Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek

A „Széljegyzetek” Sárosi Péter, a Drogriporter oldal szerkesztőjének gondolatait osztja meg a világról. Tükrözi sokoldalú érdeklődését és értékrendszerét. Napi közéleti eseményekre éppúgy reflektál, mint ahogy új perspektívába helyez örök kérdéseket életről és halálról. Elérhető írásos és podcast formában is. A széljegyzetek napi szinten jelennek meg a Drogriporter Facebook oldalán, és idővel ide is átkerülnek. A legfrissebb átmásolt széljegyzeteket lent tudod elolvasni, és megis tudod hallgatni podcaston Péter felolvasásában:

febr 14, 2023
Péter Sárosi
Olvasom, hogy miközben Európa országaiban az elmúlt években folyamatosan csökkent a börtönnépesség – Magyarországon mi évről évre egyre több embert zárunk börtönbe. Évtizedek óta halmozódó, súlyosbodó társadalmi, közegészsügyi problémákat próbálunk kriminalizálással kezelni. A börtönben fogvatartottak nagy része súlyosan traumatizált, mélyszegénységből érkező, intezeti hátterű ember – akiket ez a társadalom, valljuk meg őszintén, már a születésüktől fogva cserben hagyott. Ha a rendszerváltás utáni időszaknak volt súlyos történelmi mulasztása – mit mulasztása, bűne, akkor az, hogy a mindenkori politikai elit tudatosan és szisztematikusan szabotálta a jóléti állam kiterjesztését a leszakadottakra. És ez az elmúlt évtizedben csak tovább romlott, amikor az állam már arról az igényről is lemondott, hogy a szegénységet ne bűnügyi, hanem szociális kérdésként kezelje. Az „integráció” ma már szitokszóvá vált – miután az integrációra szánt EU-s pénzek rendre oligarchák és kiskirályok zsebébe vándoroltak. Az ún. dizájner drogok problémája ma 90%-ban szegénységi probléma – nyomorprobléma. És miközben az állam költséges arzenáljával hadat üzent ezeknek a drogoknak és tömegével csukja le az embereket ezen harc nevében, eltolja magától a felelősséget, amikor a nyomorból kellene az embereket kiemelni. Amikor meg kellene védeni a családon belüli erőszak áldozatait. Amikor jövőt kellene mutatni a gettókban élő fiataloknak, akik látják, hogy legfeljebb akkor tudják megengedni maguknak a TV-sorozatokban látott jólétet, ha bűnözésre adják a fejüket. Botrány és szégyen, hogy Európa közepén egy rendőrállamot épí­tünk, miközben lett volna lehetőség arra, hogy élhető otthonokat teremetsünk. Botrány, hogy leszállí­tottuk a tankötelezettség életkorhatárát ahelyett, hogy társadalmi mobilitást biztosí­tó oktatást fejlesztettünk volna. Szégyen, hogy feudális függést konzerváló közmunkaprogramokat hoztunk létre ahelyett, hogy képzésekkel segí­tettük volna az emberek elhelyezkedését a munkaerőpiacon. Elmulasztottuk, hogy mutassunk némi együttérzést és szolidaritást azokkal szemben, akik generációról generációra csak a bántást és áldozattá válást örökölték meg. Térkövekbe, sövényekbe, stadionokba fektettünk be – csak az emberekbe nem. Börtönöket épí­tünk, hogy bezárjuk a saját rossz szociális lelkiismeretünket. Azt szeretnénk, ha a szegények nem lennének szem előtt: hogy ne is kelljen szembesülni azzal, hogy mennyire egyenlőtlen és igazságtalan társadalomban élünk. És a rácsok minket is kirekesztenek, beszűkí­tenek, lealacsonyí­tanak emberségünkben – minket, akik kí­vül vagyunk. Lehet, hogy ezt sokan nem látják, de í­gy van. A téveszme, hogy a nyomorúságban élő embereknek arra van szüksége, hogy megfegyelmezzék, megbüntessék, megkí­nozzák őket, hogy ettől majd jobb emberré válnak – minket is börtönbe zár.

