Nehéz az élet. Külösen így télen, ebben a nagy hidegben. A NER közeli gazdagok például már félve veszik fel a márkásabb ruháikat, nehogy szó érje őket – kesergett a múltkor Hajdú Péter a tévében. A műsor előtt még az öt és félmillió forintos Rolexet is levette a kezéről, hogy ne mutassa a kamera. Szerénység, nertársak! Szörnyű lehet így élni. Folyamatos fenyegetettségben. Mindig csak áskálódnak ellened, mert luxusban jársz. Mi, átlagos halandók, ezt el sem tudjuk képzelni. Mint ahogy bizonyára nem tudják elképzelni ezt azok a nyomorgók sem, akiket most a viskóikban fagyhalál fenyeget. Vagy az a két 17 éves gyerek, akik otthonról/intézetből szöktek meg, és akiket a rendőrség talált meg a minap egy elhagyatott, fűtés nélküli házban. Abba már ugye bele se mer gondolni az ember, hogy mi elől menekültek – aminél még a fagyhalál is jobb. És hogy nagy valószínűség szerint ugyanabba kerülnek vissza. De mindez piskóta ahhoz képest, hogy szegény NERfluencerek már ki sem élvezhetik az ebül szerzett vagyont, amit a gerincükért cserébe kaptak. Hát mi értelme marad még a szánalmas kis életüknek, ha már nem is csillogtathatják meg a sokmilliós órákat, globális márkás rucikat, csak amúgy a globalizáció elleni szuverenista keresztény-konzervatív harc jegyében persze? ‍♂️

Biztos sokan ismeritek ezt az archív fotót a Fidesz egykori gyűléséről. A „kóla” szó akkor még nem volt áthallásos – ma már sokan a kokainra asszociálnak. És a luxusjachtokon, luxusklubokban kokót szippantó nerencekre. Maga a szlogen ettől függetlenül is működik, még ma is: egy olyan országot akarunk, ahol a törvény nem nagyvállalatokat, meg nem döbrögiket véd, hanem minket. Embereket, akik próbálunk különösebb vagyon és hatalom nélkül, tisztességes munkából megélni, és fenntartani a családjainkat. Ha belegondolunk, hogy Magyarország 16 éve egyeduralkodó pártjának egykor ez volt a programja – akkor legszívesebben sírni támadna kedvünk. Mert pont az ellenkezőjét építették fel. Egy olyan országot, ahol a törvény a hatalmasokat és a vagyonosokat védi. Ők mindent „le tudnak papírozni”, ők mindig megússzák, ők mindent törvényessé tesznek, amit csak akarnak. Szívhatnak kokót, vagy ekizhetnek szexpartikban, lophatnak közpénzt dögivel büntetlenül. A törvény hálójába elsősorban kis halak gabalyodnak bele. Akár adócsalásról, akár drogellenes háborúról van szó. Minden drogellenes háborúnak van egy titkos, soha meg nem írt könyve, amiben csak azok a történetek szerepelnek, amelyekben gazdag, beflyásos emberek vagy gyermekeik megúszták a „zéró-toleranciát”. Akinek pedig nincs semmilye, „az annyit is ér” a törvény szemében. Hajléktalan emberek, intézetlakó gyerekek, szegregátumokban tengődők: nekik a „törvény” mindig egy olyan zéró-összegű játszmát jelent, ahol ők húzzák a rövidebbet. Ők töltik meg tömegével a börtönöket. Pedig ha lett volna legalább egy olyan pillanat az életükben, amikor a törvény – az állam – valóban megvédi őket, családon belül erőszaktól, kirekesztéstől, mélyszegénységtől stb. – akkor lehet, hogy teljesen másként alakul a sorsuk. Ne szépítsük: ez az egykor szép reményekkel és jelszavakkal induló mai uralkodó elit elárulta az országot és annak népét. A program az országról, ahol a törvény nem csak a kólát védi, megvalósítatlan maradt. És ebben a legrosszabb, legártalmasabb az, hogy ez a végtelen cinizmus, ami emögött a pálfordulás mögött van, emberek tömegeiben erősítette meg a képzetet: nem is lehet ez másként. „Mindegyik lop.” „Egykutya.” És aki esetleg még próbál tenni azért, hogy változás legyen, az gúnyos kacajt és legyintést kap. A kör bezárul. Csönd van. A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat, befed. S egy kacagó szél suhan el a nagy Ugar felett.

