A mobiltelefonok kitiltása az iskolákból ma nem csak Magyarországon, de nemzetközi szinten is népszerűnek számít. Bal- és jobboldalon egyaránt. Ez a népszerűség arra az erősödő meggyőződésre vezethető vissza, hogy a mobileszközök használata súlyos lelki és viselkedési zavarokat okoz a mai tinédzsereknél.

Ezt az elméletet komoly tudományos kutatók is támogatják, közülük a legismertebb Jonathan Haidt, konzervatív szociálpszichológus. Szerinte a fiatalok mentális egészségének a fejlett világban növekvő válságát egyértelműen a mobileszközök és a közösségi média használatára lehet visszavezetni. Az általa javasolt megoldás radikális: teljesen el kell zárni ezen eszközök használatát a 18 éven aluliak elől.

Bár azt senki sem vitatja, hogy jelenleg negatív trend figyelhető meg a fiatalok mentális egészsége terén (szorongás, depresszió, öngyilkosságok stb.). Azt is kevesen vitatják, hogy a mobileszközök túlzott, mértéktelen használata nincs jó hatással a lelki egészségre. Vagy azt, hogy az iskolákban sem kedvez a pad alatti netflix-nézés vagy chatelés annak, hogy a tanulók odafigyeljenek. Azonban abban egyáltalán nincs konszenzus, hogy a mobiltelefonok lennének a mentális egészség krízis elsőszámú okai.

Peter Gray, a Bostoni Egyetem professzora szerint a tudományos bizonyítékok, amelyek Haidt elméletét alátámasztják, valójában nagyon ingatagok. Ő egy alternatív elmélettel állt elő: szerinte a tinédzserek mentális egészsége azért romlik, mert egyre kevesebb lehetőségük van strukturálatlan szabadidős tevékenységeket végezni – kötetlenül játszani.

Régen a gyerekek az idejük jelentős részét az utcán, udvaron, parkokban töltötték, kötetlen játszással. A mai fiatalokon sokkal nagyobb a teher, a szabadidejük jóval nagyobb részét táblázzák be a szüleik, sokkal kevesebb időt töltenek a szülők kontrollján kívül más gyerekekkel a szabadban. Ez a trend már a mobileszközök használata előtt megindult.

Gray szerint nem a mobileszközök teljes tiltása védi meg a fiatalok mentális egészségét. Ezzel szemben éppúgy meg kell tanítani a fiatalokat a digitális kommunikációs technológiák biztonságos használatára, mint ahogyan megtanítjuk őket biztonságosan közlekedni a városban. Hogy ne üljenek be egy idegen mellé, hogy álljanak meg a pirosnál.

Én személy szerint azt gondolom, hogy a mobileszközök használatának korlátozása az iskolákban indokolt. Ne nézzenek Netflixet óra közben és ne chateljenek miközben részt kéne venni az osztály munkájában. Hogy ezt egy iskola hogyan, milyen eszközökkel éri el, azt viszont szerintem bízzuk az iskolára. Mint ahogy azt is, hogy vajon az iskola mennyire építi be az oktatásába a mobileszközöket – hiszen azok nem csak figyelmet terelhetnek el, de fontos instrumentumai lehetnek a tanításnak is.

Nem hiszek a szemellenzős totális tiltásokban, amikor olyan eszközökről van szó, amelyek egyébként az élet szerves részét képezik. A totális mobiltilalom szerintem életszerűtlen egy olyan világban, amit ennyire át- meg átsző a mobil digitális kommunikáció. Ráadásul tudjuk, hogy a tinik milyen kreatívak, amikor a hasonló tiltásokat kell áthágniuk.

De ez nem jelenti azt, hogy egyébként ne lenne szükség nagyon komoly lépésekre a gyerekek védelmében: a mobil kommunikáció és a közösségi média jelenleg úgy van kialakítva, hogy agresszív manipulációval függővé, szorongóvá tegyen embereket. Hogy arra késztessen: folyamatosan hasonlítsd össze magadat másokkal, folyamatosan keresd az online visszajelzést, az elismerést, és ettől tedd függővé az önértékelésedet. A tinédzserek gyakran jóval kiszolgáltatottabbak ennek, mint a felnőttek.