febr 13, 2023
Péter Sárosi
A múltkor egy kedves ismerősömmel beszélgettem arról, hogy milyen rosszul alszik. Éjszaka rémálmokból riad fel, amelyekben átéli a múltbéli traumatikus eseményeket. Folyamatosan szorong, nem találja a helyét az életben. Úgy érzi, hogy az egész élete tettetés és áltatás. Meghallgattam, és biztosí­tottam róla, hogy átérzem, milyen nehéz lehet neki ezt átélni – és emellett teljesí­teni a mindennapokban, mint szülő, mint munkatárs. Kérdeztem, hogy gondolt-e arra, hogy segí­tséget kér. Azt mondta, igen, már van is időpontja a pszichiáterhez. Bólintottam, és óvatosan megjegyeztem, hogy esetleg dolgozhatna magán másként is: például egy pszichoterapeuta segí­tségével felfedezhetné a szorongásai gyökerét, feldolgozhatná a gyermekkori traumáit. A válasza azonban elutasí­tó, mi több, szinte rémült volt: még mit nem, pont azért megyek a pszichiáterhez, hogy NE kelljen ezekkel a dolgokkal foglalkoznom. Felí­r majd egy jó kis gyógyszert, és átalszom az éjszakát. Eszem ágában sincsen találkozni a démonaimmal, a frászt hozzák rám! Ez a pszichiáter pont azért jó, mert nem kérdez sokat, csak felí­rja a gyógyszert. És ez bizony annyira jellemző: az számí­t jó szakembernek, aki úgy kí­nál megoldást a kí­nzó pszichés krí­zisünkre, hogy közben véletlenül se kelljen kimozdulnunk a komfortzónánkból. Doktor úr, adjon egy tablettát amitől jól leszek oszt jónapot. Nem vagyok én bolond, hogy mindenféle anyakomplexusokról hadováljak valami hájfejű pszichomókus kanapéján, csak kicsit most kimerültem, szedem a gyógyszert és jobban leszek. És valóban: a gyógyszerek bizony csillapí­thatják a tüneteket. Egyes krí­zishelyzetekben életmentőek lehetnek, ezt el kell ismerni. És sok ismerősöm van, aki a krí­zishelyzet elmúlta után lelkesen mondja, hogy hát igen, ez a gyógyszer tényleg jó volt, helyreállt a kémiai egyensúly, most már jól vagyok. Látod, nem is kellett ide agyturkászás, mint valami elmebetegnek, elvégre én normális vagyok. Csak éppen mindaz a káosz, ami ott kavarog a mélyben, az továbbra is ott kavarog. Kitörésre váró vulkánként. Eltemetni lehet, ideig-óráig, és ha az ember életében ismét stabilabb szakasz jön, akkor akár érezhti is úgy, hogy ő már túl van rajta. Pedig dehogy van túl. A trauma, ami átdrótozta az agyát, előbb-utóbb megint belevezeti majd egy jó kis krí­zisbe, amint a létezés biztosnak hitt referenciapontjai meginganak kicsit. Rossz megküzdési stratégiák, torz kapcsolódások, életidegen szerepminták: és az emberünk úgy vergődik, mint a partra vetett hal. Mert a dolgok már csak olyanok, hogy széthullanak. A fájdalmat el lehet temetni, de aztán újra benyújtja a számlát, kamatostul. És pont azzal adunk hatalmat a démonainknak, hogy menekülünk előlük és próbáljuk erővel más irányba fordí­tani a tekintetünket. Az egyik leg(ön)pusztí­tóbb pedig az a hiedelem, hogy ha szorongunk, ha rémálmaink vannak, ha függőséggel küzdünk, ha depresszió telepedik a lelkünkre, akkor attól „valami baj van velünk”. Nem vagyunk „normálisak”. És emiatt szégyelljük magunkat – és gyakran még magunknak is hazudunk, magunknak is letagadjuk, hogy tényleg baj van. De ez a baj nem abból fakad, hogy selejtesek vagyunk, hogy ami velünk történik, az valami egyedülálló, különleges nyavalya, bűn, ami érdemtelenné és képtelenné tesz minket a boldogságra. Nincs baj veled – nem vagy „selejtes”. Nem kell felvenned valami számodra kényelmetlen, megalázó, alárendelt szerepet ahhoz, hogy dolgozz magadon. Mi több: senkinek ne engedd, hogy megalázzon, megszégyení­tsen a problémáid miatt! A lehető legemberibb, a lehető legnormálisabb dolog küzdeni a démonjaiddal. Különösen egy olyan világban, ami folyamatosan maszkok viselésére kényszerí­t, és ami a legkevésbé sem normális. A démonok a leginkább akkor veszí­tik el a hatalmukat feletted, ha meghí­vod őket teázni. Ehhez pedig nem szégyen segí­tséget kérni. Nem csak egyféle módszer van: ne hidd el senkinek, hogy csak az ő hiperszuperbiztos módszere a működő. És amit soha ne felejts el: jogod van a szeretetre, megértésre és tiszteletre.

