„Gyógyí­tsd magad a Nap sugaraival és a holdfénnyel. A folyó hangjával és a ví­zeséssel. A tenger morajlásával és a madarak csivitelésével. Gyógyí­tsd magad mentával, margosaolajjal és eukaliptusszal. Édesí­tsd meg levendulával, rozmaringgal és kamillával. Öleld meg magad kakaóbabbal és egy csipetnyi fahéjjal. Tégy szeretetet a teádba cukor helyett és idd meg, miközben a csillagokat nézed. Gyógyí­tsd magad csókokkal, amiket a szél lehel az arcodra, az eső ölelésével. Vesd meg csupasz lábadat a földön és álld meg szilárdan azt, ami jön. Légy okosabb minden nappal, hallgass az intuí­ciódra, nézz szembe a világgal. Ugrálj, táncolj, dalolj, és élj boldogabban. Gyógyí­tsd magad a gyönyörű szeretettel és mindig emlékezz: te magad vagy a gyógyszer.” Ez az idézet Maria Sabina mazaték gyógyí­tótól (curandera) származik – egy bölcs asszonytól, aki kulcsszerepet játszott abban, hogy a Nyugat újra felfedezze a pszichedelikus gyógyászat rejtett kincseit. Egy olyan szellem szabadult ki a palackból, ami egyrészt rengeteg ember életét változtatta meg a pozití­v irányba – de sajnos eközben tragikus következményekkel is járt a helyi őslakos közösségekre. Többek között erről is lesz szó holnap, a Drogriporter Szabadegyetem legújabb, Varázsgombáról szóló rendezvényén: https://www.facebook.com/events/676932297498644 Sajnos a helyszí­ni regisztrációt le kellett zárnunk, elértük a terem kapacitását, de aki szeretné videón követni az eseményt, az legyen a támogatónk! Mindenki automatikusan kapja a videólinket, aki idén legalább 5 ezer forint egyszeri, vagy minimum 500 forint havi rendszerességű adományt beállí­t: https://drogriporter.hu/tamogass/

Megrovást kapott a bí­róságtól Pető Attila, az első magyar férfi, aki arccal-névvel felvállalta, hogy gyerekkorában egy pap zaklatta éveken keresztül. Megrovást kapott, amiért üzenetekkel „zaklatta” (!) az egyházi vezetőket, azt kérve, hogy legyenek következményei az ügynek. Hogy legalább kérjen tőle valaki bocsánatot, nyilvánosan. Nem kapott elégtétel – őt darálta be a rendszer. Tudjátok annyira tud bosszantani, amikor a Büntető Törvénykönyvet üzenőfüzetként használják, és azt hirdetik, hogy a drogfogyasztás büntetésének megszüntetése „rossz üzenetet küldene” a fiataloknak. Nos, kérdezem én, ez a bí­rósági í­télet vajon milyen üzenetet küld nekik? Egy hihetetlenül borzalmas üzenetet – mindenki számára, aki bármilyen abúzus áldozata lett valaha: „Ha kiállsz az igazadért, még te jársz rosszul.” Abuzáltak gyerekként? Hát ki nem szarja le? Csak aztán nehogy drogfüggőségben keress menedéket a fájdalom elől, mert akkor még jól meg is büntetünk. Elvégre nekünk fontos, hogy milyen üzenetet küldünk a fiataloknak! Így kezeljük tehát azokat, akiket gyermekkorukban bántottak. Miközben a „gyermekek védelmére” hivatkozva meg van tiltva, hogy az iskolákban a fiatalok egyáltalán bármilyen szexuális edukációban részesüljenek. Mintha nem lenne dokumentálva jelentések ezrein keresztül, hogy a gyerkekre nem az jelenti a veszélyt, ha hallanak arról, hogy lehet más szexuális orientációval vagy nemi