Széljegyzetek

A nagy tanítóknak, mint a Krisztus vagy a Buddha, kitűnő érzékük volt ahhoz, hogy az egyébként rendkívül bonyolultnak és elvontnak tűnő igazságokat is nagyon kézzelfogható képekkel, metaforákkal magyarázzák meg a számunkra. Gondoljunk például a jézusi példabeszédekre, a természetből és mezőgazdaságból vett gazdag szimbolikára, amit használt. Vagy gondolhatunk a Buddha tanítására a két nyílvesszőről, aminek a szimbolikáját a drogfüggőségre alkalmazva egy korábbi írásomban elemeztem (belinkelem a hozzászólásokba azt is).

Amikor a Buddha tanításait lefordították angolra és más európai nyelvekre, gyakran elsikkadt az a gazdag jelentéstartalom, ami az eredeti páli nyelvű (ezen a nyelven beszélt a Buddha) kifejezések mögött állt. És meg lehet figyelni, hogy az európai ember próbálta még a nyelv szintjén is a zsidó-keresztény kultúrkörhöz, a nyugati dualista gondolkodáshoz idomítani ezeket a tanításokat. Ezért aztán borzasztó érdekes megnézni a Buddha által használt kifejezések jelentéstörténetét, etimológiáját: vajon a mi szavainkhoz képest milyen többletjelentéssel bírnak.

Ott van például máris a négy nemes igazság – a Buddha legfontosabb tanításai – közül a legelső. Amit gyakran úgy adnak vissza, hogy minden létezés – szenvedés. Vagy hogy az emberi élet lényegében szenvedéssel teli. Ami persze alapvetően nem hibás fordítás. Mégis, a legtöbb európai olvasónak erről a leginkább a szenvedésnek az a jelentése ugrik be, amit a zsidó-keresztény kultúrából ismer. Én is sokáig így tettem. Hiszen a középkor egyik kedvelt témája volt az, hogy a világ egy siralomvölgy. Tele van szenvedéssel, amit az eredendő bűn okoz, és ebből csak az isteni kegyelem tudja az embert újra kiemelni.

De a Buddha számára a szenvedés nem egészen ugyanazt jelentette. Nekem sokat segített a különbség megértéséhez az, hogy megismertem az eredeti páli szó, a dukkha jelentését. Aminek egy közkeletű etimológiai magyarázata, hogy eredetileg a dukkha alatt azt értették, amikor a kocsi kerekének a tengelye rosszul illeszkedik a lyukba. Ezért a kocsi folyamatosan zötykölődik, és az utazás ezért nem éppen kellemes. Itt tehát nem is annyira arról van szó, hogy a világ maga lenne valamiféle siralomvölgy, és benne mi, emberek lennénk bűnös, selejtes lelkek. Hanem azt jelenti, hogy a szenvedés azzal jár, ahogyan a valóságot felfogjuk, érzékeljük, magyarázzuk és ahogyan reagálunk rá.

A dukkhát, a szenvedést valójában az elme teremti és termeli újra azon keresztül, ahogyan viszonyul a világhoz. Bár az életnek elkerülhetetlen részei mindenféle rossz dolgok: a fájdalom, amit baleset, betegség, öregkor miatt élünk át, a félelem, amit a halállal szemben érzünk. De ez még önmagában nem dukkha. Akkor válik azzá, amikor az elme reagál ezekre: amikor taszítja a fájdalmat, és keresi a gyönyört. Amikor görcsösen ragaszkodik ahhoz, ami volt, van vagy lesz – és nem akarja elfogadni a változást. Amikor valami állandóságot és változatlan lényeget keres abban, ahol ilyen nincs. Ezek azok, amik a szenvedést okozzák.

Ha a Buddha első nemes igazságát megértjük, hát nagyon sokat gazdagodhat a megértésünk többek között a függőség jelenségéről is. Amivel ezen az oldalon sokszor foglalkozom. Megértjük, hogy miért és hogyan képes egy olyan dolog, amit eleinte ennyire a tiszta gyönyörhöz kapcsolunk, ennyi szenvedést okozni hosszú távon. Hogy miért ennyire nehéz a változás – a felépülés bármilyen lelki eredetű betegségből. És nem kis részben ad nekünk egy nagy adag együttérzést is azokkal az emberekkel, akik ilyesmivel küzdenek. Hiszen rájövünk, hogy az ő szenvedésük egyáltalán nem olyan más, idegen valami, hanem egy más szinten ugyanazzal a nagyon is emberi szenvedéssel van dolguk, mint nekünk. Csak éppen más úton jártak, más hatások érték őket.

