Valamikor régen az ősi Indiában élt egy ifjú, Nacsikétasz. Az atyja gazdag ember volt, aki élete végén a papok, a brahminok tanácsára elhatározta, hogy szétosztja minden vagyonát, hogy ezzel biztosí­tsa a lelki üdvét. A fia azonban látta, hogy az apja csak az öreg, meddő marhákat adományozta el, és kérdőre vonta: „Ha mindenedet eladogatod, akkor engem vajon kinek ajánlasz fel, atyám?” Az apát elöntötte a dühös indulat, és í­gy válaszolt: „Téged egyenesen a halál istenének, Jamának adlak!” Nacsikétasz apja szavait úgy tekintette, mint az isteni akarat megnyilvánulását, í­gy elvonult a vadonba, hogy megkeresse a halált. Amikor eljutott a halál birodalmába, Jama éppen nem volt ott. Három napot kellett rá várnia. Amikor végül Jama megérkezett, igen csodálkozott az ifjún, hiszen a legtöbb ember menekült előle, nemhogy napokat várjon rá étlen-szomjan. Tisztelete jeléül felajánlotta neki, hogy megvendégeli és teljesí­ti három kí­vánságát. Nacsikétasz első kí­vánsága az volt, hogy nyerje el atyja megbocsátását, aki ugyanazzal az örömmel tekintsen rá, mint azon a napon, amikor megszületett. A halál istene bólintott: legyen kí­vánságod szerint. A fiú második kí­vánsága az volt, hogy az isten taní­tsa meg neki a tűz misztériumát. Jama ismét bólintott, és megtaní­totta a tűzszertartásra, ami az ember szellemét megtisztí­tja és felemeli az égig. Nacsikétasz harmadik kí­vánsága az volt, hogy az isten taní­tsa meg arra, mi az, ami halhatatlan és ami túléli az emberi test halálát. Az isten erre már vonakodni kezdett: ezen a kérdésen még az istenek is vitáznak, Nacsikétasz, inkább válassz valami mást. Mit kí­vnánsz, hatalmat, vagyont, hárfás lányokat, akik mindenhová kí­sérnek? Bármilyen vágyadat kielégí­tem! Nacsikétasz azonban visszakérdezett: ezek vajon, ó, halál istene, túlélik a halált? Valóban nem, ezek mind múlandók, ismerte el Jama. Akkor nekem ezek nem kellenek, taní­ts meg inkább arra, ami halhatatlan, felelte Nacsikétasz. Jama erre elmosolyodott, és í­gy szólt: valóban bölcs vagy te, Nacsikétasz, hiszen azt keresed, ami állandó, és nem ragaszkodsz ahhoz, ami múlandó. Az isten ekkor egy tükröt adományozott neki, amiben felfedezheti a valódi énjét, amin nem vehet erőt a halál sem. Ez a mese a Katha Upanisád része, és a Kr.e. 9. században keletkezett. Nem kell hinni az istenekben és a védikus mí­toszokban sem ahhoz, hogy ez a történet szóljon hozzánk, szkeptikus, anyagias emberekhez is, most, a 21. században. Ha lefejtjük róla a mí­tikus, mesés elemeket, akkor sokat tanulhatunk belőle az életről és a halálról. És főként saját magunkról – hiszen ez a mese időtlenül szól azokhoz, akik önmagukat keresik. Értelmet és jelentést keresnek egy látszólag értelmetlen és jelentés nélküli univerzumban. A legelső, nulladik lépés ahhoz, hogy megtaláld az életed értelmét, először szembe kell nézned a halállal. Le kell ülnöd vele teázni, mint Nacsikétasz. Meg kell tanulnod őszintén, tagadás, rettegés és pánik nélkül szembenézi a ténnyel, hogy minden múlandó – te is az vagy. Nem tudsz állandóan berendezkedni ebben az életben. Minden, amit megszerzel, amit birtokolsz, amit ellenőrzöl, előbb-utóbb kicsúszik a kezeid közül. „Ha szembenéztünk a halálunkkal és a magányunkkal, akkor nem félünk élni, és az élet kivirágzik a lábaink előtt,” í­rja Jack Kornfield. A történet szerint ezután három dologra van szükségünk ahhoz, hogy felfedezzük életünk értelmét. Először is megbocsátásra: arra, hogy letegyük a terhet, amit cipelünk a múltból. Feldolgozzuk a traumákat, amelyek visszahúznak és bebörtönöznek a múltba. Nem hagyják, hogy jelen legyünk a mostban. Nem csak mások bocsánatát kell elnyernünk. Magunknak is meg kell bocsátanunk. El kell engednünk a szégyent, ami belülről mardos és amihez ragaszkodunk. Másodszor, meg kell találnunk a tüzet – a mi belső tüzünket. Nem elég letennünk a terhet, nem elég megszabadulnunk az önpusztí­tó szenvedélyektől, de kí­váncsi, épí­tő, együttérző szenvedéllyel kell élnünk az életünket. Nem másokon átgázolva, hanem egymást támogatva. Végül, bele kell néznünk a tükörbe: meg kell keresnünk saját magunkat. „Ki vagyok én?” Gondolatok, érzések, történetek: amikkel azonosí­tom magam: ezek tényleg én vagyok? Vajon nem én teremtem-e saját magamat, minden egyes pillanatban? És vajon ha í­gy van, akkor ezen túl nincs-e egy olyan tudat, ami végtelen és szabad?

