Amikor férfiakról és nőkről, nemi sztereotípiákról írok, mindig jönnek a sértett hím egók. Akik úgy érzik, hogy itt valamiféle fenyegetés éri az ő férfiasságukat. Mintha valamitől meg akarnák őket fosztani. Pedig azt gondolom, hogy meglehetősen törékeny az a férfiasság, ami nem bír ki ennyi kritikát sem. És azt is gondolom, hogy a férfiasságnak nem csak egyféle meghatározása létezik. Amit az Andrew Tate meg Elon Musk féle nárcisztikus macsók képviselnek. És ahol a kemény, agresszív külső egy sérült egó bizonytalanságának a póza, ami nem tud mit kezdeni a saját fájdalmával. A kakaskodó, pöcsméregető maszkulinitáson túl van egy érett, nyugodt férfiasság, ami nem fél szembenézni saját magával. Amit olyan emberek testesítenek meg, mint amilyen Alex Pretti is volt. Aki számára a férfiasság azt jelentette, hogy a testével védte azokat a nőket, akiket az agresszív ICE ügynökök támadtak. Nem attól leszel férfi, hogy az erőfölényeddel visszaélve lenézel, lenyomsz a sárba másokat. A gyengébb mellé állni, kiállni a bully-kkal szemben – ehhez kell igazi tökösség. És ahhoz kell igazi bátorság, hogy szembenézz az árnyékoddal. Nem mindent túlkontrollálni, de vállalni a felelősséget magadért. Tudni gondoskodni magadról és másokról. És ha kell, akkor merni érezni, akár sérülékenynek lenni.

Helyes. Lenne még miért és kitől bocsánatot kérnie. Például a legutóbbi szerhasználók elleni uszításáért. Esetleg nem tudnák a fűszívó vagy éppen kokót szippantó barátai is felhívni Lázárt, és elmondani neki, hogy attól, hogy valaki füvet szív, még nem szörnyeteg? Se nem bűnöző vagy beteg. Semmiképpen sem hitványabb ember, mint aki alkoholt iszik. Mert tudjátok az emberek fejében élő negatív sztereotípiákat a leginkább azzal lehet feloszlatni, ha megtudják, hogy egyébként általuk nagyra becsült, esetleg szeretett emberek is érintettek. Kivéve persze, ha valakinek a fizetése és politikai karrierje múlik rajta, hogy ne lássa be ‍♂️

Fontos ítélet született Luxemburgban – győzött a józan ész a politikai önkénnyel szemben! Az Európai Unió Bírósága ugyanis kimondta: Magyarország megsértette az uniós jogot, amikor az ENSZ-ben szembeszavazott az EU közös, kannabisszal kapcsolatos álláspontjával. Történt ugyanis, hogy 2020-ban az ENSZ elé került a WHO azon javaslata, ami a kannabisz gyógyászati használatának elismerését tartalmazta. Az EU tagállamok közös nyilatkozatban álltak ki a bizonyítékokkal alátámasztott javaslat mellett. De Magyarország, először az EU történetében, a közös uniós álláspont ellen szavazott az ENSZ-ben. Oroszországgal és Kínával együtt elutasította a kannabisz orvosi használatát, ami elég nagy szégyen. A Bíróság kimondta: az ENSZ-en belüli álláspont az EU kizárólagos hatáskörébe tartozik, ebben a tagállamok nem szavazhatnak önállóan. Bár a bírósági döntés nem kötelezi arra Magyarországot, hogy változtassa meg belső szabályozását a kannabisz gyógyászati felhasználásával kapcsolatban, komoly figyelmeztetés: a jövőben nem mehet szembe az uniós (drog)politikával az ENSZ-ben. Máskülönben súlyos bírságokat kell fizetnie. Ez az egész eset megint arra figyelmeztet minket, hogy Orbán és kormánya minden erővel le akarja választani Magyarországot Európáról – ehelyett az orosz és kínai érdekszférába helyezné, egyfajta félgyarmati közép-ázsiai isztánná tenné.

