„Nem vagy te jó semmire.” „Nem vagy normális.” „Mások bezzeg…” „Úgyse megy neked, majd én…” „Nekem is nehéz volt, mégse nyafogtam.” Hány ilyen mondat van, amit szülők, tanárok, edzők stb. egyfajta nevelő szándékkal vágnak a gyerekek fejéhez. És közben nem is gondolnak arra, hogy ezekkel a mondatokkal majdnem annyi kárt okoznak, mint ha megvernék. Ezek a mondatok vele maradnak. Hurcolja magával, mint egy nehéz, sötét terhet. Még ha nem is tudatos emlékekként, de mint önkorlátozó hiedelmeket arról, hogy nem elég jó. Továbbélnek rosszul működő, tönkrement emberi kapcsolatokban, rossz megküzdési stratégiákban. Beégnek az idegrendszerébe. Belső hangként szólnak tovább. Jean-Paul Satre híres, gyakran félreértett mondása: „A pokol: más emberek.” Ez nem azt jelenti, hogy általában minden más ember rossz és nekünk kerülnünk kell az embereket. Hanem azt, hogy a saját poklunkat mások ítéleteiből építjük fel magunknak. Mások elítélő, kirekesztő tekintetétől szégyenkezve éljük át a valódi poklot. Azzal, hogy függővé válunk mások véleményétől. Saját értékünket azon keresztül mérjük fel. A pokol: mások ítéleteiből, elvárásaiból kialakítani a képet saját magadról. Arról, hogy ki vagy igazán. A pokolból való szabadulás nem más, mint megtalálni és helyreállítani a kapcsolatot a hiteles önmagunkkal. A másik ember lehet a pokol – és ő lehet a mennyország is. Megtalálni magunkat egy másik emberrel való kölcsönös tiszteletre, szeretetre épülő kapcsolatban, ahol hiteles ember lehetsz: ez maga a mennyország. kép: Werner Bischof

Nemrég volt a leánygyermekek világnapja. Ebből az alkalomból miniszterelnökúr is posztolt: a lánygyermekekben az a legjobb, írta, hogy fenntartás nélkül szeretik az apjukat. Nos, egy kétéves kislány apukájaként még nincs annyi tapasztalatom, mint neki. De én ezt fordítva látom: egy apa feladata az, hogy fenntartás nélkül szeresse a lányát. Bármi történjék is. És ha ebben a szerepében kudarcot vall, akkor ne várja el a lánya feltétlen szeretetét. Én úgy gondolom, hogy apa – szülő – nem attól lesz az ember, hogy gyereke születik. Gyereket csinálni bármelyik hülye tud. Apává az ember úgy válik, hogy megtapasztalja az apai felelősségvállalást, az apai szeretetet és gondoskodást. Az érzelmeknek azon széles skáláját az aggodalmaktól egészen a büszkeségig, amit ez jelent. Az enyém például most kezdi a bölcsit. Érzelmi hullámvasút szülőnek és gyereknek egyaránt. Ez is egy fontos mérföldkő a szülővé válásban: megfogni a kezét, jelen lenni, amikor kell – és elengedni a kezét, amikor az kell. És felismerni a kettő között a különbséget. Ez csak kívülről látszik könnyűnek. (note to myself)

Ha nem tudtad volna, mi hiányzik még nekünk itt a Kárpát-medence ölén a már amúgy is egyre tökéletesebb életünkből így hétfő reggel: megalakult végre a Vadász Digitális Polgári Kör! Hála Istennek – és persze miniszterelnökúrnak, és Kovács Zoltán alapító államtitkárúrnak. „Olyan emberek csatlakozását várjuk, akik nagy szavak és a zöld ideológiák helyett a tudomány, a józan ész és a hagyományaink megőrzése mentén gondolkodnak a felelős természetvédelemről,” szól a felhívás a csatlakozásra. Szóval ha nem csak amúgy proli módra, l’art pour l’art akarod halomra lőni a fácánokat, szalonkákat és őzikéket pár kupica pálinka elfogyasztása után, hanem a „tudomány” és a „józan ész” nevében, akkor ott a helyed. Hagyjuk itt az olyan „nagy szavakat”, mint klímaváltozás vagy fenntartható fejlődés. A „felelős természetvédelem” netovábbja az, ha függők maradunk az orosz gáztól, akkugyárakat és hasonló gigaprojekteket építünk a környezetvédelmi hatásvizsgálatok figyelembe vétele nélkül, hagyjuk elsivatagosodni az Alföldet és kiirtjuk a nádast a Balaton partjáról. Ja és persze az, ha a törékeny egódat és dominanciádat azzal tudod megerősíteni, az ernyedt kis dopaminjaidat azzal tudod felizgatni, hogy kivégzett állatok tetemeivel pózolsz. Aki mást állít, az „sötétzöld” ideológus. Ha valamire igazán szüksége van a bolygónak és az országnak, akkor vedd annak a szöges ellentétét, és alapíts egy digitális polgári kört az agresszív, harcos butaság előmozdítása érdekében. ‍♂️

