Sokan ismerik Kosztolányi Dezső elmés epigrammáját:

„Csodálkozol a kokainistán,

s nem érted?

Gondolkozzál az okain is tán –

s megérted.”

Szintén közkedvelt a Mérgek litániája című verse is, amiben végigveszi a kor népszerű tudatmódosító szereit. Azt valószínűleg kevesebben tudták, tudják, hogy a költő maga is rendszeres kokain-fogyasztó volt. Azt pedig még kevesebben, hogy vajon miért és hogyan is kapott rá a szer fogyasztására.

A történet szerint Kosztolányit fiatalkorában szénanátha kínozta. Mivel híres gyógyszerész-famíliából származott, rokonaihoz fordult segítségért. Tőlük értesült arról, hogy a korban az orrnyálkahártya ingerlékenységének csillapítására kokain-ecsetelést használtak. A kokain ebben az időben még nem számított tiltott drognak Európában, széles körben használták orvosok, gyógyszerészek. Ugyanakkor már az 1880-as években megjelentek orvosi szaklapokban olyan cikkek, amik arra figyelmeztettek: a kokain rendszeres fogyasztása függőséget okoz.

Kosztolányi kis üvegcsékben, folyadék formában jutott hozzá a kokainhoz. Én elég valószínűtlennek tartom, hogy eleve kizárólag a szénanáthája miatt kezdte el használni – és azt is, hogy ez lett volna az első tudatmódosító szer, amit életében használt ilyen céllal. Unokatestvére, Brenner József, avagy írói nevén Csáth Géza morfinizmusa közismert – de Kosztolányi írásaiban itt-ott vannak homályos utalások arra, hogy fiatalkorában ő is használhatott különféle nyugtatókat.

Ami a kokaint illeti, bizonyára olvasta a szintén kokainista Sigmund Freud kokaint népszerűsítő írásait is, és ezek hatottak rá. Hiszen Kosztolányi a pszichoanalízis lelkes követője volt, aki személyes barátságot ápolt Freud közeli munkatársával, Ferenczi Sándorral. A kokain – mint arról egy korábbi tanulmányomban én is írtam – a világháború után, a 20-as években vált népszerűvé a budapesti éjszakában.

A szer, ami hivatalosan a szénanátha tüneti kezelését szolgálta, hamarosan szenvedélyévé vált. Titkos szenvedéllyé, amit nem csak a nagyközönség, de még saját felesége előtt is hosszú évekig eltitkolt. Nem volt azért olyan nehéz: az egész kicsapongó életmódja rendkívül intenzív, túlfeszített volt. Éjszakai bagolyként a kokain mellett nagy dózisú koffeinnel rabolta el a szervezetétől a neki járó pihenést.

„Jéghideg, gyöngyvirágszagú, nyilalló. Mint a jégbehűtött pusztaság. — Hűt és fűt. Utána a világ: szegényház” — ezeket a sorokat a jegyzetfüzetébe írta egy kokain-mámorban töltött éjszaka másnapján. Absztinenciás fogadalommal kiegészítve.

Végül 1933-ban bukott le, amikor az asszony megtalálta az üvegcsét. Kosztolányiné így számolt be az esetről:

„Ő a fürdőkádban ül, én a könyvtárszobában kulcsaimat keresem, egy sor könyv mögött pedig véletlenül megtalálom a veszedelmes szert. Itt élek az urammal egy fedél alatt, úgyszólván hozzácsatolva, percekre is alig hagyjuk el egymást, úgy kitárulkozik előttem, mint a csecsemő, gátlástalan nyíltsága néha már a terhemre van, megzavar, és most kiderül, hogy olyasmit rejteget előttem, aminek a horderejét akkor még fel sem tudom egészen mérni, bár az első pillanatban megijeszt. Főképp a titkolózás döbbent meg. Szégyellem, hogy erről eddig nem tudtam. Feldereng előttem évek sora, amikor furcsállottam egyet-mást, nem tudtam megmagyarázni egy-egy tettét, azt, hogy a társaságban a legjobb beszélgetés közben oly gyakran felugrott és kiszaladt … Ráeszméltem, hogy már nyolc-tíz év óta használhatja ezt a szert, talán kárpótlásul az elveszett gyermekmennyországért. Eszembe jut, hogy valamikor régen, évekkel ezelőtt, egy darabig valóban nyíltan élt vele, de hamarosan abbahagyta.”

