Széljegyzetek

Interjút adtam az RTL hí­radónak abból az alkalomból, hogy a héten egy nemzetközi szakmai találkozónak adunk otthont Budapesten a Közép-Európai Egyetem (CEU) épületében. Több, mint száz európai szakemberrel vitatjuk meg az ártalomcsökkentés legújabb fejleményeit. Az ártalomcsökkentés, aki nem ismerné, egy szemlélet és gyakorlat, ami a szerhasználóknak az absztinencia kizárólagos erőltetése nélkül próbál pragmatikus és együttérző támogatást nyújtani ahhoz, hogy megőrizzék az életüket és egészségüket. Az mostani konferencia az Európai Ártalomcsökkentő Hálózat (Correlation European Harm Reduction Network) éves találkozója, amelynek én is elnökségi tagja vagyok.

Ha már ilyen sok kiváló szakembert és aktivistát látunk vendégül Budapesten, arra gondoltam, hogy nem lenne haszontalan az üzeneteikből valamit átadni a magyar népnek is. Így szerveztünk egy sajtótájékoztatót, amire eljött az RTL Hí­radó stábja is, és belefoglalták a droghelyzetről készí­tett rövid riportjukba ezt is – a linket megosztom lent.

A sajtótájékoztatón egy svájci szakember, Dominik Schori beszélt a drogbevizsgáló programokról, amelyek segí­tségével a droghasználók névtelenül bevizsgálhatják az illegálisan vásárolt szereket, hogy ezáltal elkerüljék a mérgezéseket és baleseteket. Ezek a programok nem csak életeket menthetnek, de egyben a rendőrségi lefoglalásoknál sokkal jobban hozzájárulnak ahhoz, hogy tudjuk: milyen szerek pörögnek éppen a drogpiacon.

Egy másik szakember, Roberto Perez arról beszélt az újságí­róknak, hogy Európa egyre több országában nyí­lnak felügyelt szerhasználói helyiségek, amelyekben a droghasználók a saját maguk által hozott szert steril eszközökkel, higiénikus körülmények között és szakemberek felügyelete mellett fogyaszthatják el. Ez nem csak a túladagolásos halálesetek és fertőzések megelőzésében segí­t, de egyben a helyi lakosságot is tehermentesí­ti, hiszen ezek az emberek nem a játszótereken meg lépcsőházakban fognak drogozni.

Harmadszorra pedig Marta Pinto, a Porto-i Egyetem professzora beszélt arról, hogy hazájában, Portugáliában a droghasználókat már 2000 óta nem büntetik. Ellenben ha a rendőrség drogot talál valakinél, előállí­tás helyett az ügyet egy szociális munkásból, pszichológusból és jogászból álló bizottság elé továbbí­tja. Ők pedig tudnak segí­teni abban, hogy amennyiben az illetőnek szüksége van rá, ellátáshoz jusson. A dekriminalizáció nem növelte a szerhasználatot, viszont nagyban segí­tette a kezelésbe jutást.

Az RTL riportjában megszólal az egészségügyi államtitkár is, aki jellemző módon abban látja a Nagy Megoldást, hogy jól felveszik a tiltólistára az új szereket. Pedig a tiltással nem lehet elérni az ország „drogmentesí­tését” – legfeljebb egyre újabb szerek érkeznek a régiek helyére. Fel kéne végre ismerni, hogy a tünetek helyett a gyökerénél kell kezelni a problémákat. Márpedig a szerhasználati problémák csak tünetei annak, hogy rengeteg ember magányos, elszigetelt, kirekesztett és küzd mindenféle mentális problémával, amelyek gyakran gyermekkori traumákban gyökereznek. Korszerű megelőzéssel, emberséges, a szerhasználók igényeihez alakí­tott ártalomcsökkentő programokkal, a felépülést segí­tő közösségi ellátóhelyekkel ezerszer többet lehet elérni.

