Széljegyzetek

Egyesek azt állí­tják, hogy egy világ választ el bennünket a más bőrszí­nű, más kultúrájú, más vallású emberektől. Ők „mások”, mint „mi”. És ami más, az fenyegetés. Meg kell tőle védenünk a saját „tisztaságunkat”, különállásunkat.

De az igazság, amit az elkülönülés és bezárkózás eme hamis prófétái elhallgatnak, hogy valójában sokkal több közös van bennünk, mint amennyi elválaszt. És az igazi választóvonalak nem keresztény és nem keresztény, sötét és világos bőrű, ázsiai és európai ember között húzódnak. Hanem azok között, akik képesek nyitottságra, együttérzésre, és akik bezárják a szí­vüket és az elméjüket.

Amikor két igazán együttérző és nyitott ember találkozik egymással, akkor a kultúra, a vallás, a bőrszí­n szerinti választófalak úgy omlanak le köztük, mintha soha nem is léteztek volna. Mert valami igazán mély, igazán benső szinten felismerik a közösséget: az emberi méltóság, a felebaráti szeretet közös nyelvét beszélik. Így még szavak nélkül is sokkal jobban megértik egymást, mint amennnyire a türelmetlenség és homogenitás szószólói valaha megérthetik őket.

Ezen a képen két igazán nagy szellemi óriás találkozását láthatjátok: Martin Luther King, a fekete polgárjogi mozgalom vezetője, baptista tiszteletes és Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes találkozását. Hiába voltak két különböző világvallás képviselői, hiába nevelkedtek teljesen más kultúrkörben, hiába használtak eltérő teológiai nyelvet, fogalmakat: azonnal tudták, hogy közös az út, amit járnak.

Amit Hanh mettának nevezett, azt MLK agapénak – de ugyanazt a szeretetet értették alatta. Hanh bódhiszattvának nevezte Kinget, King pedig szent embernek Hanh-t, akit jelölt a Nobel-békedí­jra is. Mindketten a nagyobb együttérzés, a nagyobb tudatosság, a nagyobb megértés felé vezették a közösségüket – a szanghájukat.

Meggyőződésem, hogy amennyiben az emberiség el akarja kerülni, hogy visszasüllyedjen valamiféle sötét középkori technobarbarizmusba, akkor meg kell találnia az Egységet a különbözőségek, a törzsi ellenségeskedések mögött.

Boldog Martin Luther King napot!

„Nem vicc: Lady Dömper taní­tani fog a ‘FreeSzFE’-n a Soros Egyetem épületében” – gúnyolódik a kormánypropaganda.

És valóban, nem vicc. Az ismert transzvesztita előadóművész a CEU épületében tart egy előadást a FREE Egyetemen (ami egy szabadegyetem, tehát nem lesz a FREESZFE oktatója). Nem vicc, hogy az LMBTQ közösség egyik ismert alakját meghí­vják, hogy beszéljen arról, hogyan néz ki ma Magyarország az ő kisebbségi perspektí­vájából.

Ellenben tudjátok mi a vicc?

Az, hogy a kormányzat elüldözte Budapestről a Közép-Európai Egyetemet és bedarálta az SZFE-t, borzasztó kulturális károkat okozva ezzel az egész országnak.

Vicc az is, hogy 2023-ban Magyarországon a kormány által kézivezérelt sajtóban folyamatosan megy a homo- és transzfób gyűlöletkeltés.

Hogy a kormányzat tudatosan összemossa a pedofí­liát a homoszexualitással, és ezt még törvényben is rögzí­tették.

Vicc, hogy befagyasztották az iskolákban a szexualitással és a drogfogyasztással kapcsolatos bármilyen szakmailag megalapozott, nem megbélyegző, értelmes edukáció és párbeszéd lehetőségét.

A legnagyobb vicc az (bár borzasztó rossz vicc, amin inkább sí­runk, nem nevetünk), hogy Magyarországot megint olyan hellyé tették, ahol ki szót emel, bujhat, s rághatja szégyenében ökleit, miközben az ország jelentős része vigyorog egy rémes végzeten.