A jogállam a szétesés állapotában van, de azért még folytat utóvédharcokat. Reményt kelt ebben a sötétségben, hogy nemrég első fokon pert nyert a Pázmány ellen az az oktató, akit egy LMBTQ-témájú írása miatt rúgtak ki. Külön pikáns, hogy a kutatás épp arról szólt: a homofób elutasítást nem a vallásosság, hanem a politikai világnézet határozza meg. Nem csoda, hogy ez kényelmetlen volt a hatalomhoz igazodó egyetemi vezetésnek. Hogy egy ilyen történet egyáltalán megtörténhet a 21. században Magyarországon, már önmagában felháborító. Ráadásul nem is egyedi eset: fegyelmi eljárás indult három másik oktatóval szemben, miután egy cikkükben le merték írni a következő mondatot: „Egy keresztény szellemiségű egyetem oktatóiként és pszichológusként valljuk: minden szeretetre épülő kapcsolat egyenértékű.” Az abszurditás csúcsa pedig az, hogy a rektor – pedellusként fegyelmezve az oktatókat – kötelezni akarta őket rendszeres korrepetálásra, ahol kamerák előtt (!) eligazítja őket arról, mit jelent a „katolikus szellemiség”. Az érintettek ezt joggal tagadták meg: ez nem oktatás, nem párbeszéd, hanem nyilvános megszégyenítéssel járó munkahelyi abúzus. Persze ilyenkor jönnek a gúnyolódók és okoskodók, a „minek ment oda” megmondóemberei, akik reflexből mindig az áldozatot hibáztatják – ugyanazzal a logikával, mint amikor egy zaklatási ügyben azt kérdezik: „miért vett fel rövid szoknyát?” Azt mondják: ez egy katolikus intézmény, és majd ők eldöntik, mit mondhat egy oktató, és mit nem. Csakhogy a Pázmány – és a többi „egyházi” egyetem – nem zártkörű hittérítő műhely, hanem a magyar felsőoktatási rendszer része, közfeladatot lát el, államilag elismert diplomát ad, és jelentős részben közpénzből működik. Magyarul: a mi adónkból. Ezért kutya kötelessége biztosítani a tudományos kutatás és oktatás szabadságát, és azt, hogy ez diszkriminációtól mentesen működjön. Ha az egyház hittérítő intézetet akar, nevezze annak. De akkor ne hívja egyetemnek – és főleg ne vegye fel az egyetemeknek járó tetemes közpénzeket. Valójában épp a vezetésnek lenne szüksége fejtágító és érzékenyítő kurzusra – és némi Ferencpápás keresztényi alázatra. Mert egyébként az elutasításuk nekik sem keresztényi – sokkal inkább a politikai lóláb lóg ki mögüle. A legszomorúbb pedig az, hogy mindeközben a Pázmány oktatói közül szinte senki sem állt ki a kollégáik mellett. Pedig az egyetem nem csupán intézmény, hanem szabad emberek közössége, akik a tudás keresésében, a vita bátorságában és egymás méltóságának tiszteletében tartoznak össze.

Bár a média és a politika egy része folyamatosan a kábítószerek miatt retteg, a budapesti szórakozóhelyeken dolgozók szerint az elsőszámú problémát egyértelműen az alkohol jelenti – ez derült a Budapesti Kábítószerügyi Egyeztető Fórum biztonságosabb éjszakai életről szóló munkacsoportjának legutóbbi megbeszélésén. Messze az alkohol miatt történik a klubokban a legtöbb baleset, incidens, erőszakos cselekmény és rosszullét is. Az illegális szerek terjesztése, fogyasztása pedig elsősorban a klubokon kívül, az utcán jelent problémát. Akárcsak a dohányzás. Amit joggal szorítottak ki a zárt közterekből, azonban ennek volt egy nemkívánt következménye is: az utcán dohányzó bulizók gyakran hangosak, és zavarják az ott lakók életét. Akárcsak azok a dílerek, akik a kint ácsorgókat környékezik meg, hogy sok esetben sütőporral vágják át őket. A klubéletet jelenleg fortélyos félelem járja át. Egyrészt félnek a tulajdonosok és dolgozóik, a partiszervezők és a fellépők is. Hiszen a klubélet egyébként is gyengélkedik – és erre most még rájön a Damoklész kardjaként a fejük felett lebegő fenyegetés, hogy bezárják ezeket a helyeket. Másrészt félnek a partizók is, akik nem tudhatják, hogy egy jónak ígérkező szombat estébe mikor fog belerondítani a rendőrség egy jó kis tizenkétórás razzia-mókával. A klubélet hanyatlása nem csak hazai jelenség: az ingatlanárak növekedése, a járvány hatása, a dzsentrifikáció és az intenzívebb rendészeti nyomás, a megélhetési válság és a generációs szokások változása Nyugaton is azt eredményezi, hogy a klubok nehéz helyzetben vannak. Azonban ott az állam inkább próbálja támogatni a partikultúrát és a biztonságosabb éjszakai életet. Az, ami Magyarországon történik, szinte példátlan: szimbolikus kultúrháborút