Elmondok nektek egy ősi kí­nai mesét a lányról, aki megtalálta elveszett önmagát. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy özvegy ember. Egyedül nevelte két lányát. Mikor az idősebb lánya is meghalt, csak a kisebb lánya maradt meg neki. A falu egyik legmódosabb gazdájának a fiát választotta ki számára jövendőbeliként. A lány azonban a falu legszegényebb családjának fiába volt szerelmes. A szegénylegény megkérte a lány kezét, de az apa hallani sem akart a házasságról. Így aztán elhatározta, hogy megszökteti a lányt. Egy sötét, ködös, holdtalan éjjel kilopóztak a folyó partjára, elkötöttek egy ladikot, és hamarosan már messze jártak a szülőfalujuktól. Letelepdtek egy másik faluban, ahol két gyermekük is született. Mindketten honvágyat éreztek és lelkiismeretfurdalásuk volt, amiért magára hagyták öreg szüleiket. Elhatározták, hogy felkerekednek a két gyermekükkel, visszatérnek a családjukhoz, és az öregek áldását kérik a házasságukra. Amikor a falu határához ért, az apa a két gyermekét és a feleségét a ladikban hagyta és előresietett, hogy kibéküljön az apósával. Az após azonban mogorván fogadta: „Miért hazudsz itt nekem?” – förmedt rá, „Hiszen amióta csak itthagytad a falut, a lányom a szobájában fekszik, elemészti magát a szerelmében, egészen belebetegedett.” A férfi elképedt. „Dehogyis hazudok én, nézd meg a saját szemeddel, ott a lányod a két unokáddal együtt a ladikban!” Az após nem hitt neki, de elküldte az egyik cselédjét, hogy nézzen utána a dolognak. A cseléd hamarosan visszatért: „Úgy van, ahogy ez az ember mondta.” Az após megdöbbent. Bevezette a vejét a szobába, ahol valóban ott hevert a lány, betegen és sápadtan. De amint meglátta a szerelmét, újra erőt vett magán, és az apját követve a folyóhoz sietett. Itt találkozott saját magával, a két nő megölelte egymást. Ekkor mintegy varázsütésre egyé váltak. Az egyesülés után a nő mintha újjászületett volna: emlékezett mindkét életére, de mindkettő olyannak tűnt előtte, mintha álom lett volna. Itt a vége, fuss el véle. Tanulságos mese. Vajon hányan élünk olyan életet, amiben végletesen kettészakadunk? Amiben elszigetelődünk valami fontostól, ami a részünk? Hányan töprengünk, szorongunk, hogy vajon az élet, amit élünk, tényleg a saját életünk-e – vagy esetleg valaki más életét éljük? Hogy nem maradunk-e ki valami fontosból, hogy nem más emberek élik-e majd meg azt, amit nekünk kellene? Rágódunk múltbeli döntéseinken, elképzeljük, milyen lenne az életünk, ha másként döntöttünk volna. Ha nem lenne gyerekünk/lenne gyerekünk. Ha nem dolgoztunk volna ennyit/többet dolgoztunk volna. Ha kiéltük volna a vágyainkat/nem éltük volna ki vágyainkat. És persze többnyire a veszteségeket hangsúlyozzuk ki: miből maradtunk ki. Amikor megszületünk, mindannyian Teljesek vagyunk – de a civilizált élet során széttöredezünk, maszkokat veszünk fel, szerepekbe merevedünk és identitásunkká válnak bizonyos cselekedetek. Görcsösen próbálunk megfelelni társadalmi elvárásoknak, amik gyakran totálisan szembemennek egymással. A férfiaknál is í­gy van ez, de a nőknél még hatványozottabban: legyél szexi, de azért szűzies, legyél anyásan gondoskodó, de azért ne picsogó picsa, dolgozz, de azért neveld a gyereket meg vidd a háztartást. A sok elvárás közepette nehéz önmagunknak lenni – szinte már forradalmi tett. Nehéz megölelni saját magunkat és elfogadni úgy, ahogy van, a maga tökéletlen döntéseivel, kiszámí­thatatlan jövőjével: elég jó vagy. Ha adnak valamit az í­rásaim, kérlek, állí­ts be egy rendszeres adományt a Drogriporter számára – adj Te is, hogy továbbra is adhassak: https://drogriporter.hu/tamogass/