Az olyan megoldások, amik csak a tiniket próbálják burokban tartani, elszigetelni ettől, vagy visszalökni a digitális barbár középkorból valamiféle vélt analóg aranykorba – miközben kényelmesen érintetlenül hagyják az egész rendszert úgy, ahogy van – eleve kudarcra vannak ítélve. Nekünk, felnőtteknek is önvizsgálatot kell tartanunk, egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

Gautama Sziddhárta – a későbbi Buddha – szülői karrierje elég rosszul indult. Finoman szólva.

Amikor megszületett a kisfia, Rahula, ő éppen akkor szembesült először a világ kegyetlenségével. Élete első szakaszát, mint elkényeztetett herceg, elszigeteltségben töltötte atyja palotájában. De amikor a palotából kimerészkedve szembesült a betegséggel, az öregedéssel és a halállal – élete gyökeres fordulatot vett. Otthagyta fiatal feleségét és újszülött kisfiát, és bevette magát az erdőbe a remeték közé, hogy választ találjon az őt kínzó kérdésekre. Ki vagyok én? Mi a szerepem, mi a dolgom ebben a világban?

Sokszor elgondolkodtam a történetnek ezen a részén: és nagyon együtt tudtam érezni az otthagyott feleséggel és az apa nélkül felnövő kisfiúval. Amióta szülő lettem, méginkább. Úgy érzem, én nem lennék képes erre a lépésre, és nem értem, Sziddhárta hogyan volt rá képes. Még akkor sem, ha igaz, amit Mircea Eliade vallástörténész feltételez: hogy a fiúgyermeket Gautama csak azért nemzette, hogy kielégítse apja igényét a trónörökös iránt. És persze a gyerek anyagi biztonsága szavatolva volt.

De gyakran eltűnődöm: vajon milyen érzelmi hatással volt az anyára és a fiúra, hogy otthagyták? Bizonyára hagyott maga után egy fájó hiányt. Vajon cipelt-e magával traumát a kis Rahula emiatt?

Mark Epstein amerikai pszichiáter és gyakorló buddhista meditáló a könyvében azt írja, Sziddhárta maga is traumatizált gyermek volt. Hiszen anyja a szülés után hamarosan meghalt – a legenda szerint egyetlen nő teste sem képes túlélni azt, hogy egy jövendő Buddhának adjon életet.

Epstein szerint a kis Sziddhárta bizonyára megszenvedte édesanyja halálát, még akkor is, ha egyébként apja palotájában mindenféle földi jóban dúskálhatott és valószínűleg több dajka szerető gondoskodása vette körül. Epstein szerint Sziddhárta egész gyermekkorában és fiatalkorában érezte, hogy valami nincs rendben vele – az anyátlan gyermek fájdalma idegenné tette a világban. És ez az idegenség is hozzájárult ahhoz a kereséshez, amit végül elvezette a buddhaságig. Persze ez csak egy elmélet, de mindenesetre sokmindent megmagyaráz(na).

A történet szerint évekkel később végül ismét keresztezte egymást az apa és fiú útja. Amikor Rahula hét éves lett, a Buddha tanítványai közé fogadta. A mítosz szerint a Buddhát már nem kötötte karma. De vajon kötelességének tekintette, hogy gondoskodjon az egykor elhagyott fia szellemi fejlődéséről? Különlegesebb helye volt, mint a többi tanítványnak? Mindenesetre a hagyomány szerint a legfontosabb tanításai közül nem egyet éppen Rahulának adott át. Ezeket feljegyezték az utókornak is. A közeljövőben majd leírok közülük párat, mert nagyon tanulságosak.

Ami ennek a posztnak a tanulságát illeti: az ember leginkább szülővé válva érti meg, hogy amennyiben Sziddhárta úgy dönt: a fiával és a feleségével marad, akkor lehetett volna remek vagy pocsék apa – de nagy valószínűséggel nem vált volna Buddhává (legalábbis abban az életében, ha valaki hisz a reinkarnációban). Nem vált volna Felébredetté. Pont azért nem, amit arról írtam, hogy mi a szülő létezésének alapja: irracionálisan megőrülni a gyerekéért (Uri Bronfennbrenner). Ez az őrület, ami tápláló lételeme a gyermeknek, legalábbis az első években, a ragaszkodás, az aggodalom, a szorongás ezer láncával köti a szülőt a keletkező és elmúló dolgok világához.