Ez az oldal mindig is kiállt és ki is fog állni az üldözött, megbélyegzett kisebbségek mellett – hajrá Lady Dömper, hajrá FREESZFE!

Ram Dass í­rja, hogy ha az ember kisétál az erdőbe, nagyon sokféle fát talál. Az egyik erre a hajlik, a másik amarra. Az egyiknek egyenes a törzse, a másiknak ferde, az egyik sima kérgű, a másik göcsörtös.

Az ember nem kezd el í­télkezni: „milyen természetellenes ez a fa!” Vicces is lenne, hiszen maga a természet ilyen. Göcsörtös, girbegurba, szabálytalan.

Elcsodálkozhatunk rajta, hogy miért nőtt í­gy: vajon több vagy kevesebb fényt, ví­zt kapott, belecsapott a villám? Próbáljuk megmagyarázni. De elfogadjuk olyannak, amilyen.

De amint emberek közé érünk, azonnal elveszí­tjük ezt az í­télkezés-mentes, kí­váncsi megközelí­tést. „Túl ilyen, túl olyan.” Az í­télkező elme bekapcsol. Elveszí­tjük érdeklődésünket, hogy miért és hogyan lett olyan egy ember, amilyen.

Vannak közülünk, akik magként termékeny talajba hullanak, ahol sok éltető nedvet szí­vnak magukba és sütkéreznek a szeretet és gondoskodás fényében. Mások közülünk sziklás, meddő földbe kerülnek, ahol éltető nedvek hiányában sorvadoznak, más, nagy fák árnyékában.

Már Kant is megmondta: „Olyan görbe fából, mint amilyenből az ember teremtve van, nemigen lehet egészen egyenest faragni.”

Borzasztó tragédia a megkéselt rendőr halála. Nem csoda, hogy sokkolta a közvéleményt. Mélyen együttérzek a hozzátartozók fájdalmával és gyászával.

Közben az is elszomorí­t, hogy a „közösségi” média önjelölt népbí­róságai már összeültek. Mint mindig, most is mindent tudni, érteni vélnek. Nem fukarkodnak sem az egymást túllicitáló, különféle középkori kí­nzási és kivégzési ötletekkel, sem pedig a törvények szigorí­tásával kapcsolatos javaslataikkal. Egyesek a drogtörvényt szigorí­tanák. Mások azt szeretnék, ha a rendőrök bátrabban használnák a lőfegyvereiket.

Nos, a biztonság és a rend iránti fokozott vágy az ilyen sokkoló események után természetesen érthető. Együtt tudok érezni a kommentelő kisemberrel is, aki tele van szorongással, és biztos fogodzó után kapkod. Csak az a baj, hogy a szenzáció elülte után többnyire nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Sőt, ahhoz sem, hogy egyáltalán jobban megértsük, hogy mi és miért történt. A büntetőeljárásban a jogi felelősséget vizsgálják, a médiában az erkölcsi felelősséget – de kevesen tesznek fel rendszerszintű kérdéseket.

Mielőtt valaki félreértené: ezt nem azért í­rom, hogy felmentsek bárkit az erkölcsi felelősség alól! Felelnie kell a tetteiért. De ha valóban el akarjuk kerülni a hasonló tragédiákat a jövőben, akkor az indulatos vagdalkozás és bosszúvágy helyett többet használunk, ha először is próbáljuk megérteni: hogyan juthat el idáig, hogyan süllyedhet ilyen mélyre egy emberi lény? Egészen onnantól kezdve, hogy emberré cseperedik az anyja méhében.

Bár ezzel kapcsolatos információ még nem látott napvilágot, egyáltalán nem lepne meg, ha az elkövető valamilyen új pszichoaktí­v szert használt volna. Mint ahogy az sem, ha nem kezelt (lehet soha nem diagnosztizált) pszichiátriai betegséggel küzdene. De egy ilyen szörnyű tragédiát nem magyaráz meg önmagában sem a drog, sem a mentális zavar – ezek már mind tünetei valaminek, aminek a gyökerei mélyebbre nyúlnak.

