Széljegyzetek

64 évvel ezelőtt a mai napon, 1960. július 16-án a képen látható fekete diákok beléptek a Greenville Megyei Közkönyvtárba, csendben leültek az asztalokhoz, és elkezdtek könyveket, újságokat olvasni. Hogy mi ebben a rendkívüli? Manapság nem lenne benne semmi. Mégis, a könyvtáros azonnal hívta a rendőrséget.

Mert bizony, vannak olyan korok, amikor az olvasás is forradalmi tett. A közkönyvtár ugyanis valójában elég szűken értelmezte a „köz”-t: csak a fehér amerikaiakat értette alatta. A feketéknek nem szabadott belépni a szegregált könyvtárba.

A rendőrség előállította a fiatalokat, akik később a Greenville Eight (greenville-i nyolcak) néven vonultak be a fekete polgárjogi mozgalom történetébe. Amit tettek, azt úgy nevezik: „polgári engedetlenség”. Vannak ugyanis olyan törvények, amelyek annyira igazságtalanok, annyira ellentmondanak az emberi méltóságról és szabadságról szóló elveknek, hogy a törvénysértés az egyetlen etikus út.

A diákok végül elérték, amit akartak. Mert a törvény nyílt megszegésével üzenetet küldtek a társadalomnak, és az üzenet eljutott a célba. A közvélemény változott. 1960. szeptember 19-én végre először léphettek be feketék a deszegregált közkönyvtárba – törvényesen.

Én szeretem felidézni a hasonló történelmi eseményeket. Emlékeztetnek arra, hogy ami nekünk magától értetődik – a művelődéshez való jog – bizony nagyon sokáig csak kevesek – vagyonos fehér férfiak – kiváltsága volt. Európában is. Ki voltak belőle zárva szegények, nők, bizonyos kisebbségek. Arra figyelmeztetnek, hogy soha ne vegyük magától értetődőnek egyetlen jogunkat sem – generációk küzdöttek érte.

A pszichológusok projekciónak (kivetítés) hívják azt a folyamatot, aminek során az ember a saját lelkének egy belső, nem tudatos részét kivetíti egy másik emberre. A szó a latin nyelvből ered: pro jacere – előrevet, előredob. A projekció soha nem szándékos tevékenység – ahogy Jung írja, „soha nem megteszik, hanem megtörténik”. Ez egy védekező mechanizmus: az ember a saját megtagadott részeit vetíti ki a külső világra, így azokkal mint a külső világ fenyegetéseivel harcolhat anélkül, hogy szembenézne velük saját magában.

James Hollis jungiánus pszichológus a projekciónak (illetve a projekció feloldásának) 5 szakaszát különbözteti meg.

1) Először is, meggyőződésünké válik, hogy valamilyen bennünk lévő tudattalan tartalom valójában egy másik ember tulajdonsága. Egy klasszikus példa: ha szenvedélyes szerelemre gyúlunk valaki iránt, akkor mindenféle rendkívüli pozitív tulajdonságokkal ruházzuk fel az illetőt. Nem fogjuk fel, hogy valójában egy olyan részünket vetítjük ki a másikra, amit megtagadunk saját magunkban.

2) Másodszor, a valóság berúgja az ajtót: szembesülünk azzal, hogy az adott személy a valóságban nem felel meg a rá vetített képnek. Ez többnyire zavart okoz, és úgy érezzük, a másik hibásan működik, nem úgy, ahogy kellene.

3) A harmadik szakaszban még mindig nem tudatosodik bennünk, hogy a probléma nem a másik emberrel, nem a másik emberben van – így mindenféle kontrolláló viselkedésekkel próbálkozunk, hogy a másikat az általunk kivetített képhez igazítsuk.

4) A negyedik szakaszban a kivetítés megszűnik: a benne felgyülemlett energia összeomlik. Például kiszeretünk az illetőből. De ha ezt még mindig úgy tekintjük, hogy a másik ember kudarca – ha nem tudatosodik, hogy egy saját megtagadott részünk kivetítésről volt szó, akkor hamarosan egy másik emberre fogjuk ugyanígy kivetíteni.

5) Az ötödik szakasz a feldolgozási munka: felismerjük, hogy kivetítésről volt szó. És megpróbáljuk megfejteni a jelentését. Hogy milyen múltbeli dinamika játszott benne szerepet, milyen, a múltunkat meghatározó szerepleosztást állítottunk újra a színpadra a jelenben.

