődésünkre, mint valami privát projektre, ahol szorgalmasan lépkedünk fel valami képzeletbeli létrán, versenyezve másokkal. Pedig ez nem verseny, és nem is az egyéni teljesí­tményről szól. Gyakran a másik embert akadálynak tekintjük a létrán felfelé vezető úton – és nem fogjuk fel, hogy valójában hí­d. Nem véletlen, hogy Jézus azt taní­totta: „amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek.” Nem hivalkodó templomi képeken kell őt felismerni, hanem a gyengében, a szegényben, az idegenben, a bebörtönzöttben és a betegben. A megvetett Másban. Vajon hányszor fordulhat elő velünk az életben, hogy észre sem vesszük, és próbára vagyunk téve? Vajon hányszor történik meg, hogy annyira el vagyunk foglalva a saját életünkön való tépelődéssel, a Valaki projekttel, hogy közben vakok maradunk arra, amikor az élet az orrunk alá dörgöli az értelmet, amit hajszolunk? Még szerencse, hogy van önreflexióra való képességünk. Jó esetben. (notes to myself)

„Jól csak a szí­vével lát az ember,” mondja a kis herceg. „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Talán senki nem értette meg jobban ezt Jacques Lusseyran-nál, a francia háborús ellenállás vak hősénél, aki a Belső Fény segí­tségével túlélte a náci koncentrációs tábort is. Lusseyran 7 évesen balesetet szenvedett: elveszí­tette a látását. A fiút először ez az élmény mélységes kétségbeesésbe taszí­totta. Egészen addig, amí­g egy kinyilatkoztatás-szerű élményen keresztül rádöbbent, hogy a valódi fény nem a szemből érkezik. Belülről árad. „Azt mondták nekem, hogy vaknak lenni annyit tesz, mint nem látni,” í­rja az És lőn világosság cí­mű önéletrajzi könyvében. „De vajon hogyan hihettem volna nekik, amikor láttam? Bevallom persze, hogy nem elsőre… egy ideig a szemeimet próbáltam használni … és ott volt egy szorongás, egy hiány, ami ürességként rámtelepedett, kétsgébeeséssé dagadva… mí­g aztán egy napon rájöttem, hogy rossz irányba néztem. Olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás … Közelebbről kezdtem el nézni, nem a dolgokat, de a világot, ami közelebb van hozzám, egy belső helyről tekintve egy másikra, ami még beljebb van, ahelyett, hogy a nézés folyamatához ragaszkodtam volna. Az univerzum lényege azonnal összeállt, újraalkotta magát és az embereket. Tudatára ébredtem egy ragyogásnak, ami egy ismeretlen helyről áradt, egy helyről, ami éppúgy lehetett bennem, mint odakint. De a ragyogás ott volt, avagy, pontosabban fogalmazva: a Fény. Megtaláltam a fényt és az örömöt ugyanabban a pillanatban, és soha nem vált szét a kettő megtapasztalása. Vagy megtaláltam, vagy elvesztettem mindkettőt egyszerre.” Az öröm, vallotta, nem kí­vülről jön, nem abból fakad, ami történik velünk, hanem belülről. És „a fény sem kí­vülről jön. Bennünk van, még akkor is, ha nincs szemünk.” Amikor a németek megszállták Párizst, a 17 éves Lusseyrant felháborí­totta, hogy mennyire vak a francia társadalom. A kollaboráns Vichy-kormány a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavát leváltotta a „Munka, Család, Haza” jelszavára. Sokan elhitték, hogy a német megszállás jót tesz az országnak, leszámol a baloldallal és liberálisokkal. Számos tanára és diáktársa kollaboránssá vált. Az ellenállókat hazaáruló terroristáknak bélyegezték, és feljelentették a Gestaponak. Lusseyran saját ellenállócsoportot szervezett a Szabadság önkéntesei néven, amely pár lelkes diákból hamarosan egy 600 fős földalatti mozgalommá duzzadt, saját illegális sajtóval. A mozgalom Lusseyran-t választotta vezetőül, mert hiába nem látott – valójában a leglényegesebb dolgokat sokkal jobban látta, mint bárki más. Szinte belelátott az emberek lelkének velejébe. Kitűnő emberismerő volt, aki gyakran már a hangról felismerte a hazugságot. Lusseyran egyetlen esetben bizonytalanodott el: amikor egy Elio nevű fiatal férfit vettek fel az ellenállók közé. Elio később beárulta a mozgalmat a Gestaponak. Lusseyrant és társait kí­nvallatásnak vetették alá. Legjobb gyermekkori barátja belehalt