Az RTL riportja:
https://rtl.hu/hirado/2023/12/04/drogstrategia-kabitoszerfogyasztas-artalmai-belfold

Magyarországon az ártalomcsökkentésről és a dekriminalizációról – és úgy általában, a szerhasználókkal szembeni humánus hozzáállásról – kevés szó esik. Amennyiben Te is fontosnak tartod a szemléletformáló munkánkat, kérlek, támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/

Régebben nem tudtam megfogalmazni, hogy mi is igazán a bajom azzal, ahogy gyakran társadalmi szinten, és főleg az egészségügyi ellátásban kezeljük azokat, akik valamilyen mentális vagy viselkedési problémával küzdenek.

Ma már talán jobban meg tudom fogalmazni.

Kiskoromban gyakran játszottuk azzal a játékkal, amiben a műanyag kockát a kocka alakú lyukba, a kör alakút a körbe, a háromszöget a háromszögbe kellett bedugni. És hiába akartad a kockát a körbe, vagy a háromszöget a kockába szuszakolni, nem ment bele.

Ilyen az ellátórendszer is sokszor. De mintha mondjuk csak kocka alakú lyukak lennének, miközben az emberek igényei gyakran kör, háromszög vagy éppen sokszög alakúak. Ezért aztán vagy eleve visszariadnak a nem rájuk szabott szolgáltatásoktól. Vagy, ha megpróbálják igénybe venni őket, akkor erővel akarják őket a kockába szuszakolni. Többnyire nem túl jó eredménnyel.

És ha nem férnek bele a kockába, akkor a felelősséget rájuk hárí­tják.

„Ahhoz, hogy segí­thessünk neked, először valaki mássá kell válnod, mint aki vagy,” mondják. „Ha nem faragod magad kockává, akkor nem tudunk neked segí­teni: magadra vess.”

„Nem együttműködő és motivált a páciens/kliens”.
„Nincs még kész a kezelésre, jöjjön majd vissza, ha absztinens.”
„Nem tudunk mit kezdeni, ha nem tud ebben az időben járni.”

Megszakadt terápiák, semmibe nem vezető páciens-utak. Egymástól elszigetelt, egymásról nem tudó segí­tők. Leomlott hidak, hiányzó fokok miatt megmászhatatlan létrák. Megannyi párhuzamosan haladó és soha nem találkozó egyenes fut a végtelenbe.

És ezt részben magyarázza a forrás- és szakemberhiány. De részben a szemlélettel is baj van: mintha a segí­tő kényelme állna a középpontban. A szolgáltatás rigid elvárásaihoz, konvencióihoz próbálják faragni a klienst ahelyett, hogy a szolgáltatás alkalmazkodna az azt igénybe vevők sajátos szükségleteihez.

Ennek fordí­tva kellene lennie.

kép: Stephen Sheffield

Ma olyan emberekkel beszélgettem, akik drogfüggőséggel küzdenek, és ezért valamilyen helyettesí­tő gyógyszeres kezelésen vesznek részt. Bár amikor meghirdettem a Fb-on ezt a workshopot, egy kommentelő azt jósolta, hogy Magyarországon úgy se jön el senki – végül kilencen is eljöttek.

Tudjátok mi volt a legfeltűnőbb különbség közöttük és a „normális”, nem drogfogyasztó emberek között? Semmi.

Elmész mellettük akár nap mint nap az utcán. Találkozol velük gyógyszertárban. Kiszolgálnak a boltban vagy étteremben. Esetleg nap mint nap együtt dolgozol velük a munkahelyeden, évek óta – és halvány lila gőzöd sincs arról, hogy valójában egy „drogos”.

Mert ha egyébként beveszik a gyógyszerüket, teljesen „normális” életet élnek.

Az ilyen kezelések lényege, hogy az illegális utcai heroin helyett valamilyen legális gyógyszert (pl. metadon, suboxone) í­rnak fel az illetőnek. Ezért is nevezik „helyettesí­tő” (szubsztitúciós) terápiának. Ezek a programok a bizonyí­tékok szerint jelentősen javí­tják a fogyasztók egészségét és jóllétét, csökkentik a beszerzési bűnözést és túladagolásos halálesetek számát.

Mégis, szomorú, mennyi előí­télettel és megbélyegzéssel találkoznak. Többnyire titkolniuk kell a munkáltató, a kollégák, sőt, gyakran a család, barátok elől is. Ha orvoshoz, fogorvoshoz mennek, és felfedik az állapotukat, akkor a legtöbbször úgy bánnak velük, mint valami pestisessel.