A projekcióinkból mindig nagyon sokat tudunk tanulni saját magunkról. Ez Hollis szerint azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk azért a belső gyermekért, akik mi voltunk, mi vagyunk, aki ott van bennünk – és akit megbénít a félelem, aki megmentést vár a felnőtt világtól. Ha tudatosítjuk a projekció tartalmait és annak jelentését, akkor nagy lépést tehetünk az önmegismerés útján.

„A lehető legkevesebb időt töltsd üléssel; ne higgy egy ötletnek sem, ami nem a szabad levegőn, szabad mozgás közben született – amelyben az izmok összjátéka ne mutatkozna meg,” írta Nietzsche. „Minden előítélet a zsigerekből ered. Mozdulatlanul ülni (mint korábban már megmondtam) – az igazi bűn a Szentlélek ellen.”

Nietzsche szenvedélyesen szeretett gyalogolni, vándorolni – ma úgy mondanánk, túrázni. A „túrázás” kifejezés persze nem mindig adja vissza azt, amiről Nietzsche beszélt. A túrázás – sport. Eljutni A-ból B-be egy meghatározott útvonalon, mérhető teljesítményt nyújtani, versengeni mások hasonló teljesítményével. Ha nem is verseny, de egyfajta kikapcsolódás, rekreációs tevékenység, kirándulás.

Nietzsche számára a gyaloglás nem egyszerűen „szórakozás” volt, nem is sport. Hanem az alkotási folyamat része. Számára az igazán értékes gondolatok, mint a fenti idézet is mutatja, nem egy szobában, könyvektől roskadozó polcok árnyékában, könyvektől inspirálva születtek egy íróasztal mellett. Hanem a természetben, a szabad levegőn.

Nietzschével ellentétben én becsülöm a „mozdulatlan ülést” – hiszen magam is naponta meditálok. Talán ha Nietzsche is így tett volna, az javíthatott volna az egyébként egyre romló mentális egészségén. Miután az egészsége hanyatlása miatt élete végén már nem vállalkozhatott hosszú gyalogutakra, egyre inkább elborult az elmeállapota, és egyre inkább elveszítette a teremtő géniusszal való kapcsolatot, ami benne munkált.

Bár az üléssel szembeni gyanakvásában nem, viszont osztozom Nietzschével a szabadban, a természetben való gyaloglás szenvedélyes szeretetében. A hétvégén a Geierhaupt (2418m) nevű csúcsot másztam meg az Alpokban. Annak ellenére, hogy főleg csoportosan megyünk ki a szabadba (ez például a hegyekben a biztonságot is garantálja), de egyedül, a társaságtól leszakadva is szeretek bandukolni. Figyelve magamra, figyelve a természetre.

Amikor az ember megindul egy ösvényen, ami egyre mélyebbre vezeti a vadonba – egyre magasabbra vezeti a hegyekbe, akkor rádöbben, hogy nem csak az agyával gondolkodik. Hanem az egész testével. A lábaid is gondolkodási folyamat részei, ahogy keresik a lépést egy meredek emelkedőn. A kezeid, ahogy fogást keresnek egy sziklán. Az arcod, ahogy a szél kicsípi egy huzatos hegygerincen.

A természetben való gyaloglás átformál téged – átformálja az elmédet, a gondolataidat, az érzéseidet. És igen, átformálja az agyadat is – hiszen ma már tudjuk, hogy az agyunk nem egy statikus, merev, hanem rugalmas, képlények szerv. Bizonyos viselkedések, főleg, ha ritmikusan, rendszeresen ismétlik őket, szó szerint átírják az agyunkat, az idegrendszerünket: új pályákat, új hálózatokat építenek. Az egészséges szokások, szenvedélyek éppen úgy beleírják magukat az agyadba, mint a rossz szokások.

Ma már egyre több szakirodalom igazolja: akár egy rövid séta a parkban is milyen áldásos hatással lehet a mentális egészségedre és jóllétedre. Szakíts rá időt – írd újra az agyad!

Megvan az érzés, amikor kapsz kilenc elismerést, és csak egy bírálatot – de te képes vagy azon az egy bírálaton kattogni, miközben a kilenc elismerés alig hagy maradandó nyomot maga után?