folytat a kormány. És ezt a klubok úgy élik meg, mintha az amúgy is földön fekvő emberbe kezdenének el rugdosni, hátha nem fog tudni felkelni többet. Pedig nagyon benézi a valóságot az, aki azt hiszi, hogy a klubbezárásokkal biztonságosabbá vagy egészségesebbé tehető a fiatalság. Éppen ellenkezőleg: több fiatal fog kockázatosabban, elszigeteltebben, ellenőrizetlen terekben (házibulik, illegál partik) drogokat használni. És kevesebb fiatal mer segítséget kérni, ha bajba kerül. Ezek a terek kultúra- és közösségformáló terek is – és a közösségi terek szűkülése csak az elmagányosodást, az izolációt erősíti, ami pedig a fiatalok körében csak ront a mentális egészség krízisén. Az államnak, beleértve a rendészetet, nyilván van szerepe és felelőssége. De sokkal inkább a lehetőséget kellene látni ezekben a terekben, ezekben a klubokban a szabályozásra, a hozzáférésre és a kapcsolódásra. Elég volt a drogellenes háborúból! Szabad partikultúrát! ❤ ✊

Ez kábé tényleg olyan, mintha a kínai propaganda-médiában a tiananmen téri mészárlás másnapján megjelent volna egy hír (talán meg is jelent, ki tudja), hogy „szatyros férfi készült tömegmészárlásra a tankhadosztály ellen”. Az a szomorú igazság, hogy Alex Prettit kétszer gyilkolták meg: először maguk a szövetségi ügynökök végezték ki a fegyvereikkel, másodszorra pedig azok a hivatalnokok, propagandisták (élükön Trumppal), akik elvileg az emberek védelmére és szolgálatára, hiteles tájékoztatására esküdtek fel, de ehelyett áldozathibáztató kórussá alakultak át. Ha megnézzük a különféle szögekből, perspektívákból készült videókat erről a brutális statáriális kivégzésről (nevezzük a nevén), akkor láthatjuk, hogy ez a pasi nemhogy nem készült erőszakra. Ha valami nyilvánvaló, akkor az, hogy higgadtan próbálja védeni azt a nőt az erőszaktól, aki a társaságában volt – és akit az egyik ügynök hihetetlenül agresszívan fellök. Amiért már önmagában büntetőeljárást kellene indítani ellene – és a pasi pedig kitüntetést érdemelne. A meggyilkolt férfi egész magatartása, gesztusai arra utalnak, hogy probálja de-eszkalálni a helyzetet – ami egyébként ilyen esetben éppen a jogalkalmazó ügynökök feladata lett volna! De ehelyett az ügynökök mindent megtesznek azért, hogy eszkalálják az egész helyzetet. Hogy miután tucatnyian leteperték, lefegyverezték (ha egyáltalán volt nála fegyver), ez a földön fetrengő, a lélegzethez jutásért, az életéért küzdő ember veszélyt jelentett volna az állig felfegyverzett szövetségi ügynökökre, amiért bele kellett ereszteni a tárat (miközben az egyik ügynök konkrétan tapsol ennek, látszik a videón!) – ez olyan abszurd, hogy még Orwell is csettintene. Aki ezt a címet volt képes adni az erről beszámoló cikknek, az nem csak egyszerűen az újságírói etika minden egyes írott és íratlan szabályát, etikai elvét árulja el – de egyben az egész társadalmat, aminek a hiteles tájékoztatására felesküdött. Minket, embereket, akiknek az adójából a fizetésüket kapják. Mindazt, ami emberré tesz minket: hogy legalább törekszünk a hitelességre (még ha nagy betűs Igazságban nem is hiszünk). Arra, hogy ne válljunk csavarrá egy embertelen hatalmi gépezetben és bele tudjunk nézni a tükörbe a nap végén. Ezek a magukat újságírónak hazudó propagandisták mindezt elárulják, nap mint nap. Dante poklában a legnagyobb büntetés az árulásért jár: a Sátán maga rágja folyamatosan azokat, akik ide kerülnek, le a 9. bugyorba. Azok, akik a „közmédiában” az ehhez hasonló hírhamisításért felelnek, maguk is ezt a bűnt követik el, és a pokolban külön bugyor készül nekik. Én személy szerint nem vagyok a börtönök és szigorú büntetések híve. De azt gondolom, hogy az ilyen propagandisták még itt, a Földön is megérdemelnék, hogy bíróság szabjon ki rájuk szigorú büntetést. Ha van szükséges és arányos büntetés, akkor ez az lenne. Mert ez nem csak valami absztrakt, elvi árulás: ezen emberi életek múlnak. Emberi életeket tesznek tönkre a hazugságaikkal, jövőbeli bűncselekményekhez asszisztálnak! Ne legyenek kétségeid: ha holnap az szolgálja a kormány érdekeit, hogy rólad írják le, kedves olvasó, hogy terrorista bűnöző vagy, akkor meg fogják tenni! Szemrebbenés nélkül. Legitimálják azt, hogy bármit meg lehessen tenni veled. Nem csak pisztollyal lehet embereket ölni, hanem nyomtatott/digitális betűkkel is.

