Van egy kínai mondás: aki mást hibáztat a saját sorsáért, arra még hosszú út vár. Aki saját magát hibáztatja, az már félúton jár. És aki senkit sem hibáztat, az megérkezett. Részben értek vele egyet. Mert sokszor az, hogy ráébredünk, hogy nem mi vagyunk hibásak és felelősek azért a rosszért, ami velünk történt, például ha minket bántottak, fontos állomás lehet a fejlődésünk útján. Ahhoz képest, mint amikor magunkat hibáztattuk. Például ha valaki magát hibáztatja, mert a szülei kisgyerekként bántották, az hátrébb jár, mint az, aki már elismerte a szülei felelősségét. Szóval a sorrendet néha fel lehet cserélni. Önmagunk hibáztatása gyakran a legrosszabb, amit tehetünk. Egy pszichiáter egyszer azt mondta: ha a kórházban a betegeim képesek lennének megbocsátani maguknak, akkor a többségük holnap gyógyultan távozhatna. Másrészt tény az, hogy az ember eljuthat idővel egy olyan szintre, amikor már elég távolságban látja azt, ami történt. És képes megérteni az őt bántó embert is: hogy vele mi történt, ő hogyan jutott el odáig. Ez nem jelenti, hogy elfogadja, amit tett, vagy hogy mentesítené a következmények alól – de megérti. És ez a megértés kiveszi a személyes bosszúvágy fullánkját a képletből. Ez az, amikor igazán megszabadul a múlt börtönéből. Van egy másik, francia közmondás: „Tout comprendre, c`est tout pardoner” – mindent megérteni annyit tesz, mint mindent megbocsátani. De vajon ki érthetne meg mindent… (note to myself)

A rendőr megkérdezte a gyerekeket a suliban a prevenciós előadásán, hogy fel meri-e tenni a kezét, aki már drogozott. Pff. Mintha lehetne őszintén válaszolni erre a kérdésre. Vajon a rendőr fel merné tenni ugyanezt kérdést a parlamentben? Vagy esetleg megkérni a képviselőket, hogy tegye fel a kezét, aki már lopott közpénzt? Az egyébként sokkal inkább a nyilvánosságra tartozna. És egyébként őszintén szólva sokkal szívesebben látnám, ahogy a közpénztolvaj politikusok kezén kattan a bilincs, nem pedig fűszívó diákokén. Vagy nyugdíjasokén, akik a hátfájásukra használnak füvet, és a befőttesüvegek súlyát is hozzáadják a rendőrök, hogy felnagyítsák a lefoglalt drog mennyiségét (nemrég megtörtént eset). Ez az egész fene nagy drogellenes kampány tudjátok hol bukik el leginkább? A hitelességen. Mert a tinik se hülyék. Azt látják, hogy az iskolában a rendőr meg a pap a törvények tiszteletéről meg az erkölcsökről papol – de közben a közéletben azok érvényesülnek, felelősség és következmény nélkül, akik áthágnak minden erkölcsi és jogi szabályt. Azt látják, hogy ugyanazok, akik a drogok ellen prédikálnak, pálinkát népszerűsítenek. Azok, akik a gyerekek védelmezőinek szerepében tetszelegnek, védik azokat a ragadozókat, akik gyerekeket bántalmaznak vagy ahhoz falaznak. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben azok, akik ma az ifjúság nevelésével foglalkoznak. Mert vajon hogyan lehet a tények, a tudomány, az emberi jogok, a kultúra, a természet, az egészség tiszteletére nevelni az új generációt, ha azt látják, hogy az előttük járó generációk éppen földbe tapossák mindezeket? Le kéne szállni a magas lóról, abba kéne hagyni a fiatal generációk ekézését, és egy kicsit inkább arra fókuszálni, hogy mi milyen példát mutatunk nekik. ‍♂️