Legközelebb, ha ilyet tapasztalsz, figyeld meg jobban az érzelmi reakciódat!

Ha aránytalanul elkeserít és elszomorít a kritika, akkor nagy eséllyel egyáltalán nem a kritikára, és főleg nem annak a tartalmára reagálsz. Nem is a jelenre – hanem a múltra. A kritika megpendített a lelkedben egy olyan húrt, ami szinte várja, sóvárogja az alkalmat, hogy megszólaltassa a saját értéktelenségedről szóló disszonáns hangot: „nem vagyok elég jó”.

Egyébként a személyeskedő és bántó kritikák esetében nagy valószínűséggel a kritikus sem rád reagált, amikor megfogalmazta azt. Ő is a múltra reagál. Valami benne is megpendítette azt a bizonyos húrt: aminek jó eséllyel semmi köze hozzád. Sokkal inkább ahhoz a történethez, amit saját magáról mondogat magának.

És ilyen esetben a kölcsönös reaktivitás egyáltalán nem jelent párbeszédet, valódi dialógust, és nem vezet sem megértéshez, sem katarzishoz. Mert a konfliktusban valójában egyik fél sincsen igazán jelen – mindketten a saját múltjuk börtönéből, lövészárkából lövöldöznek egymásra.

Mintha két holdkóros alvajáró csépelné egymást, miközben egymástól függetlenül két rémálmot látnak és nem létező szörnyetegekkel harcolnak.

Ram Dass, avagy Richard Alpert amerikai pszichológus professzorból vált Indiában spirituális tanítóvá. Ő volt az, aki a 60-as években a Harvard Egyetemen a híres LSD-kísérleteket folytatta Timothy Leary-vel. Korábbi életében, szépreményű akadémiai kutatóként, a behaviorista pszichológia fénykorában legfeljebb egyetlen vallása volt: a rideg statisztikai módszertan. Szignifikáns vagy sem, mekkora a hatásnagyság és a konfidencia intervallum: ezek a kérdések foglalkoztatták. Ami ezen felül vagyon, azt legfeljebb elnéző de kételkedő mosollyal fogadta.

Amikor kollégája, Timothy Leary először adott neki pszilocibint (varázsgombát), az egész korábbi valósága néhány óra alatt úgy tört szilánkokra, mint egy padlóra zuhanó tükör. A szilánkjaiban visszatükröződve felismerte mindazokat a korábbi álcáit, szerepeit, amelyekről azt hitte: hogy az saját maga. A professzort. A barátot. És az ezeket belülről figyelő, belülről irányító-alakító, folyamatosan aggódó, szorongó kis egóját.

Az élmény először félelmetes volt – azonban később a felszabadulás erejével hatott. Úgy érezte, hogy a hely, az állapot, ahová a pszichedelikus élmény eljuttatta, kilökte, átlendítette (ezek a szavak mind csak hozzávetőlegesen képesek leírni az általa megélt tapasztalatot), egyrészt nagyon idegen – de másrészt nagyon ismerős is. Mintha valaki-valami olyanná vált volna, aki igazán ő. A szerepeket mint hagymahéjakat lehántotta róla. A dolgok között rejtett összefüggőségek jelentek meg. Úgy érezte, minden tele van jelentéssel.

És mégis, az egész élmény – ideiglenesnek bizonyult. Hiába próbálta kitolni, elnyújtani, mindig visszatért oda, ahonnan kiindult. Újra Richard Alpertté változott vissza. Pedig évekig derekasan próbálkozott azzal, hogy végleg maga mögött hagyja. Görcsösen próbálkozott folyamatosan betépve lenni – hogy maga mögött hagyja a konvencionális valóság unalmas és banális sivatagát. Ahogy megfogalmazta: ő csak fent akart maradni, és soha nem akart lejönni.

És ezért utazott Indiába is. Úgy okoskodott, hogy ha a nyugati tudomány (amelyet elég jól ismert) nem képes megnyugtató választ találni arra, amit átélt – talán a kelet bölcsességében rálelhet valami szilárd fogódzóra. Talán ott élnek még olyan tanítók, akik tudják, mik ezek a módosult tudatállapotok, és hogyan lehet örökké „fent maradni” – anélkül, hogy lejöjjön az ember. Ezt hitte megvilágosodásnak.