Önmagában is elemi felháborodást váltott ki belőlem – és azt gondolom, nézők millióiból – a videó, amin az látszik, hogy amerikai szövetségi ügynökök agresszívan megtámadnak, földre visznek békés tüntetőket, majd sok lövéssel közvetlen közelről meggyilkolnak egy egészségügyi dolgozót. Aki itt a képen, mint látható, éppen magasba tartja a mobiltelefonját, mutatva, hogy nem fegyver. Néhány másodperccel kivégzése előtt. De ami ezután jön, az még ijesztőbb. Trump elnöknek és a szövetségi hatóságoknak, minden vizsgálat nélkül, rögtön az a reakciója, hogy az áldozatot hibáztatják, „felfegyverzett terroristának” bélyegzik, aki „meg akarta ölni” a szövetségi ügynököket (miközben még ha volt is nála fegyver, nyilvánvalóan nem vette elő). Ez olyan durva orwelli megerőszakolása a valóságnak, hogy legszívesebben üvölteni tudnék a tehetetlen dühtől. A képmutatás csimborasszója, hogy Trump azt tweeteli: aki fegyvert visel az utcán, az bűnöző – könyörgöm, pont az ő tábora jön folyamatosan a fegyverviselés jogával! ‍♂️ Hetek óta nagy rokonszenvvel követem, hogy amerikai barátaim jelentős része a nagy hideg ellenére is az utcákon tiltakozik a hatósági önkény és erőszak ellen. Békésen. A konfliktusok mégis borítékolhatók a jelzés és egyenruha nélküli, maszkos, állig felfegyverzett szélsőjobbos csoportokból verbuvált ICE ügynökökkel. Sajnos nem tudom nem látni: ez még csak nem is egyszerűen járulékos veszteség Trump számára – hanem mindvégig ez volt a terv! A közbiztonság és bevándorlás-kontroll csupán szépségtapasz. Trump valódi szándéka mindvégig az volt, hogy helyi közösségeket romboljon szét, politikai cirkuszt csináljon az amerikai utcákból, hogy elszabaduljon az erőszak, és ő rendcsinálóként tetszeleghessen a Foxon. Addig se foglalkozzanak azzal, hogy nem tud kormányozni és hibát hibára halmoz. Ez maga a színtiszta számító gonoszság, az igazság-utáni politika, ami Magyarországon is elszabadult. Lényege, hogy ahelyett, hogy felelős vezetőként az emberek jobbik énjére próbálnának hatni, ahelyett, hogy valódi, tartós megoldásokat, kompromisszumokat keresnének: megosztanak, kirekesztenek, éleznek, polarizálnak, hergelnek, uszítanak, hazudnak. Ez már nem „jobb” meg „bal”, „konzervatív” meg „liberális” – szekértáborokon túl fel kell tennünk a kérdést: tényleg ilyen vezetőket akarunk? Akik az emberek zsigeri indulataihoz beszélnek, és nem a józan belátásához? Akik mindenáron az ellentéteket akarják élezni ahelyett, hogy azt tudatosítanák, ami összeköt bennünket? Tényleg egy olyan világban akarunk élni, ahol az emberi élet értékét az jelöli ki, hogy mennyire használható, áldozható fel a Hatalom megszerzéséért és megtartásáért folyó aljas játszmában? Ébredjünk már fel! Azt a kutyaúristenit neki.