Egy fiatal iráni lány, aki az ajatollah arcképével gyújtja meg a cigarettáját. Egy idős iráni nő, aki még véres szájjal is azt kiabálja: „nem félek” – miután az arcára irányzott lövedékkel próbálták elhallgattatni. Sokan kérdezik tőlem: „Nem félsz?” Úgy értik: nem félek-e kritizálni, lázadni, ellenállni. Itt, Magyarországon. Az igazság az, hogy amikor ezekre a nőkre nézek, egyenesen elszégyellem magam. Milyen gyáva vagyok hozzájuk képest. Mit kockáztatunk mi itt ahhoz képest, amivel egy iráni ellenállónak kell szembenéznie? Főleg, ha nő. Persze hogy félnek ők is. A félelem hasznos érzés. De csak addig, amíg nem hagyjuk, hogy uralkodjon rajtunk. A rajtunk uralkodó félelem sokkal veszélyesebb diktátor, mint bármilyen külső hatalom. Folyamatosan erodálja mindazt, amiért érdemes élni. Emberként, méltósággal. Éppen a törékeny, sérülékeny emberi lényektől lehet a legtöbbet tanulni a bátorság természetéről. Akik látszólag gyengék – de néha hihetetlen erő lakik bennük. Mint ezekben a nőkben. „Mi, nők, tudjuk, hogy sem a terror, sem a félelem, sem semmilyen vihar nem tudja megingatni a hegyeket,” mondta Nargesz Mohammadi iráni emberi jogi aktivista. A női bátorság viszont igen, teszem hozzá. Az igazán fontos szabadságküzdelem mindig az egyes ember lelkében zajlik. És élete végéig tart. (note to myself)

„Just say no” – csak mondj nemet. Ez volt a Reagan-korszak híres drogellenes kampány-szlogenje. Ami mind a mai napig visszhangzik a zéró-tolerancia drogpolitikában. „Meg kell tanítani a gyerekeket, hogyan mondjanak nemet a drogokra” – ez a gondolat áll a középpontjában. És akkor nem lesz probléma. Az ezen a koncepción alapuló drogprevenciós programok, mint például a D.A.R.E. (Drug Abuse Resistance Education) a 80-as években élték a virágkorukat. És egy valamit biztosan megtanultunk belőlük. Azt, hogy nem működnek. Miért nem működnek? Egyrészt azért nem működik a teljes elutasítás üzenete, mert a fiatalok többségének saját tapasztalata ellentmond neki. A nagy számok azt mutatják, hogy a fiatalok jelentős része képes kísérletező, alkalmi vagy mértékletes módon viszonyulni bizonyos (legális vagy illegális) tudatmódosító szerekhez anélkül, hogy abból tartós ártalom származna. Ezek a tapasztalatok sokszor a közösséghez tartozás, az önismeret, a határok próbálgatásának vagy akár spirituális élményeknek a részei. Amikor a prevenció minden használatot egyformán veszélyesként és elutasítandóként mutat be, a fiatalok többsége egyszerűen nem ismeri fel benne a saját valóságát – és így az üzenet hitelét veszti, ellenállást vált ki és növeli a kockázatokat. De a „csak mondj nemet” üzenet még azokban az esetekben sem lehet eredményes, amikor a fogyasztás valóban problémássá válik, vagy nagy kockázata van annak, hogy azzá váljon. Azért nem, mert ezekben az esetekben a drogproblémák csupán tünetei valami jóval mélyebb problémának. Az emberi kapcsolatok torzulásának és kiüresedésének. Kirekesztésnek és szegénységnek. A jelentés kilúgozódásának az életből. Az elmagányosodásnak. A kétségbeesésnek és a fájdalomnak. Ezek pedig gyakran a (transzgenerációs) traumákban és a társadalom egyenlőtlenségeiben és igazságtalanságaiban gyökereznek. Olyan jelenségekben, amelyekre nem tanultunk meg közösen nemet mondani. Kétségtelen, hogy van bölcsesség a nemet mondásban – ha megtanuljuk, mikor mondjuk, hogyan mondjuk, és mire érdemes nemet mondani. Hiába akarsz megtanítani valakit nemet mondani a drogokra akkor, ha nem tanult meg szelíden, de