300. Ennyi elhagyott kisbaba várja jelenleg Magyarországon kórházakban, hogy valaki befogadja. Tavaly, 2023-ban ezt a számot még 50 és 100 közöttire becsülték. Egészen drámai növekedés. Az oka: a gyermekvédelmi rendszer Magyarországon rottyon van. Mégpedig a döntéshozók bűnös felelőtlensége miatt. A legutóbbi „gyermekvédelminek” csúfolt intézkedések miatt újra drámaian csökkent azoknak a nevelőszülőknek a száma, akik befogadják a gyerekeket. Elegük lett a béka feneke alatti támogatásból és megbecsültségből, amit most értelmetlen hatósági vegzálással tetézett az állam. Ezek a babák gyakran hónapokat (!) töltenek kórházi osztályokon, mielőtt bárki befogadná őket. HÓ-NA-PO-KAT. Szülői gondoskodás, érintés, dajkálás, figyelem nélkül. Aki egy icipicit is járatos az emberi lélek születés utáni fejlődésének kérdéseiben, az tisztában van vele, hogy ez mit jelent. Ahhoz, hogy egészséges felnőtt emberré cseperedjünk, ahhoz nem csak etetésre meg pelenkázásra van szükségünk (ezt a nővérek derekasan elvégzik). Hanem szükségünk van arra, hogy legalább egy szülő folyamatos gondoskodása, figyelme, szeretete, érintése, ölelése vegyen körül. Ezt a kórházban nem kapják, nem is kaphatják meg. Ennek hiányában borzasztó torzulásokon megyünk keresztül. Szóval az van, kedves magyarok, hogy évente több száz honfitársunk már a születése után olyan iszonyú érzelmi sivatagból indul neki ennek a kutya kemény életnek, ami egy egész életre ráveti az árnyékát. Egy életre magukkal cipelik ezt a traumát, és ismerve a magyarországi állapotokat, nagyon kis esélyük lesz feldolgozni azt. Ha majd ugyanezeket az embereket megnézzük 20, 40, 60 évesen – azt fogjuk látni, hogy aránytalanul sokan válnak hajléktalanná, küzdenek mentális zavarokkal és függőséggel, kerülnek börtönbe és halnak meg fiatalon a rossz egészségük miatt. Itt keződik minden, az első 1000 napban! J’accuse. Vádolom azt, aki mindezért felelős. Vádolom Fülöp Attila szociális ügyekért felelős államtitkárt. Vádolom Pintér Sándor belügyminisztert (hogy alá tartozik ez a kérdés, az önmagában tragédia). Vádolom a miniszterelnököt, Orbán Viktort – és ezt az egész „gyermekvédelminek” csúfolt rezsimet, ami a születésszámokkal való bűvészkedés mellett cserben hagyta a gyerekeket. És vádolok mindenkit, aki bármennyire is felelős azért, hogy itt tart ez az ország. Vádolom magunkat, amiért hagytuk, hogy így legyen. Szégyelljük magunkat!

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek,” írta Karinthy. És ő aztán elmondta. Mindenkinek elmondta az Utazás a koponyám körül című írásában. Talán az egész világirodalomban nincs példa arra, hogy egy író fejével ilyen meghitt kapcsolatba kerüljenek olvasók tömegei. Karinthy legalább olyan mélyre hatolt a saját lelkének boncolásában, mint amilyen mélyen a fejébe hatolt az őt műtő svéd professzor fúrója. Boncolókése – vagy inkább detektív-nagyítója? – alatt ott vacog pőrén az emberi lélek: a maga teljes kiszolgáltatottságában és sérülékenységében. Nem képes mindenki ilyen hihetetlenül nyíltan és őszintén kiállni a reflektorfénybe, mint Karinthy. És ilyen éleslátóan elemezni saját magát, a saját elméje minden rezdülését. Az emberek többsége jóval csekélyebb önreflexióval rendelkezik, és jóval csekélyebb önkifejezési képességgel, hogy ezt szavakba öntse. Én magam sokat írok, de Karinthy zsenijéhez képest dadogó általános iskolásnak érzem magam. Mindenesetre mindenkit nagyon becsülök, aki úgy dönt, mint végül Karinthy: hogy nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek. Például itt a Drogriporteren. Elmondja a történetét arról, amit szégyellünk elmondani, mert annyira intim, annyira személyes, hogy az már biztosan csak egyetemesen emberi lehet. Elmondja, hogyan maradt alul a saját banális kis szenvedélyeivel vívott küzdelemben, és hogyan emelkedett fel végül onnan, ahol már azt hitte: nincs visszatérés. Arról, amit Keresztes Szent János úgy hívott, hogy „a lélek sötét éjszakája” – a sötétség, amelyben végül meglátta a fényt.

