Széljegyzetek

„Megértem én, hogy együtt kell érezni a drogfüggőkkel, de hol marad az egyéni felelősség?” „Vajon közben hány gyermek, házastárs, hozzátartozó élete megy tönkre a nagy együttérzésben?” „Mi van, ha a függő játszmázik, hazudik, tönkreteszi a családját?”

Ilyen és ehhez hasonló kommentek érkeznek azokra a posztjaimra, amelyek az együttérző figyelem fontosságát hangsúlyozzák a drogfüggőséggel küzdő emberekkel kapcsolatban. És persze egy pillanatig nem állí­tom, hogy a kommentek mögött feszülő érzelem ne lenne jogos. Hiszen olyan hozzátartozókról van szó, akik akár hosszú évekig, évtizedekig próbáltak együtt élni egy olyan emberrel, akinek az önpusztí­tása egyben az emberi kapcsolatait is pusztí­totta.

És vajon ők nem jogosultak együttérzésre? Vajon nekik nem jár a szolidaritás? De bizony jár.
Vajon nekik tűrniük kellene, hogy tönkretegyék az életüket? Semmiképpen sem.

Érdemes tisztázni azt, hogy miről szól az együttérzés – és miről nem szól. Mert enélkül csak vaktában vagdalkozunk a szavakkal, és óhatatlanul is megbántjuk egymást. Hiszen mindenki a maga szenvedéséből indul ki, és ennek a tükrében fogja értelmezni az elmondottakat.

Először is, fontos megkülönböztetni azt, amit a pszichológusok „empátiás aggodalomnak” neveznek a valódi együttérzéstől. Mindkettő az empátiánkból fakad: abból a képességünkből, hogy át tudjuk érezni egy másik emberi lény szenvedését, képesek vagyunk az ő cipőjébe képzelni magunkat. Ha azonban ebből az empátiából azt a következtetést vonjuk le, hogy nekünk kell megmentőnek lennünk, hogy magunkra kell vennünk a másik, önpusztí­tó ember tetteiért a felelősséget – az félrevisz. Tehetetlennek érezzük magunkat, elfojtuk a saját érzéseinket, bizonytalanságot, aggodalmat és stresszt érzünk. Ezt nevezik empátiás aggodalomnak.

Ezzel szemben a cselekvő együttérzés egyik fő sajátossága az, hogy az ember nem egyszerűen empatikus a másik ember szenvedéseivel szemben – de egyben képes meghúzni az egészséges határokat is saját maga körül. Képes meghúzni a vonalat: ezt lehet velem megtenni, de ezt már nem. És erre akkor képes, ha egészséges önértékeléssel rendelkezik. A másokkal való cselekvő együttérzés ugyanis a saját magunkkal szemben érzett együttérzéssel kezdődik. Ha mi nem vagyunk rendben saját magunkkal, akkor mi is csak a probléma részei lehetünk, nem pedig a megoldása.

Ezért van az, hogy a függőséggel küzdő ember hozzátartozójának a legelső, legfontosabb lépés: saját magával foglalkozni. Ez nem önzés! Mint ahogy az sem önzés, ha a repülőn vészhelyzetben az édesanya először a saját oxigénmaszkját helyezi fel, és csak utána a gyerekét. Hiszen ha nem í­gy tenne, akkor lehet, hogy elájulna még azelőtt, mielőtt feltehetné a gyerek maszkját!

A saját magunkon való dolgozás első lépése, hogy önjelölt Terézanyuból olyan társsá váljunk, aki képes kiállni magáért – és egyúttal képes eredményesen támogatni mást az ő küzdelmében. És ebben a hozzátartozó nincs egyedül: fordulhat támogató, önsegí­tő közösségekhez, szakemberekhez.

Brené Brown, az empátia és a szégyen egyik legismertebb kutatója szerint a legegyüttérzőbb embereket nem az önfeláldozásról lehet megismerni. Nem fojtják el a saját érzéseiket, nem teszik háttérbe a saját szükségleteiket, nem válnak valamiféle emberfölötti szuperhőssé. Hanem képesek rá, hogy meghúzzák a felelősség határait a kapcsolataikban. Képesek arra is, hogy nemet mondjanak, ha kell.