Amikor gyerek vagy, azt hiszed, minden körülötted forog. Az egész világ rólad szól.

Ez nem „önzőség” vagy „nárcizmus”. Egyszerűen azon a fejlődési szinten vagy, amikor mindent személyesnek veszel. Azt képzeled, hogy minden, ami jó vagy rossz, az miattad történik.

Ha anya folyamatosan szomorú, akkor biztos te vagy a hibás.

Ha apa mindig dühös, az biztos miattad van.

Ha veszekednek a szüleid, azért van, mert nem vagy elég jó.

Ha nincs jelen, vagy érzelmileg nem elérhető a szülő, ha magadra hagynak: ez azért történik, mert nem vagy érdemes a szeretetre és gondoskodásra.

Egy másik ember érzelme, viselkedése: csupán reflexiója, tükörképe lehet a te értékednek, mint személynek. És ha történik veled valami rossz: baleset, betegség, az is arról szól, hogy te vagy selejtes, hibás.

És ezek a hiedelmek nagyon mélyen belehuzalozódnak, beledrótozódnak az elménkbe, az idegrendszerünkbe. Hiába látjuk aztán be később, racionális ésszel, hogy megalapozatlanok. Hiába értjük meg, hogy valójában te csak egy gyerek voltál: nem a te hibád, hogy az anyád depressziós volt, az apád ivott, az edződ megerőszakolt, a szüleid nem voltak érzelmileg elérhetők és még folytathatnám a sort a lehetséges verziókkal.

Önbeteljesítő és önkorlátozó hiedelmekké válnak, amelyeket már fel sem ismerünk a különféle önsorsrontó érzelem- és viselkedés-mintáink bonyolult hálózatának közepén.

Nem értjük, hogy miért van az, hogy úgy szomjazunk az intimitásra, mint a sivatagi utazó a vízre, és mégis, amikor közel kerülünk valakihez – elmarjuk magunk mellől.

Nem fogjuk fel, hogy miért érzünk ellenállhatatlan késztetést arra, hogy önfeledt mámorba fojtsuk azt a belső kritikus hangot, ami pokollá teszi a mindennapjainkat.

Nem tudjuk, miért érezzük hirtelen totálisan elveszettnek és értéktelennek magunkat olyan hétköznapi helyzetekben, amikről az eszünkkel tudjuk: nem indokolnák ezt.

Önmagában nem is az a lényeg, hogy pontosan tudjuk, milyen esemény történt, vagy nem történt meg velünk – hanem az a lényeg, hogy megértsük, miként vált önkorlátozó hiedelemmé bennünk. Felismerni a mintát ott, ahol látszólag nincs minta, csak totális káosz. Ez az, ami egyedül, pusztán az eszünkkel, nem megy. Akár a fejed tetejére is állhatsz. Ez a megértés bizony csak a pajzsaid leengedése után, egy másik ember együttérző jelenlétében tud kibontakozni.

„A bolond következetesség csak a kislelkűek mumusa,” mondta Ralph Waldo Emerson, a nagy amerikai szabadgondolkodó. Aki szerint egyébként az ember csak akkor lehet igazán ember, ha non-konformista. Magyarul ha nem áll be a sorba. Ha mer a saját ösvényén járni, még akkor is, ha egyedül marad.

Emerson persze nem arra gondolt, hogy nem kell foglalkoznunk azzal, hogy a kijelentéseink, a megnyilvánulásaink következetesek legyenek. És hogy össze-vissza beszélhetünk mindenféle zöldséget és hihetünk mindenféle agyament teóriában vagy gerinctelen opportunizmussal hajolhatunk abba az irányba, ahonnan több hasznot remélünk.

Hanem arról beszél, hogy nem szabad visszarettennünk attól, hogy megváltoztassuk a véleményünket. Akkor és annyiban, amikor valamilyen új érv, tény, bizonyíték merül fel, amiről korábban nem tudtunk. Esetleg szimplán rájöttünk, hogy barmok voltunk.

Ezt a fajta rugalmasságot Emerson a független, nagy elmék sajátjának tartja. Akik nem ragaszkodnak makacsul a már megcáfolt tegnapi véleményükhöz holmi kicsinyes hiúságból. Akik nem rettennek vissza a változástól – nem tartják automatikusan megalázónak, ha kiderül, hogy nincs igazuk.