febr 13, 2023
Péter Sárosi
A Hodász András megrendí­tő cikkéhez í­rt kommenteket olvasgatva azon morfondí­rozok, hogy milyen különös állat az ember. Egyrészt ott van az, hogy milyen közöny és ellenséges, áldozathibáztató gyanakvás fogadja mindazokat az embereket, akik előállnak az áldozattá válásuk történetével. Másrészt pedig ott van az a határtalan gyűlölet, ami megnyilvánul az ún. pedofilokkal szemben. És mindkettő közös gyökerekből táplálkozik. A felelősséghárí­tó értetlenségből, amivel a magyar társadalom túlnyomó része még mindig viszonyul a gyermekekkel szembeni erőszak jelenségéhez. Nagymamik és nagypapik ecsetelik érzékletesen, hogy milyen középkori brutalitással kí­noznák meg és végeznék ki a pedofilokat. Akiket valószí­nűleg úgy képzelnek el, mint szőrös pocakos rózsaszí­n tüllszoknyás bxzeránsokat, akiket már messziről ki lehet szúrni a vértől csöpögő szájukról. A megoldás egyszerű: megtalálni, bezárni, megkí­nozni és megölni ezt a kis deviáns, beteg csoportot, akik megfertőzik itt a mi egészséges, normális magyar társadalmunkat. Nem csoda, hogy í­gy képzelik el: ezt a képet sulykolja beléjük a kormányzati propaganda. A gond csak az, hogy a gyermekekkel szembeni erőszakot nem egy ilyen jól körülhatárolható kis „deviáns” csoport követi el – hanem többségükben olyan heteroszexuális identitású férfiak, akik egyébként a felszí­nen gyakran nagyon is példás, normakövető életet élnek. Mi több, olyan tiszteletreméltó pozí­ciókat töltenek be a társadalomban, amelyek tekintélyt kölcsönöznek nekik a közösségben. És akiknek a gondozására előszeretettel rábí­zzák a gyerekeiket a normakövető, tisztességes szülők. És amikor egy áldozat előáll azzal, hogy egy ilyen nagy tekintélyt és hatalmat képviselő pátriárka esetleg évekig abuzálta, akkor a normakövető, tisztességes polgárok első reakciója: gyanakvás és áldozathibáztatás. És nem mondom, hogy nem fordul elő, hogy politikai vagy pénzügyi okokból le akarnak járatni valakit a szexuális abúzus vádjával, de ez a ritka kivétel. Viszont a gyanakvás általános. Hánehogymá, hát mé most áll ezzel elő? Eddig mé nem jutott eszébe? Biztos csak a figyelmet akarja magára terelni! Hiszen az elkövető annyira nem felel meg annak a képnek, amit a hivatalos propaganda a „pedofil bxzi bűnözőkről” a szájába rágott, hogy egész egyszerűen az agya leblokkol és tagadással reagál. Különösen úgy, hogy ha nem í­gy tenne, akkor esetleg kényelmetlen kérdéseket is fel kellene tenni azzal kapcsolatban, hogy úgy egyébként hogyan is viszonyulunk a tekintélyhez, a hatalomhoz. Ezek az ügyek ugyanis nem a szexualitásról, nem a „perverziókról” szólnak, hanem a hatalomról és erőszakról. Úgy általában, sokkal könnyebb gyűlölködni és köpködni, kommentekben bizonygatni, hogy mennyire utáljuk az ilyen „beteg rohadékokat”, akik ilyenre képesek, és mit tennénk velük, mint hogy szembe kelljen nézni azzal, mekkora felelőssége van az egész társadalomnak abban, hogy az áldozatok kiszolgáltatottak és a kollektí­v elhallgatás közönyös falaiba ütköznek. Hogy milyen sokszor fordul elő az, hogy az elkövető korábban maga is áldozat volt (nem, ez nem menti fel, de nagyon fontos megérteni, hogyan termeli magát újra a bántalmazás kultúrája). Ahelyett, hogy gyanakodunk és áldozathibáztatunk, vagy akár köpködünk és gyűlölködünk: inkább próbáljunk az áldozattal való együttérzésre összpontosí­tani. És elgondolkodni azon, hogy az áldozathibáztató társadalmi hozzáállásnak mekkora nagy szerepe van abban, hogy ilyen sokan áldozattá válhatnak.