határozottan nemet mondani annak a Belső Kritikusnak, ami folyamatosan becsmérli, kicsinyíti és gúnyolja ott bent. És ami gyakran olyan felnőttek hangján szólal meg, akik gyermekkorában becsmérelték, kicsinyítették és gúnyolták. Hiába akarsz megtanítani valakit nemet mondani a drogokra akkor, ha nem tanult meg nemet mondani abuzív, egészségtelen emberi kapcsolatokra, amelyekben kihasználják, bántják, megalázzák és háttérbe szorítják. És akkor sem, ha nem tanult meg nemet mondani azokra a szociális médiából, reklámokból, plakátokról stb. áradó üzenetekre, hogy nem vagy elég jó, nem vagy elég értékes, csak akkor, ha tökéletesen teljesítesz, ha szexi vagy, ha gazdag vagy, ha híres vagy. Hiába próbáljuk megtanítani a gyerekeket nemet mondani a drogokra akkor, ha mint társadalom nem tanultunk meg nemet mondani az erőszak, az abúzus, a kirekesztés ezernyi formájára. Ha cserben hagyjuk azokat, akik leszakadtak, lemaradtak, vagy eleve olyan helyre, családba születtek, ahol egy pillanatig sem kapták meg az esélyt az emberségre, a gondoskodásra, a szeretetre és a biztonságra. Hogyan kérhetjük hitelesen a gyerekektől, hogy nemet mondjanak a drogokra, ha mi magunk sem merünk nemet mondani az igazságtalanságra, az egyenlőtlenségekre, és ennek az eltorzult világnak a rendszerszintű erőszakára és visszaéléseire? Először is meg kellene tanítanunk a gyerekeket igent mondani – azokra a legbelsőbb szükségleteikre, amelyekre sajnos túl korán megtanultak nemet mondani. Mert a hitelességet feláldozták az elfogadás és a túlélés oltárán. Mert megtanulták elfojtani az egészséges dühöt. Megtanultak csendben maradni, amikor valami nem volt rendben. Azt tanulták meg, hogy a fájdalmat el kell rejteni. Hogy az érzelmek kifejezése azt jelenti, hogy „túl sokak”, hogy a sírás „hiszti”, hogy a düh „probléma”, a szomorúság pedig teher. Eszközöket kellene adnunk a gyerekeknek ahhoz, hogy kifejezhessék, megélhessék az érzéseiket, feldolgozhassák a stresszt, a gyászt, a traumákat. Módszereket kellene tanítanunk, hogy értékes és tartalmas emberi kapcsolatokat, közösségeket építsenek, és képesek legyenek kezelni a konfliktusokat, az elutasítást és a krízishelyzeteket. Hogy képesek legyenek együttérző cselekvésre és egyben határozottan meghúzni saját maguk körül a határokat. A „csak mondj nemet” felszínes üzenete helyett arra lenne szükség, hogy a túlélés logikáján túl már egészen korán megtanítsuk egymásnak, hogyan lehet igent mondani az életre – a kapcsolódásra, a méltóságra, a jelentésre. Az élet utat tör magának, ha hagyjuk az embereket, hogy igent mondjanak rá.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kellő mértékben megmerítkeztem Tarr Béla filmrendező életművében ahhoz, hogy értékelő elemző írást tegyek róla közzé. Sőt, még csak azok közé sem tartozom, akik végignézték a Sátántangót egy ültő helyükben (részleteket igen). Személyesen már csak élete végén találkoztam vele, amikor a Pride nyitóünnepségén abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy közvetlenül utána szólhattam az összegyűltekhez. Bevallom, fiatalabb éveimben beskatulyáztam őt is azon „köldöknézős magyar filmművészek” közé, akik kidolgoztak egy pár száz ember számára élvezhető filmnyelvet, amivel a beavatott kevesekhez szólnak, és az ő elismerésükre pályáznak. Miközben itt a népet kellene, nem középiskolás fokon, ta-ní-ta-ni. Amikor eljutott hozzám a halálhíre, elhatároztam, hogy ideje felülvizsgálnom a tartózkodásomat. Újra elővettem Tarr