„Alkoholizmus” és „alkoholista” szavak helyett mértékadó szakmai szervezetek ma már az „alkoholhasználati zavar” és az „alkoholhasználati zavarral küzdő ember” fogalmakat ajánlják. Miért is? Nem pusztán a „politikai korrektség” miatt vagy „woke”-ságból, hanem a következő okokból. 1) Nem kizáró kategória – hanem spektrum Az „alkoholizmus” úgy hangzik, mintha lenne egy éles határ: valaki vagy alkoholista, vagy nem. Az alkohol-használati zavar ezzel szemben azt mondja: a probléma különböző súlyossági fokokon létezhet (enyhe–közepes–súlyos). Ez közelebb van ahhoz, ahogy az emberek ténylegesen működnek. 2) Kevésbé bélyegez meg Az „alkoholista” sokak fejében egy identitáscímke: „ez egy ilyen ember”. A használati zavar inkább azt jelenti: „ennek az embernek problémája van az alkohollal” – ez állapot, nem a személyiséget meghatározó tulajdonság. Ez csökkenti a szégyent és megbélyegzést. 3) Diagnosztikai egyértelműség Az alkoholhasználati zavar egy orvosi-pszichiátriai diagnosztikus kategória is, ami konkrét kritériumokkal rendelkezik az amerikai pszichiáterek segédkönyvének új kiadásában (DSM-V). Az „alkoholizmus” egy bizonytalan értelmű köznyelvi kifejezés, sokan sokféleképp használják. Ez szakmailag pontatlan. 4) Homogenitás helyett heterogenitás A „-izmus” gyakran azt sugallja, hogy ez egy egységes, egyféle betegség, aminek elsősorban az agy genetikai eredetű megbetegedése az oka. Pedig ma már tudjuk, hogy ez a test, a lélek és a társas kapcsolatok zavara egyszerre (biopszichoszociális szemlélet). Az ártalmas ivás tanult mintákból, stresszből, traumából, szociális környezetből, agyi jutalmazórendszerből és sok más tényezőből áll össze. Ennek megfelelően nagyon sokféle típusa, lefolyása van és a felépülés útjai is sokfélék lehetnek. 5) Korai kezelésbevétel Sokan azt gondolják, csak akkor van szükségük segítségre, ha megfelelnek a fejükben élő „alkoholista” képnek. „Én nem vagyok alkoholista” – mondják, miközben már komoly problémákat tapasztalnak meg az ivással. A „használati zavar” nyelve azt sugallja, hogy nem az a lényeg, hogy az ember egy egész életre szóló címkét vegyen magára. Hamarabb felismerhetővé és elfogadhatóvá teszi a kutatások szerint, hogy valakinek problémája van és ez megkönnyíti azt is, hogy támogatást kérjen a felépülésben. Mindezzel együtt persze fontos megemlíteni: NEM tilos és nem ciki használni az alkoholizmus vagy alkoholista szót – de nem mindegy a kontextus. Elfogadható például akkor, ha egy érintett úgy érzi, hogy ez ad neki egy olyan magyarázó keretet és identitást, ami segíti, megerősíti a felépülés útján. A szakmai és társadalmi kommunikációban azonban az alkoholhasználati zavar jobb választás. Hasonló a helyzet a „drogfüggőség” szóval is, ami helyett ma már „szerhasználati problémákról”, a „drogos” helyett pedig „szerhasználati problémákkal küzdő emberről” beszélünk.