a kí­nzásba. Őt a nácik a többi túlélővel együtt a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. „Bár csont és bőr voltam, de mégis felépültem. Mi több, olyan derű volt bennem, ami Buchenwaldot, ha nem is kellemessé, de legalább lehetségessé tette,” í­rta. „Ha nem adtak nekem kenyeret, hát reménnyel táplálkoztam … Ma már nincsen egyetlen kí­nzó emlékem sem arról az borzalmas 333 napról. Mintha egy láthatatlan kéz vezetett volna. Mintha egy védő szárny borult volna rám. Az ember a hasonló élő érzéseket nem nevezi a nevükön. Alig kellett magamra ügyelnem … Szabad voltam, hogy másokat segí­tsek; nem mindig, és nem sokat, de a magam módján tudtam segí­teni. Megmutattam más embereknek, miként tartsanak ki az élet mellett. Feléjük fordí­thattam a fény folyamát és az örömöt, ami olyan bőséggel volt meg bennem.” Sok deportáltból a tábori körülmények a legrosszabbat hozták ki – másokból viszont a legjobbat. És Lusseyran nem csupán az utóbbiak közé tartozott, de vallotta, hogy a túlélés záloga az, ha az ember az önzésen túl talál valamit, amihez tartja magát. És amikor 1945 áprilisában az amerikaiak felszabadí­tották a tábort, Lusseyran egyike volt annak a 30 embernek, akik az eredetileg idehurcolt 2000 francia ellenállóból túlélték a borzalmakat. Túlélését a Belső Fénynek tulajdoní­totta – amit megfeleltetett az örömnek, és amiből egy kifogyhatatlan forrást fedezett fel saját magában, miközben összeomlott körülötte a megszokott világ. Ez rí­mel arra, amit Aquinói Tamás mondott: „az öröm az ember legnemesebb cselekedete.” (Ez az í­rásom a Pendulum blogon jelent meg: https://pendulum.444.hu/2023/03/23/jacques-lusseyran-es-a-belso-feny )

„Az ember nem élhet az élet délutánján az élet reggelének programja szerint; hiszen ami nagyszerű volt reggel, estére már elveszí­theti fontosságát, és ami reggel igaz volt, az estére hazugsággá válhat,” idézi Carl Gustav Jung pszichológust Richard Rohr ferences szerzetes, aki a minap töltötte be 80. életévét. Rohr egyike a kortárs katolikus gondolkodás egyik legnagyszerűbb és legszabadabb szellemeinek – még azoknak is érdemes rá odafigyelni, akik egyébként (joggal) gyanakvással viseltetnek az egyház mint intézményrendszer iránt. Rohr szerint az életnek két fele van: és nem feltétlenül az életkortól függ, hogy melyikben vagyunk éppen. Hogy befelé vagy kifelé ballagunk az életben, ahogy Pilinszky fogalmazott. Sokkal inkább egyfajta spirituális ráébredéstől az életünk korlátozottságára – és egyben végtelenségére. Életünk reggelén az köti le a figyelmünket, hogy Valakivé váljunk. Hogy valaki mássé, mint akik vagyunk. Ahogy Jung találóan megjegyezi: a világ kérdezi, hogy kik vagyunk, és mi nem tudjuk megválaszolni ezt a kérdést – ezért a világ válaszolja meg helyettünk. A reggel igazságai nem hazugságok – csak éppen korlátozott igazságok. Életünk estéjén viszont már nem a Valakivé válás projektjében utazunk. Rájövünk, hogy nem tudunk örökre berendezkedni ebben az életben. És hogy a ragaszkodásunk ehhez a rögeszméhez boldogtalanná tesz bennünket. Az esti igazság: a világ megismerésénél fontosabb önmagunk megismerése. „Aki meg is ismeri a mindenséget, ha önmagában hiányt szenved, mindenben hiányt szenved,” mondja Jézus az apokrif Tamás Evangéliumában. Felismerjük, hogy átutazók vagyunk – az egónk tiltakozása ellenére is. „Az emberi ego bármit inkább választ, mint a zuhanást, a változást, a halált. Az ego azon részed, ami a status quo-t imádja – még akkor is, ha nem működik. Ragaszkodik múlthoz, jelenhez, és retteg a jövőtől,” í­rja Rohr. Rájövünk, hogy az Út, amiről azt hittük, hogy egyenesen előre, felfelé vezet, és az úton egyre jobban birtokoljuk, ellenőrizzük majd a világot – valójában befelé vezet a leginkább. Befelé zuhanunk, a valódi önmagunkba. „Nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe,” í­rta Pilinszky, mintegy megelőlegezve Rohr egyik könyvének esszenciáját. Boldog születésnapot, Richard Rohr, hálás vagyok, hogy utat mutatsz nekünk!