Aztán Indiában találkozott egy Neem Karoli Baba nevű öreggel, akit guruként, szent emberként tiszteltek. Ő lett a tanítója, és ő adta neki a Ram Dass – Isten szolgája – nevet. Ez az egész találkozás átformálta az egész életét – de nem úgy, ahogy korábban elképzelte. Az öregnek állítólag többször is adott nagy dózisú LSD-t, amit az előtte elfogyasztott – de semmilyen hatással sem volt rá. Ez Alpert számára azt igazolta, hogy ő már eleve egy olyan spirituális szinten van, amin az LSD nem változtat semmit.

A tanító elmondta neki, hogy Indiában is ismerik és tisztelik a növényi tanítókat – pszichedelikumokat – amelyek megfelelő körülmények között, megfelelő módon használva hasznosak lehetnek. Azonban a hatásuk csupán ideiglenes. Amikor Ram Dass arról érdeklődött, hogy mit tegyen azért, hogy állandó kapcsolatba kerüljön az isteni világgal, Karoli Baba azt válaszolta: szolgáld az embereket. Ram Dass azt hitte, hogy nem értette meg a kérdést, ezért átfogalmazta azt: „De mit tegyek azért, hogy megvilágosodjak?” Szolgáld, etesd az embereket, felelte Karoli Baba.

Ram Dasst ez a válasz először csalódással töltötte el. Hiszen ilyen közhelyeket – mint hogy szolgáld az embereket – már az anyjától is sokat hallott. Tényleg ennyi? Hiszen ő arra számított, hogy majd leül a guru lábához Indiában, aki valami elvont, ezoterikus igazságot oszt meg vele, ami csak és csakis rá vonatkozik, ami majd valami nagyon mély akkordot szólaltat meg a lelke mélyén. Titkos gyakorlatokat tanít neki, amik elvezetik az LSD-triphez hasonló állapotba, amit bármikor ki tud váltani, amikor csak akar.

Újabb hosszú évek kellettek ahhoz, hogy Alpert – most már Ram Dass – rájöjjön: tévedett, amikor azt kereste, hogy mivel lehet úgy fent maradni, hogy ne kelljen soha lejönni. Ráébredt, hogy az igazi megvilágosodás az, hogy megtanuljuk, hogyan viseljük el azt, amilyen „lent” lenni. Rájött, hogy amiről azt hitte, hogy egyszerű hiba – a saját emberként való inkarnációja – rejti magában az utat, amelyet járnia kell.

Nem holmi eksztatikus eufórikus tudatállapotok hajszolása és állandósítása, hanem a hétköznapok valóságának megélése, a maga tökéletlenségeivel és szenvedéseivel – ez az igazi út. És a tanács, amit Karoli Baba adott neki, valóban a legbölcsebb tanács volt, amit adhatott. Az emberi létezés legmagasabb formája: nem elvenni, nem megszerezni, hanem adni, megosztani. Ez az, ami elhozza az igazi gyarapodást. ❤

Bizonyára sok embert elvarázsoltak az utóbbi években azok a filmek, amelyekben Denis Villeneuve álmodta újra Frank Herbert sci-fi univerzumát, a Dűnét. Köztük engem is. Míg David Lynch korábbi filmes feldolgozása erősen megosztotta a rajongókat, az újabb filmek áttörő sikert hoztak. Olyannyira, hogy el is indult egy TV sorozat „Dűne: Prófécia” címmel, ami a kezdeteket dolgozza fel. Szerintem nagyon izgalmasan.

Egy világ, ahol a gondolkodó gépek (mesterséges intelligencia) rabságba vetették az emberiséget, míg aztán az emberek szent felszabadító háborút (dzsihád) indítottak és kiirtották őket. Ezután létrehoztak egy olyan Birodalmat, ahol tilos számítógépet használni, ehelyett minden fejlett technológia, űrutazás és gazdaság alapját egy különös pszichoaktív szer képezi: a Fűszer. Ami kizárólag egyetlen sivatagos bolygón, az Arrakiszon terem. A számítógépeket „emberi számítógépek”, mentátok helyettesítik. A Birodalom uralkodócsaládjait pedig a Bene Gesserit Rend boszorkányai támogatják, akik a puszta hangjukkal képesek ölni.