Az idegtudósok interocepciónak nevezik az egészséges ember azon képességét, amellyel felismeri és értelmezi a teste jelzéseit. Enélkül nem tudunk egyensúlyba kerülni a testünkkel. Tudományos kutatások is igazolják, hogy az olyan állapotok, mint a depresszió vagy a függőség, megzavarják ezt a képességet. Akadályoznak abban, hogy elérd az összhangot. Szerencsére ezt a képességet tudatosan fejlesztheted – például mindfulness (tudatos jelenlét) meditációval. Kipróbálnál egy egyszerű gyakorlatot? Rendben. Először is, ülj le kényelmesen – de úgy, hogy megőrizd az éberséged. A hátad, a gerinced lehetőleg legyen egyenes. Csukd be a szemed. Fókuszálj a lélegzetedre. A belégzésre – és a kilégzésre. Nem kell a szokásostól eltérően lélegezned, nem ez a lényeg – hagyd, hogy a test lélegezzen. Te csak figyeld meg, ahogy a levegő behatol, majd távozik. Találj egy olyan pontot, ahol ezt a legjobban érzed: az orrodban, a tüdődben, esetleg a hasad emelkedésében és süllyedésében. Ezután kezd el végigszkennelni a testedet. Kezd a fejed búbjával: milyen jelzéseket küld a tested onnan? Talán bizsergő, esetleg pulzáló érzés? Melegség, hűvösség? Nyomás vsgy feszültség? Szép lassan haladj lefelé a testeden, testrészről testrészre, mintha csak a figyelmed egy lámpa lenne, ami megvilágítja ezeket. Figyeld meg, milyen érzések, észlelések jönnek a különféle testrészeidből! Érzel esetleg kényelmetlenséget? Feszültséget, zsibbadást vagy fájdalmat a tested bármelyik részén? Ha igen: ne kezdj el rögtön reagálni rá. Ne akard rögtön elmulasztani: ez most nem erről szól. Ne ítélkezz magad felett! Egyszerűen csak érezd, éld meg. Kíváncsian fürkészd, próbáld cimkézni, amit érzel. Próbálj neki formát, színt adni! Ha közben a gondolataid elkalandoznak másfelé: ne aggódj! Ez az elme természete. Ha észrevetted, hogy elkalandoztak, hát irányítsd vissza kedvesen, de határozottan a figyelmedet a légzésedre. Újra és újra. A légzés a horgony, amelyhez az elméd csónakját kikötötted. És folytasd tovább a tested megfigyelését. Amikor a tested szkennelése végére értél, próbálj most teljes képet kapni az egész testedről – érezd együtt, az egész testedet, mint egy egészet! Figyeld meg, ahogy a tested lélegzik. Nyisd ki a szemed és figyeld meg, hogy érzed magad. Hát nagyjából ennyi egy egyszerű testszkennelési meditáció. A kutatások szerint nem csak jobban alszol, könnyebben ellazulsz, kevesebb stresszt és szorongást élsz át, ha rendszeresen csinálod. De növeli a test-tudatosságodat is: segít a gyógyulásban, az egyensúly megtalálásában, az érzelmeid szabályozásában. Egészségedre!