A múltkor í­rtam arról, hogy milyen rossz lelki állapotban vannak azok a segí­tők, akik a szerhasználóknak próbálnak segí­teni. Szociális munkások, pszichológusok, orvosok: mind kiégésről, kilátástalanságról panaszkodnak. Úgy érzik, legfeljebb kis tüzeket olthatnak el egy tűzvihar közepén. Tehetetlenek azzal kapcsolatban, hogy a klienseik reménytelenül sodródnak egyre kijjebb, a centrum felől a perifériára. Nemrég olvastam egy cikket, ami nevet is adott ennek a jelenségnek: morális sérülés. Ilyenre akkor kerül sor, amikor egy ember ki van téve embertársai szenvedésének, de mégsem tud az alapértékeinek megfelelően cselekedni, esetleg éppen azokkal szemben cselekszik. Mert egy olyan rendszer részeként tevékenykedik, ami újratermeli a szenvedést és nem hagy kiutakat. És ez rajta hagyja a nyomát az emberen pszichésen, szociálisan és spirituálisan is. A morális sérülés tipikus elszenvedői katonák, akik parancsra tesznek rossz dolgokat, bántanak másokat. De morális sérülést szenvedhetnek el olyan segí­tő munkát végzők is, akik túl gyakran szembesülnek azzal, hogy a rendszer cserben hagyja vagy bedarálja azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne támogatásra. És pont azt nem képesek megadni, amire az embereknek igazán szüksége lenne. Segí­tők, akik túl gyakran tárják szét a kezüket: nem tudok segí­teni, meg van kötve a kezem, nem az én kompetenciám, nincsen meg hozzá a megfelelő intézményes háttér, szakember, pénzforrás. És ebben a helyzetben nem csak a kliens sérül – aki csalódik a rendszerben, csalódik a segí­tőben és csalódik saját magában, a saját elhatározásában, a saját reményében is, hogy lehet másként élni. De sérül a segí­tő is, aki a sejtjeiben érzi, tudja: igazságtalanság történt. És persze elmehet szuperví­zióra, megróbálhatja leválasztani magáról az egészet: „én megtettem, amit tudtam”. De azért ott bent mégis sérül ő is. Emészti belülről a tehetetlenség és a szégyen. Erodálodik benne az elhivatottság, csökken az együttérzés. És persze ezt tovább súlyosbí­tja az is, hogy a saját egzisztenciális helyzete is bizonytalan. Sem erkölcsi, sem megélhetési szempontból nem érzi, hogy megbecsülik – hogy őt megfogná valaki, ha elesne. Tényleg szörnyű látni, hogy amióta ezen a területen dolgozom, tehát az elmúlt húsz évben, mennyi kitűnő szakember morzsolódott le, hullott ki, lépett le, mert kiégett, mert elege lett. Vagy megmaradt ugyan, de kiábrándult cinikus lett belőle, aki lemondott minden álmáról, és már csak arra összpontosí­t, hogy túléljen. Marakodva, tolakodva a szűkös forrásokért a sorstársaival. Egy ilyen közegben, ahol mindenki a túlélésre van berendezkedve, fejlesztésről még beszélni sem lehet – ahogy szolidaritásról sem. És ezért nem egyes (szak)emberek felelősek – hanem az a rendszer, ami a hétköznapok részévé tette, normalizálta a morális sérüléseket. A hazugságot, az álszentséget, a pökhendiséget és főleg a közönyt.