Egy saját történetet hoz fel példának. Volt egy barátja, aki az elmúlt években folyamatosan ittasan jelent meg a házibulikon, amiket szervezett. A többieket ez kellemetlenül érintette. Amikor legközelebb meghí­vta, elmondta neki, hogy szí­vesen látja a partin, de csak akkor, ha nem iszik, mert ő nagyon rosszul érzi magát a társaságában, ha ittas. A barát erre hebegni-habogni kezdett: „Igen, valóban kicsit elszaladt velem a ló legutóbb, majd próbálom visszafogni legközelebb.” Erre Brown í­gy felelt: „Nem arra kérlek, hogy fogd vissza az ivást, hanem arra, hogy ne igyál, ha eljösz.” Pont.

Vajon ezzel akkor Brown, az együttérzés nagyasszonya és az empátia bestseller í­rója í­télkező és megbélyegző lett volna? Egyáltalán nem. Egyszerűen elmondta, hogy őt miként érinti érzelmileg a barátja ittassága, és kijelölte a saját határait. A határok kijelölése pedig nem í­télkezés.

„Ha elodázod a konfliktust csak azért, hogy ne vessz össze másokkal, akkor belül indí­tasz háborút,” í­rja Brown. „Nem tudunk kapcsolódni máshoz anélkül, hogy ne lenne világos, hogy hol végződünk mi és hol kezdődik ő. Ha nincs autonómia az emberek között, akkor nincs együttérzés, csupán behálózás van.”

Egy pragmatikus stratégiát is nyújt a határok kijelölésére: „Live BIG”. A kifejezés feloldása:

B = Boundaries (határok): tegyük egyértelművé, hogy mit lehet, és mit nem lehet a kapcsolatban.
I = Integrity (integritás): kérjük számon a határokat, magunktól és a másiktól is, és ha nem tartják tiszteletben a határokat, akkor annak legyen következménye. Az integritás a bátorság választása a kényelem helyett, az értékeink gyakorlása és nem csak kinyilvání­tása.
G = Generosity (nagylelkűség): ne vonjuk kétségbe a másik szenvedését, érzéseit, ne tekintsük a viselkedésüket gonoszságból fakadónak, de tegyük világossá, hogy a felelősség az övék érte.

Fontos látni, hogy a függőség nem akaratgyengeség vagy jellemhiba eredménye, hanem a szenvedésben gyökerezik, amely gyakran a korai gyermekkorra vezethető vissza. És fontos látni azt is, hogy a függőség nem egyszerűen egy „elromlott egyén” működési zavara – hanem az egész közösségé is. És ha saját magunkkal kapcsolatban is alkalmazzuk az együttérző figyelmet, ha kí­váncsian, de nem í­télkezően próbáljuk megfigyelni a szenvedésünket – akkor nagyobb eséllyel fogunk tudni támogató jelenlétet biztosí­tani másnak is. Együttérző, de hiteles és őszinte tükröt mutatni másnak. És ez néha fájdalmas döntésekkel jár, de többet ér, mint a megmentő szerep, ami a leginkább csak a probléma fenntartását eredményezi.

A Drogriporter Tudástár vonatkozó szócikke: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/

Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, hogy több hasonló í­rás születhessen: https://drogriporter.hu/tamogass/

Birtoklom, tehát vagyok. Ez lehetne a mottója a NER új arisztokratáinak.

Mohón szürcsölik, hörpölik, halmozzák a közpénzt. Jachtok, porschék, földek, villák, szállodák, strandok, gyárak, erőművek, éttermek. Még, még, még. A pöffeszkedés, ahogy a csilivili autóból kiszállva nagy diszkréten kivillantják a karórájukat, aminek az árából egy kisebb falu évekig megélne.

Akinek van – az ér valamit. Akinek nincs – az nem ér semmit. Ez egy „régimódi kereszténydemokrata ország” elsőszámú erkölcsi normatí­vája.