Hihetetlenül kreatív és sokoldalú képzelt világ ez – különösen, ha azt is számításba vesszük, hogy az első regény 1965-ben jelent meg. Amikor a mesterséges intelligencia puszta fikció volt, és a pszichedelikus szerekről is jóval kevesebbet tudtunk. Vajon honnan merítette az ihletet mindehhez az író, Frank Herbert?

Paul Stamets, a világhírű gombakutató, aki a Netflix egyik sikerfilmjéből (Fantastic Fungi, avagy A gombák lenyűgöző világa) ismerhetünk, elárulja a titkot (a Drogriporter vele készített interjúja a hozzászólásban). Stamets az egyik könyvében elmeséli, hogy személyesen is ismerte Herbertet, akit többször meglátogatott a házában az amerikai Washington államban. Az író ugyanis lelkes gombagyűjtő volt, aki többek között a rókagomba-termesztés terén is forradalmian új ötletekkel állt elő.

„Frank elmondta nekem,” írja Stamets, „hogy a Dűne világának alapjait – a mágikus fűszer (spórák), ami lehetővé teszi a tér meggörbítését (trip), a hatalmas férgek (amelyek gombát esznek), a Fremenek kék szeme (a pszilocibin gomba égszínkék színe), a spirituális harcosnők, a Bene Gesseritek (akiket a mexikói Maria Sabina szent gombakultusza inspirált) – a gombák életciklusáról vallott elképzelései alkották, és képzeletét saját varázsgomba-élményei ösztönözték.”

A mexikói gyógyító, Maria Sabina, akiről Stamets beszél, óriási szerepet játszott abban, hogy a nyugati világ újra felfedezte a pszilocibin tartalmú gombákat. 1955-ben ellátogatott hozzá R. Gordon Wasson, és felesége, Valentina, akik az etnobotanika szenvedélyes kutatói voltak. Ők írták le először nyugati lapokban azt a spirituális kultuszt, ami a varázsgomba köré épült ki Közép-Amerikában, és amiben Maria Sabina őket is bevezette. Történetét jól ismerte Herbert is, és az ő alakjából mintázta meg a Bene Gesserit rejtélyes varázslónőit. A fűszert pedig a pszilocibin-gombák inspirálták.

Herbert nemcsak a technológia veszélyeivel kapcsolatban bizonyult látnoknak, de úttörő módon felismerte a pszichedelikus szerek jelentőségét is a valóság megismerésében és felfedezésében. Természetesen önmagában egy pszichedelikus utazás nem volt elég ahhoz, hogy valaki megírjon egy 900 oldalas opuszt: Herbert alapból nagyon tehetséges és szorgalmas író volt. Carl Gustav Jung rajongójaként sokat tudott a kollektív tudattalanról és annak szimbólumairól, így a pszichedelikus élményeit integrálni is képes volt.

A 90-es évek elején, a grunge hullám tetőpontján, rengeteg Nirvánát hallgattam. Mondhatni rongyosra hallgattam a kazijaimat. Kurt Cobain egyfajta ikon volt sokunknak a mi X-generációnkban. Nem csak a zenéje, de valahogy az egész belőle sugárzó attitűd megtestesítette azt, ahogyan éreztük magunkat. Valahogy olyan fucked up generációnak éreztük magunkat egy fucked up világban (pedig még nem is tudtuk, mi következik).

És amikor meghalt, az nagyon megrázott. Napokig szomorú voltam. És nem voltam egyedül. Emlékszem, több helyen gyertyás megemlékezést tartottak róla az országban. A halála pontos körülményeiről akkoriban viszonylag keveset tudtam meg: annyit, hogy öngyilkos lett. Drogfüggő volt és depressziós. Valahogy a naiv tini agyammal magamban azt gondoltam, hogy ha én ott lettem volna, azokban az utolsó napokban, akkor bizonyára ráveszem, hogy éljen még. Megmenthető lett volna, ha beavatkoztak volna olyan rokon lelkek, akik szerették.

Nos, mint már jóval később megtudtam, megtették. Sokan, sokféleképpen. De egyrészt talán már túl későn, és az sem biztos, hogy a megfelelő módon. És az igazság az, hogy – és ezt igazán már csak felnőtt fejjel értettem meg – sajnos nem „menthetsz meg” másokat – saját maguktól. Tudsz támogatni, tudsz mellette lenni, de ha ő már lemondott az életről, akkor senki se tudja megmenteni.