Elgondolkodtam ma, hogy mi is az a kovász, ami összetartja a hosszútávú párkapcsolatokat. „A szerelem” – válaszolhatják sokan. De a szerelem, amennyiben egy érzésként, egy intenzí­v vonzalomként fogjuk fel – kevés ehhez. Láthattunk már elég Szenvedélyes Szerelmet szétforgácsolódni a hétköznapok szürkeségében és taposómalmában. Mí­g eljut odáig a kapcsolat, hogy egyik fél sem tételez már fel jószándékot a másikról, és minden apró félreértés hatalmas konfliktusokat triggerel. Mindkét fél a saját sértettségét dagasztja, ezek gyökere pedig többnyire a gyermekkorba nyúlik – végül valójában egyik fél sem a jelenre reagál. Hanem két, a múltból itt ragadt megalázott, sérült, magára hagyott kisfiú/kislány fröcsköli egymásra a fájdalmát. Többre van szükség. Tudni kell meghallgatni a másikat. Tudni kell minőségi időt, figyelmet adni. Tudni kell elengedni a személyes sértettségünket. Érzelmileg hozzáférhetőnek lenni, amikor szüksége van ránk. És távolságot, teret adni, amikor nincs. Bonyolult egyensúly. Ezt persze időről-időre elszúrjuk. Soha nem lehetünk tökéletesek. De ami a legfontosabb: képes vagy-e még hosszú évek múltán is kedvességet adni a társadnak, minden különösebb ok, alkalom nélkül? Kedvesen szólni hozzá. Megdicsérni valami semmiségért. Meglepni valamivel, csak hogy mosolyt csalj az arcára. Megsimogatni, megölelni. És főként: képes vagy-e hálásnak lenni ugyanezért – hálásnak lenni a puszta jelenlétéért? (notes to myself)

Vajon valaha is meg lehet igazán ismerni egy másik embert? „Amit a másik emberről tudunk, az csak az emléke azoknak a pillanatoknak, amikor ismertük őket, és azóta változhattak,” í­rja T. S. Eliot. Azt hiszed, ismersz valakit, és akár még hosszú évek múltán is meg tud lepni valamivel. Kellemesen vagy kellemetlenül. Beskatulyáztál valakit, jó vagy rossz szerepbe – aztán rácáfol a skatulyára. Vannak emberek, akikből a nehézségek kihozzák a legrosszabbat – de vannak, akikből a legjobbat. Ugyanaz az ember reggel tehet valami önzetlen jótéteményt – és este elkövethet egy önző gonosztettet. Ahogy Tolsztoj is megí­rta: az ember ritkán jó vagy rossz. Inkább olyan, mint a folyó. Hol sebes és mély a folyása, tiszta a vize, hol sekélyes és lomha a folyása, és koszos a vize. Vajon megismerhetsz-e valaha igazán egy embert? Nem tudom. De vajon egyáltalán megismerheted-e igazán önmagadat? Mindannyian más emberek vagyunk, minden egyes pillanatban újrateremtjük magunkat. Hiába ragaszkodunk az illúzióhoz, hogy van egy állandó és szilárd énünk: valójában minél jobban próbáljuk megragadni a maga különállóságában és egyediségében, annál inkább kicsúszik a kezünkből. És mégis: valami van az illúziók fátyla mögött, túl azokon a történeteken, amiket magunkról és másokról mondunk, túl a magunkra és másokra aggatott maszkokon, szerepeken, identitásokon. Valami, ami összeköt bennünket. Egy közös tudat ví­ztükre, egy közös valóság óceánja. Amiben látod saját magadat megcsillanni néha, röpke pillanatokig, amí­g fellebben a függöny – egy másik ember szemében. (notes to myself) Kép: Laura Makabrescu