Sok ember elméje pont akkor kapcsol ítélkező üzemmódba, mikor aludni, pihenni kellene. Patikamérlegre kerül a napod: minden egyes apró hibádat szigorú nagyító-lencse alá veszed. Lejátszod újra a múlt szégyenteljes eseményeit, mint valami ócska fekete-fehér mozi. A sok mulasztást. A sok halogatást. A sok önáltatást. Kivetíted elméd vetítővásznára a jövő nyomasztó gondjait: egyre csak hizlalod a szorongást, hogy úgysem fog sikerülni. Hogy úgyis elbuksz, nem fogsz tudni helytállni a család, a munka, a párkapcsolat, a szülőség stb. szerepeiben. Próbálj ki ma este valami mást: légy kedves magaddal! Szólj úgy magadhoz, mint ahogy egy szívedhez közel álló baráttal tennéd. Fordulj oda magadhoz megértően. Együttérzőn figyeld meg a tested, a lelked rezdüléseit. Tedd a szívedre a kezed: csitulj, szív, köszönöm, hogy ilyen derekasan dolgozol értem! Tedd homlokodra a kezed: hálás vagyok, agy, hogy ilyen fáradhatatlanul szövöd a terveket a jövőről, most pihenj meg! Tudom, tökéletlen vagyok – az életem is tökéletlen. De igent mondok a tökéletlen életemre.

Érdekes dolog, hogy sok ember nagyon sokféle irányból érkezik el ugyanahhoz a következtetéshez. Ahhoz, hogy az ügy, amit életcéljának tűzött ki, valójában csupán része egy jóval nagyobb, jóval mélyebb problémának. Emberi jogok, környezetvédelem, drogok és függőségek, mentális egészség: megannyi terület, ahol az emberiség totálisan szembemegy azzal, amit saját jól felfogott érdekei diktálnának. Az emberek vad kényszerképzetek, összeesküvési elméletek és tévhitek mentén futják ugyanazokat az önpusztító köröket. Akár a természeti erőforrások kizsákmányolásáról, akár kisebbségek elnyomásáról, akár a tudatmódosító szerekhez való hozzáállásról legyen szó. Teszik mindezt ráadásul abban a önelégült meggyőződésben, hogy jó úton járnak. Az ember mint jogvédő, környezetvédő, aktivista, tudományos népnevelő stb. hosszú évekig futja a maga végtelen köreit, hogy cáfolja a mítoszokat, meggyőzze a társadalmat az elkerülhetetlen és kényelmetlen változások szükségességéről. És aztán egy ponton rájön, hogy az alapvető probléma olyan helyen van, amit racionális érveléssel nem lehet megbolygatni. Az emberi elmék félelembe zártsága az igazi probléma. A válság, amiről azt hittük, hogy a környezetvédelem, a politikai rendszer, a gazdaság, az egészségügy, a társadalom válsága – valójában csupán tünetei egy mélyen gyökerező spirituális válságnak. Az egész kultúránk beteg – a tagadás kultúrájában élünk. Nem a tudománnyal vagy a technológiával van baj, mint sokan gondolják. Sokan visszamenekülnének valamiféle tudomány-előtti kor babonás szendergésébe: tévúton járnak. A baj azzal van, hogy nem voltunk képesek felnőni ahhoz, hogy helyesen használjuk. Úgy viselkedünk, mint egy óvodás, akire egy űrhajót bíztak. Nem veszünk tudomást a szaporodó jelekről, hogy annyi fájdalmat, annyi félelmet söpörtünk a szőnyeg alá, ami megbetegít minket. Valahol utat tévesztettünk. Valahol út közben elveszítettük a tudást, hogy szerves részei vagyunk valami nagy egésznek. Hogy mi, egyes emberek, mikrokozmoszok vagyunk egy makrokozmoszban. A szeparáció, az elkülönültség transz-állapotában élünk és azt hisszük, hogy ez az egyedüli és helyes létezési mód. Azt hisszük, hogy van külön „én” és „természet”, van külön „test” és „lélek” – pedig valójában a kettő ugyanaz. De azt is látom, hogy nagyon sok ember jut el a maga kis részügyétől addig a felismerésig, hogy a puszta tájékoztatáson és információátadáson kívül valami másra, valami többre van itt szükség. Kollektív gyógyulásra. Létre kell hoznunk a magunk kis gyógyító köreit. Ahol a sérülékenységeink nem számítanak szégyennek mások együttérző jelenlétében. Tetszenek az írásaim? Úgy érzed, hogy kapsz valami fontosat? Az írás idő és munka – szépen kérlek, hogy légy a rendszeres támogatónk, csak így fogom tudni folytatni ezt a munkát, link a hozzászólásban.