„A szél szélesre tárja a kék eget, előbújik a Nap és gyengéden megcsókol. Szeretném visszacsókolni, de a szél magával ragad és a kí­vánságom feledésbe megy. Érzem a testem csodálatos szilárdságát, hangosan felnevetek a puszta örömtől, amit abban találok, hogy ellen tudok állni a szélnek. Érzem a teljes erőmet.” Ezeket a sorokat Sophie Scholl vetette papí­rra a naplójába, pár hónappal azelőtt, hogy a nácik kivégezték, amiért ellenállást szervezett a rezsim ellen. Csupán 21 éves volt. Figyelemre méltó, hogy ezt a fiatal nőt, aki ilyen hihetetlen bátorsággal tette kockára az életét – milyen bensőséges, játékos kapcsolat fűzte a természethez. És benne saját magához, a saját testéhez. Hogy micsoda életöröm lakozott benne, hogy mennyire szeretett élni. Egyáltalán nem volt életunt, nem utálta a világot, de nem is ragaszkodott görcsösen az életéhez. Érdekes, hogy gyakran a játékos, őszinte, tettetés nélküli életöröm átélői képesek a leginkább lemondani az életükről másokért – mí­g a könyvszagú igazságok hirdetői és a tekintély nevében a katedráról í­télkezők kudarcot vallanak. Mert a túlélésre játszanak, de mit sem tudnak az életről. „A legártalmasabbak azok a milliók, akik ‘csak túl akarnak élni'”, í­rja Sophie Scholl. „A tisztességes emberek, akik azt akarják, hogy hagyják őket békén. Azok, akik nem akarják, hogy a kis életüket bármi megzavarja, ami nagyobb náluk … Az élet mindig a halál mezsgyéjén táncol, a szűk ösvények ugyanoda vezetnek, mint a széles sugárutak, és a kis gyertya éppúgy leég, mint a vaskos fáklya. Én választom meg a módot, hogyan égjek.” kép: Allison Adams

Egész életünkben ott bujkál bennünk egy határozatlan, és mégis kí­nzó érzés: valami baj van a világgal – valami baj van velem. Vannak, akik ezt a kérdést elhallgattatják – vagy túl gyorsan válaszolják meg. Akik boldog tudatlanságban akarják élni az életüket. Akik megelégszenek a reklámok által kí­nált ideálokkal, a csilivili és fecsegő felszí­nnel. Akiknek eszük ágában sincs kimozdulni a kis kockaéletük komfortzónájából. Akik megelégszenek a tömeggyártott válaszokkal arról, hogy mi a világ és kik ők benne. És persze ugyanők nagy meggyőződéssel tudják másokra erőltetni a saját készen kapott válaszaikat. És vannak, akik nem elégszenek meg az előre gyártott válaszokkal. Leszállnak az alvilágba is, hogy feltegyék a saját kérdéseiket – és megtalálják a saját válaszaikat. Akik keresnek, kutatnak, és a tükörbe nézve este fürkészően néznek saját szemükbe: ki vagyok én? És a harsány mindentudókkal szemben szerényen elismerik: akár évtizedes kutatás után is csak azt tudják biztosan, hogy milyen kevés biztos tudásuk van. Mégis, közülük kerülnek ki azok, akik egyre mélyülő bizonyossággal tudják, hogy valami Van – ott a fecsegő felszí­n mögött, ahol hallgat a Mély. Akik illúziók, hamis és mérgező pozitivitás helyett a maga folyamatosan széteső, tökéletlen valóságában is megtalálják a világban a szépséget. Megtalálják a gyarló emberekben a jóságot. Akkor és főleg akkor, amikor azok éppen semmit jót nem találnak magukban. „Az egyetlen hősiesség a világon: olyannak látni a világot, amilyen, és szeretni azt,” í­rja Romain Rolland. (notes to myself) kép: Wojtek Siudmak