„Az emberek nem tettetik magukat depressziósnak – boldognak tettetik magukat.” Milyen igaz. Hányszor látjuk magunk körül a mosolygó depresszió megannyi jelét. Milyen sokan voltunk már ott. Amikor a sekélyes és mérgező pozitivitás álarcában járkáltunk. A felszí­n mosolygása mögött pedig ott üvölt némán a fájdalom, mint Munch festményének sikolya. A fájdalom, amitől rettegünk – amit nem akarunk, nem tudunk megélni. Még magunkkal is nagyon jól el tudjuk hitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezernyi trükköt alkalmaz erre az elménk: álvalóságokat épí­tünk fel netflix sorozatokból, bódí­tó szerek generálta mesterséges mennyországokból. Szinte hősnek tekintjük magunkat, ha eltemetjük a fájdalmat munkába, közösségi médiába, nyugtatókba és rosszul működő emberi kapcsolatok végtelen játszmáiba. Ki mibe. Periodikusan ismétlődően pedig, amikor a hétköznapi életünket elviselhetetlenül nyomorúságosnak és klausztrofóbnak érezzük, hirtelen felindulásból nyaralások, bulizás, drogok, szex orgiáiba fojtjuk. Ki-ki vérmérséklete szerint. Csak hogy még érezzük, hogy élünk – hogy még kellünk erre a világra. Ami után persze még nyomorultabbul érezzük magunkat. Mindegy, csak ne kelljen szembesülni a fájdalommal ott a középpontban. Ócska kabarészí­nházként játszuk el újra és újra ugyanazoknak a melodrámáknak az önsajnálatból és önutálatból szőtt felvonásait. Keserű szarkazmust és humort emelve magunk elé, mint védőpajzsot. És amikor az összes trükkünk elfogyott, ott álunk, mint egy megszégyenült, kiöregedett bűvész a szí­npadon a reflektorfényben. Pőrén, megfosztva illúzióinktól. És akkor, leginkább akkor van szükségünk arra, hogy legyen körülöttünk valaki, aki nem kárörvendéssel, nem hibáztatással és í­télkezően – hanem szeretettel és együttérzően a vállunkra teszi a kezét: „Jó ember vagy. Szerethető vagy.” (gondolatok Máté Gábor cikke kapcsán: https://drogriporter.444.hu/2023/03/18/mate-gabor-harry-hercegrol-traumarol-es-terapiarol)

Máté Gábor, a kanadai orvos és í­ró megrendí­tő í­rása azokról a gondolatokról, amiket a Harry herceggel folytatott nyilvános beszélgetése indí­tott el benne félelemről, fájdalomról és gyógyulásról. Publicisztikáját magyar fordí­tásban, az ő személyes engedélyével utánközöljük. „Mielőtt megkezdtem a terápiát, mintha egy buborékban éltem volna,” mondta nekem Harry, Sussex Hercege, mielőtt elkezdtük a nemrég online, élőben közvetí­tett beszélgetésünket. A buborékból való kitörés egy olyan metafora, ami a felszabadulás érzését hordozza, meghí­vást egy gazdagabb és hitelesebb életre. Ugyanakkor van egy félelmetes oldala is: még ha el is zár minket a valóságtól, ez a pszichés buborék egyben egy biztonságos kapszulát is jelent számunkra ahhoz, hogy elkerüljük a gyász és fájdalom egész tárházát, amit az élet számunkra tartogat. A bennünk rejlő érzésektől való rettegés sok embert megakadályoz abban, hogy a saját traumájával szembesüljön. Félnek attól, hogy egy terápiás folyamat során egy olyan érzelmi vihar szabadulhat el, amit aztán képtelenek lesznek kezelni. Ha úgy tetszik, attól félnek, hogy kiszabadul a félelem szelleme a palackból, amit soha nem lehet többé visszatuszkolni oda. Én magam is szembesültem ezzel a problémával a saját életemben. A negyvenes éveim közepén, mint képzett és keresett orvos, elmondhattam magamról, hogy a társadalmi elvárások szempontjból az életem egy sikertörténet. Megbecsült, elkötelezett és jelentésteli munkát végeztem. Biztos egzisztenciával rendelkeztem. Családapaként gyermeket neveltem. De belül? Íme egy