A 4. század, a későantikvitás kora, sok szempontból hasonló korszak volt, mint a miénk. Egy kozmopolita világ, tele mindenféle szorongásokkal, ahol az emberek elégedetlenek voltak a régi világgal, a régi hitekkel, a régi életmódokkal, és próbáltak kitörni onnan. Egyesek úgy, hogy utaztak, és más, egzotikus vidékekre eljutva szedegették össze a bölcsesség szétszórt kincseit. Közéjük tartozott Szerapion is, az egyiptomi szerzetes, aki egészen Rómáig elzarándokolt. Rómában aztán hí­rét vette, hogy él ott egy remete asszony, aki egész nap a kis szobájában ül. Szerapion, a nagy utazó, szkeptikus volt az ilyen otthonülő életformával szemben. Úgy döntött, meglátogatja az asszonyt. „Miért ülsz itt naphosszat?” – kérdezte tőle. „Én nem ülök, én utazom,” felelte az asszony. Sok barátom, ismerősöm van, akik a nagy utazások és tervezgetések bűvkörében élnek. De vajon valóban utaznak, vagy csak a helyüket, a környezetüket változtatják meg? Az igazi utazás az, amikor mi magunk változunk – visszatérünk a forráshoz. Az utazásnak akkor van értelme, ha nem csak kifelé, de egyben befelé is vezet. És ehhez nem mindig van értelme messzire menni. Saját magad elől nem menekülhetsz el. Ha nem érzed jól magad itt, a hétköznapokban, akkor arra nem orvosság, hogy kiveszel szabadságot és elutazol valami egzotikus helyre. A szorongás ott is utitársad marad. Ideáig-óráig persze hat a dopamin, a különleges környezet, de hazaérve gyakran fokozott erővel tör elő a nihil. Nincs szánalmasabb és szomorúbb, mint amikor saját magunk elől menekülünk. Tele van a közösségi média a görcsös igyekezettel, hogy az emberek elhitessék még magukkal is, hogy hú de nagyon kikapcsolódnak éppen, vagy hogy a boldogságukhoz csak az kéne, hogy valami trópusi tengerparton süttessék a hasukat. Hogy a kozmosz visszaigazolja: elég lenne környezetet változtatni a boldogsághoz. Pedig nem az. Erre rí­mel a perzsa költő és szúfi misztikus, Háfiz mondása is a képen. Gyakran éppen akkor van értelme a leginkább egy helyben maradni és befelé fordulni, amikor annyira befordultunk, hogy legszí­vesebben itthagynánk mindent. Én még nem tudnék három napig mozdulatlanul ülni, mint Háfiz. De minden nap próbálok időt szánni rá. Szerencsés vagyok, hogy a munkám miatt bejártam a világot. De ettől nem lettem bölcsebb. Nem lett jobb az életem, hogy tele vagyok emlékekkel trópusi tengerpartokról, nyüzsgő nagyvárosokról, hósipkás hegyekről és homokdűnés sivatagokról. A legnagyobb utazás mindig befelé vezet. (notes to myself)

William James amerikai vallástudós í­rta, hogy semmi sem tompí­tja el jobban az ember spirituális öntudatát, mint a szüntelen lázas rohanás, amelyben azt érezzük, hogy mindig valami mást kell csinálnunk. Nézz magadba: vajon egy napodnak mekkora részét teszi ki, hogy valami problémát meg kell oldanod, valamit el kell intézned? És vajon mekkora részét teszi ki az, hogy – létezel. Mindenféle kapálózás, kontrollálási kényszer nélkül: csak vagy. És ha az egész életedet nézed, akkor is hasonló a helyzet. Pedig ha valaki megkérdezne, hogy miért is érdemes élni, ha kiderülne, hogy holnap meghalsz, és visszanéznél az életedre: akkor nem biztos, hogy elégedett lennél vele, ugye? Dehát szükségünk van erre, hogy túléljünk, hogy megéljünk, nem süttethetem a hasam egész nap – sóhajthatsz fel erre. És valóban, az evolúció során nem véletlenül alakult ki az, amit Aldous Huxley az „agyi csökkentőszelepnek” nevez. A túlélőagyunk: a Nagy Ellenőr, ami a tudatunkat a túlélésre fókuszálja. Az életünk legnagyobb részében a túlélőagyunk irányí­t. Veszélyeket