A Tiborról szóló múltkori beszámolóm után rámírt Mihály, aki szintén a Drogriporter olvasója. Megosztotta velem ő is a történetét, küzdelmeit a függőséggel és depresszióval – és azt is, hogy a legnehezebb napokban sokat segítettek neki az írásaim. Mihály gyermekkorát súlyos trauma árnyékolta be: apja másfél éves korában váratlanul meghalt. Másik szülője pedig, ahogy ő fogalmazott, „érzelmileg elérhetetlen” volt számára. Már felnőtt fejjel elolvasta Máté Gábor könyvét az ADHD-ról (Szétszórt elmék) és ebben teljesen magára, a saját gyermekkorára ismert. Az iskolákban mindig görcsösen vágyott kapcsolódni másokhoz. Gyakran a magához hasonlóan sérült embereket vonzotta be. Mire felnőtt, talált egy olyan barátot, akire felnézett, és akin keresztül bekapcsolódott egy baráti társaságba. Amikor azonban néhány évvel ezelőtt az illető meghalt, a baráti társaságból is kiszorult. Ez nagy csapásként érte: úgy érezte, hogy senkinek sem kell. Görcsösen próbált tartozni valahová, és hozzácsapódott olyan felszínes haverokhoz, akikkel igazából a leginkább csak egy dolog tartotta össze: a közös piálás, és a közös drogozás. Techno bulikba kezdett járni. Először csak fű és ecstasy voltak az étlapon, de hamarosan kipróbálta a kokaint is. Egy új világ nyílt ki előtte. Betépve úgy érezte, hogy végre fel tud oldódni emberek társaságában. Végre „normálisnak” érezte magát: amilyenek lenni akart. A néhány órás eufóriáért azonban keserű másnapokkal fizetett: nem egy ízben pánikrohammal kellett orvoshoz fordulnia. A társaságban beleszeretett egy lányba, és ez a szerelem nem talált viszonzásra, ami miatt még inkább maga alá került. Bár öngyilkosságot nem kísérelt meg, de, mint fogalmazott, „nem bánta volna, ha elüti egy villamos.” Több dolog tartotta benne a lelket. Egyrészt a Drogriporter írásai. „Nagyon-nagyon sokat segítettek megérteni, hogy mi történik velem,” mondta. „A traumák természetét, azt, hogy nem vagyok ezekkel egyedül.” Másrészt elkezdett járni egy pszichoterapeutához, aki imaginációs gyakorlatokat tanított neki. Ezek segítségével megtanulta megismerni, elfogadni és megélni a kellemetlen érzelmeit. Megtanult kapcsolatba lépni a benne élő sérült belső gyermekkel. Harmadrészt pedig nagy hatással volt rá az is, hogy átélt néhány mély, számára gyógyító hatású pszichedelikus élményt is, amivel sikerült feldolgoznia a reménytelen szerelmet, ami kínozta (Sajnos Magyarországon legális pszichedelikus terápiára nincs lehetőség, tehát ez utóbbiról azért szeretném elmondani, hogy terapeuta nélkül kockázatos lehet!). Az önismereti út, amin elindult, máris nagy változásokat hozott: az elmúlt időszakban sikerült felhagynia a napi szintű szerhasználattal, elhagyta a kokaint, radikálisan lecsökkentette a füvezést és a piálást. A hétköznapokban teljesen józan. Új életcélt kapott: úgy érzi, a saját élményei folyományaként jól meg tudja érteni a sorstársai szenvedését. Bármilyen sötétbe vezessen is az ember útja: nem tudhatja, hogy amit akkor kilátástalan eltévedésként él meg, az milyen értékes tapasztalatokkal gazdagítja majd. Ahogy Martin Buber mondja: „minden utazásnak van egy titkos célja, aminek az utazó nincs tudatában.” Kívánom Mihálynak, hogy az ő utazása a fény felé vezessen! ❤ Ja, és még valami: támogatja a Drogriportert, nem csak pénzadománnyal és az adó 1%-al, de a munkahelyén is összegyűjti az üdítős flakonokat, hogy a RePont visszaváltó-helyeken hozzánk jöjjön a bevétel. Tegyetek Ti is így! kép: RSVN