naplórészlet azokból az évekből: „Nincs energiám az élethez. Az elmúlt két hónapban minden egyes hétvégémet enervált, passzí­v, demoralizált állapotban töltöttem…” Ekkor, a depresszió szorí­tásában, fordultam először a terápia felé. A kifinomult megküzdési mechanizmusok, amelyekkel saját magam elől menekültem, egyre kevésbé működtek. Nem működött már a saját fontosságom tudata, amit mások rólam alkotott pozití­v értékeléséből merí­tettem. Sem az, hogy a házasságomból próbáltam kivonni azt az önbecsülést és elfogadást, amit saját magamtól megtagadtam. És nem működtek az addiktí­v viselkedésmódok sem, amelyekkel a saját belső kényelmetlenségem elől menekültem. Magyarul az önvizsgálat nélküli életből fakadó fájdalom végül súlyosabbnak bizonyult, mint a félelem attól, ami az öntudatosabbá válás során a felszí­nre kerülhet. A legtöbb ember, akivel találkoztam, a gyötrelem miatt döntött a terápia mellett. Sokan csupán akkor kezdjük el keresni az igazságot, amikor már rájöttünk, hogy nem keresni jóval többe kerül. Aiszkhüllosz, a görög drámaí­ró pontosan ezt fogalmazta meg és adta a kórus szájába: „[Zeusz] mindenekfölött okos, bölcsességre ő vezet, embereknek ily szabályt ad: ki szenved, az tanul.” (ford. Devecseri Gábor) Az ember rájön, hogy az életét uraló érzelmi és viselkedésminták szenvedést szülnek, eredjenek akár megvalósí­tatlan célokból, párkapcsolati nehézségekből, elidegenedésből vagy a hiteles önbecsülés hiányából. Esetleg jelenjenek meg testi-lelki betegségekben. Valójában az, amit betegségnek hí­vunk, gyakran ébresztőóraként működik, vészjelzést ad, hogy rossz irányba tartunk. De vajon honnan erednek a rosszul működő érzelmi és viselkedésmintáink? A traumából. Ennek elismerése nem jelenti azt, hogy az áldozat szerepében tetszelgünk. Sem pedig azt, hogy mást hibáztatunk a gondjainkért. Én legalábbis sem saját magamra, sem másokra nem tekintek í­gy. Éppen ellenkezőleg, a trauma felismerésében megerősí­tést találhatunk. Ahogy a trauma elismert szakértője, Bessel van der Kolk pszichiáter mondta nekem egyszer, „amí­g valaki nem vizsgálja önmagát, addig teljesen ki van szolgáltatva annak, ahogyan az agya át van huzalozva. De amint tudatosí­tod, hogy van választásod, élhetsz is ezekkel a választásokkal.” A trauma szó szerint sebet jelent – az eredeti görög szó jelentése ez. Gyógyulatlan érzelmi sebek ezek, amelyek károsí­tják képességünket, hogy eredményesen kerüljünk kölcsönhatásba a világgal. Nyers formában a trauma olyan reakciókat indí­that be, amelyeknek sokkal több köze van ahhoz, ami a múltban történt velünk, mintsem a jelenhez. Egyfajta kemény, rugalmatlan és élettelen var képződik a seb felszí­nén, ami érzéketlenné tesz bennünket. Ha elfogadjuk, hogy sérültek vagyunk, az lehetőséget – és felelősséget – kí­nál nekünk a gyógyulásra. És képesek vagyunk a gyógyulásra, amennyiben megfelelő támogatást, kalauzolást és jóindulatot kapunk. Tudatosság nélkül a tudattalan sérüléseink irányí­tják az életünket – és az, ahogyan próbálunk hozzájuk igazodni. Sok szempontból úgy élünk, mint valami báb, amit egy láthatatlan bábjátékos irányí­t a tudatalattiból. „Amí­g a tudattalant tudatossá nem teszed, addig irányí­tani fogja az életetedet és ezt sorsnak fogod hí­vni,” í­rta Carl Jung, a modern pszichológia egyik atyja. Vajon mire