Nagyon érdekes volt hallgatni az élettörténeteiket. Hogy milyen sokféle módon, okból, drogtól lettek függévé – de hogy egyébként milyen kí­sértetiesen gyakran ismétlődik, hogy a függőség szinte soha nem áll magában. Mindig ott húzódik a háttérben valami más lelki probléma is. ADHD, depresszió, bipoláris zavar. Traumák árnyéka. A többségük többször is nekifutott már a rehabnak, de nem tudta megőrizni az absztinenciát. És a gyógyszer az, aminek a segí­tségével legalább tudnak dolgozni, családi életet élni, és elkerülni, hogy utcára kerüljenek.

Bár külföldön már vannak a szerhasználó emberek érdekeit képviselő szervezetek, Magyarországon ma, ezen a találkozón határozták el először az érintettek, hogy a metadon/suboxone pácienseknek meg kell szerveződni. Elhí­vtunk egy brit aktivistát, aki hasonló szervezetet vezet odakint – de sajnos a rossz idő miatt a repülőjáratát törölték. Viszont online be tudott ő is kapcsolódni a beszélgetésbe.

Borzasztó fontosnak tartom az érintetteknek az ilyen alulról szerveződő közösségeit. Az olyan kényes témák, nemszeretem csoportok esetén, mint amilyenek az LMBTQ emberek, a HIV-el élők vagy akár a drogfüggőséggel élők, az érintettek számára a sorstárs közösség hatalmas erővel bí­r. A droghasználók bevonása nélkül pedig nem lehet sem jó drogpolitikát, sem pedig jó addiktológiai ellátórendszert csinálni.

kép: Mircea Suciu

Torlódnak a hullámok a fejed fölött?

A nagyvilág megőrült: a Ukrajnában, a Közel-Keleten, Szudánban és még jó pár helyen embereket ölnek emberek halomra. Őrült diktátorok tenyésznek, mint a penészgomba – és lehet, hogy a világ leghatalmasabb országát hamarosan egy narancshajú sültbolond fogja irányí­tani. Közben a klí­maválság Damoklész-kardja ott lebeg a fejünk fölött…

És akkor ott van a kis mikrokozmoszod, a te saját magánéleted. Ilyenkor év végén bizonyára egy csomó gond nyomaszt. Határidők vonnak fenyegető árnyékba, családi-baráti konfliktusok bosszantanak és néha úgy érzed, hogy legszí­vesebben bekucorodnál valami sarokba és hagyjanak békén.

Ismerős?

Reménykedhetsz, hogy egyszer majd csak jobb lesz. Eljön az idő, amikor majd lesz időd dolgokra – és lesz időd magadra. Lesz időd legfontosabb emberi kapcsolataidra. Amikor elégedetten hátradőlhetsz. Elvégre ezért igyekszel, törtetsz, nyomulsz, nemde?

De tényleg eljön ez az idő?

A nagy helyzet az, hogy az emberek túlnyomó többsége úgy éli le a neki adott éveket, hogy közben mindig ennek az egyszer valamikor eljövő elégedett hátradőlésnek az í­géretét hordozza magában. Mint valami jelzőfényt követi, bódultan.

És a végén, amikor eljön a Vég, csalódottan és felháborodottan horkan fel: de hát kérem én még nem is éltem! Hát ez nem igazság! Én még annyi mindent nem… és olyan sok hülyeséget meg igen. Nem, ez nem lehet, hogy ennek az egésznek csak í­gy egyszer csak vége legyen, mikor annyit készültem a Valamire, arra a nagy betűs életre. Pedig ha ezt tudom, akkor…

Pedig igen, egyszerűen csak í­gy, egyszer, vége lesz. És mindig is tudtuk ezt.

Ott maradunk a kétségeinkkel, a befejezetlen terveinkkel, szí­vünkben tele megvalósulatlan vágyakkal, kimondatlan gondolatokkal és kinyilvání­tatlan érzelmekkel. Félbeszakí­tott álmok szomorú mementóit hagyjuk magunk után.