filmjeit. Késő estéken megnéztem a Kárhozatot és a Werkmeister harmóniákat. Aztán a Londoni férfit és a Torinói lovat. És rá kellett jönnöm: nekem is fel kellett nőnöm, meg kellett érnem ennek a filmes világnak a befogadásához. Pedig például Tarkoviszkijt – akihez gyakran hasonlították – kimondottan kedveltem már fiatalon is. Kettőjükben valóban van közös: ez a meditatív, kontemplatív filmszövési technika. A lepusztult poszt-szocialista kelet-európai valóság, mint díszlet. A nagy világmegváltó történetekkel szembeni posztmodern bizalmatlanság. De Tarkovszkij filmjeiben volt valami, ami hiányzott Tarr Bélából: a transzcendens. A Zóna. A szakrális tér és idő, ami beszivárog, leszivárog ebbe az egzisztenciális nihilbe. Ami hihetetlenül izgalmas volt számomra akkor is – ma is. De Tarrnál csak kárhozat van – megváltás, kegyelem nélkül. Olyan, mintha Pilinszky költészetét, plakátmagányban ázó éjjeleit megfosztanánk az Istentől. Csak a homokos, szomorú, vizes sík marad, ahol az ember okos fejével biccent, nem remél. Krasznahorkai szövegei, Víg Mihály éteri zenéi lebegnek a horizonton, mint délibábok. A magyar noir az izgalmas krimi nélkül, sötét fatalista kelet-európai western a tűzpárbajok nélkül. Nincs feloldás, nincs katarzis. Pedig ha a korai filmjeit nézzük, akkor azok még tele voltak világmegváltó dühvel. Az okok feltárásának és a megoldások sugallásának felvilágosult dialektikájával. De aztán elfogyott a düh. Az okok felkutatása helyett maradt a létállapotok bemutatása. Történetek mesélése helyett örök ciklikus kozmikus drámák – hisz nincs új a Nap alatt. Megváltás helyett a görög tragédiák sötét fátuma. Újra elővettem ezeket a filmeket, és meglepődve tapasztaltam, hogy kedvtelve nézem őket. Nem jön a mai felgyorsult hipervizuális világunk által belémkódolt késztetés – mint vártam – hogy beletekerjek. Mert megtanultam nem csak nézni – de látni is. Nem várni, hogy „történjen már valami, az Isten szerelméért” – hanem belehelyezkedni ezekbe a gondosan megkomponált háromdimenzionális festményekbe. Amelyek részleteinél ráérősen elidőzik a kamera. Meglepő, új perspektívából mutatva be, ízlelgetve, kóstolgatva a valóságot, rácsodálkozva hétköznapi, banális jelenségekre. „Akárcsak egy filmes mindfulness meditáció,” jutott eszembe. Valószínűleg szükség volt nem csak élettapasztalatokra, de egyben a meditációval való megismerkedésemre is ahhoz, hogy ezt a kontemplatív filmművészetet jobban értékeljem. Tarr főhősei dosztojevszkiji hősök. Valuska a félkegyelmű Miskin herceg rokona. Hisz az emberek jóságában – csak hogy kapjon egy hatalmas pofont. Elbuknak, mert a világ félrehangolt hangszer, ahol valódi harmóniát nem lehet megszólaltatni. Hamis prófétái – a Herceg, Irimiás – felismerték ezt, és tudatosan hamis dallamot játszanak. De ők is elbuknak. Tarr Bélánál nincsenek igazából győztesek és vesztesek – mindenki vesztes. Mégis, Tarr a világmegváltó ideológiák iránti bizalmatlansága mellett is hitet tett a filmjeiben valami ezen túl – a sötét esőfelhők mögött – diszkréten, de makacsul világító, a felhők feloszlatására igényt nem tartó humanitás, emberség mellett. Nála nincsenek szuperhősök, nincs szupererő. A híres kórház-jelenetet lezáró meztelen idős férfi törékeny alakjában jelenik meg az emberi faj legnemesebb vonása – az együttérzés. Az életmű lezárásában, A torinói lóban az egész világ elfárad: a végzettel való őszinte, önáltatás nélküli szembenézés marad, mielőtt lekapcsoljuk a villanyt. Vajon van-e értelme „köldöknézős” művészfilmeket gyártani? Amelyek az emberek többsége számára befogadhatatlanok? Önmagában nyilván nincs. Csak akkor van, ha olyan értéket képviselnek, ami a kulturális örökkévalóság szövetébe épül. Dosztojevszkij regényeit sem olvassák sokszor és sokan, mégis, azok, akik értőn olvasták, valamit örökre magukkal visznek belőlük. Ilyenek Tarr Béla filmjei is. Nélküle kevésbé értenénk azt, hogy mit jelent magyarnak, kelet-európainak lenni – kevésbé értenénk azokat a rejtélyes érzéseket, hangulatokat, tehetetlenségeket, fellelkesedéseket és ellankadásokat, amik bennünk munkálnak. Jó utat az elíziumi filmmezőkön! Kép: Tarr Béla, Kárhozat

Érdekes egy világban élünk, felebarátaim. Egy olyan világot teremtettünk, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ahol kilúgozódott az érték, a jelentés mindenből. Ahol biztosan nem ott találod meg, amit keresel, ahol lennie kellene. Ott van például az egészségügyi ellátórendszer. Ne értsetek félre: én tényleg hálás vagyok a modern orvostudományért. Rengeteg betegséget, járványt sikerült visszaszorítani a segítségével. De valahogy azt is nehéz tagadni, hogy közben egy olyan indusztriális rendszert sikerült kiépíteni, ahol nagyítóval sem lehet megtalálni a valódi egész-séget. Ami több, mint a betegség hiánya: teljes testi-lelki jóllét. Ezt a holisztikus megközelítést hiába keresed ma kórházakban, orvosi rendelőkben – a végletekig specializálódott orvosoknál. Aztán ott vannak az intézményesült vallások, „történelmi” egyházak templomai. Pompázatos márványoszlopok között ásító üresség. Aki valódi spirituális élményt keres, ritkán találja meg ezekben az elidegenedett terekben, ezekben a lélektelen ájtatossággal ismételt szertartásokban. A pöffeszkedő klérus elszakadt a hívektől és a valóságtól, életszerűtlen dogmákat erőltet. Morogva utasít el mindent, ami más, ami új. Bevonz egy csomó tekintélyelvnek bólogató üresfejűt, de közben kitaszítja a valódi spirituális keresőket. És persze az oktatás. Aminek az lenne a célja, hogy olyan a világra nyitott, aktív polgárokat neveljen, akik képesek kritikai gondolkodásra és egyben megőrzik a gyermekkor rácsodálkozó kíváncsiságát. Ehelyett itt is a tekintélyelv és a konformizmus érvényesül. És az akadémia? Túl gyakran korlátolt szakbarbárok irogatnak egymásnak olyan cikkeket, amik rajtuk kívül senkinek nem mondanak semmi igazán újat. Aki a krétapor-szagú igazságok és a tölcsérrel töltött lexikális tudás helyett esetleg valami olyan tudásra, ne adj Isten bölcsességre vágyik, ami átformálja az életét – az ritkán találja meg iskolákban vagy akadémiai intézményekben. Na és a demokrácia templomai? A parlamentek szavazógyárakká váltak, ahol napi pártérdekek mentén megy a gombnyomogatás. A közjó eszméje annyira elcsépelt közhellyé vált, hogy még azt is kiröhögik, aki egyáltalán meri komolyan venni. A politizálás egy politikai kaszt úri huncutsága, amivel az átlagpolgárnak nem illik „bepiszkolnia” a kezét: hol van már a nemes értelemben vett politika, ami a polisz közös ügyeinek közös intézését jelentette? Én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy egyre több ember keres megoldást a problémáira az intézményes rendszer keretein kívül. Egyre többen keresnek egészséget a nem hagyományos, de holisztikus szemléletű gyógyítóknál. Egyre többen próbálják megélni a spirituális élményeket az egyházakon kívüli közösségekben, módszerekben. Egyre többen keresnek tudást és bölcsességet a hivatalos oktatás keretein kívül működő