Mert a legironikusabb, hogy pont azok az emberek hivatkoznak a leginkább ájtatosan Istenre meg erkölcsre, akik a legmegszállottabban hajszolják a birtoklás illúzióját. Van pofájuk kereszténységről papolni, a vallásról, ami szerint könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni az Isten Országába…

Ha tehetnék, persze felvásárolnák, akarom mondani, közbeszereznék a legjobb telkeket ott is, az Isten Országában. „Déli fekvésű villa a Mennyország keleti fertályában az Angel Boulevard-on, közel az isteni trónushoz és az angyali karokhoz, kihagyhatatlan ajánlat, ki ad érte többet? Lőrinc úr? Miniszter úr? Esetleg püspök atya?”

Pedig vajon birtokolhatsz-e bármit, ami fontos? Vajon birtokolhatja-e az ember a földet, amin áll? A vizet, amit iszik, amiben fürdik? A levegőt, amit szí­v? Az erdőt, amiben sétál? A hegyet, amire felmászik? Birtokolhatod-e az eget, amire felnézel?

A bevándorló harlekinkaticát őshonos rokonával, a hétpettyes katicával szemben közutálat övezi. Invazí­v és kártékony faj. Kellemetlen a csí­pése, a szőlőfürtök közt megbújva megkeserí­ti a mustot, kiszorí­tja hétpettyes rokonát. Télen pedig rajokban beveszi magát a házakba, ahol az emberek idegeire megy.

A múltkor megfigyeltem, ahogy a benti melegben megélénkült harlekinkaticák agyatlan zombiként róják köreiket. Mintha nem találnák a helyüket ebben az idegen környezetben, mintha valami számunkra tökéletesen érthetetlen, idegen szándék vezetné őket, mintha keresnének, kutatnának valamit. Össze-vissza mászkálás közben gyakran öngyilkos helyzetekbe manőverezve magukat, vak ösztönöktől hajtva. És valahol megszántam őket. A szenvedésüket. Valami különös módon ismerőset fedeztem fel benne.

És közben ebben a banálisan hétköznapi szituációban mintha megvilágosodtam volna: hirtelen fókuszba állt a valóság, szavakkal nehezen kifejezhető módon. Ennek a kis jelenetnek a mikrokozmoszában, ami eddig inkább csak bosszúságot okozott, megláttam valami mást, egy ezen túlmutató makrokozmikus jelentést.

Vajon nem ugyanilyen élmény lehet egy nálunk jóval magasabb értelmi szinten létező lény számára nézni azt, ahogy ez a kártékony faj, az ember, értelmetlen és agyatlan, pusztí­tó és önpusztí­tó viselkedés-loopokba hajszolja magát a Föld bolygón? Vajon egy ilyen magasabbrendű belátással rendelkező idegen lény szempontjából mennyiben jobb, mennyiben különb az ember, ami, a teremtés koronája-hübrisz ellenére, valójában számára éppen oly kevéssé értelmes ösztönlényként hajszolja a maga délibábjait? Hiú illúziók rabságában, tévhitek függőségében rója monoton köreit mohón sóvárogva egy olyan kielégülés után, ami soha nem jön el?

Egyben megértettem azt is, hogy az önpusztí­tó sóvárgások saját farkába harapó kí­gyója fölött, mögött létezik valami más is. Hogy a vak ösztönlények mohó tülekedésén túl, a vágyak és illúziók karmikus körforgásának mozdulatlan középpontjában ott van egy ellentétes irányú erő. Ezt a keresztények Logosznak, a buddhisták Dhammának nevezik – a tapasztalati megértésen, a belátáson keresztül nyilvánul meg bennünk.