Márpedig elég elolvasni bármelyik komment-folyamot a közösség médián, hogy lássuk, mennyire makacsul képesek emberek ragaszkodni az akármennyire is gyengén alátámasztott, akármennyire is ingatag véleményeikhez. Mert az önbecsülésüket kötik hozzá ahhoz, hogy nekik legyen igazuk. Mert az agyuk valószínűleg újrajátssza valamelyik drámát a múltból, ahol ők voltak a megalázott és tehetetlen gyermekek.

A Journal of Positive Psychology folyóiratban 2016-ban megjelent egy kutatás szerint minél inkább képes valaki megváltoztatni a véleményét, annál gyakrabban elégedett az életével és annál inkább képes túljutni az élete stresszes élményein.

A véleményeink fontos részét képezik az életünknek. Nem árt őket alaposan átgondolni. De éppen annyira balgaság és egészségtelen görcsösen ragaszkodni a véleményeinkhez, mint a szenvedélyeinkhez.

A régi, archaikus világban és a természeti népek körében a felnőttkor nem csak úgy eljött: abba szertartásosan beavatták a fiatalt. Gyakran a szellemvilágba való betekintés, az ősök szellemével való kommunikáció kísérte ezeket a szertartásokat. Manapság ezek a szertartások hiányoznak – ami van, mint például az érettségi, meglehetősen kiüresedett és semmitmondó, jellemző a teljesítmény-kényszer által uralt kultúránkra.

Mikor jön el az a pillanat, amikor elmondhatod, hogy felnőtt vagy? Szerintem viszonylag kevés olyan felnőtt van, aki el tudja mondani, hogy pontosan mikor. Egyszer csak megtörtént. Talán valamikor 18 és 25 éves kor között. Talán később. Talán korábban.

Vannak felnőttek, akik, bár felnőttnek hiszik magukat, még szülőként is úgy viselkednek, mint egy nagyra nőtt óvodás. Mert ők maguk sem kapták meg soha azt, ami táptalajt nyújthatott volna egy érett felnőtt érzelemvilágnak. És semmi sincs szomorúbb, mint amikor az ilyen gyermek-szülők gyermekei már egész fiatal korban felnőttesítik magukat. Mert meg kell tanulniuk, hogy nem számíthatnak a szüleikre. Szemükben koravén, fájdalmas megértés csillog.

És most ne csak a mélyszegénységben élő, alkoholista vagy drogfüggő szülők gyermekeire gondoljatok: attól tartok, hogy a társadalom legmagasabb szegmenséhez tartozó, vagyonos és hatalmas szülők körében ez éppen annyira elterjedt.

Van olyan felnőtt is, aki még a 40-es éveiben sem érzi igazán, hogy felnőtt. Nem tudja komolyan venni saját magát, megőrzött valamit a gyermekkor játékosságából. És valahogy imposztornak érzi magát a komoly felnőtt életet élve. De mégis, valójában nagyon is érett érzelmi világgal rendelkezik. És amikor eljön a pillanat, akkor minden bizonytalansága ellenére, ha hibázva és botladozva is – de képes lesz arra, ami szerintem a felnőttség valódi fokmérője: igazán felelősséget vállalni, saját magáért, és egy másik emberi lény iránt.

Te mikor nőttél fel igazán?

A nyolc hónapos kislányom nagyon mozgékony. Már fel tud állni. De még nem teljesen érti a gravitáció jelenségét: nincs benne például veszélyérzet, nem fél attól, hogy leesik, elesik. Amikor mégis elesik – óhatatlanul előfordul – akkor mindig valódi meglepődést mutat: őszinte megbántottsággal tekint a világ igazságtalanságára, hogy ilyen egyáltalán előfordulhat.

Mi, felnőttek, már értjük a gravitációt. Félünk attól, hogy leesünk, lezuhanunk a magasból. És mégis, néha eltűnődöm azon, hogy ha a lélekről van szó, gyakran legalább ennyire egyértelmű törvényszerűségeket éppen annyira nem értünk, mint a kisbaba a gravitációt. És ha emberi kapcsolatokról, érzelmekről van szó, akkor éppen annyira esünk-kelünk, mint a járni tanuló kisgyerek.

