Ez volt rossz klíma-lelkiismeretünk nyara. Melegrekordok dőltek sorra, és egy csomó ismerősöm, aki eddig vitézül ellenállt a klímának, a júliusi hőhullám alatt döntött úgy: nincs mese. Be kell szerelni. Ahogy odabent kucorogtunk a hűtött szobában, miközben odakint a motorok zakatoltak és ontották a hőt az utcára, hogy minket megóvjanak a hőségtől – nekünk volt alkalmunk elgondolkodni pár dolgon. Már aki szokott. Például azon, hogy most akkor ilyenek lesznek ezentúl a nyaraink, itt, a sivatagosodó Kárpát-medencében? Hogy heteken keresztül csak akkor merészkedünk ki a szobából, ha muszáj? Hol vannak már azok a régi nyarak, amikor a nyár arról szólt, hogy kint lenni a szabad ég alatt? Amikor a hírekben olvastunk még évekkel ezelőtt a globális felmelegedésről, csak legyintettünk: mi az az 1-2 fok? Istenkém. Akkor még nem értettük, hogy mi is az. Aztán amikor a nyári hőség egyik napról a másikra átfordult novemberbe, és annyi eső esett le a hegyekben, mint máskor hónapok alatt, akkor már kezdtük sejteni, hogy a közelgő klímakatasztrófa bontakozik ki a szemeink előtt. A közelgő, mert a nyugtalanító érzésünk megmaradt, hogy ez még csak a kezdet. Hogy tíz év múlva a mostani nyár már mérsékeltnek számítana, és az ilyen szélsőséges ingadozások pedig hétköznapinak. Mi még nem is igazán érezzük ennek az egésznek a súlyát. A klímát hűtés helyett fűtésre kapcsoltuk. Na bumm. De vannak, akiknek az élete munkája megy tönkre éppen. És vannak lények – nem emberek – ezen a bolygón, amelyeket éppen egyenesen a kipusztulás fenyeget. Mint a fecske. A remény villásfarkú jelképe. A vándormadár, ami gyermekkorunkban olyan nagy magabiztossággal jelezte nekünk az időjárás és az évszakok változását. Ha éppen alacsonyan szállt, vagy ha éppen magasan – mi olvastunk belőle. Vele köszöntöttük a tavaszt, vele búcsúztattuk a nyarat. Az utóbbi években sajnos a száma megcsappant, élőhelyeit, fészkelőhelyeit folyamatosan pusztítja az ember. És ha ez még nem lenne elég, most, hogy az évszakok összezavarodtak, tömegével pusztul a hirtelen jött zimankóban. „De hát kit érdekel a fecske, az csak egy madár,” legyinthetnek azok, akik nem értik az ökológiai egyensúly fogalmát. És akik nem értik azt sem, hogy egy ilyen állat több, mint a biológiai funkciója. Az életünk része. A lelkünkből egy darab. Mielőtt a feleségem megfogant a kislányommal, Portugáliában nyaraltunk. Az egyik barátunktól kaptunk egy porcelán-fecskét. A portugálok számára is a remény szimbóluma: ezzel kívántak nekünk szerencsét. Azóta is az előszobában van a falon. Bár nem vagyok különösebben babonás, de valahogy nem tudom félretenni a gyanút, hogy neki is volt köze ahhoz, hogy végül sikerült – hogy a reményünk testet öltött. És most azon tűnődöm: vajon ha a kislányomnak lesznek gyerekei, és nekik is lesznek gyermekeik, akkor vajon ők ismerni fogják-e még a fecskemadarat? Vagy már csak albumok képeiről, a kipusztult állatok között. Vajon megkérdik-e majd, ha a szüleik egy régi meséből olvasnak, amiben felbukkan a fecske, hogy az meg micsoda? Vagy megértik-e majd Reményik Sándor versét: „Mint víz tükrét a fecske szárnya Legyintvén – pár csillogó csöppet Visz magával a magasságba: Úgy szeretném legyintni én is Lélekszárnnyal az életet, S ragadni fel a végtelenbe, Viharzó zsoltárt énekelve, A megmentett szépségeket.” Ha adnak neked valamit az írásaim, kérlek, támogasd a munkánk, link a hozzászólásban!