Az idő most jött el: éld az életed! Találd meg, fogadd el, ragadd meg a magad tökéletlenségében, a saját időzavaros, rohanó hétköznapjaidban – lélegezd ki és be! Ne várd meg, amí­g kitisztul, lásd meg a torlódó felhők mögött is az eget!

kép: Samuel Scrimshaw

Ismeritek Maximilian Kolbe katolikus pap és ferences szerzetes történetét?

Az egyház mártí­rrá avatta, amiért Auschwitzban átvette egy halálra í­télt helyét és önként vállalta a kí­nhalált. Egy betonbunkerben éheztették halálra a nácik: de egy pillanatig sem sikerült megtörniük a hitét. Mivel nem volt hajlandó éhen halni, végül méreginjekcióval gyorsí­tották meg a kimúlását.

A róla készült fotókon a tekintete mindig valamiféle komolyságot és szigort tükröz: mintha a óidők keresztény mártí­rjai születtek volna benne újjá, akik makacs eltökéltséggel léptek be az arénába az oroszlánok elé. Akik nem adták meg azt az elégtételt, hogy lássák őket összeomlani és könyörögni az életükért.

És Kolbe kiállásában benne van az egész középkori egyház méltósága és eltökéltsége, karitatí­v elkötelezettsége és egyben kí­méletlen szigora. Ami vegyes érzéseket kelt bennem.

Egyrészt visszariadok a fanatizmusától. A 30-as években például Kolbe szervezetet hozott létre az „istentelen” szabadkőművesek és liberálisok megtérí­tésére. És éveket töltött Japánban, hogy megtérí­tse ezeket az „istentelen” buddhistákat meg shintoistákat az Úr Krisztus hitére. Mindez az inkvizí­torok és misszionáriusok vakbuzgóságát idézi számomra, ami mindig is idegen volt számomra (még ha Kolbe nem is bántott senkit).

Másrészt lenyűgöz a bátor és következetes kiállása amellett, amit igazságnak hitt. A náci megszállás után például megtagadta, hogy igénybe vegye a német származása miatti kiváltságokat a náciktól. Ehelyett náci-ellenes röplapokat gyártott és zsidókat bujtatott a kolostorban, ami miatt Auschwitzba deportálták. Miközben az általa hőn szeretett egyház nagy része gyáván hallgatott, ez a szigorú, hitbuzgó ember megmutatta, mit is jelent kereszténynek lenni.

Lehet, hogy életében nem értettünk volna egyet egy csomó kérdésben Maximilian Kolbéval. Sőt. És mégis, mélységesen rezonál bennem, amit arról mondott, hogy korunk járványa, rákfenéje nem más, mint a közönyösség. Mert a többség közönyössége volt az, ami kikövezte az utat Auschwitzig és a Gulágig – és nem pedig egy fanatikus kisebbség gyűlölete.

Korunk egyik igazán nagy kihí­vása, ami a gyerekeket illeti, nem a pszichoaktí­v szerhasználat – ami persze továbbra sem tűnik el, velünk marad. Ami azonban ennél jóval szélesebb körben és jóval mélyebben felkavarja a gyermekek egészséges mentális fejlődését: az a digitális technológia.

Sajnos túl sok szülő gondolja azt, hogy egy tablet vagy egy okostelefon olyan, mint egy baby sitter. Egyszerű „distraction” (figyelemelterelés), amivel a gyereket le lehet kötni olyan helyzetekben, amikor a szülőnek kell egy kis én-idő. Tele vannak az éttermek olyan családokkal, ahol a kisgyerek kezébe nyomnak egy telefont, hogy nézzen rajta valami mesét, vagy játszon valami játékot. Addig sincs vele baj.

Ez nagyon kényelmes – de szerintem sokan nem gondolnak bele abba, hogy ha ez rendszeresen megtörténik, milyen hatásokat is gyakorol a gyerekre. Egy ilyen okos eszköz nem egyszerűen elvonja a gyerek figyelmét – hanem épí­ti, gyarapí­tja azt a módot, ahogyan a valóságot megismeri, megérti – és értékkel, jelentéssel ruházza fel.

Teljesen új idegi hálózatokat épí­t fel, amelyek szokások mechanizmusainak kialakulását eredményezik. Hiszen az agyunk nem valami statikus dolog – hanem plasztikus, rugalmasan fejlődik, és egy gyereknek a leginkább.