Százszor is elkövetjük ugyanazt a hibát – százszor is beleesünk ugyanabba a gödörbe. És mégis, minden egyes alkalommal képesek vagyunk őszintén meglepődni és megbántódni a világ igazságtalanságán. Annyi felnőttet látok magam körül, akik benne maradnak rossz kapcsolatokban, akik beleragadnak képtelen élethelyzetekbe, akik függőségek végtelenített Zs-kategóriás filmszatírájában játszák el minden nap ugyanazt a kényszer-szerepet – és mégis, beleszaladnak újra fejjel a falba. Remélve, hogy most majd máshogy lesz.

Einstein mondta, hogy az őrület definíciója ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. De valójában ez nem is őrület – ez a lélek egy fejlődési fázisa. Ami sokszor megreked. Többre van szükség az egyszerű logikai készségeknél, a racionális belátásnál ahhoz, hogy kilépjünk ezekből a gödrökből. Az kell, hogy érezzük: tartozunk valahová. Hogy az életünknek van jelentése. A gravitáció törvényénél is fontosabb az emberi kapcsolatok gravitációja, hogy kiszabaduljunk a lélek súlytalansági állapotából, a tehetetlen sodródásból, és megvessük a lábunkat ezen a Földön.

Régebben arra törekedtem, hogy ne legyek dühös. Hogy meghaladjam a dühöt. Egy olyan ideális lelki állapot lebegett a szemem előtt, amikor totálisan szenvtelenül vagyok képes reagálni bántásra, balesetre. Máté Gábor volt az, aki egy beszélgetésünk során először elgondolkodtatott, hogy ez így nincs jó. Rámutatott, hogy „people pleaser” vagyok – aki görcsösen szeretne megfelelni mások elvárásainak.

„A leglogikusabb és legmegfelelőbb reakció, ha bántanak, a düh,” írja Laura Davis. „Minden jogod megvan ahhoz, hogy dühös légy, és dühös maradj, ameddig akarsz. A dühnek ez a pozitív, gyógyító erőként való felfogása ellentmond a legtöbb hiedelemnek. Hiszen a család és a barátok folyamatosan azt sürgetik, hogy lépjünk túl a dühön, hogy eljuthassunk a megbocsátás részhez.”

A „düh, mint pozitív, gyógyító erő” – ez valóban ellentmond a konvencióknak, amikben felnevelkedtünk. A düh elfojtásának a kultúrájában növünk fel.

Nem kell abúzus áldozatának lenni ahhoz, hogy ezt átéld. Ha belegondolsz, már gyerekkorod óta azt tanítják neked, hogy ne légy dühös. A nők kétszeresen is átélik ezt: hiszen már a kislányoknak is azt tanítják, hogy a düh – nem nőies. A dühös lány csúnya. Nem vonzó.

Gyerekként túl gyakran invalidálják, érvénytelenítik a dühödet. Szülők, tanárok, tekintélyfigurák. Akiknek a szeretete és elismerése neked létkérdés. És hogy ezt a lehető legjobban felfogott érdekedből teszik, az nem segít. Ettől függetlenül a düh, amit érzel, a te szempontodból érvényes. És ha megtanulod, hogy az átélése szégyenteljes dolog, azzal egyre távolabb kerülsz a hiteles énedtől.

A gond az, hogy azok a nagyon „jól nevelt” gyerekek, akik túl hamar mesterfokra fejlesztik a düh elfojtásának a művészetét, akik túl hamar megtanulnak nagyon szépen viselkedni, meghajolni a tekintély előtt, szót fogadni és a többi – pont ezek a gyerekek válnak aztán a legkiszolgáltatottabbakká a felnőtt világ visszaéléseivel szemben. Ők azok, akik aztán akkor is szégyellik a dühüket, amikor az nagyon is jogos. Amikor az életmentő önvédelmi reakció lehetne.

A düh a szövetségesed – tanítja Máté Gábor.

Szükséged van erre a szövetségesre, hogy kijelöld a határaidat. Hogy tiszteld saját magadat és másokat is. A düh szükséges ahhoz, hogy a stressz ne betegítsen meg. És szükséged van rá azért is, hogy meghaladd a határaidat, ha azok már túl szűkössé váltak és beragasztanak egy lehetetlen élethelyzetbe.

A düh is lehet persze egészségtelen. Féktelen harag, ami pusztít és nem épít. De az egészségtelen düh többnyire annak a jele, hogy az ember nem képes megfelelően meg- és kiélni az egészséges dühét a hétköznapokban. Mint minden az életben, ez is egy bonyolult egyensúly, aminek a fenntartása valódi művészet. Megélni a dühöt, de nem hagyni, hogy elhatalmasodjon és uralkodjon rajtad. Felismerni, hogy a dühöd mögött mi van – és foglalkozni vele. A meg nem értettség fájdalmával és félelmével.