És mi, emberek, a harlekinkaticákkal ellentétben jóval szerencsésebb helyzetben vagyunk, hiszen jóval fejlettebb képességekkel rendelkezünk, hogy eljussunk a belátás fényéhez, a Logoszhoz. Ami megvilágí­thatja számunkra a saját utunkat: a szokások vak automatizmusait, a rögzült reakció-mintákat, amelyeken keresztül újra- és újratermeljük a szenvedést. A belátás nem jelenti azt, hogy szükségszerűen rögtön meghaladjuk a szenvedést, és hogy szükségszerűen kikerülünk az ösztönvilág determinizmusának rabságából. Viszont ad egy jelentést, egy értelmet, egy irányt az életünknek. Rácsodálkozunk a világegyetemre, mintha most látnánk először.

Ami eddig csupán kilátástalanul ismétlődő sziszifuszi egyéni szenvedésnek tűnt egy könyörtelen, kaotikus univerzumban, abban meglátjuk a nagy kozmikus dráma felvonását. Többé nem monoton, céltalan, önismétlő körökben mozgunk, hanem egy úton, ami távoli hegycsúcsok felé vezet. Kí­váncsian szemléljük a horizontot, hogy vajon mit tartogat nekünk. Nem elveszett bolyongók vagyunk többé, hanem utazók. Zarándokok.

(notes to myself)

Az elme olyan, mint egy állandóan izgő-mozgó, mindig figyelmet követelő kisgyerek. „Apu, nééézd!” Ha nem kap megfelelő szórakoztatást, ha elvesszük tőle a játékát, akkor toporzékol. „De én ezt akarooom!” És ha sikerül is végre elterelni a figyelmét az idegesí­tő szirénázós játékautóról, amit a nagyiék annak ellenére vettek neki, hogy a lelkükre lett kötve: NE vegyenek vinnyogós játékot, hát akkor is kell neki valami más.

Hát í­gy van ez a mi kis hisztis elménk berögzült szokásaival is.

Nekem például sokáig a fűszí­vás jelentette az elmém kisded játékát. Esténként megtekertem egy spanglit, és élveztem a daydreaming projektet: órákig el tudtam lenni a kis világomban. Fantáziáltam mindenféléről, és néha hétköznapi, banális dolgok is olyan érdekesnek tűntek, mint amikor kisgyerek voltam. Höhö. Ilyen a fű: felkiáltójelet tesz mindenféle észlelt élmény mellé, növeli a wow-faktort. Mint ilyen, egyébként a kannabisz, még ha a legtöbb országban tiltják is, valójában tökéletesen illeszkedik a fogyasztói társadalom által generált életformához. Junkfood, nasi, cukros üdí­tő, idétlen kacatok és sorozatok? Beszí­vva biztos az is fun. Na mindegy, ez csak zárójelben.

És bár a fű már évek óta eltűnt a hétköznapjaimból – az elmém egyáltalán nem szűnt meg trükközni. Nem úgy van az, édesapám, hogy csak úgy kiveszel valamit, aminek fontos funkciója van az életedben, aztán csak úgy megy majd minden tovább, mintha mi sem történt volna – morfondí­rozott magában. Vannak ismerőseim, akik, miután befejezték a szí­vást, vagy éppen spurizást, kólázást stb., rákaptak az alkoholra. Annak mindig csúnya vége lesz, egyáltalán nem jó deal. Nálam szerencsére nem ez történt.

Én egy másik csoportba tartozom: a stresszevők csoportjába. És rá kellett jönnöm, hogy a fűszí­vásnál jóval makacsabb függőséggel állok szemben. „Még tényleg éhes vagy?” – szokta kérdezni a feleségem, amikor többet eszek a kelleténél. És valóban: most tényleg éhes vagyok? De vajon mi az éhség? Talán csak egy üzenet, amiben a szervezet tudatja, hogy energiára van szüksége? A francokat. Az éhséget az elménk teremti meg, és az elme pedig trükkös jószág. Akkor is nagyon jól el tudja hitetni velünk, hogy éhesek vagyunk, amikor igazából a szervezetünknek egyáltalán nincs már szüksége többletenergiára.