Én magam nem kaptam semmilyen vallásos nevelést gyermekkoromban. Ugyanakkor életem során sok olyan emberrel találkoztam már, akik igen. És tényleg hittek, erős, gyermeki, naiv hittel. Ami számomra ismeretlen volt. De aztán jött valami rossz dolog az életükben, és elveszítették a hitüket. Hitetlenné váltak: keserűvé és cinikussá. Olyannyira hitetlenné, ami számomra szintén ismeretlen volt. Hiszen nekem eleve nem volt meg az, amit ők elveszítettek. Bár mindig elszomorít, ha valaki keserű és cinikus, de egyben azt is gondolom, hogy a hitük elveszítése valahol törvényszerű volt. Mert az olyan hit, ami a világ igazságosságába vetett naiv hit – nagyon törékeny. A világ tele van szenvedéssel, és jó emberekkel nagyon rossz dolgok történnek. Minden változik, minden elmúlik. Látok emellett példát arra is, amikor ezek az emberek az elveszített hiten túl rátalálnak egy másik hitre – egy sokkal erősebb, sokkal szilárdabb formában. Egy olyan hitre, ami már nem függ attól, hogy a jó emberrel csak jó dolgok történhetnek. Ami már nem alkudozás az Istennel, hanem teljes elengedés. Egy hit, ami nem tagadja, hanem magába foglalja a változást, az elmúlást. Ez Jób szenvedésben edzett hite, amihez gyakran a teljes kételkedés és kétségbeesés mélységein keresztül vezet az út. „A föld elárúl. Magához ölel. A többi kegyelem.” (Pilinszky) (note to myself) kép: Henri Cartier Bresson

Nem érzi jól magát a bőrében – mondjuk arra, aki valamiért nincs jól. Érdekes szóhasználat, nem? Szerintem nagyon találó. Arra utal, amikor nem érezzük otthon magunkat a saját testünkben. A saját életünkben – megtestesült létezésünkben. A szerepekben, amiket nap mint nap eljátszunk. Mintha valami idegen kéreg rakódott volna ránk. Ami kényelmetlenül illeszkedik, hol szűk, hol tág. Gondolkodj el, hány olyan cselekedeted van egy nap, amit ez az érzés vált ki! Ezek gyakran nem is tudatosodnak benned. Mindenkinél más és más tevékenységekben nyilvánul meg, de mindenkire jellemző. Lecsekkolod a közösségi médiát. Századszorra is megnézed a telódat. Kimész nasizni kicsit. Megiszol egy kávét/teát. Rágyújtasz. Megiszol egy üdítőt/sört. Ráchatelsz a haverra. Megnézel egy részt a sorozatodból. Elolvasol egy cikket. Meghallgatsz egy podcastot. És a többi. Ha megfigyeled magad, akkor észre veszel pár dolgot. Először is azt, hogy nagyon gyakran valamiféle kellemetlen észlelet, érzés, gondolat váltja ki benned az ingert, hogy az ilyen időkitöltő, jutalmazó cselekvéseket elvégezd. Amiket nem akarsz átélni, megélni. Egyszerűen nem érzed jól magad a bőrödben. Másodszor azt, hogy ezeket a cselekedeteket nagyrészt üresjáratban, robotpilótában végzi az agyad. És közben máris elkalandozik a múltba, a jövőbe ahelyett, hogy jelen lenne bennük. Harmadrészt pedig azt, hogy ezeknek a cselekedeteknek a valódi örömöt hozó értéke jóval alacsonyabb, mint az izgatott dopamin-fröccsös várakozás, ami megelőzi őket. Olyan érzésed van, mintha az éhséged, a szomjúságod soha nem elégülne ki, legfeljebb a túltelítettség unott undora váltaná fel a mohó éhség pillanatait. Így van ez a „kis” függőségeink esetében kicsiben – és így van ez a „nagy” függőségeink esetében nagyban. Igaza van Viktor Frankl pszichológusnak: az inger és a reakció között létezik egy tér, ami lehetőséget ad számunkra az elme gépies reaktivitásától való megszabadulásra. Az önmagát megfigyelő elme önreflexiója az út ehhez. A hamis pótcselekvések mögött mindig valós szükségletek rejtőznek, amikkel nem vagyunk hajlandóak szembenézni. Ezek a szükségletek a bennünk élő belső gyermek szükségletei: a szeretetre, a figyelemre, a gondoskodásra. Adnak neked valami fontosat a Drogriporter írásai? Akkor kérlek szépen, ne csak olvass – de adj Te is, támogasd a munkám. A link a hozzászólásban. kép: Nicholas Scarpinato