Minden nap két gonosz manó ül suttog fülünkbe: a félelem és a tunyaság manója – mondja James Hollis jungiánus pszichológus. Az egyik manó folyamatosan ezt suttogja: „kicsi vagy és jelentéktelen, nem vagy képes rá.” A másik manó, a tunyaság, ezt szajkózza: „dőlj hátra, lazíts, tompítsd el magad, ráérsz még.” Ha mindig erre a két manóra hallgatsz, akkor az biztos recept arra, hogy beleragadj kényszeres, örömtelen kapcsolatokba, viselkedésekbe, szokásokba, élethelyzetekbe. Míg aztán egy nap rájössz, hogy valójában egy másik ember életét élted. Anélkül, hogy valaha is mertél volna igent mondani az életre. Ahogy Oscar Wilde mondja: „az élet a legritkább dolog a világon, hiszen a legtöbb ember csak létezik”. Hogy miért? Mert „a legtöbb ember – más ember.” Hiszen mások életét, gondolatait, szokásait éli, utánozza. Az élet második felében aztán azok, akikbe szorult némi bölcsesség, elkezdenek szortírozni. Kidobálják a szívtelen igazságok szemetét, az életszerűtlen konvenciók kacatjait, a félelem-vezérelte megfelelési kényszerek ballasztját. A lélek alkímistái elválasztják a finomat a durvától, az illúziót az igazságtól, a hamis ént a hitelestől. „Az ember szabadsága ijesztő,” írja Kierkegaard. „A legtöbben inkább lemondanak róla, csak ne kelljen dönteniük önmagukról.” (note to myself) kép: Zdzisław Beksiński

Vajon létezik olyan, hogy ételfüggőség? Én személy szerint felnőtt életem nagy részében küzdöttem azzal, hogy nehezen tudtam kontrollálni, mit és mennyit eszek. Ez nálam sokkal nehezebben ment, mint az alkohol vagy más tudatmódosító szerek kontrollja. És azt gondolom, nem vagyok ezzel egyedül az olvasók közül sem. Hogy ez függőség-e és mikortól az? Ezt már nehezebb megmondani. Sokan vannak úgy, mint én: hogy úgy érzik, néha túl sokat esznek. De ez még nem tesz minket automatikusan függővé. Sőt, kimondottan káros lehet, ha mindent patologizálunk és cimkéket ragasztgatunk emberekre. 2009-ben Ashley Gearhardt és munkatársai a Yale Egyetemen fejlesztették ki a Yale Food Addiction Scale (YFAS) eszközt, hasonló kritériumokkal, mint a drogfüggőség. De egyelőre nem létezik ételfüggőség kategória a nemzetközi pszichiátriai diagnosztikai ajánlásokban (binge eating disorder/rohamevés rendellenesség igen, ami más). Mint a drogoknál, itt sem csak két opcióról (függő/nemfüggő) van szó, sokkal inkább egy spektrumról. Ahol az egészséges evés és a kóros ételfüggőség között sok átmenet van. Sok ember élete során többször elmozdul az egészségesebb és kevésbé egészséges stádiumok között. Függ ez attól is, hogy éppen milyen életszakaszban van. És vannak emberek, akik benne ragadnak a súlyosabb függőségben és annak ellenére sem képesek kontrollálni az evésüket, hogy egyértelmű negatív hatásokat tapasztalnak. Ha megnézzük, hogy bizonyos magas cukortartalmú vagy egyéb nagyon élvezetes ételek túlevése miként huzalozhatja át az idegrendszerünk működését, akkor ez valódi függőségnek tűnik. Nagyon hasonló agyi rendszereket ír át, mint a drogfüggőség: a dopmanin-alapú jutalmazó rendszert, a stressz válasz rendszert és a döntéshozatalért felelős rendszert. A magas cukortartalmú ételek hirtelen megvonása a nikotin vagy heroin megvonási tüneteihez nagyon hasonló tünetekhez vezet. Ezért aztán sok szakember azt javasolja, vegyék fel az „ultrafeldolgozott étel fogyasztási zavart” a pszichiáterek diagnosztikai segédkönyvébe. Mint a drogfüggőség esetén, a függőség kialakulása itt is jóval többről szól, mint puszta biokémia. Egyfajta megküzdési stratégia ez is, amivel az ember próbálja kezelni a stresszt, enyhíteni a hétköznapok sivárságát vagy szenvedését, és gyökerei gyakran messze visszanyúlnak a gyermekkorunkba. És persze éppúgy elakadhat az ember a zabálás-szégyen-zabálás spirálban, mint ahogy egy drogfüggő a maga szerhasználat-szégyen-szerhasználat spiráljában. Fontos szerepet játszik a minket körülvevő társadalom is, ami soha nem látott bőségben és választékban ontja a csábító ingereket az evésre. Egy iparág épül arra, hogy sok egészségtelen kaját zabáljunk. Ha az egészségügyi ártalmakat nézzük, hát akkor a zabálás-függőség bizony jóval több áldozatot követel, mint a drogfüggőség. Mégsincs szó arról, hogy mondjuk betiltanák az egészségtelen kajákat – mit betiltanák, akár egyáltalán korlátoznák. És persze ott van a néha egészen szürreális elméleteket gyártó diéta-ipar is, ami gyakran éppen olyan problémás hiedelmeket terjeszt. A drogok esetében lehet teljes absztinenciáról beszélni, az ételek esetében azonban a teljes „józanság” éhhalálhoz vezet. Itt nem ússzuk meg a mértékletességet. Bizonyos ételektől tudunk csak legfeljebb teljesen tartózkodni, és próbálni egészségesebb ételeket enni, kevesebbet és kevesebbszer. A felépülés inkább azt jelenti, hogy újraépítjük a kapcsolatunkat az étellel: megtanulunk különbséget tenni éhség és érzelemszabályozás között, felismerjük a „trigger ételeket”, amelyeknél könnyen elveszítjük a kontrollt, és megtanuljuk helyettesíteni őket olyan formákkal, amelyek nem húznak be addiktív spirálba. Nem tiltás, hanem tudatosság. Nem perfekcionizmus, hanem rugalmasság. Nem önutálat, hanem kíváncsiság önmagunk iránt. És persze nem csak az étellel, hanem saját magunkkal is újra kell építeni a kapcsolatot: ezért aztán ma már a felépülési módszerek nem az étel feletti kontrollt erőltetik, hanem a testünkbe és önmagunkba vetett bizalmat építik vissza. A felépülés itt nem az ételről szól – hanem rólunk. Arról, hogy hogyan bánunk a fájdalmunkkal, a stresszel, az unalommal, az egyedülléttel. És arról is, hogy merünk-e segítséget kérni. Mert lehet, hogy az étel nem az ellenség – hanem csak a legelérhetőbb megoldás arra, amit valójában soha nem tanított meg nekünk senki kezelni.