Az ítélkező elme tele van. Tele van véleményekkel, meggyőződésekkel, elköteleződésekkel. Olyan, mint a mágnes: vonz vagy taszít. Szilárd halmazállapotú, makacsul ellenáll a megváltoztatására tett kísérleteknek. A kíváncsi elme üres. Üres és tágas, mint az ég. Elférnek benne különféle érzelmek, gondolatok egymás mellett. Nyitott és derűs, mint a virág, ami szirmait bontogatja a felkelő Nap fényében. Rugalmas, mint a víz, ami kitölti a réseket és repedéseket. Az ítélkező elme – birtokló elme. Foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amit magáénak érez. Győzni akar és megszerezni. Tele van félelemmel. Retteg attól, hogy elveszik tőle, amit már megszerezett. A kíváncsi elme – alázatos elme. És az alázat, mint ahogy T.S. Eliot mondja, végtelen. Nem fél elfogadni és befogadni, de nem retteg attól sem, hogy elengedjen. „Legyen a kíváncsiságod nagyobb, mint a félelmed,” írja Pema Chödrön. (note to myself) kép: Tarkovszkij, Sztalker

Amit akarsz, az ritkán az, amire szükséged van. És amire szükséged van, az szinte soha sem az, amit akarsz. Az emberi létezés egyik nagy paradoxona ez. Akaratunk fókuszában gyakran olyan délibáb-célok állnak, amiknek az adott pillanat szenvedélyes hevében óriási nagy jelentőséget tulajdonítunk. Akaratunk minden idegszálával belefeszülünk, hogy megszerezzük, birtokoljuk őket. Az irántuk érzett sóvárgás gravitációs ereje tehetetlenül szippant minket magába. Fertelmes meggyőződéssel hisszük, hogy ezen múlik minden – ezen múlik a boldogság. És eközben éppen a legfőbb, legbelsőbb szükségleteink azok, amiket a leginkább szőnyeg alá söprünk. Látóterünk sarkába, holtterébe száműzzük őket. Pótcselekvésekkel tereljük el róluk a saját figyelmünket. Hogy észrevegyük őket, hogy foglalkozzunk velük – ahhoz kell valami, ami kizökkent a megszokásaink kényelmes automatizmusából. Ami kilök a komfortzónánkból. kép: James Norbury

Sokan rájönnek az évek során, hogy vannak titkok, amik megmérgezik az embert. Fájdalmas titkok, amik belülről rágják, belülről falják fel. A titkolózás olyannyira véreddé válik, hogy végül magad is egy merő titkolózássá válsz. Az ilyen titkok megosztása felszabadít. Ott van például a függőség. Milyen iszonyú energiát képesek belefektetni emberek, hogy titkolják a szenvedélyüket! Micsoda játszmákat képesek eljátszani, micsoda bonyolult sakkjátszmákat, csak hogy a hamis látszatot fenntartsák! Végül már önmagában ez, a titkolózás, a manipuláció, az örökös tettetés az, ami beteggé teszi a lelket. Hiszen végül már ő maga sem tudja, hogy ki is ő valójában. Teljesen elveszíti a kapcsolatot a hiteles énjével, csak hogy építhesse a hamis ént. Epiktétosz, a görög filozófus mondta: „nem lehet megtanulnod valamit, amiről azt hiszed, hogy már tudod.” Ha azt hazudod magadnak, hogy tudod, ki vagy te, akkor nehéz lesz megtanulni, hogy ki vagy te valójában. És gyakran ez áll a leginkább a titok megosztása elé: hogy az ember valójában még saját magának is hazudik. Az első személy, akivel meg kell osztanod a titkodat, mindig saját magad vagy. Oda kell állnod a tükör elé, a szemébe kell nézned annak, akit benne látsz, és kimondani. Elismerni, hogy bajban vagy. Hogy ezt bizony egyedül nem tudod megoldani, nem tudod kihazudni, kijátszmázni magad belőle. De emellett el kell fogadnod azt, aki vagy – szeretettel és együttérzéssel kell odafordulnod magadhoz. Ez az első lépés. Ezután a következő lépés: megosztani másokkal, ehhez képest már könnyebb. Mi több, felszabadít. Nem, nem képes mindenki azonnal mindenkivel megosztani a titkot, és ez rendben is van. De ha már vannak olyan emberek, akikkel őszintén tudsz beszélni róla, olyanokkal, akik megértenek, akik elfogadnak, az hihetetlenül felszabadító élmény. És mindazt az energiát, amit eddig a hamis én építésére vesztegettél – nem kevés! – most arra fordíthatod, hogy megtaláld a kapcsolatot a hiteles éneddel. 