És még valami, amit akkoriban még nem értettem: hogy milyen nagy szerepe van annak, hogy ki mit hoz magával gyermekkorból. A generációmból sokan átéreztük a Nirvana-életérzést, és éppúgy kísérleteztünk alkohollal és más szerekkel, mint Cubain – de nem minden kísérletezőből vált függő. És nem minden függő követett el öngyilkosságot. Vajon miért van az, hogy valaki viszonylag kevés ártalommal átvészeli a „vad”, „lázadó” fiatalságot – mások viszont egy életre benne maradnak a függőség ördögi körében? Esetleg meg sem érik, hogy kijussanak belőle…

Charles Cross életrajzában azt írja, hogy Cobain az ártalmas gyermekkori élmények (ACE) kérdőíven bizonyára magas pontszámot ért volna el. Szülők válása: pipa. Családon belüli erőszak: pipa. Lelki abúzus: pipa. Elhanyagolás: pipa, satöbbi. Tudjuk, hogy az ACE magas pontszám egyben nagy sérülékenységet jelent a függőség szempontjából. Számszerűsítve: ha valaki 5 vagy több ACE pontot ér el, akkor akár tízszer nagyobb eséllyel válik drogfüggővé, mint aki 0 pontot ér el. És ugyanígy: a magas ACE pontszámot elérő emberek körében jóval magasabb az öngyilkosságok aránya is.

Persze az ACE pont soha nem determinációt – elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan ok-okozati meghatározottságot – jelent. Az ember nagyon is képes változni és változtatni – és nagyon sokat jelent, hogy végül milyen környezetben, milyen közösségben kell leélnie az életét. Milyen behatások érik, milyen lehetőségei vannak. Cobain esetében sajnos ez a képlet nem alakult túl jól. Ezt is már felnőttként tudtam meg, miután részletesen olvastam az utolsó napjairól.

Március végén – alig több, mint egy héttel a halála előtt – Cobain seattle-i lakásában 10 barátja gyűlt össze, köztük a felesége. A találkozót egy Steven Chatoff nevű addiktológiai tanácsadó javaslatára szervezték. Ebben az időszakban népszerű „intervention” (beavatkozás) volt ez: összegyűjteni a drogfüggő számára fontos embereket, akik szembesítik azzal, mennyire helytelenítik az önpusztító életmódját, és választás elé állítják: vagy rehabba vonul, vagy megszakítják vele a kapcsolatot. Nem hajlandók „táplálni” a függőségét és „társfüggők” lenni benne. Ezt nevezik „szigorú szeretetnek”.

A beavatkozás két napig is eltartott. Cobain barátai sorra konfrontálódtak vele. Felesége, Courtney Love elmondta, hogy ha nem áll le a drogozással, otthagyja a kislányukkal együtt. A zenekar tagjai kijelentették, hogy nem hajlandók többé vele dolgozni, ha nem megy be rehabba. Cobain teljesen kiborult és megtört. Látszólag beleegyezett mindenbe és bevonult egy Exodus nevű magánrehabba, hogy lejöjjön a drogokról. Felesége abban a tudatban hagyta ott és utazott el a kislányával Los Angelesbe, hogy jó úton halad.

De mi sem állt távolabb az igazságtól. Az intervenció valójában katasztrofálisan alakult. Cobain súlyos depressziótól megbénított elméje valószínűleg csak azért egyezett bele látszólag a rehabba, hogy véget vessen a tortúrának. A beavatkozás igazából csak azt a tudatot erősítette meg benne, hogy mindenkinek csalódást okozott és nem méltó senki szeretetére. És már ekkor elhatározta, hogy véget vet az életének. Ezt erősíti meg az a tény, hogy nem sokkal a beavatkozás után egy barátja segítségével puskát vásárolt egy fegyverboltban. Még azelőtt, mielőtt becsekkolt volna egy Exodus nevű kaliforniai rehabba. Itt felhívta feleségét, hogy elmondja neki: bármi is történik, tudja, hogy szereti.

Nem maradt sokáig a rehabban. Hamarosan kiszökött az épületből. Bár elvileg a rehabból mindenki szabadon távozhatott, hiszen nem börtön, ő mégis a kerítésen mászott ki: szégyellte, hogy kudarcot vallott. Megint. Visszatért Seattle-be, ahol hamarosan elbarikádozta magát a háza kertjében lévő üvegházban. A rendőrök itt sokáig nem is keresték, csak jóval a halála után találták meg holttestét és búcsúlevelét. Ebben egy végtelenül magányos és magát végtelenül szégyellő ember hangja szólalt meg, utoljára. Aki nem talált jelentést többé az életében, és úgy érezte, mindenkinek csak csalódást okoz – különösen kislányának, Francisznek.