Vannak azok az éjszakák. Amikor a semmiből felriadsz, és nehezen jön álom újra a szemedre. Mert hirtelen minden rád zúdul. Mintha egy vallatólámpa éles fényében ülnél valami szűk cellában. Bevillannak a mulasztásaid. A közelgő határidők. Az el nem végzett feladatok. Hogy kit kellett volna visszahívni. A kis hétköznapi kudarcok. Hogy loholsz egész nap, még sincs igazán időd semmire és senkire. Hogy egyik szerepedben sem érzed magad elégnek: munkahelyen, szülőként, barátként. Kicsinek érzed magad és elszigeteltnek, rád nehezedik a sötétség súlya. Aztán megszólal benned egy halk hang: lélegezz. Csak lélegezz. És ahogy figyeled, amint beszívod és kilélegzed a levegőt, a dolgok lassan a helyükre kerülnek. Elméd egy felkavart vízű tó: a felszín hullámzik, a mély nyugodt. Bolygatás helyett csak hagynod kell, hogy kitisztuljon és elcsendesedjen magától. (note to myself)

50-60 gyermekpszichiáter jut arra a körülbelül másfél millió gyermekre, aki Magyarországon él – mondták el a gyermekek mentális egészségéről tartott minapi konferencián. Ez tragikus. De tudjátok, mi ennél is tragikusabb? Az, hogy ilyen sok gyerek szorul rá pszichiátriai ellátásra. Mert annak valójában már csak amolyan utolsó mentsvárnak, tűzoltásnak kellene lennie. A tűzoltás helyett a megelőzésre kéne helyezni a hangsúlyt: hogy a gyerekek biztonságos, elfogadó környezetben tanulják meg felismerni és szabályozni az érzelmeiket, kapcsolódni másokhoz és bízni önmagukban. Érzelmi nevelés, szülői kompetenciák fejlesztése, önkifejezés és önismeret, hátrányos helyzetű gyerekek célzott támogatása: ez lehet az első frontvonal a mentális egészség védelmében. Amiről ugye tudjuk, hogy jóval több, mint a betegség hiánya. A mentális egészség nem a terápiával kezdődik – hanem azzal, hogy egy gyerek megtanulja: számít, amit érez. És hogy számít. Pont.

„Remélem, hogy Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cécile is méltó elismerést kap,” ezzel kommentálta a nemzet pacalrezsiszakértője, Németh Szilárd Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díját. Hát azt csak szeretnéd, Szili. A helyzet az, hogy aki ebben az országban született és valami nemzetközileg is jelentőset alkotott, alkot, az szinte mindig éppen az olyan közegellenállás ellenére, abból kiszabadulva tette, teszi ezt, amit a hozzád hasonló mentalitású emberek fejtettek ki. És azok, akikért leginkább rajongtok, a kirekesztő, köldöknéző nacionalizmusuktól és antiszemitizmusktól eltekintve is annyira provinciálisak és középszerűek, hogy nemhogy a világ, de még a magyar irodalomszerető közönség nagy részének az érdeklődését se tudják felkelteni. Get over it: akiket nemzetidegen libsiknek bélyegeztek, pont azok alkották és alkotják a legmaradandóbb, nemzetközileg is leginkább elismert értékeket a nemzeti irodalomban, kultúrában, tudományban. ‍♂️ Gratulálok Krasznahorkai Lászlónak!

Pár hete éppen gondolataimba merülve sétáltam a Bajcsy-Zsilinszky körúton az OSA Archívum felé, hogy részt vegyek a Drogriporter Szabadegyetem legutóbbi rendezvényén. Aminek a pszichedekus tudomány volt a témája. Éppen azon tűnődtem, hogy olyan időket élünk, amikor a bevezetőmben ki kell majd hangsúlyoznom, hogy ez a rendezvény nem akar népszerűsíteni semmilyen drogot, célja a tájékoztatás. És pont ekkor hirtelen leszólított egy ember az utcán. A kezében egy nagy kerek tálca, tele fél decis poharakkal, a poharakban pálinka. „Megkínálhatom?” – kérdezte széles mosollyal. Kösz nem. Hát ez kész. Ez az ország kész, gondoltam, ahol az embernek félne kell attól, ha arról beszél, hogyan lehet pszichedelikumok által asszisztált pszichoterápiával gyógyítani súlyos depressziós és PTSD-s embereket. Mert hogy ez milyen veszélyes lehet a fiatalokra. Eközben a pálinka nevű keménydrogot ingyen osztogatják Budapest egyik forgalmas körútján fényes nappal. Pedig ha mondjuk az LSD vagy a gomba közegészségügyi és társadalmi ártalmait nézzük, gyakorlatilag elhanyagolható ahhoz képest, amilyen terhet az alkohol jelent a társadalomra. Abszurd ez az egész kettős mérce, akárhonnan is nézzük. Bevallom, egy kicsi megerősítve éreztem magam, mintha a karma jelet küldött volna ezzel a pálinka-dílerrel. Jelet, hogy a változás, amiért küzdünk, szükséges és fontos. Tényleg szükség van eloszlatni a homályt a fejekben. A filmünket belinkelem a hozzászólásba. (note to myself)