Akinek volt már olyan hozzátartozója, aki eltitkolta előtte a szerhasználati problémáit, az bizonyára nagyon könnyen tud azonosulni és együttérezni Kosztolányinével. A titkolózás – a szégyen. Az elmulasztott árulkodó jelek. A bizalom törése. És az is kiderül, hogy a kokain-használat Kosztolányinál periodikus jellegű volt: rövidebb-hosszabb fogyasztási epizódokat absztinens időszakok követtek. 1933-ra azonban a függősége olyan súlyossá vált, amit már nem lehetett, talán nem is akart eltitkolni. És a felesége segítségét kérte a leszokáshoz. Aki végig mellette volt az elvonási időszakban.

„Most keserves napok következnek. Sír, könyörög, fenyegetőzik, orvost, mentőket követel éjszakánként. Órákon keresztül vigyázom az ütőerét,” írta erről a nehéz időszakról.

Vajon miért vált Kosztolányi drogfüggővé? „Talán kárpótlásul az elveszett gyermekmennyországért,” vélekedett a felesége.

Azt gondolom, jó helyen tapogatózott. Ma már tudjuk, milyen fontos szerepet játszanak például a kora-gyermekkori traumák a későbbi függőségek kialakulásában. Kosztolányinak, akárcsak unokatestvérének, Csáthnak, kijutott belőlük. Csáth még kisgyermekként elveszítette az édesanyját, aki meghalt. Kosztolányi anyja ugyan nem halt meg, de visszaemlékezésekből tudjuk, hogy nem sokkal a születése után a zsarnoki apai nagyapja, Kosztolányi Ágoston elűzte az anyját a háztartásból. Pici babaként elszakították az édesanyjától. Ez bizonyára súlyos nyomot hagyott a lelkében – némileg magyarázza, hogy a költő egész életében küzdött az egzisztenciális magány, a magára hagyatottság, az értéktelenség érzéseivel. És megszállottan foglalkoztatta az elmúlás, a halál.

„Ha nagyon boldogtalan és kétségbeesett vagy,” írja 1927-ben, „s az utcán bódorogsz, hogy öntudatlanul szánalmat koldulj mindenkitől, főképp egy dologtól borzadsz el: mennyire zártak, különválók, áthatolhatatlanok az emberek, mennyire nem lehet hozzájuk férkőzni, rájuk helyezni fájdalmadat, mint egy követ … Nincs mód, hogy valami hűvös, villamos huzalt feszíts közéjük és közéd, nincs mód, hogy a részvét útján egészen egyek legyenek veled.”

A kokain szerintem nem egyszerűen csak az euforizáló és élénkítő hatásokról szólt Kosztolányi számára – egyfajta eszköz volt, amivel áttörhette a falat, amivel úgy érezte, átjárhatóvá válik a távolság a zárt, különváló, áthatolhatatlan emberek között. Amivel átélhette annak a elfogadottságnak, annak a teljességnek az illúzióját, aminek a hiánya újszülött kora óta kísértette.

Karinthyról és Kosztolányiról köztudott volt, hogy mennyire imádták a fekete humort. Néha egészen abszurd helyzetekben is dőltek a röhögéstől, mint amilyen egy temetés.

Gúnyt űztek a halálból – de közben megszállottan foglalkoztatta is őket. Hiszen már kisgyermekként megismerték a veszteség fájdalmát. És féltek tőle.

A humor lehet örömforrás – de sajnos nagyon sokszor egyfajta védőpajzs. Tüske, amit a feldolgozatlan trauma von köréd. Különösen a szarkazmus, ami gyakran passzív agresszióba fordul át. Távol tart és elzár önmagadtól. Ez a trauma lényege: ez a leválasztás.