„Aki beköhög az [itt jön egy olyan szó, amit a melegekre használnak pejoratívan]” – ez a fizetett hirdetés fut a közösségi médián. Azért durva, hogy fizetett hirdetésben ez a homofób duma simán elmegy, de a Drogriportert már azért is hónapokra bekorlátozták, amiért kritikus kontextusban, ironizálva használtam ezt a szót, amit most nem írok ki… És hogy mit reklámoz a hirdetés? „Legális Kender amitől BETÉPSZ!” – szól a szöveg. „Garantáljuk, hogy a kender virágaink THC-tartalma kevesebb, mint 0,2%, így biztosítva a vonatkozó jogszabályok betartását ezért legális.” Mondjuk egy értelmes és helyes magyar mondatot nem sikerült összerakni, de az üzenet egyértelmű. Olyan kannabisz-készítményről van szó, aminek alacsony a THC-tartalma, ugyanakkor tartalmaz más, betépésre alkalmas, a tiltólistán valószínűleg még nem szereplő hatóanyagot. Hasonlótól lett rosszul nemrég 30 turista, írtam is róla részletesen a blogon (belinkelem a hozzászólásba). Tudjátok mi az igazán durva? Hogy miközben a népet azzal paráztatják, hogy úristen, Németországban elszabadul a pokol, amiért legalizálták a füvet – Magyarországon, a szigorú drogpolitika hazájában, európai összehasonlításban is virágzó a félszintetikus és szintetikus kannabinoidok piaca. Azokban az országokban, ahol legális a kender, pontosan tudhatod, mit vásárolsz a legális boltban, milyen hatóanyag-tartalommal, és ellenőrzik, elmúltál-e 18 éves. Az ilyen „legálisnak” hirdetett termékek viszont bizonytalan, ismeretlen hatóanyagokat tartalmaznak, nulla minőségellenőrzéssel, az életkort pedig senki sem ellenőrzi. Hát ezért kellene szabályozni.

Bár én nem vagyok Taylor Swift rajongó, a feleségem, sőt, szemmel láthatóan a 10 hónapos kislányom is, szeretik a zenéjét. Amiért írok most róla, az a legutóbbi Instagram posztja, amiben kiáll a demokrata jelölt, Kamala Harris mellett. A posztját pedig úgy írta alá, hogy „gyermektelen macskás hölgy”.

Aki nem tudná, mire utal ezzel: fricskát mutat a konzervatív alelnök-jelöltnek, J.D. Vance-nek, aki nemrég azon dühöngött, hogy az országot „egy csapat gyermektelen macskás hölgy” irányítja. Ez a komment nem csak Taylor Swiftet dühítette fel. De többek között Jennifer Annistont, a Jóbarátok színésznőjét is, aki hosszú ideig próbálkozott a megtermékenyüléssel, sikertelenül.

Én teljesen megértem a dühüket. Már megint önelégült férfiak teszik kultúrharc tárgyává a gyermekvállalást – és közellenségekké a nőket. Főleg a sikeres nőket.

Annyira borzasztóan könnyű ítélkezni ebben a témában is olyanoknak, akik saját maguk nem érintettek. Olyan könnyű letudni az egészet azzal, hogy minden baj oka a nők karrierista önzése. Olyan könnyű figyelmen kívül hagyni, hogy ez mennyire bonyolult, összetett probléma. Hogy egy csomó nő egyébként szívesen vállalna gyermeket, ha ennek meglennének a feltételei. Biztos párkapcsolat, egzisztencia, termékenység. És ha pedig valaki úgy dönt, hogy tudatosan nem vállal gyermeket: hát lehet, hogy éppen a megszületendő gyermeknek lenne a legrosszabb, ha valamiféle külső nyomásra szülné meg. És végül, olyan könnyű kizárólag a nőket felelőssé tenni a gyermekszületések csökkenéséért: mintha a férfiakon, a potenciális apákon ne múlna éppen annyira dolog.