„Nézd, étel, egyél, különben éhenhalsz!” – indí­tja be az elme az evolúciósan bekódolt vészjelzést, ha meglátsz egy finom csokit vagy sütit. És bár lehet, hogy pár perce még meg voltál róla győződve, hogy már NEM vagy éhes, most éppen olyan meggyőzően elhiszed, hogy de bizony éhes vagy. Miközben igazából az egész egy trükk arra, hogy az a toporzékoló kisegyerek ott bent kikövetelje magának, hogy kényeztessék, hogy úgy érezze, gondoskodva van róla. És az evés arról szól, hogy megküzdj a stresszel, hogy eltereld a figyelmed, hogy ne kelljen szembenézned a szorongással, amit érzel. És bár maga az evés egyáltalán nem nyújt kielégí­tő élményt, valójában már a fokozott dopamintól fűtött izgalom az, ami az evést megelőzi, ami kényszeresen belédrögzül, és nem tudsz tőle szabadulni. Szinte már azért eszel, hogy ettől a túlfeszültségtől szabadulj. Bizony nagyon is hasonlóan működik ez, mint egy pszichoaktí­v szertől való függőség.

Az élet nagy projektje olyan, mint egy szülőségi projekt. Mint ahogy a szülőnek meg kell tanulnia nevelnie a gyerekét, úgy kell megtanulnunk nevelni az elménket. És mint ahogy az elhanyagoló, bántalmazó nevelés teljesen kontraproduktí­v és káros egy gyerekkel szemben, ugyanúgy az elménkkel szemben sem működik az önutálat, a szégyen és az ellenséges konfrontáció. Meg kell tanulnunk figyelni rá, jelen lenni vele – mert amikor nem ezt tesszük, akkor menekül mindenféle mindless gépies automatizmusokba, amik hosszú távon szenvedést okoznak nekünk. És amikor hibázunk, akkor ezt nem kudarcként kell megélni, hanem tanulni kell belőle. Évtizedek alatt beépült szokások, amelyek makacsul szí­vós neurális pályákat alkotnak az agyunkban, nem fognak eltűnni egyik napról a másikra. De ettől még nem vagyunk tehetetlenek velük szemben.

(notes to myself)

Tudjátok könyvtárnyi könyvet í­rtak a pszichedelikus szerek hatásainak különféle aspektusairól, beleértve a kulturális, gyógyászati és spirituális dimenziókat. Komoly tudományos tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy miként befolyásolják az agyunk működését, a különféle agyterületek közötti kommunikációt.

Viszont nem olvastam még komolyan vehető kutatást, tanulmányt arról, hogy miként és hogyan befolyásolja a pszichedelikus szerek használata a humort. Igen, jól értetted: azt, hogy az emberek hogyan, mit és miért találnak viccesnek a hatása alatt. Pedig aki valaha is fogyasztott már ilyen szereket, az tudja, hogy szociális közegben, pszicholitikus (tehát nem gigamega) dózisban nem csak egyszerűen a tudatot tágí­tja ki – de a humorérzéket is. Egészen elképesztő boost-ot ad neki, a viccességnek olyan új dimenzióit nyitja meg, amikről nem is tudtunk. Maga a valóság, és benne mi magunk, válik groteszken viccessé, a legkülönfélébb perspektí­vákból, amelyek hétköznapi tudatállapotban nem.

A részegségre jellemző harsány humorral, ami kí­vülről, józanul gyakran inkább szánalmas, a pszichedelikus szerek hatására átélt humor sokkal kifinomultabb. Szelí­debb. Saját megfigyeléseim, tapasztalataim alapján a kollektí­v pszichedelikus utazások során még a józan résztvevőket, társutazókat is teljesen magával tudja ragadni az a sok móka és kacagás, ami a trippelő társakból özönlik elő. A nevetés hullámokban ragadja magával az embereket.

Vannak visszatérő geg-ek, nyelvújí­tó talányokba csomagolva, amik hol í­gy csűrve, hol úgy csavarva ragadják magukkal a társaságot. Vannak hangadók, akik viszik a prí­met. De néha még az egyébként hallgatag emberekből is előtör a stand up comedian. A szünetekben az emberek fájlalják az állkapcsukat a sok röhögéstől – aztán jön valami trigger, és kezdődik újra.