azonosí­t, lehetőségeket latolgat, hibákat hárí­t el. Ez azokban az évmilliókban alakult í­gy, amí­g életünk rövid volt, viharos, és szinte folyamatos életveszélyben telt. Szükségünk volt erre az éberségre, hogy elugorjunk a kí­gyó vagy a leopárd elől. Szükségünk volt a gyanakvásra és ellenségességre, hogy a másik embercsoporttal szemben a miénk éljen túl. Szükségünk volt a versengésre és agresszióra, hogy a mi génjeinket tudjuk továbbadni. Valamilyen szinten szükségünk van ma is. De jóval kevésbé, mint gondoljuk. Túlhasználjuk a túlélőagyunkat, miközben lemaradunk az életről. A túlélőagyunk gyakran csapdába csal bennünket a maga kontrollálási kényszerével, és kiégünk. Ami a túlélést szolgálja, az folyamatosan bekapcsolva önpusztí­tóvá válik. És mi magunk sem elégszünk már meg a puszta túléléssel. Élni szeretnénk. És minél tudatosabbak vagyunk, annál jobban szenvedünk ettől. A Huxley által felvázolt „csökkentőszelep” beszűkí­ti azt is, amit a valóságból érzékelünk. Megszűrjük, hogy mi a fontos, és mi nem az. Amit hétköznapi, vagy „józan” tudatállapotnak nevezünk, az a valóságnak túlélőagyunkon keresztül leszűrt változata. Kultúránkban ez „a” valóság – ami ettől eltér, az „hallucináció”, „illúzió”. Torz, hamis. Esetleg egyenesen veszélyes. Pedig gyermekkorban ez még nincs í­gy. A gyermeki elme a valóságot jóval szélesebb szelepen keresztül fogja fel. Rácsodálkozik minden jelenségre, az újdonság erejével. Minden varázslatos, a világ tele van titokkal, felfedezéssel, játékossággal. A gyermek őszinte, előí­téletmentes kí­váncsisággal szemléli a valóságot – és ezt a képességet fokozatosan veszí­tjük el. Az ún. tanulás és nevelés folyamata során az elménk megtanulja szűrni a valóságot, kialakul a tudati csökkentőszelep. És ez részben jó: hiszen képessé válunk önállóan túlélni. De közben egy csomó mindent elveszí­tünk, ami képessé tett minket élni. A valóságnak annyi szí­nét, illatát, árnyalatát, borzongató szépségét és varázslatos újdonságát elveszí­tjük. És közben elfelejtjük azt is, hogy kik vagyunk: szabadságra, felfedezésre, és nem félelemre rendelt lények. Mondogatjuk a túlélés szürke, monoton litániáit, átadjuk az irányí­tást a Nagy Ellenőrnek, és mindent kontrollálni akarunk. Aztán az ember, jó esetben, eljut egy újabb szintre. Elérkezik egy keresztúthoz, ahol ráébred, hogy a Nagy Ellenőr félrevezette. Nem lesz boldogabb, nem lesz jobb ember attól, hogy folyamatosan mindig mást akar, mint ami van. Nem tud mindent kontrollálni, és ez nem az ő hibája, nem is a világ hibája – hanem kozmikus törvényszerűség. Rádöbben, hogy milyen keveset is lát, érez a valóságból, milyen kevéssé van is jelen a mostban. Sziszifusz szünetet tart – és ebben a szünetben megfogan a szabadság. Hiszen ez a felismerés már önmagában is felszabadí­tó: amit megtanultunk a valóság szűréséről, abból most elkezdünk kitanulni (unlearn). Elkezdjük szűrni a szűrést, kontrollálni az ellenőrt, tudatossá tenni a vak automatizmusokat. Rájössz, hogy mekkora nagy hazugság, hogy mindig mindenkinek folyamatos kényszeres rohanásban, tülekedésben kell leélnie az életét. Hogy mekkora tévhit, hogy attól lesz jobb az egész emberiségnek, hogy állandóan versengünk. És mennyivel jobb lenne mindannyiunknak, ha képesek lennénk szünetet tartani – lecsendesedni, és megélegedni azzal, ami van. Nem egyszerű. A környezet, a közösség, az egész rendszer úgy van összerakva, hogy folyamatosan akadályozzon és hátráltasson minket. Tele vagyunk szorongással a jövő miatt, felelősek vagyunk másokért, gyerek, társ, szülő. Határidők, törlesztőrészletek, munkahelyi