Ha a Vance-féle politikusok szándékai őszinték és hitelesek lennének, akkor nem ellenségképek gyártásával lennének elfoglalva. Hanem például azzal, hogy olyan társadalmat teremtenek, ahol egy nő számára a gyermekvállalás és az önmegvalósítás nem zárja ki egymást.

Lebénult Bayer Zsolt fél arca – olvasom. Szerencsére nem komoly, csak arcidegzsába. Jó két hónap, amíg rendbe jön. Kezelik.

Hála Istennek! Jobbulást kívánok neki, őszintén!

Egyben ha már, akkor azt kívánom neki, hogy épüljön fel egyéb, jóval súlyosabb (ideg)állapotaiból is. Például a krónikus gyűlölködésből, ami az évek során oly meghatározó védjegyévé vált a létezésének.

A düh alapból egészséges védekező reakció, aki soha nem háborodik fel semmin, azzal valami nincs rendben. De én azt érzem, hogy Zsoltnál valami másról, valami többről van szó. Amikor a düh kontroll-vesztett haraggá válik, vicsorgó maszkként rászorul az ember arcára – az már minden, csak nem egészséges.

Vajon mi áll a gyökerében? Az csak önreflexióval derül ki. C. K. Lewis írta, hogy elég ideig ült a haragjával ahhoz, hogy az elmondja neki az igazi nevét: fájdalom.

James Baldwin, a fekete író és polgárjogi harcos szerint az emberek azért nem képesek elengedni a gyűlölködést különféle nemszeretem társadalmi csoportokkal szemben, mert akkor szembe kellene nézniük ezzel a fájdalommal.

Én hiszek abban, hogy a szükséges gyógyító energiák ehhez mind ott vannak bennünk. Amiben egy segítő szakember vagy önsegítő csoport hozzáad, az csupán annyi, hogy az együttérző és értő jelenlétükben ez a gyógyító erő a felszínre bukkanhat.

Kívánom mindannyiunknak, hogy megtaláljuk – és ne ragadjanak az arcunkra a torz álarcok!

Értelmetlennek tartom azokat a kérdésfelvetéseket, hogy milyen volt az „igazi”, a „valódi” Jézus. Nagyon sokféle kép él róla és ezeket a képeket erősen megszűri az, hogy ki milyen világnézeti szemüveg szűrőjén keresztül alkotja a képét. Egy valami azonban biztos és kétségen felül áll: az a mód, ahogyan az emberekhez viszonyult, ma is éppen annyira radikálisnak, felkavarónak, felháborítónak számít, mint a saját korában.

Például nézd meg, hogy kikkel társalkodott leginkább Jézus! Vajon a kor politikai és vallási tekintélyeivel, esetleg tudósaival és filozófusaival? Hát nem éppen. Előszeretettel ült le olyan emberek asztalához, akik a kor társadalmi ranglétrájának a legalján voltak. Akiket a többségi társadalom lenézett, erkölcsileg alávalóbbnak tartott és kiközösített.

És meglepően toleráns volt velük szemben. Nem, nem támogatta ő az uzsorázást vagy a prostitúciót, nem erről van szó. De nem úgy ment oda, hogy „majd leülök az asztalodhoz, ha megtisztulsz”. Ó nem. Nem szórt rájuk erkölcsi dörgedelmeket, nem fenyegette meg őket pokollal – nem operált félelemmel. Hanem végtelen, szelíd elfogadással és szeretettel. Ami őszintén megdöbbentett mindenkit – de leginkább azokat, akik nem szokták meg, hogy emberszámba veszik őket. És lőn, megtörtént a csoda: azok, akiket emberszámba vett, megnyitották neki a szívüket.