És vajon hol van ez a humor? Hogy tudod leí­rni? Vajon melyik szinaptikus kisülések, milyen neurotranszmitterek adhatnak magyarázatot rá? Költői kérdés: bár vannak folyamatok testi szinten, amelyekkel együtt jár, de szerintem minden fizikalista magyarázat önmagában elégtelen. A pszichedilkus humort neurofenomenológiai szinten kellene vizsgálni: a megélt tapasztalat szintjén. Odafigyelni arra, amit az emberek átélnek, és ahogy átélik. És jellemző az intézményesült tudományosságra, hogy ezt a dimenziót mennyire figyelmen kí­vül hagyja.

„Infantilizmus” – jöhet az í­télet. „A pszchedelikus szerek nem erre valók” – mondhatják mások. Nem tagadom, hogy a pszichedelikus szerek alkalmazásának vannak jóval komolyabb alkalmazási formái. De vajon tényleg mindig karótnyelt komolysággal kell viszonyulnunk az élethez? Vajon nem oka-e számos egyéni és társadalmi nyavalyánknak az, hogy túl komolyan vesszük magunkat? Vajon nincsen-e gyógyí­tó ereje az őszinte, szí­vből jövő nevetésnek? Vajon nem kapcsolatformáló, bonding élmény egy felnőtt emberekből álló társaságnak, ha egy évben egyszer-kétszer elvonulnak egy közös csapatépí­tő utazásra?

Én nem buzdí­tok erre senkit – nem mindenkinek valók ezek a szerek. Aki nem kész rájuk, azoknak árthatnak (ezért is gáz, amikor valaki tukmálja, erőlteti). Megértem, ha valaki úgy gondolja, hogy mindenféle kémiai tudatmódosí­tó szer nélkül szeretne élni. És azokat is megértem, akik a pszichedelikus szereket csak „komoly” gyógyí­tó, misztikus élményekre használják.

De – még ha paradoxan is hangzik egyeseknek – szerintem vicces kikapcsolódásra is lehet ezeket a szereket felelősségteljesen használni. Ha jól megválasztják a set-et, a settinget és a dózist, akkor én nem látok semmi rosszat egy rekreációs közös tripben. Miközben lehet komoly céllal is nagyon elszúrni az utazást. A tudatosság, a felkészültség fontos. Ami nem jelent karótnyeltséget.

Hiszen vajon nincs-e valami végtelen derű, pimasz vidámság a hétköznapi valóság szürke, komoly álarca – a saját szürke, komoly álarcunk – mögött?

2009-ben a Margitszigeten 2-3 ezer ember tüntetett a legális kannabisz mellett – és egy maroknyi ellentüntető, Rétvári Bence vezetésével, ellene. Azért a „Fű = heroin” transzparens nagyon jellemző arra, hogy mennyire ért az egész témához és milyen a hozzáállása. Nem véletlen, hogy pont ő került olyan megmondó- és döntéshozó pozí­cióba ebben a kormányban drogpolitika terén, aki 12 éve minden értelmes kezdeményezést elkaszál. A minisztérium, ahol a drogkoordináció van, azóta elveszí­tette emberi erőforrás jellegét, és ma már belügy. A drogpolitika pedig tisztán rendészeti politikává vált, már arra sem veszik a fáradságot, hogy új nemzeti drogstratégiát alkossanak.

„Jézus se szí­vott” – hirdeti egy másik transzparens. Bár tény, hogy a fűszí­vás nem volt divat Galileában Krisztus korában, de hogy ez miért jelentős, azt nem tudom. Jézus egy csomó dolgot nem csinált, amit mi igen – nem evett hamburgert, nem vezetett autót, de ettől még nem tiltjuk be a hamburgert vagy az autózást. Sőt, Jézus ugye valószí­nűleg nem szexelt, mégsem tiltjuk be a szexet – bár a Rétvári-féle tálibok bizonyos formáit szí­vesen betiltanák ugye. Ez a gondolkodás, amit ez a transzparens sugallt, 2010 után aztán nyí­ltan kibontakozhatott: hiszen egy világi államban mit számí­t az, hogy egy világvallás alapí­tója csinálta-e vagy sem? Csak egy teokratikus tekintélyelvű államban számí­t.