feladatok, családi krí­zisek nyomasztanak. Eltemetett fájdalmak, szégyenek követelik, hogy kiengedjük őket a sí­rjukból, ahová a múltban száműztük őket. Néha legszí­vesebben bekucorodnánk a sarokba magzatpózban, és kizárnánk az egész tülekedő, nyomakodó világot a maga „szüntelen lázas rohanásával”. De közben kinyí­lik a tudatunk, és mintha kiszabadulnánk a fürdőkádból az óceánba, a sötét garázsból a nyí­lt prérire, a pincéből a tágas kék égbe – körülöttünk minden életre kel. Minden él. Minden összefügg mindennel. A koponyánk ketrecében szűkölő ego, ahogy egykor elképzeltük magunkat, helyet ad egy főnixnek, ami saját lángjaival emészti fel – majd szüli újra magát. Tudod, hogy nem kell más. Itt és most mindened megvan. Az egész tökéletlen, elcseszett életeddel, az azt megkeserí­tő zsarnokocskákkal, az egész embertnyomorí­tó társadalmi rendszerrel együtt is a belélegzés és a kilélegzés közötti szünetben ott a végtelen szabadság. Szabad vagy. És ezt nem vehetik el tőled. Ha adnak neked valamit ezek az í­rások a Drogriporteren, kérlek, adj Te is valamit – támogasd a munkánkat: https://drogriporter.hu/tamogass/

Elvis Presley és családja. Kevés irigyeltebb pár volt a maga korában: gyönyörű, sikeres, fiatal emberek, csupa mosoly, csupa jókedv. Hí­rnév, gazdagság. Akkoriban talán kevesen gondolták, hogy az irigyelt külsőségek mögött mennyi szomorúság és szenvedés rejlik. És a kislányukra, Lisa Marie-re, aki nemrég halt meg 54 éves korában, milyen tragikus és rövid életpálya vár, akárcsak az apjára – és a fiára, aki 2020-ban lett öngyilkos. Sem az apa, sem a lánya, sem az unokája nem tudta feldolgozni a fájdalmat, a gyászt, a stresszt. És a hí­rnév, amit sokan áldásnak tartanak és irigyelnek, átoknak bizonyult: soha nem tudhatták, hogy ki az körülöttük, akit őszintén, hitelesen érdekel a sorsuk. Közben kifelé azt kellett mutatniuk, hogy egyben vannak. Funkcionálni kellett, amihez persze kézenfekvő megoldást jelentenek a drogok. Akár ébren kell maradni, akár aludni kell. „Jól vagyok.” Mosolygó fuldoklás. Az emberek többsége a drogfüggőséget a lecsúszottsággal, a lustasággal, a lúzerséggel párosí­tja. Pedig gyakran ambí­ciózus, törekvő, sikeres emberek válnak drogfüggővé. A siker álarca mögött rengeteg boldogtalan ember él. Az a sok mosolygós idilli családi fotó a közösségi médián kitakarja az ásí­tó ürességet, ami elnyeléssel fenyeget. Az emberek meglepődnének, ha tudnák, hogy azok az emberek, akiket irigyelnek, akiket csodálnak, akiket szupersikeres embereknek tartanak – milyen sokszor szorongó, boldogtalan emberek. És itt nem csak a celebekről meg a zenészekről, bohém művészekről stb. van szó. Hanem tudósokról, üzletemberekről, politikusokról, sportolókról is. Ezek a szép, sikeres, irigyelt emberek sokan küzdenek depresszióval, függőséggel, csak titkolják. És van elég pénzük, hogy ne kerüljenek az utcára vagy a börtönbe: inkább befekszenek valami divatos rehabba, eltűnnek pár hónapra. Ez persze a szegényebb családoknak nem adatik meg: az ő lányaik, fiaik töltik meg a hajléktalanszállókat és a börtönöket. Miközben az utcán kéregetnek, dí­lelnek, róluk alkotja meg az átlagember a „drogfüggő” sztereotí­piáját. El sem tudják képzelni, hogy a drogfüggő nem csak „csöves” lehet. Azt meg még kevésbé, hogy a lecsúszott drogfüggő csöves, aki az utcán kéreget, más körülmények közé születve akár egy irigyelt és sikeres ember lehetne, akit bálványoznának. Ha tetszenek az í­rások a Drogriporteren, támogasd a munkánk: https://drogriporter.hu/tamogass/