tanítóknál. És egyre többen csatlakoznak olyan alulról jövő mozgalmakhoz, amelyek a hagyományos pártpolitika keretein kívül állnak. A gond az, hogy eközben rengeteg vadhajtás is keletkezik – és félő, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Mert ezek az intézmények nem véletlenül alakultak ki, és nem csak rossz van bennük. És az intézményes kereteken kívül sem minden csupa szép és jó. Virágoznak a naiv lelkeket lehúzó sarlatánok és az alusisakos áltudományos konteók. Vad szekták halásznak a zavarosban. Fake guruk vadásznak behálózható áldozatokra. Szélsőséges mozgalmak hódítanak teret és fenyegetik a szabadságjogainkat. Remélhetőleg ez az egész korszak – a Nagy Erjedés – majd kiforrja magát. De hogy milyen áron, azt még nem lehet tudni. Az emberiség egyszerre áll egy rémséges végzet és egy csodálatos átalakulás előtt. (note to myself) kép: Anselm Kiefer

Semmi nincs, ami jobban leleplezi Trump totális képmutatását a drogellenes háborúval kapcsolatban, mint az a kettős mérce, amit a venezuelai és a volt hondurasi elnökkel kapcsolatban tanúsított. Arról mindenki hallott, hogy Maduro venezuelai elnököt drogkereskedelem vádja miatt elrabolták és lecsukta a szövetségi drogellenes hivatal (DEA). Azt azonban kevesebben tudják, hogy eközben Trump elnöki amnesztiában részesítette Juan Orlando Hernándezt, Honduras volt elnökét, akit korábban amerikai bíróság 45 év (!) börtönre ítélt azért, mert a választási kampány során több millió dolláros kenőpénzt fogadott el drogbáróktól, köztük El Chapo Guzmantól, az egyik leghírhedtebb mexikói drogkartel vezetőjétől. Trump az elnöki amnesztiát nem támasztotta alá semmi olyan új bizonyítékkal, ami azt mutatta volna, hogy Hernández ártatlan lett volna – egyszerűen kijelentette, hogy a büntetés „túl szigorú” volt és a Biden-kormányzat „igazságtalanul” avatkozott be. Ellenben elég volt számára a Maduroval szembeni sokkal kevésbé megalapozott vád ahhoz, hogy a Kongresszus felhatalmazása nélkül, a hadsereg bevetésével elrabolja Madurót az elnöki palotából. Szóval ha egy amerikai bíróság által jogerősen, megalapozott bizonyítékok alapján elítélt korrupt bűnöző, aki bizonyíthatóan közrejátszott az USA-ba irányuló kábítószer-kereskedelemben, szabadon járhat – akkor vajon mennyire kell komolyan venni Trump aggodalmát a drogkereskedelemmel kapcsolatban? Megmondom: semennyire. Ez nem a drogokról szól, hanem Trump (aki, minő irónia, maga is bíróság által elítélt bűnöző) belpolitikai és geopolitikai játszmáiról. Az egész arról szól, hogy a háttérben megállapodást kötött Hernández pártjával, ami az amerikai politikai és üzleti érdekeknek megfelelő politikát folytat Hondurasban. Madurot pedig azért kellett eltávolítani, hogy egy hasonló háttéralku születhessen Venezuelában is – és Trump rátehesse a kezét az ország olajtartalékaira, mellesleg jó pontot szerezzen a latino szavazóbázisa körében. És éppen ennyire nem a drogokról szól Orbán „drogpolitikája” sem idehaza. Azért teszem idézőjelbe, mert a drogpolitikát a demagógok rendszeresen hatalmi játszmák részévé teszik és instrumentalizálják – és ezáltal igazából nem is drogpolitika többé. Ebben az igazság utáninak nevezett korban különösen fontos, hogy leleplezzük ezeket a játszmákat. Ha valódi változást szeretnénk látni a drogokkal és azok ártalmaival kapcsolatban, akkor nem kardcsörtető katonai meg rendészeti PR-kampányokra van szükség, hanem a szakma és az érintettek bevonásával folytatott felelős és józan drogpolitikára.