Máté Gábor és Gordon Neufeld szerint egy kisgyereknek 6 alapvető szükséglete van: 1) Kötődés – a szülő ott van, elérhető, biztonságos érzelmi kapcsolat alakul ki. „Számíthatsz rám, ha bármi van.” 2) Tápláló gondoskodás – nem csak ott van, de egyben jelzi, hogy jelen van és odafigyel a gyerekére, örömet jelent számára vele lenni. Például ha ott vagy de csak a telefonodat nyomkodod, az nem gondoskodás. „Nem csak itt vagyok, de örömet jelent, hogy itt vagy, figyelek rád.” 3) Pihenés – nem csak fizikai, de pszichológiai értelemben is. Manapság a gyerekek gyakran túlstimuláltak, rengeteg behatás éri őket, és nagyon sok elvárásnak kell megfelelniük, ezért ez fontos. „Lazíthatsz, nem kell szerepet játszanod.” 4) Játék – ez nem holmi luxus, hanem alapvető szükséglet, enélkül a gyerek idegrendszere sem fejlődik úgy, ahogy kellene. Kreatív, érző, szociális emberi lénnyé a játékon keresztül válik. Ami persze nem abból áll, hogy beülteted a gyereked a képernyő elé, hogy játszál. „Szabadon és biztonságban eljátszhatod, ami benned van, ami foglalkoztat.” 5) Érzelmek kifejezése – a gyermek megélheti a pozitív de a negatív érzelmeit is, mint amilyen a szomorúság, a düh. És nem fogják emiatt leszidni, vagy esetleg azt éreztetni, hogy nem helyénvaló, amit érez („katonadolog”, „egy fiú nem sír”, „egy szép kislány nem dühös”, „nem szeretlek ha ilyen vagy”, „nem vagy normális” és a többi). „Rendben van, amit érzel, akkor is szeretlek, ha így érzel.” 6) Függetlenség – bizonyos biztonságos keretek között lehetőséget kell adni neki a világ felfedezésére, önálló döntéshozásra. A gyereknek szüksége van arra is, hogy hibás döntéseket hozzon. „Képes vagy rá, számít, mit szeretnél.” Leírva milyen szép ez, akár könnyűnek is tűnhet. Easy-peasy. De akinek van kisgyereke, az tudja, hogy a hétköznapokban néha piszok nehéz odatenni magad. És a határok sem mindig egyértelműek, a gyerekek meg néha nagyon makacsok tudnak lenni bizonyos piszlicsáré dolgokban, amik nekik borzasztó fontosak, a szülő meg csak forgatja a szemét. A kislányom például kétéves, és nem mindig könnyű meggyőzni arról, hogy ha már Cini, a plüssegér eljön velünk a játszira, akkor legalább Berta, a bárány maradjon otthon, de legalábbis Gastont az egyszarvút már ne kelljen berakni. De szerencsére nem is ez a lényeg – és nem kell tökéletesnek lenni – elég, ha őszintén és hitelesen próbálkozol odatenni magad. (note to myself and other parents)