(note to myself)

Tegnap egy olyan meditációs gyakorlatot végeztem, aminek a lényege az volt, hogy tudatosan megfigyeltem és felcimkéztem nem csak a szappanbuborékként keletkező és elmúló gondolatokat – de azokat a gyakran tudatküszöb alatt lappangó érzelmeket is, amelyekből táplálkoznak.

Megdöbbentő, hogy mennyi gondolatunk származik félelemből. Sokarcú, magát ezerféle álarc mögé rejtő félelemből.

Félelem attól, hogy nem teljesítek eredményesen a különféle társadalmi szerepeimben. Mint apa. Mint társ. Mint barát. Mint munkatárs. Mint családtag. Az elme rémképeket sző, látomásokat. Kudarcról. Megszégyenülésről. Beindítja az összehasonlító üzemmódját, amiben minden, amit teszünk, görbetükrön keresztül torznak tűnik.

Mit gondolnak majd rólam mások? Csalódni fognak-e bennem? Nem maradtam, maradok-e ki valami fontosból? Vajon nem vagyok-e igazából egy jelentéktelen senki? Szeret-e, tisztel-e úgy igazán bárki? Vajon nem vagyok-e imposztor, aki csak tetteti, hogy ugyanolyan értékes ember, mint a többi? Az emberi elmét folyamatosan ilyen kérdések izgatják és zaklatják. Még ha nem is önti szavakba őket, csak zsigeri bizonytalanságként hullámzanak a mélyben. Sőt, akkor méginkább.

Én. Engem. Enyém. Az egó szűkölő félelme bugyborékol, szörcsög. A gondolatok riadt madárrajként reppennek fel belőle.

Vajon honnan jön ez a rengeteg félelem bennünk, emberekben? Miért érezzük folyamatosan azt, hogy nem vagyunk elegek? Miért ez a folyamatos menekülés a jelen pillanat elől a múltba és a jövőbe?

Mi emberek félőlények vagyunk. Ez a félelem persze evolúciós szükségszerűség – hasznos. Hiszen ez az, ami folyamatosan sarkall minket túlélésre. Fajfenntartásra. Ez az evolúciósan belénk kódolt túlélő-félelem számunkra egyben szociális félelem is. Hiszen mi, emberek, sokkal jobban rettegünk a fizikai megsemmisülésnél is a szociális megsemmisüléstől. Attól, hogy a közösségeinkben, a társadalmunkban elutasítanak, kirekesztenek, megszégyenítenek minket. Ez a félelem nem kis részben a gyermekkorunkban gyökerezik. Amikor felnőttek – a mi akkori szemünkben óriások, istenek – visszajelzéseitől függött számunkra minden. Elutasításuk kockázata egyben a megsemmisülés kockázataként jelent meg számunkra.

Ha a félelem eluralkodik, az megmérgezi a lelket. Márpedig a világ, a társadalom, a kultúra, amiben élünk, folyamatosan bombáz minket olyan ingerekkel, trigerekkel, amik félelem-reakciót váltanak ki, ha kell, ha nem. Pszichológiai hiánygazdaságot folytatunk: a társadalmi elvárások, a reklámok nem termékeket, hanem hiányokat adnak el nekünk, amelyeknek a létezéséről sem tudtunk korábban.

Ha minden nap elcsendesedsz legalább pár percre, hogy befelé fordítsd a figyelmed, hogy megfigyeld az elméd működését (ezt hívják meditációnak), akkor a félelmek félénken kidugják az orrukat a kulisszák mögül, és kíváncsian visszanéznek rád. Rádöbbensz, hogy ők nem te vagy. Görgeted őket magad előtt, eteted, táplálod, hizlalod őket, láncokba rendezed őket, történeteket mesélsz róluk, ragaszkodsz hozzájuk – de nem vagy ők.

A buddhisták ezt az élményt úgy hívják: anatta. „Nem-én”. Felszabadító hatással van.