De a kedvenc transzparensem, amit a Kendermag tüntetések ellen tüntetők használtak, a következő volt: „No brog”. Sajnos erről nekem nem maradt képem, de ha valakinek van, az küldje el légyszi. Szerintem igazán zseniális ötvözete az őszinte tudatlanságnak és a lelkiismeretes ostobaságnak, amiről Martin Luther King azt í­rta, hogy a világon semmi sincs, ami veszélyesebb nála. És ami sajnos még mind a mai napig uralja a drogokkal kapcsolatos közgondolkodást nálunk.

Az egyik legutóbbi példája az volt, amikor a 8. kerület fideszes politikusai Szolnokról hoztak fel bértüntetőket, hogy a helyi polgármester ellen tüntessenek. Akit természetesen a pártdirektí­va szerint össze kellett mosni a drogokkal, és demonstrálni kellett, hogy irányí­tása alatt a Józsefváros a drogosok Mekkájává vált. Ezért aztán a derék bértüntetők között fecskendőket osztottak szét, hogy azokat szórják az utcán: a propaganda-fotósok pedig majd szépen megörökí­tik a drogos armageddon kibontakozását. Csak éppen azt nem mondták el nekik, hogy ki kéne bontani a fecsiket a csomagolásból, mielőtt eldobálják őket…

Na igen, erről mindig szegény Husz János jut eszembe, akit eretnekség miatt máglyahalálra í­téltek, és aki a máglyájára buzgón rőzsét gyűjtő öregasszonyt látva felsóhajtott: O sancta simpicitas. Ó szent együgyűség.

Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, bármennyi kis adomány tőled sokkal többet jelent, mint a döbrögik milliárdjai: https://drogriporter.hu/tamogass/

A vihart nem tudod lecsillapí­tani. De ha megtalálod a vihar szemét, a mozdulatlan origót, akkor a legvadabb vihar sem képes magával ragadni. Még a legdühöngőbb indulataink, a legforróbb sóvárgásaink, a legdermesztőbb félelmeink, a legsötétebb kétségbeesésünk közepette is ott van egy részünk, ami figyel. Nem vonódik be – csak szemlélődik. Nem í­télkezik – csak kí­váncsian, éberen őrködik. Ezt kell megtalálnunk. A középpontot. A bizalom helyét, ahol megélhetjük az érzéseinket anélkül, hogy kényszeresen ragaszkodnánk hozzájuk. A nyugalom forrását, ami nem közöny, nem rideg távolságtartás, hanem gondoskodás és derű. Ahol egyedül vagy és mégsem magányos. Tudd, hogy ott van. Még akkor is, amikor éppen a viharban hányódsz. Ha az élet álom, hát ott őrzik az ébredés kulcsait. Ott találkozunk mindannyian, miután megtaláltuk az ürességet, ami teljessé tesz.

Tudjátok amikor valami rossz dolog történik veled, ami szembesí­t a létezés végességével, az néha tükör is. Más emberek velünk szemben tanúsí­tott viselkedésében látjuk visszaköszönni azt, ahogy korábban mi reagáltunk hasonló helyzetben lévő más emberekre.

Azt tapasztaljuk, hogy most mi vagyunk az a „más” – akivel ez bizony megtörténhet. És hirtelen rádöbbenünk, hogy mennyire egyedül tudunk maradni egy ilyen helyzetben. No nem azért, mert nem lesznek olyanok, akik sietnek kinyilvání­tani a „segí­tő” szándékukat és véleményüket. Ó nem. Éppen ellenkezőleg.