Aki járt már Varsóban, bizonyára ismerős neki a Kultúra és Tudomány Palotája. A szovjet felhőkarcoló, amit az 50-es években építettek a moszkvai Lomonoszov Egyetem mintájára. Stílusa: Sztálin-barokk. A birodalom reprezentatív építőművészete, struktúrájában, díszítőelemeiben, belső tereiben egyaránt kifejezi a homo sovieticus törekvéseit, aminek csupán az ég – és persze a központosított pártbürokrácia – szabhat határt.

Pont ez az épület adott otthont a héten az Európai Ártalomcsökkentő Konferenciának – egy olyan rendezvénynek, ami céljaiban, törekvéseiben nem is állhatna távolabb a sztálinizmus brutális diktatúrájától. Hiszen a sztálinizmusban mindent áthatott az ideológia elsőbbsége, amit persze mindig a hatalmon lévők igényei és ízlései szerint szabtak át. Az ártalomcsökkentés viszont egy végtelenül pragmatikus megközelítés, aminek a lényege, hogy mindig igazodni kell az emberek szükségleteihez, mindenféle dogmák felülírásával. A drogterületen ez abban nyilvánul meg, hogy még az absztinencia sem lehet kizárólagos és önmagában álló érték: azoknak is segíteni kell, akik nem akarnak vagy nem tudnak leállni.

Sztálin forog a sírjában, ha látja, hogy a róla elnevezett palotában emberi jogokról beszélünk – mondta a konferencia egyik orosz résztvevője. És igaza volt.

Az ártalomcsökkentésről sok embernek a tűcsere jut eszébe: a használt tűk begyűjtése és steril tűk osztása a fertőzések megelőzése érdekében. Ez kétségkívül fontos program, de az ártalomcsökkentés több az egyszerű HIV-megelőzésnél. A lényege a kliens- és ember-központúság. A sztálini totalitárius rendszerben az egyes ember, család, helyi közösség nem sokat ért, alá volt rendelve a Nagy Tervnek és a nagy kollektívának. Az ember kis csavar, amit, ha „elromlott”, büntetéssel, megfélemlítéssel kell „megjavítani”. Az ártalomcsökkentés viszont humanizmus örököse. A középpontjában az ember, és az általa alulról szervezett közösségek állnak. Akiknek még akkor is elidegeníthetetlen méltóságot tulajdonít, ha éppen a társadalom margóján élnek. A büntetés és megbélyegzés helyett pedig az együttérző támogatás erejében hisz.

Nem csoda, hogy az ártalomcsökkentés Magyarországon – és még egy sor másik országban – politikai támadások kereszttüzében áll. A tekintélyelvű, büntető, kirekesztő megközelítés megint egyre népszerűbb. Bár mai hívei sokkal gyakrabban pingálják nemzetiszínűre magukat, mint vörösre vagy barnára – éppúgy ösztönösen idegenkednek mindentől, ami az emberi jogok talaján áll és a független alulról jövő közösségek autonómiáját hirdeti. Akárcsak a totalitárius időkben, az egyik fő fegyver úgy bemutatni mindezt, mint idegen ügynökök deviáns, antiszociális törekvéseit. „Drogpropaganda” – sziszegik gyűlölködve. Elhitetik az emberekkel, hogy az egyedül elfogadható módszer a zéró-tolerancia, a szemellenzős tiltás, a megfélemlítés és büntetés.

Pedig az elmúlt évtizedekben éppen ennek az ellenkezője bizonyosodott be. És ez nem csak a drogokra vonatkozik, hanem úgy általában arra, hogyan viszonyulunk az emberi szabadsághoz. A totális tiltás mindig elindít egy olyan örvényt, ami az embereket egyre kockázatosabb viselkedésekbe fogja hajszolni. Viszont ha megfelelő tájékoztatást, támogatást és elfogadást kapnak, ha a környezetüket úgy alakítják ki, hogy valódi választási lehetőségeik legyenek, akkor képesek olyan döntéseket hozni, amik a saját és a köz egészségét és jóllétét szolgálják. Én abban hiszek, hogy ha azt szeretnénk, hogy emberek tartósan változzanak, akkor előbb fel kell ismerniük a saját értéküket. Enélkül legfeljebb tüneti kezelést tudunk nyújtani. Szabadság, te szülj nekem rendet!