Maia Szalavitz, aki érintettként több könyvet is írt a drogfüggőség témájában, Cobain tragédiáját annak példájaként említi, hogy miért veszélyesek a 80-as években divatossá vált konfrontatív beavatkozások. Ma már jóval kevésbé konfrontatív, a hozzátartozók közötti pozitív kommunikáció szerepét hangsúlyozó beavatkozások is vannak. Ilyen például a CRAFT (közösségi megerősítés és családfejlesztés) módszere. Erről nemrég magyarul is megjelent egy könyv, amit a kiadó eljuttatott hozzám – és hamarosan írni is fogok róla egy beszámolót.

Szükségszerű volt Cobain tragédiája? Egyrészt nem véletlen, hogy úgy alakult, ahogy. Másrészt viszont nincs olyan, hogy „menthetetlen” ember. Nincs olyan függőség, amiből ne lenne szabadulás. Hiába a gyermekkori traumák – a múlt – minden makacs hínárként lehúzó hatása, a szabadság valójában mindig karnyújtásnyira van. Ahogy Viktor Frankl megfogalmazta: ott van az impulzus és a reakció közötti pillanatban.

Sokat írok arról, hogy a magyar állam mennyire bűnös mulasztást követ el (sok egyéb mellett) azzal, hogy kirekeszti és üldözi az illegális szerek használóit, miközben nem veszi komolyan a felelősségét abban, hogy korszerű és együttérző támogatást nyújtson a (legális és illegális) szerhasználati problémákban érintetteknek és a hozzátartozóiknak.

Ezt a mulasztást az teszi különösen súlyossá, hogy minderre egy olyan országban kerül sor, ami a statisztikák szerint az alkoholizmus ártalmai tekintetében világelsők közé tartozik. Nincs nemzeti alkoholstratégia, nincs nemzeti drogstratégia, nincs összehangolt addiktológiai ellátórendszer – van viszont szemellenzős rendészeti megközelítés, most már az iskolákban is.

Szóval egy ilyen helyzetben akár örülhetnénk is, hogy végre téma lesz a hazai droghelyzet a magyar törvényhozás szentélyében, a parlamentben. Ha végre van egy olyan ellenzéki párt, ami számon kéri a kormány felelősségét, és az reagálni kényszerül. Ez történt a minap. Akkor hát örülünk, Vincent? Hát nem örülünk.

Ideteszem a sajtóbeszámolót, hogy megértsétek, miért nem:

„Ander Balázs (Jobbik) a hazai droghelyzet súlyosságára hívta fel a figyelmet, megfogalmazásában a sokszor Kínában kotyvasztott kábítószerek vadállatot csinálnak a kábítószer-fogyasztókból, utalva egy nemrég történt öcsödi gyilkosságra.Hány áldozata lesz még ezeknek a veszett, drogos vadállatoknak? kérdezte.

Rétvári szerint a Jobbik szövetségesei néhány éve a marihuána legalizációjáért kampányoltak, akkor a párt nem volt ilyen harcias. Ezzel szemben a Fidesz elfogadta Európa legszigorúbb büntető törvénykönyvét.”

Jaj. A drogtémában kicsit is járatos, kicsit is érzékeny olvasó a fejét fogja: nem tudja eldönteni, hogy vajon az ellenzéki vagy a kormánypárti hozzászólástól lett inkább hányingere. Leginkább mindkettőtől.

Ha igazán a közjó érdekelné őket, akkor abban próbálnák túllicitálni egymást, hogy ki költene többet a jelenleg béka feneke alatt lévő drogköltségvetésre. Hogy miként lehet az ellátórendszert fejleszteni, a szemléletet formálni, a szakemberhiányt enyhíteni, és kinek vannak jobb elképzelései arra, hogyan lehet több embert az ellátórendszerbe vonni.

Kedves politikus urak és hölgyek, ha nem tudtok mást, csak egymást túllicitálva kijátszani a drogellenességet, egymással vetélkedve abban, hogy üldözné szigorúbban a szerhasználókat – akkor inkább adjátok vissza a mandátumotokat, leülhettek, egyes!