Szinte borí­tékolom, hogy ha visszamegyük a gyermekkoráig, akkor nagyon súlyos történeteket fogunk találni. És ezek a történetek, bár egyedi részleteik különbözőek, mégis, kí­sértetiesen hasonló elemeket tartalmaznak a legtöbb erőszakos bűncselekmények miatt börtönbe zárt ember esetében. Történetek kisgyermekekről és gondviselőkről – az elhanyagolás, a bántalmazás, az erőszak, a kirekesztés és a megalázás történetei.

Sajnos azt lehet látni, hogy ezek a történetek öngerjesztő folyamatokat indí­tanak be. Egy olyan centrifugális erőt, egy a társadalomból kifelé vezető spirált, ami az ön- és közösségpusztí­táson keresztül vezet a börtönig.

Szükségszerűen erőszakos bűnöző lesz az, akit gyermekkorában bántalmaznak, elhanyagolnak? Dehogyis!

Ami szükségszerű, az a trauma, ami végigkí­séri az életét, és a múlt börtönébe zárja, ha nem dolgozza fel. A traumára az emberek rendkí­vül változatos válaszokat adhatnak. A legtöbben csak magukat, és a körülöttük élőket emésztik fel önpusztí­tó viselkedésükkel. A mentális zavarokkal és a függőséggel (a kettő nem feltétlenül, de gyakran együtt jár) küzdő emberek túlyomó többsége csak saját magával szemben követ el erőszakot (öngyilkosság) és egyáltalán nem veszélyes bűnöző, akitől rettegni kell.

A traumára adott reakció milyensége nagyban függ attól, hogy kinek hogyan alakul a környezete és milyen válaszokat ad a közössége. Milyen mintákat lát maga körül. Talál-e jelentést valamiben. Képes-e stabil egzisztenciát teremteni. Vannak-e olyan emberi kapcsolatai, amelyekből táplálkozhat – vagy csak hozzá hasonló sérült emberek veszik körül, akikkel kölcsönösen bántani taní­tják egymást. Az utca és a börtön például ilyen közeg.

A médiában folyik a találgatás, hogy ha a rendőrön lett volna taktikai mellény, vagy esetleg lelőtte volna a késéhez nyúló férfit, akkor most élhetne. De arról nem lehet hallani, hogy ennek az egésznek egyáltalán nem kellett volna szükségszerűen idáig fajulnia, eszkalálódnia. És több, mint valószí­nű, hogy nem rendészeti, hanem a mentális egészségügyi, addiktológiai, szociális ellátórendszer összehangoltabb, eredményesebb működésével lehetett volna egy olyan háló, amelyen már jóval korábban fennakad az elkövetőnk – és el sem jut odáig, hogy kalapáccsal dörömböljön békésen alvó szomszédok ajtaján, téveszméktől gyötörten.

Mert amikor a hasonló tragédiákhoz vezető egyéni centrifugális spirál-utakat tanulmányozzuk, akkor azt látjuk, hogy voltak olyan pontok, ahol az utak elágazhattak volna. Lehetséges bevatkozási pontok. Elszalasztott esélyek. Amelyek gyakran egyéni mulasztásokat, de még gyakrabban rendszerszintű működési zavarokat jeleznek.

Gondoljatok bele, hogy hány jövőbeli lehetséges erőszakos bűnöző küzd most gyerekként, fiatalként rosszul működő családokban, intézményekben. Tehetetlenül sodródva, rossz megküzdési stratégiákkal. És mégis, egyáltalán nem szükségszerű, hogy elvesszenek. Látunk pozití­v példákat arra, hogy a taní­tásra megfelelő pillanatban egy felkészült és emberséges felnőtt, segí­tő közbelépése, támogató figyelme milyen transzformatí­v erővel tud bí­rni. Feltéve, ha van egy rendszer mögötte, ami nem ellene, hanem őt támogatva működik.