identitással is élni. Hanem a saját tekintélyüktől és hatalmuktól megrészegült vacak kis zsarnokocskák, akik kihasználják a lehetőséget, hogy bántsák a gyengébbet. A lépten-nyomon a gyermekek védelmére hivatkozó rendszer éppen a gyerekeket hagyja leginkább cserben, ha valóban bántják őket. Pont ez a mentalitás és hozzáállás az abúzus melegágya: az elszámoltathatatlanság, átláthatatlanság légköre, a hallgatás és elhallgattatás tekintélyelvű kultúrája, amelyben penészgombaként tenyésznek azok a bántalmazók, akik nagy többségükben maguk is bántalmazottak voltak gyermekként. Többségükben nem pedofilok, hanem olyan ragadozók, akik a zavarosban halásznak, és kihasználják a lehetőséget az abúzusra. És az egész intézményes rendszer úgy van összerakva, hogy a bántás generációról generációra továbbadódjon. Szeretném, ha nem menne át a kommentelés arikulálatlan, zsigeri katolikus-utálatba és egyházgyűlöletbe: mert ez nem visz előre. Mi több, csak alkalmat ad a kritizált vezetőknek, hogy bezáruljanak, mint a mimózavirág, és mindent a kereszténygyűlöletre és vallásutálatra fogjanak. Nem az egyes személyekkel, csoportokkal szembeni gyűlölködés segí­t. Hanem az, ha egyszer és mindenkorra felismerjük, hogy a felszí­n álságos nyugalmának a megőrzése helyett az őszinte szembenézés, a felelősség elismerése, a rendszerszintű okok feltárása indí­that csak el egy olyan folyamatot, olyan transzformációt, ami valódi védelmet nyújthat a gyerekeknek a traumatizációtól. Respect Pető Attila, veled vagyunk!

A munkám egyik legizgalmasabb része az, amikor a kollégámmal, Takács István Gáborral egy külföldi országban filmezhetünk a helyi drogszcénáról. Ma Berlinben forgattunk a Fixpunkt nevű ártalomcsökkentő szervezet mobil droghasználó buszáról. Sebastian Bayer, a programot vezető szocmunkás srác nagyon kedvesen bemutatta nekünk a szolgáltatást – aminek a célja, hogy egy higiénikus, felügyelt környezetet biztosí­tson az utcán élő droghasználók számára a saját maguk által hozott cucc elfogyasztásához. Ezáltal nem az utcán fognak fogyasztani, és elkerülhetik a fertőzéseket, túladagolásos haláleseteket. Két busszal járnak ki: az egyik maga a droghasználói helyiség, a másik pedig egy konzultációs szoba. Ez utóbbiban tanácsadást, HIV és Hepatitis szűrést végeznek, és segí­tenek a gyakran lerobbant egészségügyi állapotban lévő embereknek orvosi ellátáshoz, lakhatáshoz, ételhez, ruhához stb. jutni. Mert Sebastian szerint a legtöbb betévedő ember nem a függőségről kezd el panaszkodni, hanem arról, hogy nincs hol aludnia, nincs miből élnie, nincs aki ellássa a testi-lelki bajait – nincs akitől kapjon egy emberi szót. Ezek a megkereső szolgáltatások kulcsfontosságúak abban, hogy elérjék és bevonják a margón élő embereket, akik nem fognak besétálni a rehabokba, kórházakba. Bizalmat épí­tenek – emberi kapcsolatokat alakí­tanak ki. És persze mindezt a helyi állam és önkormányzatok támogatásával. Így is lehet ezt: gyakorlatiasan és mégis emberségesen. A rendszer ott sem tökéletes, és elég sok ember kerül a margóra – de legalább az irány jó.