Tisztázzuk: nekem semmi de semmi problémám azzal, amit a sajtó most megírt, hogy Bese Gergely plébános melegpartikon vett részt és férfiakkal szexelt. Ebben szerintem semmi rossz nincsen. És optimális esetben egyáltalán nem is tartozna a nyilvánosságra, és én se írnék erről. Magánügy.

Hogy egyébként az egyháza ezt elítéli? Az meg csak rá tartozik és az egyházára. Meg a lelkiismeretére, hogy ez vajon a saját hitével összeegyeztethető-e.

Amivel viszont gondom van – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül – az megint az a borzasztó képmutatás és álszentség, aminek újra szemtanúi lehetünk. Mint az alábbi kis általam összegyűjtött montázsból is látszik, a reverendában békemenetelő Bese atya teljes gőzerővel tolta az homofób uszító propaganda szekerét, teljes mellszélességgel állt ki a kurzus LMBTQ-ellenes hisztériakeltése mellett.

Egyes oldalak egészen odáig mentek, hogy Besét állították be a „kiugrott” „liberális” pap, Hodász András egyfajta ellenképének. Aki, tegyük hozzá, nagyon tisztességesen szembenézett a múltjával. Hodász után Bese lett az igaz konzervatív tökös fiatal katolikus pap szerep várományosa, aki szót ért a fiatalokkal, de sziklaszilárd szerepmintát mutat és megvédi a hagyományos értékeket a galád libsi támadásoktól.

Hát erről most kiderült, hogy mekkora ordas nagy hazugság az egész. Megint kiderült. Hogy az ember, akit az ügy bajonkának hittek, valójában maga is érintett abban, amit ilyen nagy gyűlölettel támadott. És az ő személyes tragédiája egyben erről az egész képmutató és hazug rendszerről is lerántja a leplet: a Császár Meztelen. Persze akárcsak a Szájer-ügy után, itt sem lesz valódi szembenézés. Akiknek igazán kellene, azok nem fogják levonni a megfelelő következtetéseket. A társadalmi önreflexió és katarzis elmarad.

Pedig az anyja keservit, az nagyon ráférne már erre az egész keresztbe-kasul traumatizált, félelmeit, fájdalmait elfojtó és ezernyi törzsi gyűlölködésbe fordító országra!

Egyre több történetet hallok ismerősöktől idős hozzátartozókról, akik internetes csalók áldozatává váltak. Az áldozatok gyakran nem csak több százezer, vagy akár millió forinttal lesznek szegényebbek – de a pszichés hatások még súlyosabbak: oda lesz az önbecsülésük is.

Miközben állampártunk és népünk a tinik okostelefon-használata miatt aggódik, közben teljesen figyelmen kívül hagyunk egy másik veszélyeztetett korcsoportot: az idős embereket.

Azokat, akik még két lábbal az analóg világban állnak és a digitális világban legfeljebb turisták. És sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják a digitális kommunikációt. Gyakran borzasztó egészségtelen kapcsolatot alakítanak ki a közösségi médiával. Sajnos túl sokan vannak közöttük, akik a legbutább álhíreket is gond nélkül elhiszik és megosztják. És ráadásul ki vannak szolgáltatva a minden rendű és rangú csalóknak és szélhámosoknak, akik olyan dörzsölt trükkökkel rabolják ki őket, amiken egyébként egy tízéves is röhögve átlátna. Sajnos a digitális adatvédelem szempontjából a legtöbb idős ember egy óvodás szintjén áll.

Kedves fiatalok és középkorúak: ideje leülnötök az idős rokonaitokkal beszélgetni az Internetről!

Ideje felkészíteni őket arra, hogy tele van ragadozókkal. Például olyanokkal, akik a pénzükre pályáznak.

Kihasználják a gyerekeik, unokáik iránti érzett szeretetüket: kiadják magukat bajba jutott családtagnak, akinek azonnal szüksége van pénzre. Kihasználják a vágyukat, hogy egyszer végre ebben a büdös életben velük is történjen valami nagy szerencse: beadják nekik, hogy nyertek valamit, és a nyeremény felvételéhez meg kell adniuk a különféle adataikat, vagy utalniuk kell egy díjat.