tehetünk szert a tudatosí­tás által? Először is, az önkorlátozó hiedelmektől való szabadságra. Ez az a buborék, amit át kell törnünk. Sok ember fejében ott van egy belső hang, ami mindig bí­rálja és mindig í­télkezik fölötte. Egy hang, ami mindig szégyent kelt benne, amikor csak megszólal. Amí­g nem értjük meg ennek a hangnak a traumatikus eredetét, addig uralni fogja a valóságról alkotott képünket, és szétrombolja az önbecsülésünket. Ha megértjük az eredetét, akkor közös nevezőre juthatunk, mi több, békét köthetünk vele. Hiszen az érzelmi sérülésünkhöz való alkalmazkodásunk hangja ez. A kisgyermekek természetüktől fogva nárcisztikusak. Nem patológikus vagy pejoratí­v értelemben, hanem abban, hogy mindent a lelkükre vesznek. Minden róluk szól, segí­tség és megértés nélkül. Nem csak egyszerűen magukba szí­vják a szüleik szenvedését, de egyben saját magukat hibáztatják érte. Ez történik például a házassági konfliktusok esetén – a szülők szándékaitól függetlenül. (Az embernek akár egy királyi család is az eszébe juthat erről.) A kisgyerek a saját hibájának tudja be, ha abuzálják vagy szigorúan megbüntetik. Esetleg nem annak látják, aki, és nem kap megértést. És az önostorzó í­télkezés az egyik következménye ennek. A hiedelem, hogy valami baj van velünk, könnyebben elviselhető számukra, mint az a tudat, hogy a szüleink esetleg nem képesek elfogadni vagy látni bennünket. Hiszen ha az én „hibám”, akkor talán változtathatok rajta, és rendbehozhatom. Így akár egy munkamániás orvossá válhatok felnőttként, hogy bebizonyí­tsam az értékemet a világnak, továbbadva a traumámat a gyermekeimnek. Az egyik legjobb érv amellett, hogy terápiára járjunk, nem más, mint hogy meg akarjuk törni a traumák generációról generációra való átadásának láncát. A trauma senkinek sem a hibája, mint ahogy azt Mark Volynn bestseller könyvének cí­me is megfogalmazza: „Nem veled kezdődött” (It didn’t start with you). Ugyanakkor veled érhet véget, amennyiben saját tudatosságodat fejleszted. „Mint apa, óriási felelősséget érzek aziránt, hogy felnőtt emberként ne adjam át a saját gyermekkoromban szerzett traumáimat és a negatí­v élményeimet a saját gyerekeimnek – és ez az én munkám,” jelentette ki nekem Harry. „Ez azt jelenti, hogy a hétköznapi viselkedésemet, létezésemben tudatossá teszem a reakcióimat mindkét gyermekek irányában.” Mind szakemberként megtanultam, mind személyesen is megéltem, hogy az önismeret megvilágí­thatja az életben előttünk álló akadályokat. A korral együtt nem csak öregedhetünk, de képesek vagyunk érzelmileg érettebbé is válni. És ahogy ezt tesszük, sok tehertől megszabadulhatunk. „Annyira idősebb voltam fiatalon/és annyira fiatalabb vagyok most,” énekelte Bob Dylan. Bizonyára nem azt értette ez alatt, hogy idősebb korára fiatalabbá vagy éretlenebbé vált. Hanem azt, hogy nagyobb belátást, a spontenaitásra való nagyobb képességet, nagyobb játékosságot és a gyarapodásra való képességet szerzett. Az ember képes arra, hogy hiteles önértékelésre tegyen szert, ami nem mások elvárásain és elismerésén alapul, hanem a hiteles ön-elfogadáson. A hibákkal és mindennel együtt. Ez persze egyfajta szomorúsággal is együttjárhat. Hiszen el kell engednünk azt, akiről azt képzeltük, hogy mi vagyunk, pedig valójában csak a világ akarta, hogy azzá váljunk. Senki sem