Egyszer a 14. Dalai Lámát megkérdezték, mi volt a legjobb pillanat az életében. Ha egy európait – ha minket – kérdeznek meg erről, akkor mi elgondolkodunk. Beindí­tjuk és megdolgoztatjuk a memóriáért felelős kis agyterületeinket. Böngészünk, szelektálunk életünk szép pillanatai között. Próbáljuk megtalálni azt, amihez a legerősebb pozití­v érzelmi reakció fűződik. Esetleg amit erkölcsi elveink, világnézetünk alapján a legfontosabbnak könyveltünk el. Egy pillanatot a múltban. Mi, európai emberek, hajlamosak vagyunk akkor értékelni az életet, ha dúslakodik „emlékezetes” pillanatokban. Bakancslistákat í­runk. Élvezetes pillanatokra vadászunk, egzotikus utazásokkal, szexuális hódí­tásokkal, különleges tudatállapotokkal, közösségi együttlétekkel. Szorgalmasan gyűjtjük az érzéki tapasztalatokat, különleges észleléseket, és azt hisszük, hogy ettől lesz az életünk értékes. Felvágunk egymás előtt a pillanat-trófeáinkkal, és irigyeljük a másikét. Pillanat-milliomosok akarunk lenni, fürödni a bevásárolt, felhalmozott pillanatokban, mint Dagobert bácsi a pénzzel teli medencében. Rohanunk, hogy még több pillanatot gyűjtsünk be, mint a lepkevadász a hálójával – még egy selfie az instán, hogy midenki lássa, én ott voltam. Az én életem kérem boldog! De közben valahogy mégsem vagyunk elégedettek, hiába nézegetjük a képeket a közösségi médián. Folyamatos a FOMO: szorongunk, hogy lemaradunk a tökéletes pillanatról, kimaradunk a boldogságból. Naná, hogy biztos megint valaki más, valahol máshol éli át, amit nekünk kéne! A Dalai Láma azonban nem sokat habozott, és rávágta a választ a kérdésre: Most! Ez a legboldogabb pillanat az életemben. Mindig most – az örök most. A jelen pillanat. Buddhista szempontból teljesen érthető válasz. Az elme folyamatosan vándorol, bújkál, hol a múltban, hol a jövőben. Menekül a jelen pillanat elől. A boldogságot mindig vagy siratjuk – vagy éppen várakozunk rá, de nem éljük át tudatosan a jelenben. És ez a szenvedésünk eredője. A szenvedéstől csak akkor szabadulunk, ha tudatosan jelen vagyunk, ha megelégedünk azzal, ami van. Ha nem ragaszkodunk hozzá, mert tudjuk, hogy elmúlik. De nem is félünk megélni, még akkor sem, ha éppen kellemetlen. „Csak két nap van az évben, amikor semmit nem tehetsz. Az egyik a tegnap, a másik a holnap,” mondja a Dalai Láma. „A ma viszont nagyon is alkalmas arra, hogy szeress, higgy, és mindenekelőtt, hogy élj!”

„Milyen sötétségben is leledzünk, milyen kevessé is vagyunk képesek felfogni a Létet, és azt, ami van,” sóhajtott föl John Locke, az angol felvilágosodás nagy filozófusa egy szokatlanul bizonytalan pillanatában. „Néha elégedj meg azzal, hogy nagyon tudatlan vagy.” A múltkor í­rt nekem egy lány, azzal kezdte a levelét: „Ti tényleg értetek a drogokhoz?” Elgondolkodtam: tényleg értek-e a drogokhoz? Húsz éve foglalkozom ezzel a témával, rengeteget olvastam, több száz cikket í­rtam, filmet forgattam róla a világ számos országában, szakmai konferenciákat szerveztem, saját tapasztalatokat szereztem vele kapcsolatban – de nem merem kijelenteni, hogy értek hozzá. Vannak bizonyos jelenségek, amiket érteni vélek – de minél többet tudok meg róluk, annál inkább megértem azt is, hogy mennyire keveset is tudunk biztosan. És mivel ez egy nagyon összetett (multidiszciplináris) jelenség, rengeteg olyan szakterület van, amihez bizony nem értek, és csupán felületesek az ismereteim. Biztosan az nyugtatta volna meg, ha azt felelem, hogy igen, értek a drogokhoz. De nem tettem. Mi több, azt