Amikor azt mondjuk, boldogság – a legtöbb ember egy tulajdonságra gondol. Egy érzésre. Képességre. Valamire, amit birtokolhat.

De lehet, hogy mindvégig tévedtünk, embertársaim.

A boldogság nem olyasvalami, amit birtokolhatunk. Éppen ellenkezőleg: az birtokol minket. Mi leszünk az övé.

Az emberi boldogság: részévé válni valaminek. Valami nálunk nagyobbnak. Valami jelentéssel teljesnek.

De nem feloldódni, mint ahogy a csepp oldódik fel a vízben. Hanem részévé válni: megőrizve a különbözőséget, az egyediséget. Részévé válni valaminek, amiben otthon érezzük magunkat – és ami elfogad minket. Olyannak, amilyenek vagyunk.

Boldogság faként az erdő része lenni.

Az erdő nem kérdi, hogy az egyik fa egyenes szárú, a másik göcsörtös, a harmadik ikerfát sarjaszt.

Boldogság madárként feloldódni az ég kékjében.

Az ég nem firtatja, hogy az egyik madárnak nagy a szárnya, a másiknak kicsi, az egyik vándormadár, a másik áttelel.

Boldogság emberként egy értő, érző közösség része lenni.

Ahol nem akarnak egyformává alakítani. Nem akarják egyenesre kalapálni a lelkünk kis girbe-gurbaságait. Ahol nem kell másnak látszanunk, mint akik vagyunk.

Ahol akkor is találnak bennünk szépet és szeretni valót, amikor mi éppen nem találunk magunkban semmit.

(note to myself)

„Alkudj meg! Csak egyszer. Mit számít az? – Mindent. A megalkuvás olyan, mint a leszaladt szem a nylonharisnyán. A szem fut tovább – és az ember végül leszaladt szemekből áll,” írta Galgóczi Erzsébet leszbikus írónő.

Emlékeztek Makk Károly Egymásra nézve című gyönyörű filmjére? Galgóczi regénye alapján készült. Két nő titkos és tiltott szerelméről szól az 50-es évek végének Magyarországán – no meg a hazugságról, a tettetésről és a megalkuvásról. Apró, emberi megalkuvásokról. És nagy, politikai megalkuvásokról. Érdemes újra megnézni.

Amikor először láttam, akkor azt hittem, az a világ már végleg a múlté. Azt hittem, hogy a következő generáció már nem fogja érteni, miről szól.

Utálom, hogy nem lett igazam. Hogy megint aktuális – megint „fólia alá való”.

Pedig kevés ennél emberibb, őszintébb, hitelesebb, és – igen – tisztább alkotás van a szerelemről. A társadalmi elvárások bonyolult hálójában légyként vergődő, sóvárgó-vágyódó emberi szívek tragédiájáról. Taszításokról és vonzásokról. Nem kell hozzá leszbikusnak lenni, hogy az ember egész lelke belesajduljon – együtt lélegzünk, együtt sóhajtunk a főhősökkel.

Na és a szerelmi történet mellett ott van a társadalomkritika is. Ami szintén fájón aktuális. Például amikor a lapigazgató káder kiakad, amiért a fiatal, szókimondó újságírónő meg meri írni az igazat. A szerkesztő megvédi, és a káder fejére olvassa, hogy ha minden tehetséges, hozzáértő embert ellehetetlenítenek, akkor a végén majd: „csupa seggnyaló lesz körülöttetek, gerinctelen firkászok, csupa nímand, akinek csak ahhoz van meg az esze, hogy azt írja meg, amit olvasni akarsz.” Ismerős?

Galgóczi egyébként nem csak kitűnő író volt, de remek szociográfus is. Paraszti sorból származott, a népi írók hatottak rá, nagyon jól ismerte és bemutatta a falvak világát. A Fényes Szelek nemzedékének szokásos tragédiáját – lelkes első generációs értelmiségi, aki csalódik a rendszerben, aminek a felemelkedését köszönheti – az ő egyéni tragédiája (megbélyegezték a szexuális orientációja miatt) is súlyosbította.

Micsoda fertelmes meggyőződéssel állította, hitte: hogy beteg. Hogy „dekadens”. Hiszen komoly emberek olvasták a fejére: írók, tudósok, orvosok, pszichiáterek. A kor tekintélyei. Mit is gondolhatott volna mást? Nem voltak referencia-pontjai, nem voltak fogalmai, hogy kifejezze a másságát – csak élete végére jutott el egyfajta dacos önfelvállalásig.