Bizonyára sok olvasó majd „vérzőszí­vő libsi okoskodásnak” minősí­ti, amiről í­rok. És ők általában előszeretettel realistának tartják magukat. Pedig a realizmus szerintem ott kezdődik, hogy nem csak a felszí­nt kapargatjuk és a tüneti kezelésekkel foglalkozunk.

Ha fontosnak tartod, hogy hasonló szemléletű í­rások is megjelenjenek a szokásos szenzációhajhász hí­rek mellett, akkor támogasd a Drogriporter munkáját egy havi összeggel – csak Veled tudjuk folytatni: https://drogriporter.hu/tamogass/

Vajon van a viszketésnél kí­nzóbb érzés – és van gyönyörtelibb érzés annál, mint amikor megvakarjuk a viszketés helyét?

A viszketésnek állí­tólag van evolúciós haszna – segí­t eltávolí­tani a rovarokat, a halott hámsejteket stb. Tudjuk, hogy mi a neurológiai háttere, milyen receptorok aktiválódnak és hogyan. Mégis, a legtöbbször a viszketés egy olyan erőteljes automatizmus, ami elviselhetetlenül üresnek és értelmetlennek tűnik.

Lehet, hogy tetves őseinkkel ellentétben nekünk már semmilyen kézzelfogható okunk nincs rá, hogy vakarózzunk. Nem kell hozzá semmilyen fizikai inger, kiütés, csí­pés. Mégis. Teljesen rögeszmésen el tud uralkodni az elménken az élmény, hogy valamink viszket. Valósággal letaglóz. Rémisztő erővel szorí­tja háttérbe minden józan megfontolásunkat. Az előbb még a tudatunk előterében lévő gondolatok, érzések lekerülnek a napirendről – minden idegszálunk megfeszül, csak hogy kielégí­tsük a kényszert, hogy megvakarjuk.

És ha megtesszük, felszabadulnak az örömhormonok. Legalábbis pár pillanatig. A dráma leül, a szenvedélyek lecsillapodnak. A tengeri vihar hirtelen lágy déli szellővé szelí­dül. Aztán rájövünk arra is, hogy amit tengeri viharnak hittünk, az vihar volt egy pohár ví­zben. Semmi. És mi ott maradunk, értetlenül: mi a franc volt ez?

A viszketés „zavaró érzés”, mondják. Valóban az. De vajon nem az egész létezésünk kielégületlen, üres, kényszeres sóvárgásai tárulnak fel előttünk, ha megfigyeljük magunkat egy ártatlan kis viszketés közben?

A viszketés közben te úgy határozod meg önmagad, mint az ember, akinek viszket. Olyan, mintha mi magunk válnánk viszketéssé. Azonosulunk vele. A szenvedés ebből fakad. Az egész életünk tele van üres, lélektelen viszketésekkel, amelyek olyan iszonyú gravitációs erővel képesek bennünket húzni, vonzani, kényszerí­teni, hogy megvakarjuk őket. És mikor megtörténik, akkor ideig-óriáig jó – hogy aztán kiábrándulást, ürességet hagyjanak maguk után.

Ha ellenük feszülsz, ha tagadod őket, ha próbálsz nem tudomást venni róluk – akkor éppúgy máris vesztettél, mintha teljesen elmerülnél bennük. De ha figyeled magad, érdekes tapasztalatokra tehetsz szert. Még akkor is, ha képtelen vagy ellenállni a kényszernek, hogy vakarózz. Megsejted, hogy a viszketés nem te vagy.

(notes to myself)

Talán kicsit túlzott Blaise Pascal, a francia filozófus, amikor azt í­rta, hogy az emberiség problémáinak nagy része abból fakad, hogy az emberek képtelenek csendben, egyedül ülni egy szobában. De azért közel járt az igazsághoz.

A világ legnagyobb problémái, mint amilyen a klí­maváltozás, a környezetpusztí­tás, a társadalmi egyenlőtlenségek, a háborúk, az éhí­nségek – mind-mind abból fakadnak, hogy az emberiség jelentős része képtelen egyedül maradni az őt kí­nzó érzésekkel és gondolatokkal. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy élete egy múlandó fejezet csupán egy olyan nagy történetben, amit nem ért.