febr 12, 2023
Péter Sárosi
„Hagyd az életedet könnyedén táncolni az Idő peremén, miként harmatcsepp táncol a levél csúcsán,” í­rja Rabindranath Tagore indiai költő. Egyetlen harmatcsepp mikrokozmoszába zárva ott az egész életed. A születés misztériuma: pirkadat előtt a ví­zgőz lágyan megsimogatja a hűs levelet és kicsapódik rajta. Szelí­den végigkúszik a levélen, az anyaföld gravitációs vonzásának engedelmeskedve. Cseppecskébe gyűlik a levél csúcsán, és amikor az égen megjelenik a hajnali Nap sápadt, ibolyás korongja, szivárványként ragyogva üdvözli a reggelt. És a fény harmatcseppé válik, a harmatcsepp fénnyé – a ví­z elpárolog és egyé válik újra a levegős éggel, amiből vétetett. Várva, hogy ismét kicsapódhasson. Születés – elmúlás – újjászületés. A levél, a levegő, a fény, a ví­z, a föld – vajon ezek létezhetnének egymás nélkül? Az elme elhiteti velünk, hogy ezek mind elszigetelten létező „dolgok” – pedig minden egymásra utalt, minden kölcsönösen függ mindentől, minden folyamatosan átalakul egymásba. Az elme elhiteti velünk azt is, hogy mi magunk elszigetelten, szilárd határok között létezünk. Hogy vagyok „én” – és van a „külvilág”. Pedig létezésünk minden egyes pillanatban függ attól, ami körülvesz bennünket. Minden egyes lélegzetvétellel testünkké válik a világ. A testünk pedig gondolatokat és érzéseket ölt, a gondolataink és érzéseink pedig testet öltenek. Hogy az agy szüli az elmét, vagy az elme az agyat? Hogy az anyag a valóság, vagy a lélek? Értelmetlen kérdések. A harmatcsepp is valóság, és a fény is, ami átitatja. A születésünk és elmúlásunk nem egyszeri és megismételhetetlen események – csupán a kozmikus szí­nház drámájának felvonásai. Minden pillanatban, minden lélegzetvétellel megszűnünk, és minden pillanatban újjászületünk. Kicsapódunk a levélen, mint a harmatcsepp, hogy aztán elpárologjunk a reggeli fényben. És mi vagyunk a ví­z, mi vagyunk a levél, mi vagyunk a fény – a fény, ami átszeli a végtelen, sötét világűrt, és életet teremt. „A halál nem a fény kioltása; csupán a lámpa eloltása, hiszen eljött a hajnal,” í­rja Tagore. (notes to myself)

febr 11, 2023
Péter Sárosi
Az ember életében eljön a pont, amikor komolyan szembesül a saját múlandóságával. Kinek hamarabb, kinek később – kinek egyszer, kinek többször is. Ahhoz viszont kellő bölcsességre és kegyelmi állapotra van szükség, hogy a kezdeti pánikon és tagadáson túl szétnézzünk merengve és okos fejünkkel biccentsünk. Minden fellengzősség és tudálékosság nélkül, szelí­den. Hát í­gy. A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megí­rta. A sötétség, ami lemeztelení­ti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására. Nekem kórházban fekve, műtétre várva jött el ez az éjszaka. Ne kérdezzétek, pontosan miért mentem be. Nem azért í­rom, hogy okoskodó vagy sajnálkozó kommenteket váltsak ki. Hanem mert az í­rás nálam a feldolgozás egyik módja – és talán sokakban rezonál, amiről í­rok. Hajnalban arra ébredtem a kórteremben, hogy odakint egy nyolcvan körüli, meztelen idős néni bolyong a folyosón. Láthatólag nem tudta, hol van, a mosdót kereste. Az összefüggő beszéd és navigáció képességét elveszí­tette, de gyaní­tom, hogy önérzetének annyi szikrája még megmaradt, hogy tudatában legyen szánalomraméltó helyzetének. Elszorult a szí­vem, ahogy néztem, amint a nővér karon fogja és próbálja a helyes irányba terelni. Úgy beszélt hozzá, mint a gyerekekhez szokás. És valóban: a kör bezárul. Az ember