A drogfüggőség egyáltalán nem annyira „irracionális” viselkedés, mint amennyire sokan gondolják. Nem arról van ugyanis szó, hogy az emberi agyat teljesen elönti a vadállati szenvedély, ami kikapcsolja a magas szintű gondolkodást. Sokkal inkább az történik, hogy a magas szintű gondolatainkért felelős agyterületeinkre is hat a függőség – nem kikapcsolja, hanem eltérí­ti a racionalitást. Átrendezi a prioritási sorrendet, és a droggal kapcsolatos jutalmazó élmény elérése jóval fontosabb és jóval kézenfekvőbb döntésnek tűnik. Ahogy a pszichológusok mondják, megnő a szalienciája: jelentőségében kiemelkedik a többi inger közül. És közben az elme hihetetlenül körmönfont önbecsapó manipulációkkal tudja meggyőzni saját magát, hogy az adott helyzetben a döntése – racionális. Alátámasztható. Bár nem vagyunk tudatában, de az emberi civilizáció jelenleg éppúgy mutatja a függőség minden jellegzetes tünetét, mint egyéni szinten egy heroinfüggő. Hiszen hiába tudjuk, hogy a fosszilis energiahordozókra épülő gazdaságunk, és az attól függő életmódunk zsákutca, fenntarthatatlan, mégsem vagyunk képesek leállni. Szipolyozzuk mohón és telhetetlenül az olajat: a legújabb hí­rek szerint ha í­gy haladunk, akkor nemhogy 1,5C alatt, de 2,5C alatt sem lehet tartani a bolygó felmelegedését. A környezetvédő aktivisták, kutatók figyelmeztetéseit éppúgy elhessegetjük, mint ahogy egy alkoholista elhessegeti azt a kis belső kritikus hangot, ami arra figyelmezteti, hogy nem lesz jó vége, ha megint képszakadásig vedel. A figyelmeztető jelek eltéveszthetetlenek. A szokatlanul forró nyarak, meleg telek, a kaotikus időjárás, a fajok tömeges kihalása, a szárazságok és folyók kiszáradása, a gleccserek olvadása, a tengerszint emelkedése. Mint ahogyan egy alkoholfüggő esetében is ott vannak tönkrement emberi kapcsolatok, esetleg büntetőügyek, sérülések, betegségek, amelyek jelölik az útját. Mégis, játszmázunk tovább. Alkudozunk, hogy miként tudnánk mégis fenntartani az olajzabáló életformánkat. Nagyvállalati greenwashing-al nyugtatjuk meg a lelkiismeretünket. Megracionalizáljuk: „most húzós időszak van, majd ha kicsit nyugisabb lesz, akkor leállunk.” Ami a felépülést illeti, egyre inkább úgy látom, hogy mint ahogy a drogfüggőség esetében, az emberiség jelenlegi fosszilis energiahordozó-függősége kapcsán is holisztikus megközelí­tésre van szükség. A kí­nzó kollektí­v traumáink feldolgozatlansága, a valódi jelentés nélküli létezés üressége nagyban közrejátszik abban, hogy a rövid távú érzéki élménykielégí­tésre épülő materiális életformát fejlesztettünk ki. Nem merünk jelen lenni, nem merünk érezni – és egész reklám-iparágakat épí­tettünk ki arra, hogy folyamatosan menekülésre csábí­tsanak és belénk kódolják: nem vagy elég jó. Valami más kell, mint ami van. Ha nincs semmid, semmit nem érsz. Ahogy a drogfüggőség is mindig jóval többről szól, mint a drog – az emberiség jelenlegi olajfüggősége is jóval többről szól, mint az olaj. Úgy sejtem, hogy a transzormációnak is mélyebbnek kell lenni, mintsem egyszerűen lecserélni a benzinmotorokat elektromosokra, a hőerőműveket szélerőművekre. Ezek persze fontos ártalomcsökkentő megoldások lehetnek, nem akarom őket lebecsülni. De ez a jelenlegi válság több klí­maválságnál, túlmutat a gazdasági-politikai szinten. Nem élhetünk úgy, ahogy most – de nem is lehet visszatérni megkopott régi hitekhez, életmódokhoz, nem élhetünk már úgy, mint az ipari forradalom – a függőség – előtt. Újra kell értelmeznünk, mit jelent embernek lenni, anyagi és spirituális értelmben, a 21. században. Ez a feladatunk, nem is kevés.