Nemrég írtam arról, hogy a konfliktus önmagában nem rossz. Sőt, gyakran kimondottan szükséges a gyarapodáshoz. Nem mindegy azonban, milyen ez a konfliktus. Létezik egészséges és egészségtelen konfliktus (ez utóbbit az angol nyelvű szakirodalomban high conflict-nek nevezik).

Nem arra kell törekednünk, hogy elkerüljük a konfliktusokat általában – az valójában recept a boldogtalansághoz. Csupán arra kell törekednünk, hogy – lehetőség szerint – kerüljük az egészségtelen konfliktusokat.

De vajon miben különbözik az egészségtelen és az egészséges konfliktus?

Az egészséges konfliktus semmiképpen sem attól egészséges, hogy nem tükröz valós ellentétet. Vagy hogy az átélése ne okozna gyakran nagy érzelmi felfordulást. Nem is attól, hogy a felek lemondanak benne a saját szükségleteik kielégítéséről és „feláldozzák” magukat. Hanem attól egészséges, hogy a felek méltósága alapvetően sértetlen marad – megőrzik valamennyire a nyitottságukat a másik által megélt valóságra. Az egészséges konfliktus során valóban érdekel bennünket a másik álláspontja és őszintén törekszünk a megegyezésre.

A konfliktus akkor válik egészségtelenné, amikor az álláspontok megmerevednek, kialakul egyfajta fekete-fehér, jó-rossz, Mi és Ők mentalitás. Ennek során megerősödik bennünk saját erkölcsi felsőbbrendűségünk tudata. Ezek azok a konfliktusok, amikor a feleknek látszólag a konfliktus feloldására tett kísérletei is rendre a konfliktus súlyosbodását, eszkalációját eredményezik. A konfliktus zéró-összegű játszmává alakul át, ahol csak teljes győztesek és teljes vesztesek vannak. Az ilyen konfliktusok válnak a legkönnyebben erőszakossá.

Érdekes, hogy az idegtudósok megállapították, hogy az ilyen konfliktust átélő emberek agyának működése is megváltozik. Például szinte teljesen megszűnik a perifériás látásuk – vakok lesznek a környezetre, a részletekre. Egyfajta csőlátás alakul ki náluk.

Vajon hogyan lehet ezekből a konfliktusokból kikerülni? Ezzel kapcsolatban is érdekes meglátásokat oszt meg Amanda Ripley a 2021-ben megjelent High Conflict: Why We Get Trapped and How We Get Out című könyvében. Ezeket hamarosan majd egy másik posztban osztom meg veletek.

Amennyiben hasznosnak tartjátok a Drogriporter írásait, kérlek, támogassátok a munkámat – olyan kérdésekben próbálok hiteles és korszerű tájékoztatást nyújtani, amelyekről sajnos túl keveset beszélünk. Link a hozzászólásban!

Érdekes párhuzamokat fedeztem fel egyes elektronikus zenei fesztiválok és az egyes játszótereket látogató szülők beszélgetés-mintáiban.

Közös, hogy mind a bulikban a partizók, mind a játszótéren a gyerekre felügyelő szülők között viszonylag könnyen létrejönnek laza, informális kapcsolatok. Ezeket többnyire a közös élettapasztalat megosztása táplálja és a kommunikáció többnyire elég egytémájú.

Míg a partizók számára a megtárgyalandó közös élettapasztalat maga a bulizás, és ezen belül is a különféle tudatmódosító szerek hatására átélt élmények megtárgyalása, addig az anyuka-párbeszédek szinte mindig a gyermeknevelés körül forognak. A beszélgetések többnyire anélkül lezajlanak, hogy a résztvevők egyébként ezen a témán kívül sokat megtudnának a másikról. Mind a partizó, mind az anyuka társadalomnak megvan a maga kialakult szleng-szótára.

Party: „Te mit tolsz, bogyót? Voltál Atmoson? Hú az de jó volt. Próbáltad a ketamint a lejövéshez? Nem, nekem elég egy lightos joint.”

Játszótér: „Hány hónapos? Hogy alszotok? Nem? Hát mi se. Piros a popsink. Tápos baba? Foga jön? Nekünk már van már két fogunk.”

(note to myself)