„Én bolond vagyok, akinek szíve van, de nincs esze, te pedig bolond vagy, akinek van esze, de nincs szíve; mindketten boldogtalanok vagyunk, és mindketten szenvedünk,” mondja Miskin herceg, Dosztojevszkij Félkegyelműjének angyali jellemű főhőse Rogozsinnak, a züllött kereskedőnek. Nemrég néztem a Szkénében a Forte Társulat előadását. Dosztojevszkij minden hőse és antihőse szenved. Mindegyik a maga módján, a maga által épített pokolban. Mindkét sors tragédiába torkollik. Miskin herceg a szenvedő Krisztus archetípusa: aki leszállt a maga angyali jellemének egyszerűségével egy bonyolult manipulációkba és túlélési játszmákba feledkezett korba. Nem képes beilleszkedni, nem képes elfogadtatni magát, szándékán kívül is csak további fájdalmat okoz. És ott van Rogozsin, Miskin sötét Árnyéka, a maga démoni sóvárgásaival, aminek mindent és mindenkit alárendel. Mindent és mindenkit meg akar vásárolni. Telhetetlen szenvedélyének végül áldozatul esik saját szerelme is, akiért pedig elvileg mindent feláldozna, még a vagyonát is. Mert az ő szerelme puszta birtoklási vágy. Az Erich Fromm által megkülönböztetett két fő emberi létezésmód megtestesülései: lenni/szeretni és birtokolni. Hogy a Rogozsinok mohó birtoklásvágya, hová vezet – az egész bolygó ökoszférájának pusztulása tanúsítja. Rengeteg könyv, film, popsláger szólítja fel az embereket, hogy hagyjanak fel az önző birtoklásvággyal és helyette szeressék egymást és a bolygót. De látok ebben egy nagy adag képmutatást is. Amire Dosztojevkszij is jól ráérzett. Bár egy olyan kultúrában élünk, ami hivatalosan mindenek fölé helyezi a szeretetet, az önzetlenséget – valójában amikor valaki tényleg megpróbál eszerint élni, azt őrültté, félkegyelművé nyilvánítják. Gesztusait folyamatosan félreértik, mögöttes szándékot, birtoklásvágyat keresnek benne. Végül idegenül, elszigetelten, megértetlenül végzi. Túl jó erre a világra. A Karamazov testvérekben Krisztus és a Nagy Inkvizítor találkozása is ezt a tragédiát mutatja be. Az önzetlenség, az önfeladás is lehet egészségtelen és önpusztító – és az önzésnek, az önszeretetnek is van egészséges formája. Magunkat szeretni nem önzés, hanem felelősségvállalás – ami nélkül mások iránt sem tudunk felelősséget vállalni, másokat sem tudunk szeretni. Határokat kell szabni mások önzése előtt, hogy megőrizzük a hitelességünket. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. (note to myself) fotó: Forte Társulat