Egyesek azt állí­tják, hogy egy világ választ el bennünket a más bőrszí­nű, más kultúrájú, más vallású emberektől. Ők „mások”, mint „mi”. És ami más, az fenyegetés. Meg kell tőle védenünk a saját „tisztaságunkat”, különállásunkat. De az igazság, amit az elkülönülés és bezárkózás eme hamis prófétái elhallgatnak, hogy valójában sokkal több közös van bennünk, mint amennyi elválaszt. És az igazi választóvonalak nem keresztény és nem keresztény, sötét és világos bőrű, ázsiai és európai ember között húzódnak. Hanem azok között, akik képesek nyitottságra, együttérzésre, és akik bezárják a szí­vüket és az elméjüket. Amikor két igazán együttérző és nyitott ember találkozik egymással, akkor a kultúra, a vallás, a bőrszí­n szerinti választófalak úgy omlanak le köztük, mintha soha nem is léteztek volna. Mert valami igazán mély, igazán benső szinten felismerik a közösséget: az emberi méltóság, a felebaráti szeretet közös nyelvét beszélik. Így még szavak nélkül is sokkal jobban megértik egymást, mint amennnyire a türelmetlenség és homogenitás szószólói valaha megérthetik őket. Ezen a képen két igazán nagy szellemi óriás találkozását láthatjátok: Martin Luther King, a fekete polgárjogi mozgalom vezetője, baptista tiszteletes és Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes találkozását. Hiába voltak két különböző világvallás képviselői, hiába nevelkedtek teljesen más kultúrkörben, hiába használtak eltérő teológiai nyelvet, fogalmakat: azonnal tudták, hogy közös az út, amit járnak. Amit Hanh mettának nevezett, azt MLK agapénak – de ugyanazt a szeretetet értették alatta. Hanh bódhiszattvának nevezte Kinget, King pedig szent embernek Hanh-t, akit jelölt a Nobel-békedí­jra is. Mindketten a nagyobb együttérzés, a nagyobb tudatosság, a nagyobb megértés felé vezették a közösségüket – a szanghájukat. Meggyőződésem, hogy amennyiben az emberiség el akarja kerülni, hogy visszasüllyedjen valamiféle sötét középkori technobarbarizmusba, akkor meg kell találnia az Egységet a különbözőségek, a törzsi ellenségeskedések mögött. Boldog Martin Luther King napot!

„Nem vicc: Lady Dömper taní­tani fog a ‘FreeSzFE’-n a Soros Egyetem épületében” – gúnyolódik a kormánypropaganda. És valóban, nem vicc. Az ismert transzvesztita előadóművész a CEU épületében tart egy előadást a FREE Egyetemen (ami egy szabadegyetem, tehát nem lesz a FREESZFE oktatója). Nem vicc, hogy az LMBTQ közösség egyik ismert alakját meghí­vják, hogy beszéljen arról, hogyan néz ki ma Magyarország az ő kisebbségi perspektí­vájából. Ellenben tudjátok mi a vicc? Az, hogy a kormányzat elüldözte Budapestről a Közép-Európai Egyetemet és bedarálta az SZFE-t, borzasztó kulturális károkat okozva ezzel az egész országnak. Vicc az is, hogy 2023-ban Magyarországon a kormány által kézivezérelt sajtóban folyamatosan megy a homo- és transzfób gyűlöletkeltés. Hogy a kormányzat tudatosan összemossa a pedofí­liát a homoszexualitással, és ezt még törvényben is rögzí­tették. Vicc, hogy befagyasztották az iskolákban a szexualitással és a drogfogyasztással kapcsolatos bármilyen szakmailag megalapozott, nem megbélyegző, értelmes edukáció és párbeszéd lehetőségét. A legnagyobb vicc az (bár borzasztó rossz vicc, amin inkább sí­runk, nem nevetünk), hogy Magyarországot megint olyan hellyé tették, ahol ki szót emel, bujhat, s rághatja szégyenében ökleit, miközben az ország jelentős része vigyorog egy rémes végzeten. Ez az oldal mindig is kiállt és ki is fog állni az üldözött, megbélyegzett kisebbségek mellett – hajrá Lady Dömper, hajrá FREESZFE!

Ram Dass í­rja, hogy ha az ember kisétál az erdőbe, nagyon sokféle fát talál. Az egyik erre a hajlik, a másik amarra. Az egyiknek egyenes a törzse, a másiknak ferde, az egyik sima kérgű, a másik göcsörtös. Az ember nem kezd el í­télkezni: „milyen természetellenes ez a fa!” Vicces is lenne, hiszen maga a természet ilyen. Göcsörtös, girbegurba, szabálytalan. Elcsodálkozhatunk rajta, hogy miért nőtt í­gy: vajon több vagy kevesebb fényt, ví­zt kapott, belecsapott a villám? Próbáljuk megmagyarázni. De elfogadjuk olyannak, amilyen. De amint emberek közé érünk, azonnal elveszí­tjük ezt az í­télkezés-mentes, kí­váncsi megközelí­tést. „Túl ilyen, túl olyan.” Az í­télkező elme bekapcsol. Elveszí­tjük érdeklődésünket, hogy miért és hogyan lett olyan egy ember, amilyen. Vannak közülünk, akik magként termékeny talajba hullanak, ahol sok éltető nedvet szí­vnak magukba és sütkéreznek a szeretet és gondoskodás fényében. Mások közülünk sziklás, meddő földbe kerülnek, ahol éltető nedvek hiányában sorvadoznak, más, nagy fák árnyékában. Már Kant is megmondta: „Olyan görbe fából, mint amilyenből az ember teremtve van, nemigen lehet egészen egyenest faragni.”