Ez az elfogadó hozzáállás (manapság lelibsiznék) persze megdöbbentette a „többségi társadalmat”. Akiknek a meghökkent, felháborodott kritikáira Jézus többnyire már jóval kevésbé türelmesen reagált, mint amennyire az általuk lenézett páriák vétkeire. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” „Vedd ki a szemedből a gerendát, mielőtt a másik szeméből kiveszed a szálkát!” „Az dobja rá az első követ, aki bűntelen!”

Ha valamit nem tudott tolerálni, hát azt, hogy valaki erkölcsileg felsőbbrendűnek tartja magát az embertársainál. És ebből az erkölcsi magaslatról lenéz másokat. Esetleg felhatalmazva érzi magát arra, hogy szenvedést okozzon a lenézett embernek. Ettől a „békés hippi” Jézus mindig begurult és átment dühös Jézusba. És begurult attól is, ha valaki pénzt próbált csinálni a vallásból: kiűzte például a kufárokat a templomból.

De akiket aztán végképp messziről került, azok a vagyonosok és a hatalmasok voltak. Köztük is kimondottan rühellte a vallási tekintélyeket: papokat, írásmagyarázókat. Azokat, akik az egész társadalom megbecsültségének, tiszteletének a csúcsán álltak. Mi több, ha Jézus konfliktusairól olvasol, hát a legtöbb konfliktusa éppen velük volt.

Vajon miért? Azért, mert éppen itt találta a legtöbb felfuvalkodottságot, álszentséget, gőgös lenézést és képmutatást. Ezek voltak azok a jelenségek, amiket Jézus egyáltalán nem tudott tolerálni. Simán megbocsátott a vámszedőnek vagy a kurtizánnak, akiről tudta, hogy többnyire társadalmi helyzete, származása okán került olyan helyzetbe, hogy „bűnös életformát” éljen. Viszont könyörtelenül lehúzta azokat, akik saját erkölcsi felsőbbrendűségük, tisztaságuk tudatában sütkéreztek és lenézték a „bűnösöket” a társadalom margóján (lásd például Lukács 18,9-14).

A gond az, hogy azóta a farizeusok továbbfejlesztették a képmutatásukat. Álszentség 2.0. Ma már úgy is tudnak a saját felsőbbrendűségük tudatában sütkérezni, hogy közben fennen hirdetik, hogy ők bűnösök. Csak éppen ez egy üres kötelező formula, nem tükröz valódi alázatot, valódi bűntudatot. Éppúgy felosztják a társadalmat a tisztákra és a megvetendőkre. A felosztás pedig éppúgy tükrözi a kor társadalmi konvencióit, mint Jézus idejében: a társadalmi elismerés csúcsain állók felmagasztalják magukat, míg a margón élők megalázzák magukat. Nincs új a Nap alatt.

(note to myself)

A szégyen különbözik az egészséges bűntudattól. Ha bűntudatod van, akkor azért érzed rosszul magad, mert valami rosszat tettél, valamit rosszul csináltál. A bűntudat egészséges: arra ösztökél, hogy dolgozz magadon.

A szégyen ellenben az, amikor azért érzed rosszul magad, ami vagy, aki vagy. Amikor úgy érzed, nem az rossz, amit csináltál, hanem te vagy rossz. Ez a mérgező szégyen már nem serkent gyarapodásra, hanem öl, pusztít és nyomorba dönt. Többek között a függőségek fűtőanyag is ez, ezért beszélnek szégyen-függőség spirálról (erről írtam korábban egy hosszú cikket, belinkelem a hozzászólásba).

Ahogy Carl Gustav Jung is írja, bűntudat nélkül nincs egészséges felnőtté válás, enélkül nem válhat éretté a lélek. Hogy hibázunk, hogy rossz dolgokat követünk el, az része az emberi létezésnek. De ha valaki képtelen bűntudatot érezni, az szükségszerűen megreked a jellemfejlődésben.

Amikor valakire azt mondjuk: „szégyentelen”, valójában azt kellene mondanunk: „bűntudattalan”. Nem a szégyen az, ami hiányzik az emberekből – és a szégyen soha nem lehet a pozitív viselkedésváltozás motorja, mint azt az embereket bántással, megalázással nevelni óhajtók gondolják.

