Az egyik legnagyobb kihívás az életben: látni azt, akit szeretsz, szenvedni. Anélkül, hogy birtokolnád a megoldás kulcsát: egyszerűen csak ott lenni, amikor szenved.
Emlékszem, már gyerekkoromban sem szerettem az idősebb rokonokat meglátogatni a kórházban. Az egésznek volt valami hamisság-szaga: mi eljátszottuk, hogy hamarosan jobban lesz. Ő meg eljátszotta, hogy elhiszi. Vagy nem. Ha nem, akkor rögtön lecsaptuk az üres pozitivitással: „ne mondj ilyet, nemsokára meggyógyulsz”. „Nézd a jó oldalát, legalább…” És aztán, mint aki jól végezte dolgát, leléptünk, és otthagytuk a kétségeivel együtt.
Nem szerettem azt, hogy nem tudtam segíteni. Nem szerettem jelen lenni, amikor szenvedett. Tehetetlennek éreztem magam. Sőt, mintha ezzel én is bűnrészessé váltam volna a szenvedésében. És nem szerettem az egész tettetést, ami ezt az egész szituációt körüllengte. Nem tudtam mit kezdeni az elmúlással: bosszantó hibának tűnt, amit ki kellene javítani, meg kellene oldani.
Ma már tudom, hogy gyakran a legnagyobb segítség éppen az, amitől visszariadtam: jelen lenni azzal, aki szenved. Együttérző jelenlétet biztosítani anélkül, hogy meg tudnád, meg akarnád oldani helyette. Anélkül, hogy okoskodnál, hogy hamisan csengő semmiségekkel ütnéd el a félelmét, a fájdalmát. Van, amikor a legtöbb, amit adhatsz, a figyelmed. És a tudat, hogy nincs egyedül.
(notes to myself)