Nem érti, hogy valójában egy azzal a világgal, amit annyira idegennek és másnak érez, amitől reménytelenül elszigeteltnek érzi saját magát. Ezért aztán kényszeresen próbál jelentést találni abban, hogy halmozza a dolgokat, amelyek fölött a kontroll illúziójával rendelkezik. Amik a röpke gyönyör impulzusaival töltik el az agyát, és amik valójában őt ellenőrzik és birtokolják, nem pedig fordí­tva.

És mivel nem érti, hogy a világban-benne-léte mit jelent, hogy a szeparációja, az elkülönülése illúzió, ezért aztán közömbös mindennel és mindenkivel szemben – ezeket pusztán kihasználandó tárgyaknak tekinti. Kizsákmányolja és pusztí­tja magát és a környezetét is.

Bizony, az emberiség jövője talán elsősorban nem azon múlik, hogy képesek leszünk-e a mérnöki talányunkkal, a tudományos géniuszunkkal úrrá lenni klimatikus, szociális, politikai folyamatokon. Mindezek előtt, mindezek felett azon is múlik, hogy vajon képesek leszünk-e elegen egyedül leülni egy szobában, ahogy Pascal mondta. Hogy az örökké nyugtalan, folyton mást, többet, jobbat követelő elménk lecsendesedjen – és meghalljuk az összhangzatot a szférák zenéjében.

(notes to myself)

Kétféleképpen élhetsz.

Egyrészt úgy, ha folyamatosan nemet mondasz az életedre. Ha minden idegszáladdal tagadod, ami veled történik. Ha tagadod azt, aki vagy. És próbálsz elmenkülni magad elől – távoli helyekre, különös tudatállapotokba. Csak hogy ne kelljen átélned, ami történik veled. Más életet álmodhatsz magadnak. Hajszolhatod a tökéletességet, folyamatosan elégedetlenkedve azzal, ami van. Épí­tgetve az ego-legót, sóvárogva arra, hogy valaki legyél, akiről tudod, hogy nem te vagy. Kergetve a múlt és a jövő délibábjait.

Vagy élhetsz úgy, hogy igent mondasz az életedre – a maga tökéletlenségében. Megveted a lábad a jelen pillanatban. És onnan szelí­den, kedvesen nézed saját magadat, mint egy régi jó barátot. Igent mondasz saját magadra, erre a gyarló, törékeny, mégis szeretnivaló lényre, aki vagy – mert csak úgy válhatsz azzá, akinek lenned kell, ha lemondasz róla, hogy mindig mássá akarj válni. Igent mondasz a fájdalmas tegnapra és a bizonytalan holnapra – de létezni a jelenben létezel.

Jack Kornfield, pszichológus és meditációs tanár í­rja:

„A szellemi élet igazi feladatát nem távoli helyeken és különös tudatállapotokban lehet megtalálni: az itt van a jelenben. Arra buzdí­t minket, hogy befogadó lélekkel, bölcsen, tisztelettel és kedves szí­vvel fogadjuk mindazt, amit az élet elénk tár. Egyaránt meghajolhatunk a szépség és a szenvedés, az elakadásaink és zavarodottságunk, a félelmeink és a világ igazságtalanságai előtt. Az igazság ilyen módon való megtisztelése a szabadság felé vezető ösvény. Meghajolni az előtt, ami van, és nem valamiféle idealizált valóság előtt, nem mindig könnyű. De legyen bármilyen nehéz is, a leghasznosabb és legbecsületreméltóbb gyakorlatok közé tartozik.”