És akik ezeket a digitális eszközöket, és a rajtuk futó tartalmakat tervezik, nem éppen humanista célokkal teszik – hanem a profit maximalizálása céljából. A profit pedig úgy növelhető, ha a fogyasztó minél inkább függővé válik: ha a figyelmét minél hosszabb időre leköti, elméjét minél jobban stimulálja a tartalom.

Én nem is azt mondanám, hogy függővé válunk a kütyüinktől – azok gyakorlatilag az elménk kiterjesztett részévé válnak (extended mind).

Minden szí­nes, szagos – és főleg, új. Az új, stimuláló érzéki észlelések megszállottjaivá tesz bennünket. Ne legyünk képmutatóak: minket is, felnőtteket. Vajon hányszor van olyan, hogy szülőként nem a gyerekre figyelsz, hanem a telódat nyomogatod? A képzelőerőd ellustul: hiszen nem kell elképzelned semmit, nem kell kitalálnod semmit, minden ott van, egy pár kattintásnyi távolsában tőled. És amikor kilépünk a digitális térből, minden banális, minden szürke, minden csigalassan vánszorog. Beütnek a dopamin-elvonási tünetek.

„Uncsi” – kiált fel a szülő. „Uncsi” – kiált fel a gyerek.

Nem azért í­rtam ezt a posztot, hogy í­télkezzek a „rossz” szülők fölött. Bizony ha a szí­vünkre tesszük a kezünket, nagyon sokan vagyunk, akiknek az egész működését alapvetően megváltoztatták a digitális technológiák. És még fel sem tudjuk mérni, hogy mindez miként fogja hosszú távon befolyásolni a mentális egészségünket – nemhogy azokét a gyerekekét, akik már ebben a világban nőnek fel.

Ez is egy olyan téma, amiről nagyon sokat kellene még beszélnünk – nem í­télkezve, nem megszégyení­tve, nem morális pánikot keltve. Nem démonizálva a digitális kommunikációt. De őszintén és pragmatikusan, kialakí­tva egyfajta modus vivendi-t, együttélési módot a digitális eszközeinkkel. Először is nekünk, felnőtteknek. Magunkkal kell kezdenünk – mert azt már a drogokról/alkoholról/szexről is tudjuk, hogy hiába fogsz te felemelt mutatóujjal tiltani valamit a gyereknek, amit te magad is teszel. A gyerekek nem hülyék és átlátnak rajtad.

Ha tetszenek az í­rásaim, ha adnak valamit, kérlek, Te is adj valamit és járulj hozzá a munkámhoz: https://drogriporter.hu/tamogass/

„A függőség kialakulása mellett a szerek gyakran vezetnek a társadalmi kirekesztődéshez,” í­rja a magát drogkutatónak nevező NER-intézet egyik dizájner-drogokról szóló posztja .

Ez annyira szép eufemisztikusan szenvedő szerkezet, hogy még olvasni is fáj.
Nyomatékosí­tva egy bizarr határozott névelővel: nem csak amolyan bármilyen kirekesztődéshez vezet ám, hanem „a” kirekesztődéshez. Hát ahhoz a.

Tudod, ez a „kirekesztődés” is csak egy olyan hatása egy molekulának, mint a biokémiai hatások. Mint például az, hogy növeli a pulzusszámot vagy a vérnyomást. Elszí­vod a herbálos cigit, beüt, és hopp, kirekesztődtél. Ennyi volt, csórikám!

Olyan ez, mintha azt mondanánk: a malac hí­zása meg levágódáshoz vezet. Vessen magára a kövér disznó, minek zabált annyit! A sötét bőr meg diszkriminálódáshoz vezet. Há minek született feketének! Vagy mintha azt mondanánk, hogy a rövid szoknya viselése megerőszakolódáshoz vezet. Egyébként is, minek ment oda!