A konferencián készített filmünket beteszem a hozzászólásba – hamarosan majd lesznek hozzá magyar feliratok is!

kép: Takács István Gábor

Ez most hosszú lesz, bocs – de le kellett írnom a gondolataimat ezen a sötét órán, és nem ment röviden. Remélem lesz, aki végigolvassa.

Bibó Istvánnak van az a zseniális elemzése, amiben megkülönböztet két olyan lelki alkatot, amik a magyar közélet torzulásai következtében jöhettek létre. Az egyik a hamis realista: aki „a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját” fogadja el valóságnak. A másik pedig a túlfeszített lényeglátó – a hazugságon átlátó, de mégis, az igazmondása miatt egyre elszigetelődőbb, duzzogó belső vagy külső emigrációba szoruló írástudó.

Mindkettőnek hosszú hagyománya van. A hamis realisták véleményvezéreinek sora Tisza Istvántól Horthy Miklóson és Kádár Jánoson keresztül elvezet Orbán Viktorig. A túlfeszített lényeglátók útja pedig Kármán Józseftől az emigráns Kossuthon és Ady Endrén keresztül elvezet egészen hozzánk: napjaink zúgolódó, elégedetlenkedéseiben is egyre inkább elszigetelt rendszer-kritikusaiig. Bibó remélte, ez a megosztottság még az életében megszűnik, de tévedett. Elemzése éppen olyan aktuális ma, mint volt száz éve.

Ami a túlfeszített lényeglátók számára mindig is egyfajta mentsvárat jelentett a „magyar ugar” mostoha elszigeteltségében, az a fejlett Nyugatnak egyfajta konstrukciója volt. Amihez a maguk módján éppúgy ragaszkodtak, mint ahogyan a hamis realista a maga hazugság-konstrukciójához. És eközben ez az idealizált Nyugat konstrukció le is vált a valódi, létező Nyugattól. Ami, ahogy egyébként Váncsa István szellemesen rámutatott, már Hadrianus kora óta hanyatlik, és mindig azok a népek jártak jól, amik együtt hanyatlottak vele.

Az idealizált Nyugat – Kármán Eldoradója, Ady Párizsa – mindannak a megtestesülése a túlfeszített lényeglátó számára, ami Magyarország – nem. Művelt. Fejlett. Toleráns. Nyitott. Szabad. Független. Szolidáris. Amire lehet mutogatni. Amivel lehet összehasonlítani az elmaradott magyarországi viszonyokat. Persze ebből a jó nép gyakran csak annyit ért meg, hogy a Nyugat – gazdag. Mi meg szegények vagyunk. De a túlfeszített lényeglátó pont arra próbál sziszifuszi kétségbeeséssel rámutatni, hogy a jólét és a szabadság számunkra is elérhető lenne, ha másként intéznénk közös dolgainkat. Ha megbecsülnénk azokat az értékeket, amiket előszeretettel lenézünk. És főként: ha nem hizlalnánk a hamis realisták által felépített köldöknézős hazugság-konstrukciókat.

Vannak olyan történelmi időszakok, amikor a Nyugatnak ez az idealizált konstrukciója összeütközésbe kerül a valósággal – a valódi Nyugattal. Például amikor 1914-ben a művelt nyugati nemzetek egymás torkának estek és olyan vérontást rendeztek a fejlett technológiájukkal, amit még nem látott az emberiség – akkor nehéz volt lelkesedni a fejlett Nyugat iránt. A túlfeszített lényeglátók nem feltétlenül nyugatmajmoló, Nyugat-bálványozó hülyék. Ők is elismerték és elismerik, hogy Nyugatról nem csak jó dolgok jönnek. Az embert kizsákmányolandó munkaerővé vagy agyatlan fogyasztóvá redukáló kapitalista fogyasztói társadalomért például kevéssé szoktak lelkesedni. Akárcsak a gyarmatosításért és annak örökségéért, az elitizmusért, a társadalmi egyenlőtlenségekért. De azért, ahogy arra a túlfeszített lényeglátók rámutatnak: bár a Nyugatnak megvannak a maga fogyatékosságai, ezeknek a nyavalyáknak a gyógymódját sem lehet remélni a keleti despotizmus szellemétől, csakis a nyugati típusú szabad gondolkodástól.