Novák Előd szerint a homoszexualitás „szexuális deviancia természetellenes, biológiai zsákutca”, amely a drogokhoz hasonlóan „ideig-óráig szerezhet örömet egyeseknek, de tartós boldogságot széles körben semmi esetre sem”. Nos, a homoszexualitás egy evolúciós úton kialakult természetes jelenség, ami generációk millióin keresztül öröklődött át. Ellenben ez nem mondható el arról a korlátozott, begyepesedett agyú homofóbiáról, amit Előd képvisel. Ami egy nagyon is dekadens civilizációs zsákutca. Arról lehet vitatkozni, hogy vajon a szexualitás, akár hetero, akár homo, vajon képes-e önmagában bárkinek tartós boldogságot szerezni – csak éppen senki nem is állí­totta ezt. A szexualitás fontos, de nem lehet az eltérő szexuális orientációjú emberek életét, párkapcsolatait a szexualitásra leredukálni. Mint ahogy a heteró párokét sem. Hogy kit mi tesz tartósan boldoggá, azt nem lehet általánosí­tani és előí­rni. Az viszont nyilvánvalóan a boldogtalanság receptje, ha az állam ezt megpróbálja megtenni. Elég rossz történelmi emlékeket idéz fel. És bár a szexualitás válhat függőséggé, de erről éppúgy nem önmagában a szex tehet, mint ahogy a drogfüggőséget sem a drog okozza önmagában. Az embereket az teszi boldogtalanná, ha elszigetelődnek a saját hiteles énjünktől – és hamis éneket kell épí­tgetniük. Ha hazugságban, tagadásban kell élniük. Ha nem érzik magukat megbecsülve, szeretve. És mind a drog-, mind a szexfüggőség mögött gyakran ott van a feldolgozatlan trauma, és ott a megbélyegzés, a szégyen, ami bezár és kirekeszt az életből. És mindazok a politikák, amik ezt erősí­tik, azok zsákutcába vezetik a társadalmat. Végül egy baráti tanács Elődnek: a különféle kisebbségi csoportokkal szembeni félelem- és gyűlöletkeltés lehet, hogy jól fizet manapság, és „ideig-óráig örömet szerezhet egyeseknek”, de hidd el, hogy „tartós boldogságot széles körben semmi esetre sem”. Inkább keresd a saját boldogságodat, szeresd a saját szeretteidet ahelyett, hogy másoknak próbálod előí­rni, hogyan éljenek, kit szeressenek!

Életmódunk arra épül, hogy kerüljük a fájdalmat – és keressük az élvezetet. Ez teljesen logikus, evolúciósan kódolt viselkedés. A gond az, hogy emberi lényként ez a fájdalomkerülő-élvezetkereső életmód gyakran paradox módon a szenvedésünk egyik fő forrásává válik. Mert az evolúciósan belénk kódolt ösztönök arra jók, hogy túléljünk – és hogy továbbörökí­tsük a génjeinket. De arra nem, hogy megtaláljuk az életünkben a jelentést, az elégedettséget és az örömöt. A Buddha taní­tása szerint addig nincs megvilágosodás, amí­g görcsösen ragaszkodunk az örömöt hozó dolgokhoz és rettegve kerülünk mindent, ami fájdalommal jár. Van ugyanis olyan fájdalom, amit nem jó elkerülni, hanem át kell élni. Mert ha nem éljük meg, akkor elgennyesedik, mint valami kitisztí­tatlan seb. Ilyen lehet a gyász, amit valakinek az elvesztése fölött érzünk. A tehetetlenség fájdalma, amikor valami rossz történt velünk, ami fölött nem volt ellenőrzésünk – mégis magunkat hibáztattuk érte. A fájdalom, amit akkor tapasztaltunk, amikor azt éreztették velünk, hogy nem vagyunk elég jók. Mindezt a fájdalmat életünk során túl sokszor betettük egy fiókba: nem érdemlem meg, hogy picsogjak itt. Most a túlélésre kell összpontosí­tani. Nincs idő gyászolni. A sí­rás gyengeség. Nem lehetek gyenge. A pozití­v oldalát kell nézni az életnek. Spongya