Valami bűzlik Oroszországban. Ez derül ki a Senki Tanár Úr Putyin ellen című dokumentumfilmből, ami egy orosz kisvárosi iskola hétköznapjait és rajta keresztül az orosz társadalom eltorzulását mutatja be. Egy tanár kameráján keresztül, aki azóta már Nyugatra szökött a megtorlás elől. Magyarként nagyon ismerős, egyben rendkívül nyomasztó volt megnézni ezt a filmet. Otthonosan mozgunk ennek az álmos orosz kisvárosnak a poszt-szocialista valóságában. Mintha mi is találkoztunk volna már ezekkel a jellegzetes sete-suta törtető és megalkuvó alakokkal, akik benépesítik. A homo sovieticus, a szovjet embertípus köszöni, jól van. Nálunk éppúgy, mint odaát Oroszországban. Mi jellemzi a szovjet embertípust? Duplagondol (copyright Orwell): tudod, hogy hazugság, de mégis mondod, képes vagy logikailag egymásnak ellentmondó „igazságokat” is vallani. Cinizmus és apátia: úgysem lehet semmit sem tenni. Nincs értelme kiállni, tiltakozni, szembeszállni. Ha én nem, majd úgyis más alkut köt. Paternalizmus: minden változást felülről vár, hajlong a tekintély előtt. Összefogás, szolidaritás helyett az érvényesülés kiskapuit keresi. És mégis: közben itt ez a tanár, egy látszólag jelentéktelen figura. Egy olyan közegben, ami szinte mindenki mást beszív, magához idomít, konformizmusra késztett. Látszólag ő is alkalmazkodik – de valójában már eldöntötte: elég volt. Ahhoz talán nem elég bátor, hogy nyíltan konfrontálódjon a rezsimmel, de titokban mindent felvesz, és kicsempészi az anyagot külföldre. Hogy lássa a világ, mi megy. Lássa, hogyan mossák át a gyerekek agyát egészen gusztustalan fasiszta propagandával. Mert a fasizmus valójában nem parlamentekben, nem kaszárnyákban születik leginkább, hanem olyan hétköznapi, banális intézményekben, mint az iskola. A tudás újratermelésének teljes leuralásán keresztül. A háborúkat nem parancsnokok nyerik meg, hanem tanárok – mondja Putyin. A filmben a legnyomasztóbb, hogy tudjuk: ami ma Oroszországban megy, az holnap megtörténhet Magyarországon is. Simán. Megvan hozzá az „emberanyag”, a mentális mélystruktúrák. Készen áll hozzá a propaganda-gépezet, a társadalmi érzéstelenítés. Saját poszt-demokratikus világunk is eléggé szürreális. Már csak egy ugrás – és egy választás? – választ el minket attól a kiteljesedett orwelli, totalitárius rendszertől, ami Oroszországban van. A film megtanítja azt is, hogy a valódi hazaszeretet nem arról szól, hogy zászlók előtt tisztelgünk és a mellkasunkat döngetjük. Hanem arról, hogy van bátorságunk görbetükröt mutatni a honfitársainknak. Vállalva a kényelmetlen konfrontációt. Megszólaltatni a vészcsengőt, hogy baj van. Lehetőleg még azelőtt, mielőtt már nem lehet mit tenni. Nézzétek meg a filmet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF)!

„Úgy dobsz, mint egy lány!” Az általános iskolai tesitanár szavai mind a mai napig visszhangoznak bennem. Ez volt az egyik leglesújtóbb ítélete – a fiúk rettegtek tőle, hogy megkapják. A lenéző, lesajnáló tekintettel, fejcsóválással, esetleg más fiúk gyúnykacajával együtt. Az atlétikai dobás-technikát nem sikerült jobban elsajátítanom tőle, az biztos. Ellenben belénk oltott bizonyos nemi sztereotípiákat: „a lányok ügyetlenek, ha te is ügyetlen vagy, akkor olyan vagy, mint egy lány” – a puszta bénázásból így lett nemi alapú megbélyegzés. Meggyőződés, hogy a női létezésben van valami szégyenlésre méltó. Az ilyen „ártatlan” mondatok mélyebben hatottak arra, ahogyan magunkra gondolunk, amit magunkról gondolunk mi, felnőtt férfiak és nők. A lányokba is beleégett a saját nemiségükkel kapcsolatos szégyen: azt tanulják meg, hogy ha ügyesek is, ha gyorsak is, ha bátrak is, akkor is „kivételnek” számítanak, és bármikor vissza lehet őket tolni a helyükre egy félmondattal. A fiúk pedig nem tanulnak meg beszélni arról, hogy félnek. Hogy fáj. Hogy bizonytalanok. Hogy vágynak a kapcsolódásra. Csak azt tanulják meg, hogy erőseknek kell látszaniuk. Ez a teljesítmény-kényszeres, pöcsméregető, saját értékében bizonytalan, ezért dominanciáját folyamatosan agresszíven fitogtatni vágyó, érzelmeit kifejezni képtelen férfiasság, amitől ma olyan sokat szenved a világ. És egyszer csak ott állunk felnőttként, és próbáljuk összerakni, hogy miért ilyen nehéz önazonosnak lenni, férfiként és nőként. Miért ilyen nehéz felszabadultan játszani, tanulni, hibázni. Miért irányít minket még mindig a megszégyenüléstől való félelem. De nem határoz meg minket. Ideje elengedni. És nem továbbadni a fiainknak és a lányainknak.