Kihasználják a magányukat: kiadják magukat egy olyan embernek, aki valódi szerelmi vagy emberi kapcsolatot szeretne kialakítani velük.

Ideje elmondani nekik: SOHA ne adjanak meg ismeretleneknek érzékeny személyes adatokat, MINDIG beszéljenek a gyerekükkel, unokájukkal, mielőtt bárkinek pénzt utalnának.

És persze ott vannak a legrosszabbak, a politikai ragadozók.

Akik kihasználják a világnézeti elfogultságaikat, és saját várakozásaikra, félelmeikre remekül rájátszó hajmeresztő álhíreket és összeesküvés-elméleteket adnak be nekik. Sajnos ma Magyarországon ezek a ragadozók ott ülnek az állam által milliárdokkal telepumpált sajtóban.

Lehet, hogy mégsem a tinédzserek internet-használata miatt kellene a leginkább aggódnunk?

„Hol jöttél be?” – kérdezi az iskola portása az éppen a kapun belépő kisgyerektől.

„Hát az ajtón,” feleli meglepődve a gyerek.

„Az a kijárat,” torkollja le a portás. „Menjél ki és gyere be a bejáraton.”

A gyerek értetlen arccal néz.

„Menjél ki és gyere be a bejáraton, mit nem értesz ezen!” – szidja le a portás.

A gyerek kimegy, és bemegy a másik ajtón.

„Nagyszerű,” jelenti ki elégedetten a portás. „Rend a lelke mindennek.”

Ez a jelenet a Fekete Pont című filmből van, ami éppen most fog mozikba kerülni.

Még nem is láttam a filmet, csak az előzetest, de máris libabőrös lettem tőle. Mármint azért, mert nagyon odatalál. Ha Magyarországon jártál iskolába, akkor biztosan megesett már veled valami hasonló. A packázó házmester-lelkületű pedellus vagy tanár, aki akkor és attól érzi jól magát, hogy összezavarhatja, megalázhatja a gyereket. Hogy értelmetlen szabályok betartásán rugózhat, levezetve a saját kudarcos kis életéből fakadó frusztrációkat a gyengébben. Kéjes élvezetet okoz neki, ha láthatja, amint a gyerek szenved és megszégyenül.

És ott a jelent, amikor a Szózat éneklése közepette az iskolai ünnepségen a hőségbe kiállított gyerekek közül az egyik elájul. Vajon ki ne élte volna át ezt? A beleizzadt blúzok és ingek szaga, az izzadó tenyerek, a végtelenbe nyúló szertartásos unalom, a feszes seggű vigyázban állás. Megvan? Ettől lettél jobb ember és jobb magyar, nem?

Aztán ott van a jelenet, amikor a fiatal és lelkes tanárnő óráján a gyerekek felszabadultan viselkednek és örülnek – és bejön a besavanyodott tanárnő, akit szemmel láthatóan borzasztóan zavar már önmagában az a tény is, hogy az iskolában egy gyerek jól érezheti magát. „Megkérdezhetem, hogy milyen óra van?” – kérdezi lesújtó tekintettel. Ez annyira de annyira ott van – ebben annyira de annyira benne van minden a magyar oktatásról. Édesanyám, aki drámapedagógus, pontosan ugyanezt átélte egy vidéki gimnáziumban.

Alig várom, hogy megnézhessem a teljes filmet!

A mobiltelefon az új drog – ez jutott eszembe, amikor olvastam, hogy Pintér Sándor ezúttal már a tanárok mobilhasználatát is tiltaná az iskolákban.

Nem teljesen az persze: kezdjük a különbségekkel! A kábítószerek használata bűncselekmény, a mobilok használata legális, azokat (egyelőre) csak az iskolából próbálják kitiltani. A droghasználatról szerintem mindannyian azt gondoljuk (a tiltáspártiak és a fűszívás apostolai is), hogy jobb lenne, ha egyáltalán nem kerülne rá sor 18 év alatt (csak éppen sor kerül rá, akár akarjuk, akár nem). A mobilhasználatnál viszont ez nem ennyire egyértelmű. Sokan gondoljuk, hogy bár indokolt korlátozni a tinik mobil-használatát, de ettől még igenis szükség van rá, még az iskolában is. Mégis, a mobilhasználat és a droghasználat közötti minden különbség dacára számos nyugtalanító párhuzamot lehet fellelni abban a hatósági szemléletben, amely a drogtilalom és a mobiltilalom alátámasztására, legitimálására szolgál.