Persze. Az MTV Hí­radó nézése meg agyhalálhoz vezet…

De nem élcelődök tovább. Inkább elmagyarázom szépen, érthetően: a függőség valóban vezethet izolációhoz, elszigetelődéshez (erről már magam is í­rtam többször). Ellenben nem önmagában a drogfogyasztás, sem pedig a függőség az, ami „kirekesztődéshez” vezet. A kirekesztésnek van alanya és tárgya, ne hallgassuk már el jótékonyan: a társadalom az, ami kirekeszt. A politika, a törvények, a hatóságok, a lakossági attitűdök stb. – ezek mind hozzájárulnak a kirekesztéshez.

Ráadásul a kirekesztés és a szerhasználat közötti kapcsolat kétoldalú: egyrészt a kirekesztés gyakran önmagában is a szerhasználat okai közé tartozik. Nem véletlen, hogy éppen a telepeken, gettókban terjed ezeknek a szereknek a mértéktelen fogyasztása – hiszen a nyomor, a kilátástalanság áll az eredőjében. És igen, maga a szerhasználat pedig további kirekesztéshez vezet, hiszen például a mélyszegénységben élő eleve kirekesztett ember számára a szerhasználat/függőség egy újabb stigmát jelent.

Persze ha valódi kutatói szándék vezérelné őket, és nem kormányzati megrendelésre készülnének ezek az egybites bárgyú propaganda-í­rások, akkor talán nem rettennének vissza attól, hogy a szélesebb társadalmi dimenziókat is vizsgálják. De az ugye veszélyes: felvetődhetne esetleg a társadalom, az ellátórendszer, az oktatás felelőssége – mi több, horribile dictu, és ezt már tényleg veszélyes még leí­rni is: a kormány felelőssége. Psszt… Nehogy meghallja valaki!

Dr. Várkonyi Andrea mindenhez is ért. Például ért a férfiakhoz is. Tudja milyen az igazán jó férfi. És a véleményét nem is tartja véka alatt – még könyvet is írt róla.

Andrea megkongatja a vészharangokat: az igazi tökös férfiak kihalóban lévő állatfaj. „A társadalom nem termel ki tökös férfiakat”, írja, mert az egyedülálló anyák „tutyimutyi alakot” nevelnek a fiaikból. Szóval akkor meg is vannak a bűnösök: az egyedülálló anyák. Csak így.

„A barátnőimmel szoktuk viccesen kérdezni, hogy hová lettek a férfiak. Elmentek az első világháborúba harcolni, a fele meghalt ott, elmentek a második világháborúba harcolni, ott is meghalt a fele, és aki maradt, az meg disszidált ’56-ban.”

Haha. Milyen vicces lehet, ahogy ezek a csajok összeülnek egy borsos árú slimfit latte avokádó mellett a magát „elegánsan laza bisztróként” aposztrofáló Bárkertben, és viccelődnek azon, hogy mennyire nincsenek már igazi, „tökös” férfiak. Mert kihajtották őket Doberdóba meg a Don-kanyarba azok, akiknek a szellemi-anyagi örököseivel ők most együtt élnek. Az ország urai. Akik persze mindig megúsznak mindent: háborút, gazdasági válságot, járványt. Sőt, még profitot is csinálnak belőle.

Szóval igen, ezek a „tökös” férfiak elmentek a frontra, aztán vagy visszajöttek, vagy nem. Vagy belefagytak a nyári egyenruháikba, munkaszolgálatos civil rongyaikba a hosszú, mínuszos éjszakákon a Dolomitokban, az ukrán sztyeppén, vagy nem. Katonadolog. És ha haza is jöttek, abban nem volt sok köszönet. Mert túl gyakran „töketlen” roncsként tértek haza, olyan traumákkal, amiknek a súlyát még ma is viseli ez a társadalom. Akik nem tértek haza, egyedülálló anyákat hagytak maguk mögött, hogy a túlélésért küszködve felneveljék „tutyimutyi” fiaikat.

Haha. Haláli vicces ez a magyar történelem.

És akkor itt vagyunk mi, utódok. Mai magyar családok, akik cipelik ezeknek a transzgenerációs traumáknak a terhét. Ezernyi népbetegséggel és nyavalyával, titkos lelki bánattal és sértettséggel, hol szenvedélyekbe menekülve, hol törzsi gyűlölködésekbe. Megannyi diszfunkcionális család, ami széthullik – megannyi anya, aki egyedül marad a gyerekével. Napról napra küszködve. Nem azért, mert szeret magányos lenni, hanem mert ezt dobta neki az élet. És akkor jön Andrea, doktor pszichológus, az ő nagy empátiájával, és jól megmondja nekik, hogy az ő fiaik márpedig nem „igazi”, nem „tökös” férfiak, csak „tutyimutyi” alakok. Köszi Andi!