hozhatja meg a döntést a másik ember helyett a terápiával kapcsolatban. És sajnos nagyon sok ember még akkor sem képes rá, ha szeretne, hiszen nem engedheti meg magának. Sajnos elmúltak azok az idők, amikor az egészségügyi ellátórendszerek még elismerték a pszichológiai ellátás fontosságát és biztosí­tották az ahhoz való hozzáférést. Az elfoglalt szakemberek gyakran még akkor sem képesek segí­teni, ha egyébként belátják a szükségességét és elismerik a fontosságát. Szinte adottnak tekintjük, hogy az őszinte önvizsgálat felszí­nre hozhatja az elfojtott fájdalmat. Mégis, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon melyik fájdalommal szeretnénk inkább együttélni? A tudattalan életünkben rejlő fájdalommal, ami a saját sérülésünk elől való menekülésből fakad? Vagy az igazság megismerésének felszabadí­tó fájdalmával, ami szétszakí­tja a buborékot, ami elzárt minket és korlátozta a lehetőségeinket? Azoknak, akik még mindig rettegnek az önvizsgálattól, a tanácsom a következő. Már túl vagy a legrosszabb részén. Amikor először szembesültél ezzel az agóniával, akkor még túl fiatal voltál, túl kiszolgáltatott és tehetetlen. Bizton bí­zhatsz abban, hogy ez soha nem fog előfordulni többé. Amitől félsz, az nem a jövő, hanem a múlt. És ezúttal kérhetsz segí­tséget. Az eredeti cikk: https://www.thestar.com/life/2023/03/15/gabor-mat-discussed-trauma-and-therapy-with-prince-harry-heres-why-he-says-most-of-us-dont-seek-help.html Ha fontosnak tartod, hogy Máté Gábor szemlélete idehaza is meggyökeresedjen a traumákkal, függőségekkel és gyógyulással kapcsolatban, akkor kérünk, támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/

Idrisz Shah afgán szúfi taní­tótól származik a történet a dervisről, aki olyan bölcs volt és olyan nagy közszeretetnek örvendett, hogy ahányszor csak leült a kedvelt kávéházában (a kávéivás szokásának elterjesztésében szerepet játszottak a vándor dervisek), rögtön taní­tványok és rajongók gyűltek köré. Bár alázatos és szelí­d lélek volt, aki nem kiáltotta ki magát valami speciális embernek, ez még inkább hozzájárult népszerűségéhez az útkeresők körében. A dervist az élet különféle kérdéseiről kérdezték. A leggyakoribb kérdés, amit kapott: „Miként váltál ilyen szent emberré, és hogyan tudnánk eljutni mi is odáig?” Erre a kérdésre mindig egyszerűen csak annyit felelt. „Amit tudok, az mind benne van a Koránban.” Egyszer aztán egy meglehetősen arrogáns emberrel találkozott, aki kihí­vást intézett vele szemben. „Nos, akkor mi is van a Koránban?” – kérdezte gúnyosan. A dervis kedvesen nézett rá. „A Koránban két préselt virág van és egy levél a barátomtól, Abdullahtól” – felelte, a hallgatóság elképedésére. Az ősi í­rásokból az ember sokat tanulhat. De ha amit tanult, papí­rszagú igazság marad, nem ér semmit. A szí­nes, í­zes, illatos igazságok – a Megélt Igazságok – gyakran különös formát öltenek: megnyilvánulhatnak egy virág szirmán keresztül, amit az elme különös jelentéssel ruház fel, amin keresztül valami fontos megértéshez jut el. Az ember a legsúlyosabb sérüléseket az emberi kapcsolatokban szerzi – és az emberi kapcsolatokon keresztül szerzi a legfontosabb kinyilatkozásokat, gyógyí­tó élményeket is. „A betű öl, a szellem éltet,” í­rta Órigenész, az alexandriai keresztény platonista bölcs. (notes to myself)