gondolom, és ezt meg is í­rtam, hogy bizonyos részéhez értek, de ha valaki azt állí­tja magáról, hogy ő nagyon ért a drogokhoz, akkor meneküljön – mert az biztos sarlatán. És néha tényleg őszintén meg tudok döbbenni, hogy egyes emberek micsoda nagy arccal tudják magukról állí­tani, hogy mindent tudnak, miközben a tudásuk finoman szólva korlátozott. A propagandasajtó egyik lejárató célzatú cikkében szememre vetették, hogy „csak” történészi végzettségem van, „laikusként” hogyan is lehetnék „szakértő”? Az ilyen megközelí­tés szerint ha az ember legalábbis nem toxikológus, vegyész vagy pszichiáter, akkor nem „drogszakértő”. Nos, soha nem tartottam igényt a „drogszakértő” kétes értékű és jelentésű cí­mére. Ellenben szerényen rámutatnék, hogy lehet, hogy a toxikológus nagyon ért ahhoz, hogyan bontja le a szervezet a különféle pszichoaktí­v szereket, de semmi garancia nincs arra, hogy a drogjelenség lélektani és társadalmi vetületeihez bármennyivel jobban értene, mint egy laikus. Az elmúlt húsz évben rengeteg drogtémájú tudományos konferencián vettem részt, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy tisztességben megőszült professzorok, akiknek a karrierje szól a drogkutatásról, milyen nagy ökörségeket tudnak néha állí­tani egy olyan droggal kapcsolatos jelenségről, amihez nem értenek. Vagy hogy végletesen, egyoldalúan leredukálják az emberi élményt – életszerűtlenül idegenül attól, amit egy ember fogyasztóként átél. Vagy abszolutizálják, túláltalánosí­tják a fogyasztók egy bizonyos csoportjának az élményeit, és figyelmen kí­vül hagynak másokat. Nincs olyan, hogy „drogszakértő” – hiába végez el bármilyen egyetemet. Az ember hosszú évek szí­vós munkájával felszedhet némi tudást, kutat, í­r, figyel, vitatkozik, letesz valamit az asztalra – és még azután is meglepheti valami, amiről fogalma sem volt. (note to msyelf)

Égő csillagok serege az éjben a távoli égen, Néma csillagok jegesen forgók a messzeségben, Kitépitek szí­veinkből az eltűnt tegnapokat, Belevettek minket a nem kért holnapokba, És mi sí­runk és minden jajunk felétek hasztalan. Mivel kell: követünk titeket tétlen karokkal Szemünket égő, de keserű tüzetek felé fordí­tva. Hidegen hagy titeket minden lenti fádalom. Elnémulunk és botladozva járunk az úton. Szí­vünkben hirtelen isteni tüzük ott van. Simone Weil, A csillagok (ford. Pilinszky János) kép: Feilvan (esti versek a drogriporterrel)

„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, í­gy aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” í­rja Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mí­gnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.” Dosztojevszkij a kemény, megélt, kényelmetlen igazságok embere. Nem finomkodik. Az igazságai úgy hasí­tanak az elménkbe, mint ahogy a vallatólámpa pengeéles, józaní­tó fénye hatol be a kényelmes-bársonyos homályhoz szokott szemekbe. Elszállnak a bódult, önáltató hazugságok, és ott vacogunk pőrén, gőzőlgő testtel, a hideg járólapra roskadva. Feltéve, ha úgy olvassuk, ahogy kell: magunkra vonatkoztatva. És nem úgy, mint erkölcsi dörgedelmet másokkal szemben – a rossz emberekkel szemben. Dosztkojevszkij kí­méletlenül rámutat arra, hogy minden emberben ott van az angyal és a démon, az ártatlan gyermek és a szörnyeteg. A „legnormálisabb” ember is képes szélsőségekre, és a magát legerkölcsösebbnek hí­vő ember is kerülhet olyan helyzetbe, ahol lealjasí­tja magát. Elég, ha hazudni kezd magának. És miért hazudik valaki magának? Azért, mert nem