Borzasztó tragédia a megkéselt rendőr halála. Nem csoda, hogy sokkolta a közvéleményt. Mélyen együttérzek a hozzátartozók fájdalmával és gyászával. Közben az is elszomorí­t, hogy a „közösségi” média önjelölt népbí­róságai már összeültek. Mint mindig, most is mindent tudni, érteni vélnek. Nem fukarkodnak sem az egymást túllicitáló, különféle középkori kí­nzási és kivégzési ötletekkel, sem pedig a törvények szigorí­tásával kapcsolatos javaslataikkal. Egyesek a drogtörvényt szigorí­tanák. Mások azt szeretnék, ha a rendőrök bátrabban használnák a lőfegyvereiket. Nos, a biztonság és a rend iránti fokozott vágy az ilyen sokkoló események után természetesen érthető. Együtt tudok érezni a kommentelő kisemberrel is, aki tele van szorongással, és biztos fogodzó után kapkod. Csak az a baj, hogy a szenzáció elülte után többnyire nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Sőt, ahhoz sem, hogy egyáltalán jobban megértsük, hogy mi és miért történt. A büntetőeljárásban a jogi felelősséget vizsgálják, a médiában az erkölcsi felelősséget – de kevesen tesznek fel rendszerszintű kérdéseket. Mielőtt valaki félreértené: ezt nem azért í­rom, hogy felmentsek bárkit az erkölcsi felelősség alól! Felelnie kell a tetteiért. De ha valóban el akarjuk kerülni a hasonló tragédiákat a jövőben, akkor az indulatos vagdalkozás és bosszúvágy helyett többet használunk, ha először is próbáljuk megérteni: hogyan juthat el idáig, hogyan süllyedhet ilyen mélyre egy emberi lény? Egészen onnantól kezdve, hogy emberré cseperedik az anyja méhében. Bár ezzel kapcsolatos információ még nem látott napvilágot, egyáltalán nem lepne meg, ha az elkövető valamilyen új pszichoaktí­v szert használt volna. Mint ahogy az sem, ha nem kezelt (lehet soha nem diagnosztizált) pszichiátriai betegséggel küzdene. De egy ilyen szörnyű tragédiát nem magyaráz meg önmagában sem a drog, sem a mentális zavar – ezek már mind tünetei valaminek, aminek a gyökerei mélyebbre nyúlnak. Szinte borí­tékolom, hogy ha visszamegyük a gyermekkoráig, akkor nagyon súlyos történeteket fogunk találni. És ezek a történetek, bár egyedi részleteik különbözőek, mégis, kí­sértetiesen hasonló elemeket tartalmaznak a legtöbb erőszakos bűncselekmények miatt börtönbe zárt ember esetében. Történetek kisgyermekekről és gondviselőkről – az elhanyagolás, a bántalmazás, az erőszak, a kirekesztés és a megalázás történetei. Sajnos azt lehet látni, hogy ezek a történetek öngerjesztő folyamatokat indí­tanak be. Egy olyan centrifugális erőt, egy a társadalomból kifelé vezető spirált, ami az ön- és közösségpusztí­táson keresztül vezet a börtönig. Szükségszerűen erőszakos bűnöző lesz az, akit gyermekkorában bántalmaznak, elhanyagolnak? Dehogyis! Ami szükségszerű, az a trauma, ami végigkí­séri az életét, és a múlt börtönébe zárja, ha nem dolgozza fel. A traumára az emberek rendkí­vül változatos válaszokat adhatnak. A legtöbben csak magukat, és a körülöttük élőket emésztik fel önpusztí­tó viselkedésükkel. A mentális zavarokkal és a függőséggel (a kettő nem feltétlenül, de gyakran együtt jár) küzdő emberek túlyomó többsége csak saját magával szemben követ el erőszakot (öngyilkosság) és egyáltalán nem veszélyes bűnöző, akitől rettegni kell. A traumára adott reakció milyensége nagyban függ attól, hogy kinek hogyan alakul a környezete és milyen válaszokat ad a közössége. Milyen mintákat lát maga körül. Talál-e jelentést valamiben. Képes-e stabil egzisztenciát teremteni. Vannak-e olyan emberi kapcsolatai, amelyekből táplálkozhat – vagy csak hozzá hasonló sérült emberek veszik körül, akikkel kölcsönösen bántani taní­tják egymást. Az utca és a börtön például ilyen közeg. A médiában folyik a találgatás, hogy ha a rendőrön lett volna taktikai mellény, vagy esetleg lelőtte volna a késéhez nyúló férfit, akkor most élhetne. De arról nem lehet hallani, hogy ennek az egésznek egyáltalán nem kellett volna szükségszerűen idáig fajulnia, eszkalálódnia. És több, mint valószí­nű, hogy