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Pilinszky János, Milyen felemás
kép: Lora Zombie

(esti versek a Drogriporterrel)

117 éve a mai napon született Albert Hofmann svájci vegyész, a pszichedelikus drogkutatás úttörője. Nem csak az LSD-t szintetizálta és próbálta ki egy személyben először, de ő volt az, aki először izolálta, elnevezte és szintetizálta a varázsgomba hatóanyagait, a pszilocibint és pszilocint. Hofmann a bajkeverő csodagyerekének nevezte az LSD-t, ami a 60-as években a tudományos laboratóriumokból kikerült az utcára és egy egész generáció lázadásának szimbólumává vált. Nagy csalódás volt a számára, hogy az LSD-vel kapcsolatos tudományos kí­sérleteket évtizedekre betiltották, de reményét fejezte ki, hogy egyszer még elnyeri a méltó helyét a gyógyászatban és az emberi elme kutatásában. Arról álmodott, hogy a pszichedelikus szerek szerepet játszhatnak abban, hogy helyreállí­tsák a természet és az ember közötti kapcsolat harmóniáját. Úgy tűnik, a reményei a halála utána lassan valóra válnak, legalábbis részben. Az LSD-vel kapcsolatos kutatások új lendületet kaptak. De egyben azt is látjuk, hogy a civilizációnk önpusztí­tása soha nem látott méreteket ölt. Vajon szerepet játszhatnak a pszichedelikus szerek abban, hogy „felnyissák a szemünket és a belső érzékenységünket a teremtés csodáira”, mint ahogy azt Hofmann megálmodta? Vagy csak szimplán egy új profittermelő iparággá válik ez is, szí­nfolttá a technokrata értelmiségiek és vagyonosok rekreaációs palettáján? Nem tudom megmondani. Mindenesetre az LSD jövőjére még az azt démonizáló tiltáspártiaknál is sokkal nagyobb veszélyt jelentenek azok az emberek, akik agyatlanul, tisztelet és tudatosság nélkül használják. Te, aki LSD-t vagy hasonló szereket használsz: tudd, hogy nagy a felelősséged. Aki tiszteletnül, felkészületlenül, felelőtlenül bánik vele, az nem csak magára jelent veszélyt – de egyben muní­ciót ad azoknak, akik tűzzel-vassal irtanák. Végső soron az LSD akkor töltheti be azt a szerepet, amit Hofmann álmodott neki, ha nem úgy bánunk vele, mint valami tömeggyártott, eldobható játékszerrel. Ez a mysterium tremendum et fascinans. Csak különleges, ritka alkalmakkor, különleges emberekkel, megfelelő állapotban, megfontolt szándékkal, biztonságos környezetben, tudatosan, felkészülten érdemes.

Egy tanár az iskolában megkérdezte a gyerekeket: milyen szí­nű az alma?
– Piros! – kiabálták többen a gyerekek közül.
– Így van, ügyesek vagytok, dicsérte meg őket a tanár.
– Sárga! – tette hozzá két másik gyerek.
– Valóban, vannak sárga almák is, hagyta jóvá a tanár.
– Fehér! – jegyezte meg egy kisfiú.
– Nem, ez butaság, az alma nem fehér – csóválta a fejét a tanár.

Pedig a kisfiú nem mondott butaságot. Ha felvágod az almát, akkor a belseje bizony fehér. És vajon miért lenne fontosabb a felszí­n, mint a belső?

De mi annyira függünk a valóságról kialakí­tott koncepcióinktól, hogy nem tudunk elszakadni a felszí­nes észleléseinktől. Nem tudunk már azzal a gyermeki nyitottsággal, őszinteséggel rácsodálkozni a világra, mint a kisfiú.

Más embereket, és saját magunkat is úgy látjuk, amilyennek a környezetünk, a közösségünk látni engedi. Makacsul ragaszkodunk a képhez, amit saját magunkról alkottunk, a történetekhez, amelyeket magunkkal kapcsolatban mondunk saját magunknak. Ragaszkodunk a félelmeinkhez, a szégyenünkhöz. Hajlamosak vagyunk évekig, évtizedekig benne maradni olyan tévképzetekben, olyan rögeszmékben, amelyek feloldása annyira pofonegyszerű lehetne, ha képesek lennénk perspektí­vát váltani. És mégis: ez az egyszerű lépés gyakran a legnehezebb.