akar szembenézni a fájdalommal, félelemmel. Mert nincs, akiben bí­zzon. Mert nincs, ahol biztonságban érezheti magát. Nem tud, nem mer érezni. Mert attól fél, hogy ha elismeri, elfogadja az érzéseket, amik benne vannak, akkor kinyit valamiféle Pandóra-szelencét, és kiengedi a szenvedést. Pedig pont azzal idézi meg a szenvedést, hogy rácsukja az ajtót a fájdalomra. Dosztojekvszkij jól látja: ha hazudunk magunknak, annak súlya van. Azt jelenti, hogy eltávolodunk a hiteles Énüktől, és elkezdünk épí­teni egy hamis énkét. Nem bí­zunk önmagunkban, és akkor vajon hogyan tudnánk másokban bí­zni? Hogyan tudnánk szeretni? Olyan ez, mint egy dominó. És még ha máshol is járunk az utunkon – van, aki jóval sötétebb útvesztőben bolyong, más pedig már éppen kezdi megtalálni az utat a virradatban – mégsem mondhatjuk gőgösen azt, hogy én soha nem hazudok magamnak. Talán egy Jézus, egy Buddha mondhatja. Mi nem. Amiről Dosztojevszkij í­r, az fájdalmasan emberi létállapot. Hazudok, tehát vagyok. Ha kellő alázattal beismerjük ezt, akkor könnyebben tudunk együttérezni másokkal is. Mert nem csak hazugság és áltatás van az emberben. Van ott más is. „Az emberiség igaz barátja, akinek a szí­ve legalább egyszer beleremegett már a szenvedő emberekkel való együttérzésbe, meg fogja érteni és meg fogja bocsátani mindazt az áthatolhatatlan hordalékos mocskot, amibe az emberek alámerülnek, és képes lesz felfedezni a gyémántot a mocsokban,” í­rja Dosztojevszkij. Ha úgy érzed, adnak neked valamit ezek az í­rások, ha találsz valamit itt, amit kevés más helyen – akkor kérlek, adj Te is, támogasd a Drogriportert a pénztárcádhoz mérten: https://drogriporter.hu/tamogass/

Az ellentmondások világában élünk. Folyamatosan forró érzéki ingerek bombáznak minket – és mégis, vacogunk a kielégületlenségtől. Látszólag korlátlanul szabadok vagyunk – és mégis, saját vágyaink börtönébe zárva kuporgunk. Ezernyi kütyü szolgálja a kényelmünket – és mégis, kényelmetlenül szorongunk komfortos lakásainkban. Folyamatosan kommunikálunk ezernyi csatornán – és mégis, magányosak vagyunk. Valóságos iparág épül a boldogságkeresésre – és mégis, szomjazzuk a valódi elégedett, örömteli életet. Mindenfelől árad ránk az információ – és mégis, éhezzük a bölcsességet. Körülöttünk minden azt harsogja: élvezd az életet – rendeld meg, vásárold meg, szerezd meg! Legyél te is sikeres, boldog! Legyél különleges! Most! És mégis, a „most” kipereg az ujjaink közül, mint a futóhomok.

Mit kellene tennem? Mihez kezdjek? Ezek a kérdések talán nap mint nap felmerülnek bennünk. Főleg, ha valami bosszantó, rossz dolog történik velünk. De vajon tényleg ezek a legfontosabb kérdések? Vajon hogyan várhatjuk, hogy választ találjunk ezekre anélkül, hogy meg tudnánk válaszolni egy fontosabb kérdést: ki vagyok én? A középkori misztikus, Eckhart mester (nem összetévesztendő Eckhart Tolléval), rámutatott arra, hogy amennyiben a „ki vagyok én” kérdést megválaszoljuk, akkor a „mit kell tennem” kérdésre magunktól is megtaláljuk a választ. „Az embereknek nem kellene annyit aggódniuk amiatt, hogy mit tesznek, sokkal inkább amiatt, hogy mik is ők,” í­rja. Nem a tetteink tesznek minket szentekké, hanem a jó tetteink születnek abból, ha megtaláltuk önmagunkban azt, ami jó. Ha pusztán félelemből, a tekintély tiszteletéből vagy külső normakövetésből teszel valamit, amiről azt gondolod, hogy jó, az nem tesz szabaddá. Ha közben hibásnak, selejtesnek, rossznak gondolod magad, és a tetteiddel próbálsz mássá válni, mint aki vagy, hogy elkerüld az í­téletet, a büntetést, a szégyent, az nem visz sehová. A szépség, a jóság, a szeretet – ott van önmagadban. Nem kell mássá válnod, csak feltárnod azt, ami már benned van. Csak eltakarja a sok, a túlélés, a megfelelés miatt rárakott kacat, álarc. Elhallgattatja az elme önbecsapó litániái által keltett zaj. Elvakí­tja a menekülő élvezetek villódzó, üres neonfénye. De attól még ott van, a középpont nyugodt, mozdulatlan csendjében. Várja, hogy felfedezd. (notes to myself)