Bíróság elé állították a Droghasználók Felszabadító Frontjának (Drug User Liberation Front) aktivistáit, akik a képen látható csomagolásban ingyen osztottak meg bevizsgált illegális kábítószereket drogfüggőkkel a kanadai Vancouverben. Kábítószer-kereskedelemmel vádolják őket. Az aktivisták célja az volt, hogy szennyezetlen drogok elérhetővé tételével megelőzzék a túladagolásos haláleseteket. Kanadában ugyanis túladagolási járvány tombol. 2016 óta több mint 50 ezer ember halt meg drogtúladagolásban Kanadában. Naponta egy kisebb iskolai osztály. Többen, mint bármilyen más balesetben. A halálos túladagolások elsőszámú oka az illegális piacon terjedő potens opioid drogokban keresendő, mint amilyen a fentanil. Amelyekkel immár nem csak az utcai heroint, de más drogokat – kokaint, metamfetamint – is felütnek. Sok ember úgy hal meg opiát túladagolásban, hogy nem is tervezett opiátot fogyasztani! A hagyományos, tiltó drogpolitika válasza: ne drogozz, mert meghalsz! De ez az ünezenet látványosan nem működik. Mert az emberek minden figyelmeztetés ellenére is tömegesen használnak illegális drogokat. Nem mindenki akar vagy tud leállni, és a visszaesések aránya is nagy. Ráadásul gondoljunk bármit magáról a drogfogyasztásról, de az tény, hogy éppen az illegalitás körülményei teszik lehetővé, hogy bizonytalan minőségű, mérgező szerek terjedjenek. A DULF aktivistái megelégelték, hogy a barátaik sorra hullanak el túladagolásban, ezért létrehoztak egy olyan klubot, amelynek tagjai kizárólag hosszú ideje szereket használó fogyasztókból álltak. A drogokat a darkweben szerezték be, majd a kormány által engedélyezett drogbevizsgáló program keretében bevizsgálták, és a csomagoláson feltüntették a vizsgálat eredményeit. A klub tagsága körében folyamatosan monitorozták a hatásokat, és azt találták, hogy a program ideje alatt drasztikusan csökkent a túladagolások száma és senki sem halt meg – míg mióta a rendőrség becsukta a klubot, már ketten is meghaltak túladagolásban. A kétségbeesés szülte akció mögötti jó szándék kétségtelen, de az egész mégis radikális és megosztó. Vajon etikus-e drogot adni egy függőnek, állami szabályozás nélkül? De vajon az etikus-e, hogy nem tesszük meg, amivel emberek életét menthetjük meg, csak mert illegális? Nehéz ügy. Te mit gondolsz?

A sajtóból és Horváth Laci fb oldaláról kellett megtudnom, hogy a Miniszterelnökség és a Baptista Tevékeny Szeretet Misszió tegnap konferenciát szervezett Debrecenben amelynek célja: „a 2025. március 1. napjától a kábítószer-kereskedelem felszámolásáért tett lépések hatásainak és tapasztalatainak elemzése szakmai és társadalmi szereplők együttműködésével.” Hogy Horváth Laci díszszónok volt, azon persze nem lepődöm meg. De azért az tényleg pofátlanság, hogy az addiktológiai szakma vezető szakemberei közül egyet sem látok a felszólalók között a programban. Ha valóban a „szakmai együttműködés” és párbeszéd volt a cél, vajon miért nem hívták meg legalább a Magyar Addiktológiai Társaság elnökét, hogy ismertesse a május 16-án a szakma által elfogadott minimumpontokat (belinkelem lent)? Ezzel szemben például külön fontosnak tartották a rendőrkutya képzők bemutatkozásának teret adni – az valóban fontosabb, mint meghallgatni az addiktológiai szakma képviselőit? Az is elég szomorú, hogy bizonyos egyházakhoz közel álló, állami pénzzel jelentősen megtámogatott szervezetek asszisztálnak a kormányzati propagandának abban, hogy a valódi szakmai párbeszéd helyett ilyen kirakat-rendezvényekkel bizonygassák, hogy a Hatalom „szakmai összefogásra” törekszik. Ez az egész rendezvény arról szólt, hogy a mikrofonállványt és a „szakmaiság” hamis látszatát biztosítsák a kormány „hajtóvadászatának” propagálásához. Szégyen…