Gyakran láthatjuk azt emberekről, akiket a szégyen hajt, hogy nem rendelkeznek egészséges bűntudattal. Kétségbeesetten próbálnak mássá válni, mint akik, és az erőfeszítés, hogy másnak lássák őket, szinte minden hitelességüket felemészti.

Akit például valami szenvedélyhez való görcsös, beteges ragaszkodás fűt, az gyakran folyamatosan szégyelli magát – de közben „nem szégyell” minden határt áthágni, hogy a szenvedélyét kielégítse.

Az egészséges bűntudat felépítése nem véletlenül szerves része minden felépülésnek. Ez az ön-reflexió: az értékes képesség, hogy tükröt tartsunk magunknak. Még akkor is, ha nem tetszik, amit benne látunk.

És ugyanígy része a szégyen lebontása is: a mérgező és korlátozó önhiedelmeké, amelyek arról szólnak, hogy selejtes és értéktelen vagy.

Kimondani: hibáztam, és vállalom érte a felelősséget. És közben kimondani azt is: de ettől még értékes ember vagyok, aki méltó a szeretetre és a tiszteletre. Ez a kettő együtt jelenthet csak kiutat a sötét gödrökből, amiket saját magunknak ástunk. Nem könnyű. Nem megy mindig simán. De ha nem is törekszünk rá, akkor elmarad az életünkből a katarzis.

(note to myself)

Amikor az ember próbálja megváltoztatni a viselkedését, az bizony hosszú távú küldetés.

A szokások automatizmusai belehuzalózódnak az agyba, tartós idegpályákat hoznak létre. Ezek bekapcsolnak, ha bizonyos ingerek érik az embert: beindul a robotpilóta. Ezek a szokások esetenként olyan mélyen bevésődnek, mint a kocsikerék nyomai a puha sárba, ami aztán megkeményedik és megköt, mint a beton.

Vajon tényleg azt hitted, hogy pusztán azzal, hogy racionálisan beláttad, hogy a szokás rossz, automatikusan meg is tudod változtatni? Hát ez nem ilyen egyszerű. Még az sem elég önmagában, ha beláttad, az adott szokás – megküzdési stratégia – vajon miben gyökerezik, és vissza tudod vezetni a gyermekkorodig. Ez a tudás legfeljebb a kiindulópont lehet, hogy átírd, felülírd a szokásaid.

Annak, amit most teszel, többnyire csak később – akár hónapokkal vagy évekkel később – lesz igazi hatása. Olyan, mintha magokat vetnél el a tetteiddel. Ezek csupán a jövőben fognak kihajtani és termést hozni. Tehát amit most teszel, az a jövőbeni viselkedésedet fogja meghatározni. És ugyanígy az, ami most történik veled, többnyire annak a termése, amit évekkel korábban vetettél el. Hogy gaz vagy virág, az rajtad múlik.

Az általad elvetett magok a sötét földben csíráznak ki. Úgy, hogy közben te a felszínen még jó ideig semmi változást nem tapasztalsz. Mégis, odalent már teremtő folyamatok indultak el, lassan de biztosan. Ezért aztán ne légy türelmetlen – ne várj túl gyors hatást attól, ha elkezdted megváltoztatni a gondolkodásodat, a viselkedésedet. Ne lepődj meg, ha lassan megy, ha ellenállást tapasztalsz. Gondolj bele: miért tudnál megszabadulni könnyen olyan makacs szokásoktól, amiket hosszú évekig véstél be a saját elmédbe?

Az új, jó szokások gyökereztetésében a kulcs a rendszeresség – öntözd, ápold őket kitartóan. Kis, lassú, de biztos lépésekben haladj. Ne gondolkodj totális, hosszú távlatokban – mindig csak a mai nap.

A múltkor írtam a Fekete Pont című filmről, és hogy az emberek többségének bizonyára vannak traumatikus emlékei a magyar oktatási rendszerből. És mégis, a kép nem lenne teljes anélkül, ha nem írnánk, nem emlékeznénk meg azokról a pedagógusokról is, akiknek nagyon sokat köszönhetünk – köszönhettünk. Akik nélkül nem lennénk ma azok, akik vagyunk. Jó értelemben.