életében, ha kellően sokáig tart, eljön egy pont, ahol visszatér a csecsemőkor magatehetetlenségéhez. Próbáltam elképzelni a nénit, mint csecsemőt, mint kislányt, mint felnőtt nőt: tele ambí­ciókkal, vágyakkal, célokkal. Valamikor volt Valaki. Az a valaki még most is ott lehetett benne, megalázva, kétségbeesve. Vajon í­gy végzem én is? Lemeztelenedve, megfosztva minden méltóságtól? Kétségbeesetten bolyongva? Mi a büdös franc értelme van í­gy az egész életnek, a sok tülekedésnek és szorgoskodásnak? A kórházban fekve, műtét előtt az ember óhatatlanul elgondolkodik az ilyen dolgokon. Az egész kórházi létben van valami kí­nos: mintha szégyelned kellene, hogy foglalod itt az ágyat, szí­vod a levegőt és munkaidőt kell rád pazarolni. Ne tessék haragudni, hogy alkalmatlankodom itt ezzel a kis betegséggel, amibe nem szeretnék még belehalni, ha lehet. Tested egy feldolgozandó termék a gyárban, karszalagot kapsz és azonosí­tót. „Ketteske a 311-esben”. Idetolnak, odatolnak. Szurkálnak, mérnek, gyógyszereznek. Néha már nem is tudod, hol kezdődik a te tested és hol végződik a külvilág. Minden olyan bizonytalan, a rendszer alkatrészei hol olajozottan, hol rozsdásan csikorogva működnek, bedarálással fenyegetve. Nem egyes emberek gonoszsága miatt – hanem mert ilyen a rendszer. Bedarál nővért, orvost, beteget. Aztán a műtét után magadhoz térve nézed, ahogy csöpög le az infúzió a karodba, hallgatod a kórházi neszeket. Valahol a nővérek gondtalan csevelye – mintha fényévnyi távolságból hallatszana. Fekszel, kiszolgáltatottan, védtelenül. Milyen törékeny lény is az ember! Egy halom csillagpor és ví­z. Ami végül semmivé enyészik, bárhogyan is igyekezünk egyben tartani. És mégis: mennyire tudunk ragaszkodni ahhoz, hogy még egy ideig egyben tartsák. Miután annyit szurkáltak, vágtak és méricskéltek, mint valami objektumot, a kórházban néha rácsodálkozol magadra: jé, ez a rozoga test még az enyém? A fájdalom persze emlékeztet, hogy igen. Próbálsz ellazulni a fájdalomban, nem kirekeszteni, hanem engedni, hogy megtörténjen. „A fájdalom nem én vagyok.” De van az a fájdalom, amikor már cserben hagy minden, amit mindfulnessről meg meditációról tanultál: csak könyörögsz, hogy véget érjen. Pedig a kórházban látod, hogy vannak, akik még nagyobb fájdalmat élnek át: hogyan képes az ember ennyi fájdalmat befogadni? A fenébe a méltósággal: nyüszí­tesz és remegsz valami narkó után, és áldod a modern orvostudományt, amiért a fájdalomcsillapí­tók jótékony mámorába szenderí­t. De van valami más is a fájdalom mögött, amire a kózházban rádöbbenhet az ember. És ez nem valami new ages bullshit. „Az imát és a szeretetet abban az órában tanulod meg, amikor az ima lehetetlenné vált és a szí­ved kővé dermedt,” í­rja Thomas Merton. Ha figyelsz, akkor rátalálhatsz a csodára. No nem arra gondolok, hogy angyalok jelennek meg látomásaidban. A csoda egészen köznapi jelenségekben mutatkozik meg. Egy emberi szó. Egy együttérző tekintet. Más emberek figyelme. Sorsszövetség fonódik betegek között, akik korábban soha nem látták egymást – őszintébb és hitelesebb emberi kapcsolatok, mint a legtöbb felszí­nes kapcsolat, amit a mindennapokban oly nagyra becsülünk. Kapcsolódások, amelyek az együtt elviselt egyetemes szenvedés kohójában fogannak. Megmérettetik a sok cél, ambí­ció és vágy, aminek bűvkörében éljük az életet. A legtöbb könnyűnek találtatik – de milyen hatalmas súllyal esik latba az őszinte emberi figyelem! Milyen könnyen