Az új év az új fogadalmak ideje. Bár én fogadalmat nem tettem, de bizonyos elhatározásokra jutottam azzal kapcsolatban, milyen változásokat szeretnék az életemben a 2025. év krízise után. Futás, túrázás, meditáció: ez eddig is része volt az életemnek. De a gyerek érkezése rádöbbentett arra is, hogy az öngondoskodás az élet bizonyos szakaszaiban és helyzeteiben bizony nagyon nehéz. Az öngondoskodás jelentősen visszaszorult a napi túlélést vagy stressz-levezetést szolgáló tevékenységekkel szemben. Idén próbálom egy kicsit jobban optimalizálni az időmet és az erőforrásaimat, hogy több is beleférjen: elkezdtem pszichoterápiára járni és szeretnék szervezett meditációs foglalkozásokon is részt venni. „Dolgozni magunkon” – így is szoktuk ezt emlegetni. Aminek a célja nem az, hogy tökéletessé váljunk. De még csak nem is az, hogy „más emberré”. Én az ilyen illúziókról már régen lemondtam. Az igazi változáshoz az elfogadáson keresztül vezet az út. Ahogy Thomas Merton, a keresztény misztikus mondta, az igazi munka nem az, hogy más/jobb emberré válj, hanem az, hogy ne hagyd el azt, aki valójában vagy. A kérdés, hogy valóban ismered-e azt, aki valójában vagy. Számomra végső soron a buddhista alapú meditáció és a pszichodinamikus terápia egyaránt ezt a célt szolgálja. Nem akarok „buddhista” lenni (jelentsen ez bármit) – csupán felfedezni, alkalmazni azokat a módszereket, amiket a Buddha hagyott örökül ránk. A pszichoterápiával nem kiutat keresek valami konkrét krízisből, nem megoldást keresek problémákra, vagy gyógyulást valamilyen „betegségből” (sajnos a magyar társadalomban még mindig makacsul él a tévhit, hogy pszichológushoz csak „dilisek” járnak). Hanem szeretnék kapcsolatba kerülni a hiteles önvalómmal. Nem megszabadulni akarok a lelkemben cipelt terhektől – hanem attól remélek nagyobb szabadságot, hogy jobban megtanulom hordozni ezeket a terheket. Hiszem, hogy az emberi élet lényegéhez az egyre mélyülő önismereten és öngondoskodáson keresztül jutunk el – ami elengedhetetlen ahhoz is, hogy tartalmas, hiteles emberi kapcsolatokat építsünk. És mivel szociális állatok vagyunk, ez az önismereti munka és öngondoskodás nem valamiféle öncélú ön-kényeztetés, hanem az egész társadalomra hasznos tevékenység. Az öngondoskodás nem csak időbe, de pénzbe is kerül. Sajnos nagyon sok ember egyszerűen nem engedheti meg magának, vagy társadalmi helyzete folytán el sem jut a felismerésig, hogy szüksége lenne rá. Az lenne jó, ha nem felső-középosztálybeli luxus lenne ez, hanem egyfajta alapjog és egyben alap-kötelesség: aminek a feltételeit az állam feladata lenne megteremteni és megszervezni. Már egészen a születésünktől kezdve. (note to myself)

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy kinyílik a bicska a zsebemben már attól is, amikor meghallom ezt a szóösszetételt: „gondoskodáspolitika”. A NER nyelvújító leleményének egyik terméke ez is, akárcsak a „közpénz jellegét elveszített közpénz” – 2021 előtt senki nem is hallott ilyenről. Mondhatnánk úgy is: „szociális jellegét elveszített szociálpolitika”. Hiszen ez a fogalom éppen azt lúgozza ki, ami a szociálpolitika lényege lenne: a társadalmi egyenlőtlenségek, igazságtalanságok elleni küzdelmet, és persze a szolidaritást a hátrányos helyzetben lévő csoportokkal. Mert abba a fogalomba, hogy „gondoskodáspolitika” – bele van kódolva a pöffeszkedő paternalizmus. Gondoskodni a juhász gondoskodik a nyájáról. Alá-fölé rendeltségi viszont, patriarchális hierarchiát feltételez. Ahol mindenki ott van, ahol