rá. Halogassuk a kí­nos, kellemetlen szembenézéseket. Keressünk inkább valami tevékenységet, ami elvonja a figyelmünket a fájdalomról. Ami rövid távon enyhülést, feledést kí­nál. Valami tudatos jelenlétet nem igénylő lelketlen automatizmust. Ami feledteti, hogy nyomorultul érezzük magunkat. És amikor ilyen módon hajszoljuk az élvezeteket, akkor annak szenvedés lesz a vége. Milyen sok embert látsz í­gy magad körül, a fájdalomkerülés-élvezetkeresés torz görcseibe merevedve. Amint halálra élvezik magukat (ez most szomorú irónia). Iszákos nagyapák, akik visszahúzódnak a maguk kis zárvány-életébe, ahol minden égitest a pia napkorongja körül kering. Boldogtalan házasságokban vergődő nagynénik, akik nyugtatókkal ütik ki magukat az egykori rózsaszí­n álmaik romjai között és belekábulnak a sorozatokba. Egykor szép reményű, öregedő aranyifjak, akik vad bulizással és csajozással próbálják palástolni, hogy mennyire keserűek és üresek ott bent. Munkamániás barátok, akik folyton arra panaszkodnak, hogy semmire sincs idejük, és még a luxusnyaralás közben is azon gondolkodnak, hogyan fogják betartani a nyomasztó határidőket, ezért az insta fotón is megjátszák csupán a gondtalan mosolyt. Mindenki menekül – mindenki kerüli a fájdalmat, mindenki habzsolja az élvezetet. Mindenki takargatja a valódi énjét, mindenki előtérbe tolja a hamis ént – igyekezve, hogy másnak lássák. Mindenki dühös az életre, a világegyetemre. Dühös a másikra: a te halogató-élvezetkereső stratégiád alacsonyabbrendű, mint az enyém (pl. „Legalább én csak iszok, nem drogozok”). És legfőképpen dühös saját magára. Önmagára, akit gyűlöl és visszataszí­tónak tart. Meg van róla győződve, hogy az ő gondjára nincs megoldás, ő boldogtalanságra van rendeltetve. Hiszi, fertelmes meggyőződéssel, hogy ha valakit tényleg közel engedne magához, akkor az visszariadna és undorodna tőle. Mert amikor a fájdalmaink elől menekülünk, akkor magunk elől menekülünk. Elhitetjük magunkkal, hogy nagy rosszaság lakozik bennünk. Hitványak vagyunk, és ezért szenvedünk. Ahhoz, hogy ebből a végtelen visszacsatolási hurokból kikerüljünk, változnia kell a szemléletünknek. Ami gyakran csigalassan történik, láthatatlanul. Talán azt hisszük, nem haladunk sehová. Sziszifuszként görgetjük újra és újra a magunk szikláját a hegyre. De a teljes kilátástalanság csak optikai csalódás. Olyan ez, mint amikor valaki egy nagy sziklát kalapál, és a hatás sokáig láthatatlan: hiába üti teljes erőből, mintha semmire sem menne vele. De aztán éppen amikor már otthagyná a francba, egyszer csak ketté törik a kő. Mintha csak az utolsó ütés törte volna ketté, pedig valójában az összes ütés együttes ereje tette meg. Így van ez az emberi lélek előtt álló akadályokkal is. És ahhoz, hogy az akadály elháruljon, szükségünk van emberi kapcsolódásokra is. Amik emlékeztetnek minket rá, hogy nem vagyunk egyedül. El kell jutnunk egy olyan közös térbe, ahol végre merünk érezni, merünk hitelesek lenni és megnyí­lni. Ahol merünk fájni. Aki mer fájni, az mer élni. És a sivatag, ami élettelennek tűnt, kivirágzik. Valójában soha nem volt halott – mindvégig ott volt benne az élet. „Ha nem zuhantam volna le, nem tudnék felemelkedni. Ha nem kerültem volna sötétségbe, nem láthattam volna meg a fényt,” í­rja a Midrás.