Sokan azt hiszik, hogy a függőségből való felépülés legnehezebb része leküzdeni a fizikai elvonási tüneteket. Alkesz vagy? Menj el „elvonóba”, és utána jól leszel – gondolják sokan. Pedig a detox nem a legnehezebb, és nem is a legfontosabb része a felépülésnek. Sokkal nehezebb és fontosabb az, ami ezután történik. A függőség nem csak egyszerűen kémiai egyensúlyzavar – nem csak a dopaminról és nem csak az elvonási tünetekről szól. Átí­rja az ember gondolkodását is. Az elme nehezen adja fel azokat a megküzdési stratégiákat, amelyek már, í­gy vagy úgy, de beváltak. Még akkor is, ha ezek egyébként rengeteg szenvedéssel járnak. Ha hiányukban üresség marad, ha nincs valami, ami kitöltse a helyüket, akkor vissza fog térni hozzájuk. Hiába látjuk be egyébként logikusan, hogy sokkal jobb lenne nekünk nélkülük. Úgy érezzük, hogy ha nem térünk vissza régi szokásokhoz, akkor kimaradunk valamiből. Elmulasztunk valami fontosat. Az élet olyan unalmasnak és sivárnak tűnik, ha belegondolunk, hogy milyen lenne teljesen anélkül élni. Félünk attól, hogy ha nem ütjük ki magunkat, akkor meg kell élni olyan érzéseket, amiket nem akarunk megélni. Olyan sokáig meséltük magunknak a történetet az emberről, aki iszik/drogozik/kártyázik stb., hogy ez az identitásunkká vált – és a változáshoz egy új történetet kell megtanulnunk magunkról. Új identitást kell kialakí­tanunk. Végső soron amit visszaesésnek hí­vnak, azért nem valami formátlan szenvedély felelős, ami magával ragad – hanem az előtte kapituláló gondolataink. Azok az értékí­téletek, amiket az érzésekhez társí­tunk. A magyarázatok, amikkel igazoljuk magunknak, hogy miért kell most, csak még egyszer piálni, szí­vni, spurizni, zabálni, játszani vagy máshogy szétcsapni magunkat. Amit arról mondunk magunknak, hogy mi „ilyenek vagyunk”, és nem tudunk változni. Magunkat csapjuk be – magunkat csapjuk szét, hiába kenjük másra. Körülményekre, emberekre, vagy akár génekre. Te magad vagy a saját balszerencséd kovácsa. De ez nem ok arra, hogy elmerülj az önutálatba vagy önsajnálatba. Éppen ellenkezőleg: rengeteg felesleges szenvedéstől szabadí­thatod meg magad már csak azzal is, hogy elkezdesz úgy gondolni magadra, mint aki képes fejlődni. Lépésről lépésre. Ebből a szempontból nagy bölcsesség, amit az önsegí­tő csoportokban arról mondanak, hogy mindig csak a mai nappal kell foglalkozni. Hiszen amennyiben az ember totalitásokban, hosszú időtávokban gondolkodik, akkor óhatatlanul túl kicsinek és jelentéktelennek érzi magát, és vállalkozása hirtelen teljes képtelenségnek tűnik előtte. Viszont ha a mai napra, a jelen pillanatra összpontosí­t – akkor a lehetőségek szélesre tárulnak előtte. És persze fontos az is, hogy milyen visszajelzéseket kap a közösségétől. Ha lehúzó és nem támogató környezetben, közösségben vagy, akkor a lehetőségeknek ez a kapuja maximum résnyire nyí­lik. Nincs nagyobb, nincs tiszteletreméltóbb vállalkozás annál, mint amikor az ember őszintén, hitelesen azon dolgozik, hogy újra összerakja magát.