Először is, mindkét esetben sokkal inkább morális pánikon alapul a jelenlegi döntéshozás, mint bizonyítékokon és társadalmi, szakmai párbeszéden. Ez utóbbi szinte teljesen hiányzik. Tipikus rendőrállam. Rendészek kiadják a parancsot, mindenki egyen egy narancsot – aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Bizonyíték-alapú szakpolitika, hatásvizsgálatok, iskolai autonómia: nuku.

Hiányzik ezenkívül az a fajta differenciálás, hogy egy bizonyos viselkedés attól függően, hogy milyen kontextusban és környezetben (setting) és milyen hozzáállással, céllal, milyen állapotban (set) történik, lehet ártalmas vagy lehet hasznos. Az államnak feladata, hogy bizonyos jelenségeket korlátozzon. De nem mindegy, ezt hogyan teszi. Sokkal könnyebb valamit totálisan tiltani vagy teljesen szabályozatlanul hagyni, mint okos, az élethez igazodó szabályokat alkotni.

Sokkal könnyebb valamit teljesen betiltani, mint megtanítani az embereket arra, hogy okosan, ésszel használják azt. Eszközöket adva nekik, hogy csökkentsék a kockázatokat. Képességeket fejleszteni, amelyekkel az ártalmak csökkenthetők. A közösségben alulról felépített normák, fogyasztói kultúra kialakulását támogatni. Egyszerűbb felülről teljesen betiltani valamit, mint az egészséget és jóllétet szem előtt tartó szabályokkal visszaszorítani az egyébként legális ipar agresszív profit-orientált nyomulását, marketingjét. Könnyebb szemellenzősen tiltani, mint megállapítani, hogy hol, mikor, milyen körülmények között lehet, és mikor nem.

Ott van például az, hogy a mobilhasználat az iskolákban növeli a cyber-bullying (zaklatás) jelenségét. Sokkal könnyebb az államnak és az iskolának azt mondani, hogy elvesszük a mobiljaitokat, mintsem megnézni, hogy vajon ez a jelenség miből fakad. Könnyebb rendészeti és adminisztratív eszközökkel büntetni, tiltani, mint hogy foglalkozni kelljen a gyerekek és tanárok pszichés problémáival, az iskolai közösségi légkörrel, az online térben megnyilvánuló megszégyenítés és erőszak szubkultúráival. Ahhoz ugye nem tanulógépnek kellene tekinteni a gyerekeket, hanem le kellene ülni beszélgetni velük, mint érző, gondolkodó emberekkel.

És ez az, ami szerintem a leginkább hiányzik: ez jött ki azokból az interjúkból is, amiket még a magyarországi iskolai prevencióban dolgozó szakemberekkel készítettem. Hogy nem csak egyszerűen a drogprevenció hiányzik az iskolákból, ennél a probléma jóval nagyobb. Ami igazán hiányzik, hogy nagyon sok gyerek a magyar iskolákban teljesen magányosnak, elszigeteltnek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Aki nem tud senkihez bizalommal fordulni, ha problémái vannak otthon, vagy a kortársi közösségben. Bár a drogokkal való kísérletezés önmagában nem patológiás tünet, de amikor egy gyereknek drogproblémái vannak, amikor a kísérletezésből abúzus lesz, akkor az ezért van. És ugyanezért van az is, amikor egy gyerek teljesen egészségtelen kapcsolatot alakít ki a mobiltelefonjával, és egyfajta pajzsként használja a valóság ellen. Annak a tünete, hogy valami nagyon nincs rendben az életével. És a szemellenzős tilalmak mindig csupán tüneti kezelést képesek nyújtani.