62 ezren követik ezt az oldalt, ebből még csak pár százan adományoztak – ha értékesnek tartod az írásaim, kérlek, légy Te is támogató – link a hozzászólásban. Kép: Suzie Sparkle

Kaptam egy levelet egy elkeseredett feleségtől, amiben leírja sziszifuszi küzdelmeit a férje függőségével – alkohol, gyógyszer, fű. Hogy miként próbálta helyrehozni újra és újra a közös életüket – és miként esett újra és újra pofára. Míg elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak. Idézek belőle: „Tudjátok mi fáj? Itt van minden, amiért harcoltunk, szenvedtünk, volt, hogy kenyérre nem volt pénzünk, és mit építettünk fel! A gyerekek, akik nagyon klasszak, a legjobbak! Szeretjük egymást, helyrehoztunk mindent, nehéz volt újra bízni, hinni, lehozni a fűről, gyógyszerről….megyek annyit, de annyit. Ő is csinálta a dolgát. És hátba szúr, elárul, hazudik, mellébeszél! Visszaeső! Megmondták orvosi segítség kell! Olyan bántásokat kaptam/kapok, meg a sok üres ígéret….. Elég! Most már elég! Elküldtem itthonról. Holnap lesz egy hete. Ordít a lelkem, haragszok, dühös vagyok! Kapja az ívet, mert miért kell megint ezt csinálni? Nem őszinte, tagad. Ismerem! Tudom milyen, és milyen ez a betegség is. Épp ezért, itt a vége! Nem fogom leélni, így az életemet! A gyerekeimet kell most már nézni, és végre magamat! Nem félek az egyedülléttől. Miért nem léptem hamarabb? Leírtam. Szerelmes voltam, szeretem. Ez nem fog egykönnyen változni, de nincs értelme. Ez nem olyan probléma, amit már elbír a házasságunk, elbírok én. Adtam esélyt, megígérte tavaly is. Nem tartotta, elgyengült, talán le se állt….nem engem, minket választott, hanem a füvet.” Alig néhány sor – és mennyi fájdalom, mennyi keserűség, mennyi kétségbeesés van benne. És vajon hány és hány olyan család szenved még ugyanennek a pokolnak a különféle stációiban, bugyraiban? Tönkrement sorsok, megtört bizalmak, traumatizált gyerekek. És azt hiszem, az a ritkább, amikor a társ végül képes azt mondani, hogy elég volt. Nézzünk csak szét magunk körül, hány és hány olyan házasságot, bántalmazó kapcsolatot, diszfunkcionális családot látunk, ahol az emberek évtizedekig ölik egymást és haldokolnak egymás mellett, folyamatosan seperve a szőnyeg alá a fájdalmat, míg ásó-kapa el nem választ? Továbbadva a szenvedést és a szőnyeg-alá-söprés automatizmusát a következő generációnak? Így megy ez már évszázadok óta. És mégis: vajon volt valaha kor, volt valaha olyan rendszer Magyarországon, ami komolyan vette volna ezt a szenvedést? Ami a súlyának megfelelő helyet adott volna neki a társadalmi problémák, politikai prioritások között? Ami legalább kísérletet tett volna arra, hogy valódi segítséget, támogatást adjon az érintett családoknak? Még távolról sem. Mindenesetre ha Te is érintett vagy, tudd, hogy nem vagy egyedül. Vannak, bár kevesen, és kevés megbecsültség mellett, akik próbálnak segíteni: https://drogriporter.hu/segitseg/