Mi itt a 21. század elején, akiknek végig kellett néznünk, hogy a rendszerváltás álma miként fordul át rémálomba, és miként süpped vissza az ország abba a despotikus tespedésbe, amiről már azt hittük, hogy éppen magunk mögött hagytuk – egyfajta dacos vigaszt adott, hogy ami Magyarországon történik, az valamiféle deviancia. Eltérés attól az iránytól, ahogyan a dolgok Európában és a világon mennek. Legalábbis ha a dolgok nagy körforgását nézzük. Elszigeteltségünkben, kudarcos ellenállási mozgalmainkban is vigaszt adott a tudat, hogy ez a kétséges társadalmi kísérlet, ez az újabb hamis realista hazugság-konstrukció, amibe belehajszolták az országot és a népét, csupán egyfajta komikus cirkuszi mutatvány. Ami a művelt Nyugat bruhahája közepette fog előbb-utóbb magától kifulladni és kimúlni. És a hajónk – kompország – előbb-utóbb biztos kikötőre lel ott, ahol mindig is ki kellett volna kötnie, Szent István óta.

Sajnos azonban az elmúlt években azzal kellett szembesülnünk, hogy a rákos daganat, ami Magyarország testében burjánzik, és aminek eredetét egyébként gyakran Oroszországban sejtjük, nyugtalanítóan sok nemzetközi áttéttel rendelkezik. Még azokban az angolszász demokráciákban is, amelyek gyökerei ezerszer ősibbek és mélyebbre nyúlnak, mint a magyar demokrácia gyökerei, ami a tekintélyelvűség hosszú évtizedeit megszakító tiszavirág-életű időszakokban volt képes csupán realitássá válni.

Ami miatt a 2024-es amerikai elnökválasztás minket, magyarokat különösen rosszul érint, az a sajátos helyzetünkből fakad. Másfél évtizede vívjuk már szélmalomharcainkat egy olyan rendszerrel, ami hihetetlenül immunisnak bizonyult az értelem, az igazság, a puszta tények kritikájával szemben. Ahol mi az emberek jobbik oldalához, elveihez, szolidaritásához, értékeihez próbálunk szólni, ott a rendszer hazugságokkal, zsigeri indulatokból és félelmekből építkezve támad vissza. De a kudarcainkban is adott egyfajta vigaszt, hogy valahol ott kint, Nyugaton, azért még világít a Fény. Van egy világítótorony, aminek a jelzéseihez igazodhatunk, ami támogat minket a küzdelmeinkben, reményt nyújt a sötét órákban.

Sajnos most a Nyugatnak ez a koncepciója – vagy mondhatni, illúziója – a szemünk láttára omlott össze. Hitetlenkedve néztük, ahogy egy narancsfejű nárcisztikus pszichopata bohóc Thomas Mann varázslójához hasonlóan táncoltatja Amerikát. Szorongva ismertük fel a nyugtalanító hasonlóságokat abban az immunitásban, amivel lepattantak róla a legmegalapozottabb kritikák is. Jól ismertük a hazugságokat, amelyeket ezerszer cáfoltak, és mégis: zombiként újra és újra felütötték fejüket, tömegeket fertőzve meg. Mindvégig bíztunk benne, hogy az amerikai demokrácia elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy ne engedje mégegyszer hatalomra jutni azt az embert, akiről tudván tudja: a demokrácia lényegének az elpusztítására tör. Mert 2016-ban lehetett azt mondani, hogy a nép jelentős része nem értette, hogy kicsoda Trump, de 2024-ben ez már nem mondható el. Akartuk hinni, hogy Hitler intő példája után már nem kerülhet fasiszta wannabe diktátor demokratikus úton hatalomra Nyugaton. És mégis.

A világ közvéleményének értelmesebb, gondolkodóbb részének most szörnyülködve szorul össze a szíve: ezt nem hiszem el. De mind közül éppen azokban az országokban van ennek az eseménynek a legszörnyűbb lélektani hatása, mint amilyen Magyarország. Mi már átéltük ezt a sokkoló érzést, többszörösen, a saját választásaink után. Ezt a kétségbeesést és csalódottságot – elárultságot és kirekesztést. És most kihúzták a lábunk alól azt a talajt, amit szilárdnak hittünk: hogy Nyugaton legalább nem történhet meg az, ami nálunk megtörtént.