„A legnagyobb problémákat az életedben nem lehet megoldani, csak kinőni,” írta Jung.

Tedd ölbe a kezed, és várd, hogy a sült galamb a szádba esik? Nem éppen. Nem tespedésről, hanem inkább egyfajta cselekvő nemcselekvésről (wu wei) van itt szó.

Mert az élet legnagyobb problémáit gyakran éppen az a nagy igyekezet okozza, hogy megváltoztassunk valamit, ami nem változtatható meg. Ahelyett, hogy elfogadnánk. Elengedni ezt a görcsös igyekezetet, elengedni a hamis reményt, hogy kiiktathatjuk a külső/belső zavaró tényezőket, amitől függővé tettük a boldogságunkat: ez az, ami igazán nehéz. És ami nem megy egyik napról a másikra.

Teret és időt kell hagynunk a léleknek, hogy elvégezze a maga gyógyító munkáját a kulisszák mögött, míg a folyton zizegő, tüsténkedő, nagy tevékenység lázában égő elme megpihen.

„Azt mondtam a lelkemnek, maradj nyugton és várj, remény nélkül,” írja T.S. Eliot, „mert ez a remény csupán hamis remény lenne.”

(note to myself)

Zelk Zoltán egyike volt azoknak a költőknek, akik az 50-es években valósággal szerelmesek lettek Rákosiba. De úgy igazából. Az őt dicsőítő verseit olvasva az ember ijedten ismeri fel: ez az ember nem hideg számításból írta ezeket, mint sokan mások. Ő tényleg komolyan hitte, amit írt.

Egészen addig hitte, amíg aztán eljött a kiábrándulás, valamikor 1954-ben. Amikor már nem lehetett többé rózsaszín álomvilágban élni. Levette a rózsaszín szemüveget. Megjelent az Alkonyi halászat című verseskötete, amiben a pártos költészet helyét átvette a, ha nem is nyílt rendszerkritika, de szomorú reflexió.

„Szomorú költő voltam,” írta. „Hogy mondjam ezt el neked? Ha valaki csalódik az anyjában, s ocsmány verset ír róla, azt én ocsmány embernek tartom. De ha szomorú versben írja meg csalódását, akkor szomorú embernek tartom. Én szomorú emberré váltam, mert amiben hittem, amiért lelkesedtem, eltorzulni láttam.”

Na most ebben a kötetben van egy híres és szép kétsoros:

„Szélfutta levél a világ,

De hol az ág? de KI az ág?”

Az egész huszadik század benne van ebben a két sorban, a politikai szélviharok által megtépázott önbecsülésű egyén delíriumos kiútkeresésével és a biztos kapaszkodó iránti sóvárgásával, ami folyton csalódásokhoz vezet.

A „KI” így, nagybetűvel szedve jelent meg a kötetben. A történet szerint ez nagy dilemma elé állította a kor cenzorait és pártideológusait. Vajon mire célzott a költő ezzel a nagybetűs „KI”-vel? Felettébb gyanús! Vizsgálat indult, fejek hullottak a kiadónál.

Manapság már nem figyel az állam ilyen nüanszokra. Nincs szükség cenzúrára: nem azért, mintha nem akarnák a hatalmon lévők kontrollálni, hogy az emberek mit gondolnak. Hanem azért, mert a szellem embereinek, íróknak, költőknek, nincsen már ilyen nagy tekintélye, szavainak nincsen már ilyen súlya. Az emberek egyre kevesebbet olvasnak könyveket. Influenszerek osztják az észt, parányi tájékozottsággal és tehetséggel, de hatalmas egóval.

1956-ban az írók társadalmi befolyása tetőfokára hágott: a forradalom nem lett volna nélkülük. Zelk Zoltán bátran helytállt azokban az időkben, amiért aztán börtönbe csukták, ahonnan 1958-ban szabadult. Közben meghalt a felesége, akinek még a temetésére sem engedték ki. Bánatát a Sirály című gyönyörű versében írta meg:

„Nem láthattam holt arcodat –

kifosztották a gyászomat.”