Korunk nagy paradoxona. „Populista” – mondják Trumpra vagy akár Orbánra. De valójában olyan mély egzisztenciális szakadék választja el ezeket a politikusokat a néptől, ami egészen szürreálissá teszi a „néppárti” szónoklataikat. Szavazóbázisuk jelentős része a rossz körülmények között élő és alacsony iskolázottságú szavazókból kerül ki. Eközben a politikájuk egyértelműen azokat pártolja, akiknek már sok van – azokkal szemben, akiknek semmije sincs. Nézd csak meg például az ún. „családbarát” kormány családtámogatási politikáját: egyértelműen a felső középosztályt támogatja a leginkább, míg a szegények elé legfeljebb morzsákat szór. És a szomorú helyzet az, hogy ezek a morzsák – a krumpliosztogatás és társai – sajnos működnek. Miközben a „populista” és „szuverenista” politikusok elképesztő luxusban dőzsölnek és globális világmárkákban pompáznak, addig a szavazóik jelentős részének kilóg a segge a gatyából. Míg a „populisták” gyerekei menő alternatív vagy külföldi iskolákban tanulnak, magánorvosoknál kezelik őket, addig a szavazóiknak ott vannak a lerohadt állami iskolák és kórházak. A kőékegyszerűségű, megosztó, kirekesztő üzeneteikkel simán össze tudják ugrasztani a többséget és a kisebbséget – akár etnikai, akár szexuális/nemi választóvonalak mentén. Miközben ülnek a 22. századi biztonsági technológiákkal védett kastélyaikban, simán elhitetik a rendpárti dumáikkal, hogy a szigorúbb büntető törvényekkel majd rend lesz a gettóban. És a szavazóik tapsolnak ennek, meg annak is, amikor csökkentik a gazdagok adóját és megvágják a közszolgáltatásokat, leépítik azokat az intézményeket, amelyek éppen a társadalmi igazságosságot, a jogállamot védik. Elhiszik, hogy az ő ellenségeik azok a gyanús szemüveges értelmiségiek, akik számukra érthetetlen grafikonokat mutogatnak – és az ő barátaik a két golfmeccs közben buta de egyszerűen demagóg megoldásokat szajkózó milliárdos showmanek. Akiknek álhírgyárosok, konteóiparosok hada dolgozik. Sokak szerint a megoldás az, hogy korlátozni kell a választójogot és a politikai életben való részvétel lehetőségéből ki kell zárni azokat, akik bizonyos IQ alatt vannak. Én nem hiszek az ilyen megoldásokban. Egy olyan problémát, amit eleve az elitizmus idézett elő (mert amit „populizmusnak” neveznek, valójában nagyon is elitizmus, gátlástalan és cinikus elitizmus), azt nem fogja megoldani még több elitizmus. Sőt, csak rontana a helyzeten. Az egyedüli esély abban van, hogy tovább kell vinni azt a projektet, megújítva és az új időkhöz alkalmazva, amit eleink a felvilágosodás és a reform korában elkezdtek. Nem azokat az egyszerű embereket kell gyűlölni, akiket félrevezettek – hanem azok ellen kell fellépni, akik félrevezetik őket. Több és nem kevesebb jog, több és nem kevesebb felvilágosítás, több és nem kevesebb szabadság, egyenlőség és testvériség – csak ez lehet a jövő útja, nem valamiféle digitális középkor vagy techno-kaszt társadalom. Én ebben hiszek.

A Drogprevenciós Alapítvány mai konferenciáján meghallgattam két tinilány beszámolóját, akik az Egészségdokk tinirehabjának jelenlegi lakói. Nyilvánvalóvá vált a beszámolójukból, hogy a droghasználat mindkettőjük számára csupán tünete volt valami sokkal mélyebb krízisnek, ami alapvetően rendítette meg az életbe vetett hitüket. És eljuttatta őket a súlyos pszichiátriai zavarokig és az öngyilkosság gondolatáig. Ezeket a lányokat többszörösen is cserben hagyta a társadalom. Diszfunkcionális családok, diszfunkcionális közösségek, iskola, gyermekvédelmi- és egészségügyi ellátórendszer. Feldolgozatlan traumák. Úgy érezték, hogy nem kellenek senkinek, nincsenek otthon sehol, nem érti meg őket senki. És aztán egy ponton ugyanez a társadalom, ugyanez a rendszer bekényszeríti őket valamilyen intézménybe: elromlottál, ott majd jól megjavítanak. És gyakran ez a szülők hozzáállása is: javítsák meg, és adják vissza megjavítva. Pedig igazából éppen ellenkezőleg, arra lenne szükségük, hogy végre megéljék: nem vagyok rossz, nem vagyok selejt, elég vagyok, kellek. És szomorú, hogy eljutnak egy pszichiátriára, majd egy rehabba, amíg egyáltalán esélyt kapnak erre. Egyetlen közösség sem akar azzal foglalkozni, hogy a saját működési zavarai hogyan vezetnek az egyén működési zavaraihoz, mint amilyen a függőség, vagy akár egy pszichózis. Meg akarja úszni ezt a szembenézést. Rá akarja terhelni a változás teljes súlyát és felelősségét arra az egyénre, aki úgymond „elromlott”. Mindenki mutogat, mindenki hárít. Pedig ez így nem megy. Az Egészségdokk munkatársai rögtön elmondják a szülőknek: a drogfüggőség nem egy egyén, hanem egy közösség zavara. És bizony nem fair, hogy csak a tini gyerektől várják el, hogy dolgozzon magán. A családnak is dolgoznia kell magán – családkonzultációs folyamat során. Ha van fontos szemléletváltás, amin a társadalomnak keresztül kellene mennie a függőséggel kapcsolatban, akkor éppen ez az: az egyén megbüntetése, kirekesztése, fegyelmezése helyett közösségi megoldásokra, közösségi felelősségvállalásra van szükség. kép: Drogprevenciós Alapítvány