Nekem is voltak ilyen tanáraim. Az egyiküknek, Sághy Marianne-nak ma van a szülinapja. Illetve lenne, de sajnos már nem ünnepelheti meg, ugyanis 2018-ban eltávozott közülünk. Nekem meghatározó élmény volt, amikor történelem szakos bölcsész hallgatóként eljutottam egy órájára, ami egy olyan témáról és korszakról szólt, amiről akkoriban meglehetősen keveset tudtam. Marianne középkorász volt, és azon belül is a késő antikvitás és a patrisztika (az egyházatyák korának, avagy korai kereszténységnek a kutatása) egyik legkitűnőbb – és legszenvedélyesebb – hazai értője. Olyannyira szenvedélyes, hogy ez a szenvedély átragadt ránk, a diákjaira is.

Bár a politikai világnézetünk távol állt egymástól – én akkoriban az anarchizmussal kacérkodtam, ő pedig keresztény konzervatív volt – szinte azonnal megtaláltuk a közös hullámhosszt. Én ösztönösen idegenkedtem minden tekintélyelvű hierarchikus rendszertől, mint amilyen az egyház, de mindig is volt bennem egy mély spirituális érdeklődés. És ő ezt megérezte, annak dacára, hogy Che Guevara pólóban jelentem meg az első óráján. Megérezte és bátorította. Végtelen szeretettel és azzal az angyali, gyermeki derűvel, amivel valahogy mindenkiből kihozta a legjobbat.

Az órája számomra azért is nagyon újszerűnek és érdekesnek bizonyult, mert Marianne (aki egyébként a CEU-n is tanított) friss, szabad amerikai levegőt hozott magával a Princeton-ról az ELTE krétaporos, áporodott levegőjébe. A Princeton-on Peter Brown, a késő antikvitás legnagyobb szaktekintélyének tanítványa volt. Módszere akkoriban az ELTE-n szinte teljesen ismeretlen volt. A legtöbb óránk ugyanis arról szólt, hogy a tanár megmondta a frankót, a diákok meg okosan bólogattak. Marianne órái azonban sokkal inkább közös vállalkozások voltak a tudás feltárására, amelyben a diák és a tanár partnerek voltak, párbeszédet folytattak – a tanár ezen keresztül a diákok önálló gondolkodását, kutatókedvét, kíváncsiságát ösztönözte.

Hamarosan már én magam is a középkor szerelmesévé váltam. Egy középkori látnoknőről, Schönaui Erzsébetről írott tanulmányommal harmadik helyezést, majd pár év múlva a Szent Iréneusz trinitológiai tanításáról szóló dolgozatommal első helyezést értem el az OTDK vallástudományi szekcióján. Marianne ösztönzött arra is, hogy felvételizzek a CEU Medieval Studies posztgraduális képzésére, ami egy felejthetetlen év volt – életre szóló barátságokkal.

Végül úgy alakult, hogy nem lettem vallástörténész. Elindultam egy másik úton: úgy éreztem, hogy valami társadalomformáló dolognak akarok részévé válni ahelyett, hogy könyvtárakban töltöm a napjaimat. Mindenesetre a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettségem mellett mind a mai napig megőriztem a spirituális érdeklődésemet – mint ahogy látszik is a posztjaimból. És senki sem tudja már elvenni tőlem azt a nyitottságot és tiszteletet sem, amivel képes vagyok az aktuális politikai lövészárkokon túl meglátni egy másik emberben a rokonlelket, mint ahogy Marianne is meglátta bennem.

Marianne, már nem vagy velünk – és megmondom őszintén, borzasztóan hiányzol! Szívesen leülnék veled a kedvenc francia éttermedbe, megdiskurálni a világ dolgait. Néha eltöprengek: vajon mit szólnál ehhez vagy ahhoz? És ahogy befelé nézek, úgy érzem, nagyon is jelen vagy. Az értékítéleteimben, a gondolkodásomban. Tiszta víz vagy, amiből bármikor meríthetek. Ha valakinek, hát neked sikerült maradandó nyomot, jelet hagyni. Mint minden igazán jó pedagógusnak.

(note to myself)