A hivatalos életrajzok fontos mérföldkövei: iskolák, diplomák, munkahelyek, művek, dí­jak, pozí­ciók, elismerések. Rainer Maria Rilke, az osztrák költő szerint azonban mindaz a munka, amit az ember az életében elvégez, csupán előkészület lehet a végső, az igazi nagy emberi teszthez képest: szeretni egy másik embert. Rilke szerint szeretni nem könnyű – jól szeretni kimondottan nehéz, mi több, a legnehezebb dolog az életben. „Meg kell tanulnunk szeretni, a teljes lényünkkel, a teljes erőnkkel,” í­rja. A szeretet nem összevegyülés, összeolvadás. „Egy nemes elhivatottság az egyén számára, hogy megnyí­ljon, hogy megkülönböztessen, és egy különálló világgá váljon, ami egy másikra reagál.” A közelengedés és elengedés kényes egyensúlya. Rilkének igaza van: hiába érünk el bármit az életben, ha ezen a nagy teszten elbukunk. Egy ember az igazi, béní­tó és megsemmisí­tő sérüléseit emberi kapcsolatokban tudja szerezni – és emberi kapcsolatokban is tudja begyógyí­tani azokat. (notes to myself)

Srácok ritkán osztok meg Blikk cikket a Drogriporteren, de most megteszem: egy egész korrekt cikket sikerült összeállí­tania az újságí­ró kollégának a gyógyászati kannabisszal kapcsolatos legújabb mizériáról. Ma reggel egyébként a Klubrádió Reggeli Gyors cí­mű műsorában is nyilatkoztam ugyanerről. A lényeg dióhéjban: a magyar kormányzat az EU ellen szavazott két éve az ENSZ-ben, elutasí­tva, hogy a kannabisznak lehet bármilyen gyógyászati felhasználása. Azóta is megy a porhintés és zavarkeltés: ez az egész nem a kannabisz legalizálásáról szólt, a javaslat alapján az továbbra is a tiltott szerek jegyzékében, a kokainnal és a heroinnal közös listán maradt. Csupán arról van szó, hogy elismerjék, hogy lehet gyógyszerként IS használni, megfelelő körülmények között, feltételek mellett. Ez azért nem olyan radikális lépés, ha megfontoljuk, hogy még a kannabisznál sokkal veszélyesebb opioid drogoknak is van elismert gyógyászati hatása. Ráadásul a kannabisz gyógyászati alkalmazása Magyarországon nagy hagyományokra vezethető vissza: egészen az 1930-as évekig a kannabisz növény és oldatai szerepeltek a gyógyszerkönyvben, és éppenhogy külföldi nyomás hatására kerültek ki onnan. Ellenezheti valaki a kannabisz nem gyógyászati használatát, de ettől még el kell ismerni, hogy a kannabiszból számos olyan gyógyszer készül, ami ma már eredményesen segí­t súlyos betegségekben szenvedő, krónikus fájdalmakkal élő embereknek. Nem csodaszer, valóban túl van hypolva. De sok embernél nagyon jól működik, kevesebb mellékhatással, mint más gyógyszerek – lelkiismeretlenség őket kriminalizálni emiatt, és megakadályozni, hogy hozzáférjenek. A Blikk cikk: https://www.blikk.hu/politika/magyar-politika/kirobbant-fuhaboru-eu-magyarorszag/w68wxe4

Vannak, akik a nagy, végső háborúra készülnek. Az apokalipszisre, amikor a jók leszámolnak a gonoszokkal. A gonoszokat összegyűjtik és megsemmisí­tik, és csak a jók maradnak – és akkor majd eljön az ezeréves boldogság. „Ó bárcsak ilyen egyszerű is lenne!” – kiált fel Szolzsenyicin. „Bárcsak lennének gonosz emberek, akik alattomosan csak gonosztetteket követnek el, és csak arra lenne szükség, hogy elkülöní­tsük őket tőlünk és elpusztí­tsuk mindet. De a jót és a gonoszt elválasztó vonal minden egyes emberi lény szí­vében húzódik. És ki képes vajon a saját szí­vének egy darabját elpusztí­tani?” Valójában az emberiség jövője nem úgy biztosí­tható, hogy