A „kifosztották a gyászomat” a cenzúra törölte, csak évekkel később jelenhetett meg a vers az eredeti verziójában. Nem jelent meg az a négysoros sem, amit már a kórházban, halálos betegen írt:

„Seggem alatt ágytál, faszomban katéter,

Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel?”

Élete során rengeteg díjat és elismerést kapott: Baumgarten díj, József Attila díj, Kossuth díj. Elnökök, miniszterelnökök, különféle rangú és rendű tekintélyességek gratuláltak neki. De a legnagyobb elismerésnek azt tartotta, amikor bejött hozzá a Hungária kávézóba egy lány, és elszavalta fejből a Sirály című versét. Zelk meghatódott, és megkérdezte, hol dolgozik. A Rákóczi téren, felelte a lány, elárulva ezzel, hogy utcalányként keresi a kenyerét. Erre Zelk kezet csókolt neki. Nagyobb elismerést nem tudott elképzelni egy költő számára, minthogy még az utcalányok is az ő verseit szavalják.

A minapi posztomban írtam Gautama Sziddhárta fiáról, Rahuláról. Akit újszülöttként hagyott ott. Majd hétéves korában a fiút, mint már a Buddha, befogadta a tanítványai közösségébe, a szanghába. Ahol hamarosan kiemelkedett igyekvésével és tudásával.

De vajon mit érthetett meg egy hét éves kisfiú abból, aminek a felfogása még felnőttek számára is nehézséget jelentett?

Nos, a források feljegyezték, hogy a Buddha magas szellemi szintet (arhat) elért tanítványai között voltak gyerekek is. Mi több, én úgy gondolom, hogy talán a gyermeki elme – kezdő elme – jóval könnyebben képes volt elengedni olyan makacs tévhiteket, amelyekhez a felnőtt – szakértő – elmék ragaszkodtak. Emlékezzünk csak, mit mondott Jézus: „Bizony mondom néktek, ha nem változtok meg, ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.”

Richard Feynman fizikus tanítási módszerének első lépése: magyarázd el az elméletedet úgy, mintha egy általános iskolás gyereknek magyaráznád. Ha nem vagy rá képes, ha nem tudod elmagyarázni olyan fogalmakkal, amiket egy gyerek is megért – akkor magad sem tudod igazán, miről is beszélsz.

A Buddha valószínűleg nagyon egyetértett volna vele. Legalábbis ő maga nagyon értett ahhoz, hogy a tanításait mindig olyan formában adja át, ami megfelelt a közönsége értelmi igényeinek.

Jó példa erre az, amikor a Buddha a még gyermek Rahulát az igazmondás fontosságára és a hazugság önpusztító voltára tanította. Mégpedig nagyon plasztikus, pragmatikus módon, hogy a fiú is megértse.

Egy edényt mutatott a fiának, aminek az aljában még volt némi folyadék.

„Látod ezt a kis folyadékot, Rahula?” – kérdezte. „Pont ilyen kevés bölcsessége van annak, aki szándékosan hazugságot állít.”

Majd kiöntötte a folyadékot, és hozzátette: „Pont így dobja ki a spirituális életét az, aki nem szégyell szándékosan hazudni.” Ezután a feje tetejére fordította az edényt. „Pont ilyen felfordult a spirituális élete annak, aki nem szégyell szándékos hazugságot állítani.”

Majd hogy szokásához híven teljesen kimaxolja az edény-analógiában rejlő edukációs lehetőségeket, megmutatta az üres edényt a fiának: „Pont ilyen üres a spirituális élete annak, aki nem szégyell szándékosan hazudni.”

Majd egy tükröt mutatott a fiának: „Rahula, tudod, mire való a tükör?”

„Arra, hogy visszatükrözze a dolgokat,” felelte a kisfiú.

„Így van. És a tükörhöz hasonlóan kell az elménknek tükröznie a tetteinket, a szavainkat és a gondolatainkat, megfontolva: vajon ez a tett, ez a szó, ez a gondolat hasznos vagy haszontalan, örömet vagy szenvedést okoz?”

És Rahula elméjében világosság gyúlt.