Valahol a Nyugat idealizált illúziójának ez az összeomlása szükségszerű volt. Megint az volt – hiszen ez már előfordult párszor a történelemben. Nekünk is, mint annyi generációnak előttünk, meg kell tanulnunk levenni a szemellenzőt. Meg kell értenünk, hogy azok az eszmék, amelyekben hiszünk, nem köthetők földrészekhez vagy országokhoz. És bár sokat tanulhatunk a nyugati társadalmaktól, de azok sem immunisak ugyanazon szociális és politikai betegségekkel szemben, mint amik a magyar közéletet leamortizálták.

Most úgy érezzük, egyedül vagyunk. De valójában nem vagyunk egyedül. Rengeteg ember gondolkodik, érez úgy a világon, mint mi. Lehet, hogy egyelőre még szervezetlenebbek vagyunk és megosztottabbak. Lehet, hogy még nem találtuk meg az ellenszerét egy csomó olyan bűvésztrükknek, amivel Orbán, Putyin, Trump és a társaik ámítják a tömegeket, a legújabb digitális kommunikációs technológiákon élősködve. De mégis, sokkal nagyobb erőt képviselünk, mint gondolnánk. És ez az erő, ez meggyőződésem, előbb-utóbb le fogja gyűrni ezt a betegséget. Ezek a fasiszta bábjátékosok is éppúgy bele fognak gabalyodni és fulladni a saját hazugságaikból szőtt pókhálóba, mint az összes többi, aki előttük járt. A gyógyulás persze gyötrelmes lesz, mint mindig. De elkerülhetetlen az is éppúgy, mint ahogy elkerülhetetlen volt ez a mostani összeomlás. A vihar tombol, a sötétség sűrű, nem állíthatod meg. De ők sem a hajnal hasadását.

kép: Ludolf Backhuysen

Én tényleg nem vagyok haragtartó típus. Hiszek a megbocsátás erényében. Hiszek abban, hogy az embereknek kapnia kell második esélyt. Mégsem tudom gyakorolni a megbocsátás erényét, amikor Szájer József és Bese Gergő bejelentették: visszatérnek a közéletbe.

Azért nem, mert ezt zéró önreflexióval és felelősségvállalással teszik. Ott folytatnák, ahol abbahagyták. Szájer egyenesen bejelentette: SOHA nem akar többé beszélni arról a bizonyos botrányról. Most tényleg azt gondolja, hogy a jelenet, ami egy ország retinájába égett bele – ahogy mackóban csúszik le az ereszcsatornán, hátizsákjával, amiben sajtóértesülések szerint ekitablettákat találtak a rendőrök – egyszerűen elfelejtődik?

Kap a feneke alá egy saját intézetet, fizuval, kocsival, munkatársakkal. Az már a cinizmus csimborasszója, hogy az intézetet „Szabad Európa Intézetnek” fogják nevezni. Pff. És van pofája arról értekezni, hogy Európa erkölcsi válságban van. És majd pont ő vezeti ki a válságból, aki még a saját önismereti munkáját se kezdte el. Talán ezek után Bese atya is hamarosan elnyeri méltó helyét a gépezetben, mint buzgó kis csavar. Lehet, hogy létrehoznak neki egy „Erkölcsi Integritás Intézetet”.

A baj az, hogy se Szájer, se Bese el sem jutott odáig, hogy őszintén szembenéztek volna azzal, hogy valójában miben és hogyan is vétkeztek a köz ellen. Azt hiszik, hogy bűnük az, hogy meleg chemsex buliba jártak. Ezért kértek bocsánatot. Pedig nem ezért kellett volna bocsánatot kérniük! Sőt: ez egy szabad országban igazából nem kellene, hogy bárkire tartozzon rajtuk kívül. Az igazi bűnük az, hogy úgy jártak meleg szexbulikba, hogy közben egy a saját sorstársaikat és más kisebbségeket kirekesztő politikai hatalom szószólóivá váltak. De sajnos ők ezt bese látják.

Ehelyett folytatnák a szánalmas kis tudathasadásos életmódjukat úgy, ahogy eddig. Eljátszva a nyilvánosság előtt a konzervatív értékek védelmezőjét, buksisimire várva a holdudvartól. Nagyon sokat elmond erről az országról, hogy itt ezt meg is tehetik. Hiszen itt az ennél jóval nagyobb, történelmi bűnöket is szőnyeg alá söprik. A családokat generációk óta mérgező transzgenerációs traumákkal együtt.

Sajnos a katarzis megint elmarad.