Andrea szerint az „igazi” férfi az, aki már elért valamit az életben. „Itt nem a forintok számítanak, hanem hogy valamit kezd az életével,” jegyzi meg gyorsan, mielőtt valaki még rosszra gondolna.

A rosszmájúakban persze rögtön felvetődik, hogy azért lehet, hogy egy iciripicirit a forintok is számítanak neki. Hiszen milyen szerencsés véletlen, hogy ő történetesen éppen az ország leggazdagabb emberében találta meg az ő női princípiumának kiteljesedését, férfi ideáljának megtestesülését! De hát ezt ne firtassuk. Éppen úgy ne firtassuk, mint azt, hogy vajon Lőrinc maszkulin vonzerejére milyen hatással volt, hogy piszok „szerencsével” sorra nyeri el a közbeszerzéseket. Love me tender.

„Azt gondolom, hogy a férfi-női szerepeknek a megőrzése nagyon fontos,” mondja Andrea. Ez alatt azt érti, hogy a nő legyen a gyengébb a kapcsolatban, a férfi meg az erős. „Ez vonatkozik az anyagiakra is (…) egy olyan párkapcsolat, ahol a férfinak kevesebb a pénze, nagyon rossz kiindulópont.”

Nos, bizonyára nem kevés olyan nő van, aki hasonlóan érez, mint Andrea. De ha valóban ez a férfi-ideálja, akkor én megmondom őszintén, hogy kimondottan örülök neki, hogy ez a típusú macsó kihalófélben van. Mint ahogy annak is örülök, hogy az ilyen „férfi-női szerepeket”, amikről ír, egyre többen utasítják el. És annak is örülök, ha a Lőlő-féle férfi-ideállal együtt száll a sírba a Várkonyi Andrea-féle nő-ideál is.

Mert nem attól lesz vonzó nő a nő, hogy „gyengébb” a kapcsolatban. Vagy hogy kevesebbet keres, mint a pasija. És remélem, egyre több nő van, akik nem azt a tartják a férfiasság netovábbjának, amit Andrea. Akik egy férfitől inkább azt várják, hogy egy kapcsolatban képes legyen az érzelmeit kifejezni. Ne akarjon mindig „erősnek” mutatkozni. Aki egyenlő társ, és nem fél felnézni a párjára, ha éppen ő ér el nagyobb sikereket.

– Herr Schulz, hallom, hogy új könyve jelent meg Berlinben, az ön 30 éves politikai karrierjéről. A Führer párja, Eva Braun is méltatta a minap, és a Völkischer Beobachterben is hirdetik.
– Igen, így van, örülök, hogy értékelik, hogy letettem valamit az asztalra.
– Nos, Herr Schulz, mit szól ahhoz, hogy sokan képmutatónak tartják?
– Már miért tartanának képmutatónak!?
– Hát… hogy is mondjam … azért, mert Önről tavaly kiderült, hogy zsidó. Lefotózták, amikor kipában mászott ki egy zsinagóga ablakán.
– Sok hazugság jelent meg erről az esetről, például nem is kipa volt rajtam, hanem micisapka. A magánéletem meg nem tarozik senkire!
– De hát… hogy is mondjam … mégiscsak egy olyan alkotmányos rendszert épített fel, a Führer korai szövetségeseként, aminek az egyik fő eleme az antiszemitizmus.
– Mutasson kérem az elképesztő mértékű, több kötetnyit kitöltő, rólam szóló cikkirodalomban, a tevékenységemről készült összes feljegyzésben, parlamenti jegyzőkönyvben, ami igazolja, hogy én gyűlöletkeltő lettem volna. Nincs ilyen!
– De hát az Ön pártja nyíltan zsidóellenes intézkedéseket hozott!
– Én a saját tevékenységemről beszéltem.
– De hát egy olyan rendszert segített a hatalomba, ami gyűlöletet keltett.
– Én nem érzékeltem ilyet, Németországban mindenki szabadon élhet.
– És akkor mit javasol azon zsidó boltosoknak, Herr Schulz, akiknek a minap betörték a kirakatát?
– Pereljenek! Én is mindenkit beperelek, aki megsérti a magánéletem szentségét. Pereljenek, és akkor jobb lesz ez az ország.
– Köszönjük az interjút, Herr Schulz!
‍♂️

Ma van a Száraz November utolsó napja. Ígértem nektek, hogy megírom a tapasztalataimat.