„Most már tudom, hogy a lehetetlenre képtelen vagyok,” írta. „A saját jellemem adottságait kimerítettem. Boldog nem vagyok, de megnyugodtam.”

Amikor arról olvasok manapság, hogy milyen „beteg” korban, világban élünk, ahol az eltérő szexuális orientációjú, nemi identitású emberek reflektorfénybe kerültek – hát gyakran eszembe jut, hogy igazából nem ez, hanem az a másik, az a régi világ volt a beteg. Beteg egy kor, beteg világ, ami levágja a gyerekek szárnyait, eltorzítja az álmait, megtöri az önbecsülését, és öngyűlöletet nevel beléjük.

„Huzatos, didergő hézag volt bennem, eleven kudarcérzés,” írta Galgóczi. Mennyit szenvedett, mennyire magányosnak, mennyire selejtesnek érezte, mennyire szégyellte magát – pedig nem neki volt oka szégyenre. Hanem a világnak, a rendszernek, a kornak. Az embereknek, akik olyan sokszor megalkudtak, hogy végül belül üressé és cinikussá váltak – „leszaladt szemekből” álltak csupán. A mindenkori nagy alkalmazkodók, az ünnepelt kurzus-huszárok és pillanat-lovaglók, akik ügyesen fordulnak a széljárással.

„A vihar magasba röpíti a szemetet, de aztán el is söpri,” mondja a filmben főhős, Éva. Mindig elsöpri.

De az ember, aki tud tiszta szívből érezni, szabad, nyitott elmével gondolkodni – na neki soha nincs oka szégyenkezni, és ő mindig képes maradandót alkotni.

Emlékeztek, mit mondott Uri Bronfenbrenner gyermekpszichológus, mire van mindenekelőtt szüksége minden gyermeknek?

Legalább egy olyan felnőttre, aki irracionálisan megőrül érte.

Jobb esetben persze mindjárt kettőt is kap. Én ezen szerencsések közé tartozom. Megvannak persze a magam sérülései, de volt miből táplálkoznom – és van mit továbbadnom a gyerekemnek.

De ha valakiért egyetlen felnőtt sem őrül meg irracionálisan, hát azt egész életére megsínyli. Még akkor is, ha egyébként racionálisan mindent megkap, amire egy embernek szüksége van a túléléshez.

A hiányt úgy hordozza magával, mint egy láthatatlan keresztet, és az egész élet Golgotává válik számára. Egy heggyé, ahová Sziszifuszként cipeli a keresztjét, de amint felér, kezdheti újra. És sajnos amit nem kapott, ő sem tudja átadni másnak. Ezért aztán gyógyító kapcsolatra, komoly önismereti munkára van szüksége ahhoz, hogy ne csak a hiányt adja tovább.

Goethe szerint az ember két dolgot adhat a gyerekének: gyökereket, és szárnyakat. Az ember egyik nélkül sem működhet. Csak a gyökereit a biztonságos gondoskodás táptalajába eresztve tudja mélyen magába szívni a család, a kultúra éltető nedveit. És szüksége van megfelelő térre és önértékelésre, hogy szárnyait kitárva beteljesítse azt, ami minden ember sorsa: a szabadságot.

A kettő – a gondoskodó biztonság és a játékos szabadság – bonyolult egyensúlyáról szól az, amit felnövésnek neveznek.

Arra viszont csak szülőként jöttem rá, hogy ez a dolog nem egyoldalú. Hogy milyen sokat ad neked (is) az, ha te lehetsz az a felnőtt, aki irracionálisan megőrül a gyerekéért. Bár néha úgy érzed magad közben, mint egy lemerült Duracell-elem, de aztán jön egy új pillanat, és átjárja a szíved az öröm és a teljesség. Hogy megéri-e? Meg bizony.

„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!”

(note to myself)

Bizonyára sokan olvastatok a sajtóban arról, hogy kiderültek Matthew Perry halálának részletei. Sajnos nagyon csúnya történet: az emberi felelőtlenség és a felelőtlenségen/szenvedésen élősködő kapzsiság története.

Öt ember ellen emelt vádat az ügyészség, köztük olyan orvosok ellen, akik annak ellenére is felírták neki a ketamint, hogy tudták: súlyos függőséggel küzd és egy másik klinikán korábban már sikertelenül próbálta növelni az adagját.