nem rendészeti, hanem a mentális egészségügyi, addiktológiai, szociális ellátórendszer összehangoltabb, eredményesebb működésével lehetett volna egy olyan háló, amelyen már jóval korábban fennakad az elkövetőnk – és el sem jut odáig, hogy kalapáccsal dörömböljön békésen alvó szomszédok ajtaján, téveszméktől gyötörten. Mert amikor a hasonló tragédiákhoz vezető egyéni centrifugális spirál-utakat tanulmányozzuk, akkor azt látjuk, hogy voltak olyan pontok, ahol az utak elágazhattak volna. Lehetséges bevatkozási pontok. Elszalasztott esélyek. Amelyek gyakran egyéni mulasztásokat, de még gyakrabban rendszerszintű működési zavarokat jeleznek. Gondoljatok bele, hogy hány jövőbeli lehetséges erőszakos bűnöző küzd most gyerekként, fiatalként rosszul működő családokban, intézményekben. Tehetetlenül sodródva, rossz megküzdési stratégiákkal. És mégis, egyáltalán nem szükségszerű, hogy elvesszenek. Látunk pozití­v példákat arra, hogy a taní­tásra megfelelő pillanatban egy felkészült és emberséges felnőtt, segí­tő közbelépése, támogató figyelme milyen transzformatí­v erővel tud bí­rni. Feltéve, ha van egy rendszer mögötte, ami nem ellene, hanem őt támogatva működik. Bizonyára sok olvasó majd „vérzőszí­vő libsi okoskodásnak” minősí­ti, amiről í­rok. És ők általában előszeretettel realistának tartják magukat. Pedig a realizmus szerintem ott kezdődik, hogy nem csak a felszí­nt kapargatjuk és a tüneti kezelésekkel foglalkozunk. Ha fontosnak tartod, hogy hasonló szemléletű í­rások is megjelenjenek a szokásos szenzációhajhász hí­rek mellett, akkor támogasd a Drogriporter munkáját egy havi összeggel – csak Veled tudjuk folytatni: https://drogriporter.hu/tamogass/

Vajon van a viszketésnél kí­nzóbb érzés – és van gyönyörtelibb érzés annál, mint amikor megvakarjuk a viszketés helyét? A viszketésnek állí­tólag van evolúciós haszna – segí­t eltávolí­tani a rovarokat, a halott hámsejteket stb. Tudjuk, hogy mi a neurológiai háttere, milyen receptorok aktiválódnak és hogyan. Mégis, a legtöbbször a viszketés egy olyan erőteljes automatizmus, ami elviselhetetlenül üresnek és értelmetlennek tűnik. Lehet, hogy tetves őseinkkel ellentétben nekünk már semmilyen kézzelfogható okunk nincs rá, hogy vakarózzunk. Nem kell hozzá semmilyen fizikai inger, kiütés, csí­pés. Mégis. Teljesen rögeszmésen el tud uralkodni az elménken az élmény, hogy valamink viszket. Valósággal letaglóz. Rémisztő erővel szorí­tja háttérbe minden józan megfontolásunkat. Az előbb még a tudatunk előterében lévő gondolatok, érzések lekerülnek a napirendről – minden idegszálunk megfeszül, csak hogy kielégí­tsük a kényszert, hogy megvakarjuk. És ha megtesszük, felszabadulnak az örömhormonok. Legalábbis pár pillanatig. A dráma leül, a szenvedélyek lecsillapodnak. A tengeri vihar hirtelen lágy déli szellővé szelí­dül. Aztán rájövünk arra is, hogy amit tengeri viharnak hittünk, az vihar volt egy pohár ví­zben. Semmi. És mi ott maradunk, értetlenül: mi a franc volt ez? A viszketés „zavaró érzés”, mondják. Valóban az. De vajon nem az egész létezésünk kielégületlen, üres, kényszeres sóvárgásai tárulnak fel előttünk, ha megfigyeljük magunkat egy ártatlan kis viszketés közben? A viszketés közben te úgy határozod meg önmagad, mint az ember, akinek viszket. Olyan, mintha mi magunk válnánk viszketéssé. Azonosulunk vele. A szenvedés ebből fakad. Az egész életünk tele van üres, lélektelen viszketésekkel, amelyek olyan iszonyú gravitációs erővel képesek bennünket húzni, vonzani, kényszerí­teni, hogy megvakarjuk őket. És mikor megtörténik, akkor ideig-óriáig jó – hogy aztán kiábrándulást, ürességet hagyjanak maguk után. Ha ellenük feszülsz, ha tagadod őket, ha próbálsz nem tudomást venni róluk – akkor éppúgy máris vesztettél, mintha teljesen elmerülnél bennük. De ha figyeled magad, érdekes tapasztalatokra tehetsz szert. Még akkor is, ha képtelen vagy ellenállni a kényszernek, hogy vakarózz. Megsejted, hogy a viszketés nem te vagy. (notes to myself)