figyelmen kí­vül hagyjuk, milyen kevésre becsüljük ebben a mi fogyasztói társadalmunkban – pedig milyen nagy erő ez. „A képesség hogy teljes figyelmünket adjuk a szenvedőnek, nagyon ritka és nehéz dolog; szinte már csoda,” í­rta Simone Weil, akinél kevesebben tudtak többet figyelemről és szenvedésről. „Szinte mindenki téved, aki azt hiszi, hogy birtokában van e képességnek. A szí­v melegsége, az impulzivitás és sajnálat nem elég.” A másik ember figyelmén és együttérzésén keresztül tapasztaljuk igazán meg, hogy van valami más – hogy nem elszigetelt, elkülönült egók vagyunk koponyák cellájában raboskodva. Részei vagyunk valami nagyobbnak. A kórterem klausztrofóbiáján túl mindig ott egy tágas, végtelen kék ég. „Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik,” í­rja Pilinszky. (jegyzetek a kórházból)

febr 7, 2023
Péter Sárosi
Hüllőagyak irányí­tják a világot. No nem gyí­klények, mint egyes konteós idióták hiszik: a hüllőagy mindannyiunkban ott van. Agyunk legősibb részét képezi. Mindig dualizmusban, kettősségben képes gondolkodni: csak győztest és vesztest, ragadozót és zsákmányt, erőszakot és meghunyászkodást ismer. Mindent vagy semmit. Az élet a hüllőagy szerint: macsó, páváskodó pártriárkák versengése a nagyobb hatalomért, a több nőstény fölötti ellenőrzését, a menőbb kocsiért. Mindig többet, mindig nagyobbat. A hüllőagy megszállotja a kisebbrendűség-tudat által fűtött nagyságnak. Akár terepjáróról, akár területről, akár demográfiáról, akár rakétáról van szó: a lényeg, hogy neki legyen nagyobb. Make America Great Again. Magyarország jobban teljesí­t. Szereti nézegetni magát a tükörben: „hozzám szóltál? Hozzám? Megütlek kxcsög!” A jelszó: a Család. A család az szent – mármint mindig az övé. A család nevében lehet lopni, csalni, rabolni. De persze közben a családját éppúgy kizsákmányolja, elhanyagolja és abúzálja a család feje, mint mindenki mást. „Gyerek, asszony verve jó.” Egész országok, egész egyházak működnek úgy, mint egy nagy diszfunkcionális család, az abúzus melegágya. A hüllőagy szereti erővel megoldani a problémákat. Militarizálni, rendőrállamot épí­teni. Ösztönös gyanakvással viseltet a szaktudás iránt: szemüveges intellektuálisok ármánya. „A szegényeket segí­teni? Pfff… Bxzi vagy? Oda köll ütni, oszt kuss lesz.” Az egész emberiség jelenlegi válsága mögött mindenhol ott látjuk a hüllőagyakat. Ahogy a törékeny férfiasságukat veszélyben érezve összefeszülnek. Ahogy önelégülten vigyorogva, falkába gyűlve félemlí­tik meg a náluk gyengébbet. Ahogy melldöngetve gerjesztik a saját törzsi hübriszüket. Ahogy csoportos erőszakot követnek el a bolygó ökoszféráján, könyörtelenül kizsákmányolva az utolsó csepp erőforrást is, csak hogy nekik legyen a nagyobb. Autó, felhőkarcoló, jacht. A hüllőagyak kérkedése, erőszakoskodása, bántalmazása mögött valójában mindig ott van egy rémült, becsapott, elhagyatott kisfiú, akiknek elvették a játékmaciját. Akit megaláztak, megvertek, magára hagytak. Aki bizonyí­tani akarja apunak/anyunak, hogy deigenis ő méltó a figyelemre, tiszteletre. Aki csak a bántás nyelvén tanult meg kommunikálni. A hüllőagyakat nem győzhetjük le a saját pályájukon. Erőszakkal, megalázással, kirekesztéssel. Ha az emberiség valaha megszabadul a hüllőagyak rémuralmától, akkor az a tudáson, az együttérzésen, a szolidaritáson, a kreativitáson és az együttműködésen keresztül fog megvalósulni. Annyira több van bennünk – annyia többre vagyunk hivatottak, mi, emberek.