„Kíváncsi vagyok, mennyit fog fizetni ez a barom,” üzente az egyik orvos a másiknak.

„Találjuk ki,” válaszolta a másik.

Hát kitalálták.

Perry olyannyira kihasználható ügyfélnek bizonyult, hogy a következő hetekben összesen 55 ezer (!) dollárt volt hajlandó fizetni, csak hogy legyen ketamin-utánpótlása.

A ketamin egyébként egy nagyon eredményesen alkalmazható gyógyszer, ami, megfelelő ellenőrzés és gondoskodás mellett, sok embernek segít. De mint sok más gyógyszer, ez is alkalmas a visszaélésre. Méreggé válhat azok számára, akiknek a lelkében ott ásít egy mohó Fekete Lyuk. Akik nem tudnak eleget kapni belőle.

Hiszen nehéz eleget kapni valamiből, ami majdnem működik – mondja Vincent Felitti orvos, a gyermekkori traumák egyik legelismertebb kutatója a függőségről.

Nagyon igaz.

Az olyan emberek, mint Perry, azért válnak ilyen kétségbeesetten függővé valamilyen szertől, mert majdnem működik. Szinte már sikerül csillapítani a szenvedést, ami a gyermekkorból magával hurcolt „nem vagyok elég” tévképzetből falad.

Majdnem teljes az illúzió, hogy a teljes kielégülés már a látóhatáron van – és mégis, mindig kielégületlenséget hagy maga után. Mint az elcsigázott sivatagi utazó, aki a horizonton már látja az oázist, csak hogy odaérve rádöbbenjen, délibáb űzött gúnyt a képzeletével.

Perry nem volt naiv hülye. A racionális eszével nagyon jól tudta, hogy mi történik vele. A függőség gyakran olyan, mint a pók, ami megbénítja a darazsat, és bekebelezi, miközben az áldozata még él. De nem képes tenni ellene.

„Az elmém folyamatosan arra játszik, hogy megöljön, tisztában vagyok vele. Szinte folyamatosan eltölt a homályban lopakodó magányosság, sóvárgás, ragaszkodás ahhoz az elképzeléshez, hogy valami rajtam kívül álló dolog majd megjavít. De már mindent megpróbáltam, amit a rajtam kívül álló dolgok adhattak.”

Perry maga szerette volna, ha inkább azért emlékeznek rá, amiért nagyon sok sorstársának segített a felépülésben. Saját házát is rehabbá alakította. Ne ítéljük meg túl szigorúan, és ne tekintsünk rá úgy, mint balekra, mint a kapzsi orovosok! Talán ha nem olyan emberek veszik körül élete utolsó szakaszában, talán ha érezte volna egy közösség megtartó erejét – akkor másként alakul a sorsa.

Érdekes, hogy ugyanaz az ember akár ugyanazon a napon is mennyire más lelki állapotokat tapasztalhat meg.

Felébredhetsz, telis-tele életörömmel és tenni vágyással, csak hogy délutánra elfogyj, mint a gyertya lángja. Vagy felébredsz a tökéletes életunalommal, majd délután már ide neked az oroszlánt is.

Délelőtt az utcán sétálva utálsz minden embert, ügyet sem vetsz a koldusra és lökdösődsz a buszon. Aztán délután mosolyogva köszönsz az eladónak, pénzt adsz egy hajléktalannak és segítesz a kismamának leszállni a babakocsival.

Délben egészséges ételeket pakolsz a tálcádra és cukros üdítő helyett vizet iszol. Aztán este elfog a mohóság és junkfood-ot zabálsz két pofára.

Tolsztoj mondta, hogy a legtöbb ember nem tisztán erényes vagy gonosz. A legtöbb ember olyan, mint a folyó: hol sebesen és tisztán rohan mély medrében, hol meg lustán hömpölyög a sáros mocsarakon keresztül.

Ugyanabban az emberben is teljesen külön morális világegyetemek létezhetnek, egymással párhuzamos érzelmi dimenziók váltogathatják egymást. És az, hogy egy adott pillanatban miként fogsz viselkedni, milyen reakciót adsz, az nagyban függhet attól, hogy éppen miben vagy.

Vajon ki tudna megítélni egy embert? Egy egész, egy teljes embert? Egyáltalán mi az, hogy ember? Vajon az ítélet nem csupán a jéghegy csúcsának megfigyelésén alapszik?