„Tudod mit mondanak arról, amikor egy könyvet a borítója alapján ítélnek meg?” – kérdezi ez az érzékenyítő plakát a new york-i vonaton. „Mindenki, akinek van valami függősége, rendelkezik egy történettel, ami elmondásra vár.” És ezt a kampányt ott az állam szervezi finanszírozza. Aminek van egy külön addiktológiai intézete (OASAS). Hiszen New York állam döntéshozói számára nem az a cél, hogy a függőket démonizálják és megbélyegezzék, mint nálunk – éppen ellenkezőleg. A cél az, hogy átalakítsák a társadalom gondolkodását a függőséggel kapcsolatban. Hogy minél több ember jusson támogatáshoz szégyenkezés nélkül. Mert, ahogy Máté Gábor is szokta mondani, a valódi kérdés nem az, hogy „mi a franc baj van veled?” – hanem az, hogy „mi történt veled?” A függőség nem jellemgyengeség, hanem egy kétségbeesett kísérlet arra, hogy az ember kitöltsön valamilyen lelki ürességet, valamilyen spirituális éhséget. Aminek mindig van keletkezési története. „Nem ismered? Hát ne ítélj!” Hát így is lehet ezt. kép: Szelestei Miki

Megfigyelted a fa hajtását? Nem ott nő és gyarapodik, ahol kemény és barna, hanem ott, ahol lágy és zöld. Így van ez velünk, emberekkel is. Ahhoz, hogy gyarapodni tudjunk, először sérülékennyé kell válnunk. Sérülékeny szavunk ősi finnugor eredetű: gyökere a „sért”, „seb”. Hasonlóan a latin vulnerabilis szóhoz, aminek a gyökere: „vulnus”, seb. Sérülékenynek lenni annyit jelent, mint sebezhetővé válni. Kilépni a komfortzónánkból és belvállalni a kockázatot, hogy sérülhetünk. Le kell vennünk a páncéljainkat ahhoz, hogy megszabaduljunk a szenvedésünktől. Pedig a páncélokat eredetileg éppen azért vettük magunkra, hogy védekezzünk a szenvedéstől. De idővel éppen a páncélaink váltak szenvedésünk egyik fő okává. Mik is ezek a páncélok? Perfekcionizmus (minden tökéletesen akarsz csinálni). Érzelmek elnyomása (például élvezetekkel, kémiai vagy egyéb). Cinizmus/szarkazmus (humorral ütöd el). Kontroll (mindent ellenőrizni akarsz). Intellektualizálás (eltávolítod magadtól az értelmeddel). Kultúránk bünteti a sérülékenységet. Azt tanítja a férfiaknak, hogy ne sírjanak. Megszégyeníti a nőket, akik kifejezik az egyéni szükségleteiket. Kigúnyolja az érzékenységet. Az érzelmi nyitottságot gyengeségnek ítéli. Idealizálja a keménységet, rugalmatlanságot – pedig abba tespedés és nem gyarapodás van kódolva. Az igazi gyarapodás nem az, hogy „keményebbé” eddzük a sérült gyerekeket (lásd pl. Böjte Csaba „boxterápiája”). Az igazi gyarapodás egy olyan térben történhet, ahol elismerheted a sérülékenységedet, és erre nem megszégyenítés, hanem együttérzés a reakció. „Nem tudom ezt egyedül megoldani.” „Félek.” „Függő vagyok.” „Szükségem van másokra/segítségre.” „Szerethető vagyok akkor is, ha hibázok.” „Számít amit gondolok/érzek.” Ebből hajt ki a méltóság, a szabadság és az újjászületés. Hát így. ❤

Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel, kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet. Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten, vagy valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan nem vezet visszaút haza. Egy kristálygömb közepét. Egy éjjeli menedékhelyet, ahol épp agyonütnek valakit. Ismerje el, hogy reménykedése ostoba volt. Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín, akárcsak ő maga. Szerettem volna vérig sérteni, mert annyi évtizeden keresztül áltatott. Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam, mivel a túlélésben van valami visszataszító. Remegett és sápadt a mobil a kezemben, annyira keményen beszéltem vele. Te rohadt állat! – kiabálta a Hangom, s a szememből közben hulltak az önsajnálat könnyei. Szabadkozott, hogy nem ér rá. Naponta százával érkeznek az enyémhez hasonló segélyhívások hozzá, mondta. És hogy az összeomlás szélén áll maga is. Takács Zsuzsa, A Vak Remény gyöngülése kép: George Frederic Watts, Hope, 1886 (esti versek a drogriporterrel)