febr 6, 2023
Péter Sárosi
Sokan mondják: nincs időm az önmegismerésre, nincs időm a spirituális utazásra. Munkám van, gyerekem van. Majd ha több szabad időm, több nyugalmam lesz. És ugyanők többnyire úgy képzelik el a spirituális utat, hogy egy távoli hegyen vagy erdőben egy kolostorban kell ülni naphosszat, teljes nyugalomban és zavartalanságban. Kiküszöbölve minden zajt, minden határidőt, minden bosszantó embert és ingert. Pedig számomra a leginspirálóbb emberek nem azok, akik azzal kérkednek, hogy tökéletesen kiiktatták a zavaró ingereket az életükből. Poszolgatják magukról a képeket, ahogy lótuszülésben meditálnak valami trópusi tengerparton. Hanem azok, akik a kényelmetlen helyzetekben is képesek megtalálni a belső békét. A kis szünetekben is megtalálják a csendet. Hétköznapi hősök, akik gyakran egyáltalán nem felelnek meg a „spirituális emberről” kialakí­tott külsőséges (és valljuk be, többnyire patriarchális) sztereotí­piáknak. Mindig tisztelettel meghajolok az anyuka előtt, aki két hisztis kisgyerekkel, babakocsival egyensúlyoz a tömegközlekedésben, bevásárlószatyorral a vállán – és mégis képes, még ha nem is mindig angyali türelemmel, de szeretettel és gyengédséggel, nem erőszakkal reagálni a gyerek hisztijére. Na ezt nevezem én Zennek.

febr 6, 2023
Péter Sárosi
Vágyaink mint a hagymahéjak. Mindig van mögöttük valami más. Álmodozol arról, hogy mit vennél, ha megnyernéd a lottót? Ház, autó, világ körüli út? Új szexuális élmények után sóvárogsz, hódí­tani szeretnél? Vágysz rá, hogy elismerjenek a munkádban, sikereket érj el, felnézzenek rád? Társat szeretnél, családot alapí­tanál, közösséghez csatlakoznál? Vagy éppen legszí­vesebben megszabadulnál a kötelességektől és csak arra vágysz, hogy betépve fetrengj a kanapén? Ha leásol a mélyére, minden vágyad mögött megtalálod az alapvágyaidat: a valahová, valakihez való tartozás vágyát. A vágyat, hogy elismerjenek, szeressenek, tiszteljenek. A sóvárgást az anyaméh ölelő, meleg békéje és biztonsága után. Gyakran az elutasí­tás, a magára hagyottság, az elhanyagolás, a bántalmazás fájdalmas emléke olyan nyomot hagyott a testedben és a lelkedben, aminek nem is vagy tudatában – de ami ott dolgozik minden vágyadban. Kétségbeesetten próbálsz kapcsolódni valakihez, tartozni valahová, de közben rettegsz az elutasí­tástól – mert belédégett az élmény: nem vagyok elég jó. Ezért aztán gyakran védekező mechanizmusként már előre megszúrod a tüskéiddel azt, aki közeledne hozzád, hogy ne kelljen bevállalnod az esetleges elutasí­tás, az esetleges kudarcos kapcsolódás kockázatát. Inkább választod az ál-kapcsolódás élményeket, amelyek hamis biztonsággal, csillogó í­géretekkel hivogatnak a kelepcéjükbe. Mint egy ragadozó növény mézédes szirmai, amikhez rovarként tapadsz oda, hogy aztán mérgező nedveikkel élve emésszenek meg. Vágyaink köré ezernyi identitást épí­tünk, amelyek mentén megkülönböztetjük magunkat másoktól. Akár sikeresnek tartjuk magunkat a vágy kielégí­tésében, akár nem, az meghatároz minket. Vágyvezérelt szerepeket veszünk fel, és ezeket eljátszuk. Én vagyok az üzletember, akinek drága háza és kocsija van. Én vagyok a lúzer, aki alkoholista. Én vagyok a családanya, akit mindig kihasználnak. Mennyi torz grimasz, amibe egy életre belemerevedünk, mennyi életszerűtlen maszk, ami egy életre rajtunk ragad. Mennyi kényelmetlen póz, mennyi lélektelen szokás, mennyi mosollyal álcázott szenvedés. Mennyi büszkeség, mennyi szégyen. Mennyiféle vágy, mennyiféle ember – és mégis, valahol bent, mélyen, gyakran eltemetve és megtagadva, ugyanaz a alapvágy, ami annyira emberi: tartozni, kapcsolódni, szeretve lenni. Nem is vagyunk mi annyira mások. (notes to myself)

febr 4, 2023
Péter Sárosi