Az ember – Észak-fok, titok, idegenség.

Selejtes emberek? Jó emberek? Erényesek és szemetek?

„Ha a virág úton van affelé, hogy szemétre kerüljön, akkor a szemét is úton van, hogy ismét virággá váljon,” mondta Thich Nhat Hahn.

(note to myself)

Chris Voss az FBI túsztárgyalója volt, számos éles helyzetben kellett életeket mentenie. Miután visszavonult, a tapasztalatait próbálta átadni a nagyközönségnek is. Létrehozta a Fekete Hattyú (Black Swan) nevű szervezetet, ami képzéseket nyújt és tárgyalási képességeket fejleszt. 2016-ban jelent meg a könyve „Never Split the Difference: Negotiating As Your Life Depedended On It” címmel.

A könyvből az derül ki, hogy a jó túsztárgyaló nem az, aki fejben bonyolult számításokat tud elvégezni, akinek remek pókerarca van vagy aki meg tudja félemlíteni a másikat. Hanem az, akinek jó az empátiás készsége és az érzelmi intelligenciája. Aki rá tud hangolódni a másik fél érzelmi hullámhosszára, tudja értelmezni a jeleket, amiket a másik viselkedése, szavai küldenek.

Persze nekünk, hétköznapi embereknek, remélhetően nem kell bűnözőkkel vagy terroristákkal alkudoznunk. De előfordulhatnak olyan konfliktus- vagy krízis-helyzetek, amikor jól jöhetnek a tanácsok és tippek – ezért alább leírok nektek párat.

1) Aktív meghallgatás

Nem egyszerűen csak oda kell figyelni és meg kell hallgatni, hogy a másik mit akar, de meg kell érteni a jelentését annak, amit mond, és az érzelmeket, amik mögötte állnak. Az aktív hallgatás során felveszed a szemkontaktust, nem szakítod félbe a másikat, és olyan gesztusokat teszel, amelyek arra utalnak, hogy megértetted (pl. bólintasz). Az is a része, hogy nyitott kérdéseket kell megfogalmazni a zárt (igennel vagy nemmel megválaszolható) kérdésekkel szemben. Ezek azt sugallják, hogy tényleg érdekel, mit gondol, érez a másik.

2) Tükrözés

A bizalmi kapcsolat kialakításának egyik fontos technikája, hogy tükrözni, magyarul utánozni próbáljuk a másikat. Az utánzás hasonlóságra utal. Így például megismételheted a másik utolsó szavait. A viselkedés-tudósok izopraxizmusnak nevezik, amikor valaki imitálja a másik viselkedését, hogy bevágódjon nála. Meg lehet figyelni udvarló pároknál is. A hang tónusa, a testtartás, a gesztusok: „hasonlók vagyunk, bízz meg bennem” – ez az üzenet.

3) Címkézés

Ha megnevezzük – felcímkézzük – az érzelmeket, amik a másik emberben dúlnak, az szintén segíthet a bizalom kiépítésében. „Ez bizonyára feldühített.” Elismerjük és egyben validáljuk (érvényesnek fogadjuk el) a másik érzéseit. Azt mutatja, hogy megértjük a nehéz helyzetet, amiben a másik van. Voss rossz tanácsnak tartja, hogy „csak a megoldásra fókuszáljunk, hagyjuk az embert és az érzelmeit” – mert gyakran éppen az érzelmek jelentik a legnagyobb akadályt. És, egyben eszközt is, amelyek kimozdíthatnak minket a holtpontról. Ezt Voss „taktikai empátiának” nevezi.

4) Megértést keresni, nem rábeszélni

A túsztárgyalókat arra képzik, hogy ne próbálják meggyőzni a másik embert, hogy rosszul látja a dolgokat, és mi látjuk jól a dolgokat. Hanem próbáljuk megérteni azt, amiben ő van. Ha a másikban megerősödik a megértettség érzése, akkor sokkal nagyobb esélyed lesz arra, hogy hatással légy rá. A tárgyalók gyakran a kontroll érzetét növelik a másikban: az érzést, hogy ők irányítják a dolgokat. Például olyan nyitott kérdéseket tesznek fel, amelyek eljuttathatnak ahhoz, amit Voss „így igaz” (that’s right) pillanatnak nevez: amikor a másik úgy érzi, megértették, mit akar.