az ő helyét kijelölte a Jóisten. Van, aki Hatvanpusztán a palotában, van, aki meg a cigánytelepen. A „gondoskodáspolitikus” szerint nincs itt semmi látnivaló – ez így a legteljesebb rendben van. Egészen addig, amíg a vagyon és a hatalom birtokosai, az ő igen nagy ájtatosságukban, kegyesen méltóztatnak letekinteni az elefántcsonttoronyból a nyomorgókra. És szórni nekik pár morzsát a bőség kosarából – mert ugye arról, hogy a jog asztalánál egyként foglaljanak helyet, szó sem lehet. Empowerment? Még mit nem! Nyugati imperialista ármány. „Gondoskodás” – ez kell a magyar dolgozónak. Imádkozzál és dolgozzál, de leginkább fogd be a pofád. Tetszettél volna jobb helyre születni, nem rossz helyen dolgozni, nem annyit érni, amennyid van! Légy hálás, nagyon hálás, hogy egyáltalán morzsákat szórnak neked. És persze hintsd meg hamuval a bűnös fejed: hiszen tudjuk, hogy ezek a szegények ezek „olyanok”. Lopnak, csalnak, hazudnak. A gyenge erkölcseik miatt szegények. Biztos ezért tette oda őket az Úristen, ahová. Nagyon remélem, hogy ez a fogalom hamarosan oda fog kerülni, ahová való: a történelem szemétdombjára. Nem „gondoskodáspolitikára” van szükség a 21. században, hanem szociálpolitikára. Ami nem kegyként, hanem jogként kezeli a szociális ellátásokat. Ami átlátható és elszámoltatható módon működteti az államot. Amelynek döntéseit a szakma, a civil társadalom bevonásával, tudományos bizonyítékokra támaszkodva hozzák. Ami nem gondoskodásra szoruló alattvalókat terelget, hanem cselekvő polgárokkal épít partnerséget. Ami nem moralizál meg ájtatoskodik, hanem a szegénység rendszerszintű okait kezeli. Hát így ‍♂️

Bevallom őszintén, hogy kicsit tartottam tőle, hogy a kislányomnak már nem lesznek meg azok a havas telekkel kapcsolatos meghatározó emlékei, amik az én gyermekkoromban még megvoltak. Hogy az ember reggel kinéz az ablakon és minden fehér. Hogy este el lehet menni Apával szánkózni. Szerencsére tévedtem. A globális felmelegedés adott némi engedményt. Úgy érzem, az életemben jelenleg kevés dolognak lehet nagyobb jelentősége, mint éppen az ilyen közös apa-lánya élményeknek. De nem csak azért, mert ezek „bonding experience”-k. Hanem azért is, mert a gyerek, a maga rácsodálkozásával, arra késztet, hogy én is újra felfedezzek olyan banális jelenségeket, amikről korábban már azt gondoltam, hogy semmi újat nem tudnak mutatni. Mint amilyen a hó. Ami a legtöbb embernek bosszantó akadály – valójában a természet csodája és az önfeledt játékos szabadság kifogyhatatlan forrása. És a hó pont egy olyan időszakban érkezett meg, amikor a „nem” szó mellé (dackorszak rulez) felzárkózott a „miért” kérdés. De még hogy felzárkózott! „Apa mi ez?” „Hókotró. Kotorja a havat.” „Miért?” „Hát hogy tudjanak járni az autók az úton és az emberek tudjanak dolgozni.” „Miért dolgoznak?” „Hm.” Apa elgondolkodott. A sorjázó miértek sok felnőttet bosszantanak. Én személy szerint – mint filozofikus természet – nagyon stimulálónak találom őket. A gyermeki kíváncsiságban az a legjobb, hogy nem elégszik meg holmi felszínes magyarázatokkal: a dolgok mélyére, lényegéig akar lehatolni. Ebből a szempontból a gyermekben és a filozófusban van valami közös. Arra késztetnek minket, hogy újragondoljuk a konvencionális, bevett jelentéseket, amiket dolgoknak tulajdonítunk. Amiket úgy veszünk elő és használunk, mint a hétköznapi eszközeink többségét: rutinszerűen, mint egy robot, bele sem gondolva, mit csinálunk. Sokkal többet tanulhatunk a gyermekektől az életünk értelméről, mint gondolnánk.