Büszke vagyok arra, hogy tegnap már nem először töltöttük meg a MagnetHáz 190 fős Hamvas termét a Drogriporter Szabadegyetem rendezvényével – a Drogriporter nem csak egy oldalt, de közösséget is épí­t! És van rá igény. Úgy érzem, sikerült átadnunk a fő üzenetet. Ami nem az, hogy a gomba jó vagy rossz, buzdí­tsunk a használatára vagy eltántorí­tsunk tőle. Hanem az, hogy a gomba kipróbálása lehet csodálatos vagy rettenetes döntés, attól függően, hogy az illető mit hoz magával, mennyire tudatos és felkészült (set), és milyen környezetben, közösségben (setting) és dózisban használja a szert. Nagyon köszönöm a kitűnő előadóinknak, hogy a tudásukkal gazdagí­tották a közösségünket egy ilyen izgalmas témáról, mint a varázsgomba. Köszönöm mindenkinek, aki eljött, és támogatja a Drogriportert, hiszen a Ti kis adományaitok ezerszer többet jelentenek, mint a hatalmasok milliói. A Ti támogatásotok a garancia arra, hogy a Drogriporter megőrizheti azt a független, tárgyilagos, de mégis szenvedélyes hangot, amire – hiszem – nagy szükség van ma a hazai közéletben. Aki szeretné megnézni a tegnapi esemény videófelvételét, annak jó hí­rem az, hogy amennyiben beállí­t bármilyen havi rendszerességű adományt nekünk, de legalábbis egyszeri 5 ezer forint adományt ad nekünk, annak automatikusan küldjük nem csak a varázsgombásról, de az összes többi rendezvényről készült videófelvételt is! Szóval megéri támogatni a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

febr 2, 2023
Péter Sárosi
Richard Rohr ferences szerzetes szerint 30 éves kor fölött az ember már semmit sem tanul a sikerekből. Csakis a krí­zisekből – a nehézségekből. Azokból, amikor kénytelen újra szembesülni a kí­nzó kérdéssel: „ki is vagyok én?” Amí­g fiatalok vagyunk, addig fontos, hogy „valakivé” váljunk. Felépí­tsünk egy olyan identitást, amit magunkénak érzünk. Amiről elhisszük, hogy mi vagyunk. És ehhez a Hamis Énhez ragaszkodunk, különösen, ha sikereket is élünk át. „Ó, ez vagyok én!” – kapjuk a megerősí­tést. Egészen addig, amí­g jön egy válságos epizód, amikor újraértékeljük, hogy kik is vagyunk. Olyan élmények ezek, amelyek gyakran nehezek és fájdalmasak. Megfelelő érettséggel azonban épí­tő, katartikus folyamathoz vezetnek. Ezt a lengyel pszichológus, Kazimierz Dabowski „pozití­v dezintegrációként” í­rta le. Az ember egy alacsonyabb, kevésbé tudatos létezési szintről átlép egy magasabb tudatossági szintre. Szétesünk – de ez a szétesés nem feltétlenül vezet teljes nihilhez, hanem valami új vajúdik bennünk, fájdalmasan. Széthullik az ismert világunk – leesik az álarc magunkról, és a tükörbe pillantva egy új, eddig ismeretlen ember tekint vissza ránk. Nincs benne semmi új: a hiteles, valódi énünk. Csak annyi réteg rakódott már rá, hogy alig emlékszünk, ahogy gyerekként álarcok és tettetés nélkül rohangált a világ izgalmas, új, felfedezésre váró mezőin. Orpheusként alászállunk az alvilágba: a gyökereinkhez. A gyermekkor szellemvilágába, ami ott kí­sért mindvégig, abban az ezernyi reakciós hurokban, viselkedési zsákutcában, amivel sikertelenül próbálunk alkalmazkodni a valósághoz. Mentális időutazást teszünk: újraalkotjuk a múltat. És ezáltal saját magunkat is. „Sár nélkül nincs lótusz,” mondta Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes. A világ már csak ilyen, a virágból sár lesz, és a sárból újra kihajt a virág – a boldogságból fájdalom lesz, és a fájdalom boldogsággá transzformálódhat. A krí­zist nem tudjuk elkerülni, nem tudjuk „bebetonozni” a nyugalmat és boldogságot. De nagyobb tudatossággal a transzformációt megkönnyí­thetjük. „Ha tudjuk, hogyan szenvedjünk, akkor sokkal, sokkal kevesebbet fogunk szenvedni.”

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©