5) A „nem” válasz előnyben részesítése

Amikor a másik beleegyezését igénylő kérdést teszünk fel, jobb, ha ezt úgy tesszük, hogy a beleegyezést nem az „igen”, hanem a „nem” szóval kell megtennie. Így például ahelyett, hogy „van ideje most beszélgetni” úgy tesszük fel a kérdést, hogy „rossz időben keresem”?

6) Vedd észre a fekete hattyúkat

Voss fekete hattyúnak nevezi azokat a látszólag jelentéktelen részleteket, információkat, amik, amennyiben felfedezik őket, az egész tárgyalás folyamatát meg tudják változtatni. Fel kell tennünk a kérdést: mi az, amit tudunk a másik emberről, mi az, amiről tudjuk, hogy nem tudjuk – és végül, mi lehet az, amiről nem tudjuk, hogy nem tudjuk. Ez utóbbi a fekete hattyú. Egy túsztárgyaló próbálja sokat beszéltetni a másikat, hogy minél több titkot áruljon el magáról. Eltitkolt szükségleteket, vágyakat, félelmeket. És próbál tájékozódni harmadik féltől is, hogy ilyenekre bukkanjon.

Ha az ember elolvassa ezeket a tippeket, akkor óhatatlanul arra gondol, hogy nem csak egy túsztárgyaló, de egy ügyes manipulátor is fel tudja használni őket rossz szándékkal. És ez így is van. Fel is használják minden nemű és rangú szélhámosok, szektavezérek és demagógok már évezredek óta. Ezzel nincs mit tenni. De nagyobb tudatossággal nem csak felhasználhatjuk ezeket a tanácsokat a kommunikációnkban – talán azt is jobban elkerülhetjük, hogy manipuláljanak bennünket és áldozattá váljunk.

Bizonyára mindenkinek van olyan barátja, rokona ebben az országban, aki pusztította magát. Piával, vagy valami más függőséggel. És hiába próbálták jelezni a körülötte lévők, hogy itt bizony komoly probléma van, az istennek se akarta felismerni. Terelt, hadovált, bagatellizált és relativizált. Mutogatott, mindenkire és mindenre, csak ne kelljen szembesülni a fő problémával. Csak ne kelljen felelősséget vállalni, csak ne kelljen elismerni a gyengeséget.

Szomorú látvány, amikor a valóság, amit emberünk kidobott az ajtón, visszaköszön az ablakban. Jelentkeznek a problémák: kirúgják a munkahelyéről. Elválik tőle a felesége. Elmaradoznak mellőle a barátok. Kiteszik a szülei. Rendőrségi ügyei lesznek. Akadozik a szervezete működése: máj, vese, tüdő, szív és a többi. És még mindig tagad.

Nos, hát ilyen helyzetbe kerültünk most mi, kedves magyar honfitársaim, mint ország – mint nemzet. Az élő lelkiismeretünk, a jobbik énünk – civilek, szakemberek, művészek stb. – évek óta duruzsolják a fülünkbe, hogy rossz úton járunk. És ennek rossz vége lesz. De mi nem hallgattunk rájuk. Vagy ha mégis, hát megráztuk a vállunkat: mit tehetnénk? Majd lesz valahogy! Egy kis porhintés itt, egy kis tüzijáték amott, uszítás emitt – és a nép szendereg tovább a kellemes langyos bódulatban.

De most itt van. Itt van a valóság, ahogy ránk dönti az ajtót. Hiába próbálják minden erővel visszatartani. Az ország kezd szétesni. Eresztékeiben recseg-ropog minden: egészségügy, oktatás, közlekedés. Életek mennek tönkre, családok kerülnek válságba.

Ott van például a MÁV – az ország közlekedési vérkeringése. Hol itt egy síntörés, hol ott egy váltóhiba. Kisiklás. Gázolás. Pályaudvar-lezárás. Késés? Na az meg már teljesen mindennapos. Az utasok akkor lepődnek meg, ha egy vonat időben érkezik és távozik.

Egészségügy dettó. Kórházi osztály-bezárás. Több utcás sorok időpontért. Hónapikg, évekig várakozás egy műtétre. Kórházi fertőzések. Hiányzó szakemberek. Szétrohadt WC-k, középkori higiéniás körülmények, klíma nélküli műtés 40 fokban. A betegek akkor lepődnek meg, ha nem kafkai élmény kórházba kerülni.