Nos, elöljáróban annyit, hogy nem tartozom a nagyivók közé. Legfeljebb 1-2 pohár bort iszok meg egy héten. Szociális eseménytől függ: nem is csak egyszerűen alkalmi – de leginkább szituacionista, eseményhez kötött szeszfogyasztónak lehet nevezni. És mivel a pici születése óta a szociális események száma erősen megcsappant… arra számítottam, hogy a Száraz November nem fog különösebb kihívást jelenteni.

Ez nagyrészt be is igazolódott. A napok túlnyomó többségében eszembe sem jutott, hogy részt veszek ebben az egészben. Két emlékezetes kivétel volt – mindkét esetben barátokkal ültünk be vacsorázni valahová. Mindkét alkalommal kísértésbe estem, hogy megigyak egy fröccsöt. A kísértésnek ellenálltam, és inkább almafröccsöt meg tonicot ittam helyette.

Mindkét esetben volt valamiféle FOMO-érzésem: az érzés, hogy kimaradok valamiből. Mintha síléc nélkül mentem volna el síelni, vagy a szemüveg nélkül ültem volna be egy 3D-s filmre, esetleg vegetáriánusként mennék el enni egy steak-házba.

Mégis, mire volt jó ez az egész? Egyrészt arra mindenképpen, hogy megtapasztaljam, az emberi elme milyen erősen képes kötéseket létrehozni bizonyos események és bizonyos viselkedések között. Az agyunk többnyire robotpilótában teszi ezt, nem is tudatosodik bennünk, csak ha ellenállunk a késztetésnek.

Fontos tapasztalás volt az is számomra, hogy ha nekem ilyen furi volt ez – vajon milyen nehéz lehet egy nagyivónak megállni, hogy a társas nyomás és a trigger-ingerek ellenére se igyon egy ilyen eseményen. Biztosan empatikusabb lettem azok iránt, akik nem holmi kampány miatt, hanem az egészségük és az életük megőrzése érdekében mondanak nemet az ivásnak. Számukra a józanság: élet. És józanul is tök jól el lehet lenni társaságban, ha ezt tiszteletben tartják a többiek.

Ami engem illet: bár érdekes élmény volt ez a hónap, de megmaradok mértékletes borivónak a jövőben is. Nem kaptam kedvet az élethosszig tartó absztinenciához. Lehet, hogy paradoxnak tűnik, de megtanultam jobban értékelni azt, amit a bor képes nyújtani, mértékkel. Amikor legközelebb bort iszok „a szépszemű karcsú pohárból”, biztosan sokkal inkább meg fogom ízlelni az esszenciáját , mint korábban. Behunyom a szemem, és látom a nyári napfényt, ami a szőlőt hevítette. Érzem a vulkanikus termőföld különös, ásványos aromáját, ahová gyökereit mélyesztette. A szőlődombot áztató esők hűs zamatát – a föld illatát esőt után.

Miután ezt leírtam, elbizonytalanodtam: vajon inkább töröljem ezt a bekezdést? Hiszen talán szeszpromócióval vádolhatnak meg, vagy érzéketlenséggel a függő olvasók érzékenysége iránt. De nem lenne őszinte, hanem ezzel fejeztem volna be. Nem lenne teljes a kép, ha mindig csak a károkról beszélnénk, és elhallgatnánk, hogy a – legális vagy illegális – tudatmódosító szereknek létezhet mértékletes és lelket gyarapító használata is. Minőség mennyiség felett. Nem ettől kell félni. Hanem attól, amikor valakiben mohó üresség lakozik, és azt próbálja önpusztító módon kitölteni.

#szaraznovember