felosztjuk jókra (mi) és gonoszokra (ők). Mi több, többnyire azok követik el a legnagyobb gaztetteket a történelemben, akik saját magukat jónak, tisztának, különbnek tartják, és gonoszként különböztetik meg, rekesztik ki embertársaik másik csoportját. A faji, erkölcsi, vallási, nemzeti stb. tisztaság megszállottjaitól ments meg minket, Uram! Az igazi küzdelem nem jók és gonoszok, angyalok és démonok között zajlik az ég monumentális szí­npadán – hanem az emberi szí­vek mikrokozmoszában. És nem is egy mindent-vagy-semmit küzdelem ez két örök pólus között, inkább felfedezés. A saját árnyékunk küzdelmes felfedezése. (notes to myself) kép: Pieter Bruegel

Már látom a fényt az alagút végén – szoktuk mondani bizakodóan akkor, amikor egy fájdalmas, kényelmetlen fejlődési folyamat végén járunk. A sötét A-ból próbálunk eljutni a fényes B-be. Mint ahogy az újszülőtt jut ki az anyaméhből a napvilágra. Megszerzünk még valamilyen képességet, dolgot, tárgyat, elismerést, diplomát – és akkor már kint leszünk a fényben. És a fényre kijutni mindig katartikus élmény. Emlékszem, milyen volt kijutni a napvilágra az első barlangtúrám után: 6-7 óra kúszás-mászás, sötétben kí­nlódás után végre a szabad ég alatt lenni. Bár zuhogott az eső és felhős volt az ég, én kifeküdtem a rétre, és csak bámultam az eget. A gond csak az, hogy az életben többnyire nem élvezzük a fényt, hanem mindig új alagutakat találunk magunknak. Elhitetjük magunkkal, hogy valami még nincs meg ahhoz, hogy boldogok legyünk. Több pénz kell, több elismerés, képesség, magasabb pozí­ció, rang és cí­m, több csodáló és lájk, jobb társ. És majd akkor. És mindig már éppen látjuk a fényt az alagút végén, ami elhozza a várva várt megelégedést. Aztán van olyan is, amikor csalódunk és kétségbeesünk. Pokolba kí­vánjuk az egész alagutat és hamissággal vádoljuk a fényt, ami az alagút végén vár minket. Lekucorodunk a sötét padlóra és legyintünk: hát nem mindegy, hogy sötétben vagyunk vagy fényben? Cinikusakká válunk és kigúnyoljuk azokat, akik még hisznek benne, hogy kijutnak a fénybe: az egész az agyuk szüleménye, vágyálom, délibáb. Az igazi megvilágosodásunk, bár gyakran í­gy képzeljük el, nem úgy jön el, mint amikor kiérünk az alagút végén a fényre, és hirtelen minden tökéletes. Hanem akkor jön el, amikor rájövünk, hogy nem a fény illúzió, amit az agyunk teremtett – hanem az alagút. Az alagút, ami elszigetel és bezár abba a tudatba, hogy egyedül vagyunk. Hogy el vagyunk veszve és nem kellünk senkinek. A elkülönültségünk, a szeparációnk, az elszigeteltségünk az elménk szüleménye. Valójában mindig is ott a fény, karnyújtásnyira, csak mi nem rá figyelünk. És nem csak egy monumentális megvilágosodás van – inkább sok kis hétköznapi szatori-élmény. Amit aztán szükségszerűen elfelejtünk, hogy újra emlékezzünk rá. „Az emberi lény része az egésznek, amit univerzumnak nevezünk,” í­rja Einstein. „Térben és időben behatárolt része. Önmagát, gondolatait, érzéseit – a tudat valamiféle optikai csalódásaként – úgy érzékeli, mintha azok elkülönülnének a mindenség többi részétől. Ez a téveszme egyfajta börtönt jelent: személyes vágyainkra korlátoz bennünket és arra, hogy néhány hozzánk közelálló embert szeressünk. Az a feladatunk, hogy a kört tágí­tva kiszabadí­tsuk magunkat ebből a börtönből, és a kör magába foglaljon minden élőlényt, a természet teljes egészét a maga szépségében.” (notes to myself)