És odafönt, a döntéshozó pozíciókban ülők még mindig tagadásban vannak. Még mindig a rossz hír hozóját büntetik, még mindig az igazmondót vádolják hazugsággal. Még mindig pillanatnyi rosszullétnek állítják be a krónikus betegség tüneteit. Elszigetelt balszerencsés esetnek azt, ami egy rendszer működésének a zavara. De a jelek csak szaporodnak.

Ideje van a józanodásnak…

Gondolom olvastátok, hogy mi történt Mosonmagyaróváron: egy 19 éves lány ámokfutásba kezdett, megkéselte az apját és nagyanyját, az utcán egy férfit, majd megtámadott egy dohányboltost. Szörnyű eset.

Hogy pontosan mi az ügy háttere, az még nem világos. Az viszont nem meglepő, hogy a sajtó egy részében rögtön azt hangsúlyozták ki, hogy az elkövető kábítószert fogyasztott.

„Ja, hogy drogos volt,” kiált fel a médiafogyasztó polgár. „Akkor máris érthető az egész!

Pedig nem. Nem érthető. Már többször leírtam, de soha nem elégszer: önmagában egyetlen drog fogyasztása sem tesz senkit erőszakos ámokfutóvá. A sajtóban azt is kihangsúlyozták, hogy a lány valószínűleg súlyos mentális zavarral („talán skizofréniával”) küzdött. De önmagában ez sem magyarázat az erőszakos viselkedésre: a szkizofréniával élő emberek túlnyomó többsége nem erőszakos. A cikkekből az is kiderül: súlyos traumával küzdött, hiszen édesanyja még kiskorában otthagyta és Németországba költözött. De persze a trauma sem predesztinál valakit arra, hogy erőszakos bűnözőként végezze.

Ezeknek a kombinációja, szélsőséges kétségbeeséssel, kilátástalansággal, diszfunkcionális, magára hagyott közösségekkel, felelősséget eltoló állammal viszont gyilkos elegyet alkothatnak.

A kulcsmondatot szerintem az egyik szomszéd fogalmazta meg: „segítséget szerettek volna, de nem kaptak.” Mármint a család. Az szinte biztos, hogy valahol a dolgok nagyon félrecsúsztak: hiszen amennyiben a család megfelelő segítséget, támogatást kap, akkor valószínűtlen, hogy ennyire eszkalálódik a helyzet.

És ha valamiről érdemes most beszélni, akkor erről: vajon miért van az, hogy a hasonló cipőben járó családok, lakóközösségek gyakran ennyire egyedül maradnak?

Lehet persze mutogatni a rendőrségre: de a rendőrség nem alkalmas sem arra, hogy a drogfüggőséggel, sem pedig a mentális zavarokkal kapcsolatos problémákat kezelje. A rendőr, a mentő: ez csak tűzoltás. A probléma ott van, hogy hiányoznak azok a beépített biztonsági szelepek a társadalmunkban, amelyek megakadályoznák, hogy a tűz elszabaduljon.

A gyermek- és ifjúsági pszichiátria például az egész magyarországi egészségügyi ellátás egyik leginkább rottyon lévő mostohagyermeke. És ezt nem én mondom, hanem maguk a gyermekpszichiáterek. Gyakran arra is hónapokat kell várni, hogy valamilyen programba bekerüljön az ember fia, lánya. Az addiktológiai ellátórendszerről nem is beszélve: rengeteget írtam arról, hogy az elmúlt években a leépülés, nem a felépülés volt a jellemző rá.

Na és akkor ott vannak azok a fiatalok, akik pszichiátriai zavarral ÉS függőséggel küzdenek. No, ez aztán különösen nagy fehér folt. Eltolja a pszichiátria, eltolja az addiktológia. Pedig ma már a nemzetközi jó gyakorlatokból tudjuk, hogy megfelelő célzott közösségi programokkal az ilyen esetekben is nagyon szép eredményeket lehet elérni.

De ehhez kellene egy olyan állam, aminek az alrendszerei nem a túlélésért küzdenek, hanem rendszerszintű fejlesztésen mennek át. Kellenek hozzá jól megfizetett és megbecsült szakemberek. Kellene hozzá szolidáris társadalom.

Az ám, hazám.