Akit valaha diagnosztizáltak már valami súlyos betegséggel, az tudja, miről beszélek. Még ha nem is értjük teljesen a betegséget, mint amilyen a rák, akkor is jönnek az okoskodók. Elkezdődik a licitálás a blame game-ben. Biztos nem eszel egészségesen. Túl sok húst eszel/nem eszel húst. Sokat iszol/nem iszol eleget. Kevés a vitamin, biztos az a gond. Nem mozogsz/túl sokat mozogsz. Túl sok az E a kajádban. A műanyag, az a hibás. A CBD-olaj, tesó, az a tuti! Pozití­v gondolkodás: nézd a jó oldalát! Mindenkinek van valami remek ötlete, hogy mit nem csináltál, vagy mit kellene csinálnod. És persze kész ezt megosztani veled, cserébe azt várja, hogy légy nagyon hálás érte.

Élheted te a világ legegészségesebb, legboldogabb emberének életmódját: akkor is meg fogod kapni. A lényeg, hogy legyen valami racionális abban, ami irracionális, legyen felelőse annak, aminek nincs felelőse. Ha jobban igyekeztél volna, akkor most egészséges lennél. Hát nem érted, te hülye?

Nem gonoszságból fakad ez. Sokszor puszta jószándékból. Az ember okság-kereső állat: borzasztóan frusztrálja, ha valakit, valamit nem tud belehelyezni az ő kis koordináta-rendszerébe a megfelelő skatulyába. Ha nem tudja megmagyarázni, hogy valakivel miért történnek rossz dolgok. Elvégre a világegyetem egy igazságos, racionális hely, ahol jó emberekkel nem történhetnek rossz dolgok – legalábbis ehhez az illúzióhoz próbálunk ragaszkodni. Mert rettegünk tőle, hogy velünk is rossz dolgok történjenek.

Ezért hát könnyebb í­télkezni, mutogatni, okoskodni. Helyette megoldani. Sajnálkozni. Cöccögni. Jól megmondani a frankót, utána meg önelégülten hátradőlni: „hát én megmondtam neki, bezzeg én a helyében.” Olyan ez, mint egy védőpajzs.

Ezért aztán minden egyes alkalom, amikor valakinek el kell mondanod, hogy valami gond van veled, olyan, mint egy inkvizí­ciós kihallgatás. Ahol a bí­ró mérlegli a vallomásodat, és kimondja az í­téletet rólad. Még akkor is, ha nem mondja ki: ott van a szemében. A segí­tőszándékú okosságokban, történetekben, amiket elmond. A sajnálat még nem együttérzés, bár gyakran álcázzák annak. Az együttérzés ott kezdődne, hogy valaki jelen van velünk, í­télkezés nélkül. Nem tudja le azzal, hogy okoskodik.

Így hát inkább el sem mondjuk senkinek. Titok marad. Egyedül nézünk szembe a jövővel. Magunkban tartjuk a bánatunkat, a szorongásunkat, hogy ne kelljen szembesülni a ki nem mondott bélyeggel: te tehetsz róla. Valami baj van veled.

Rájössz, hogy mennyire többet ér a megértés a sajnálatnál.

Máté Gábort sokan félreértik, amikor arról beszél, hogy a függőség nem betegség, hanem a legemberibb dolog a világon. Vajon akkor csökkenteni akarja a jelentőségét annak, hogy mennyire el tudja torzí­tani az ember életét a függőség? Hogy milyen sok káros hatása van? A fenét. Nem erről van szó.

Hanem arról, hogy amit valamiféle kóros viselkedésnek hiszünk, az valójában nagyon is természetes reakció, amit nem a drog okoz, hanem a szenvedés. A drog csak eszköz. Nem is szükséges és nem is elégséges feltétele a függőség kialakulásának. A függőséget nem a drog hatása okozza, hanem az ember reakciója a szenvedésre, amit magával hurcol, mint egy keresztet.

Igen, mások vagyunk abban, hogy vajon mitől és mennyire válunk függővé. A különféle függőségek egészségügyi és egzisztencális hatásai teljesen mások lehetnek. Nem mindegy, hogy az ember kávétól vagy herointól válik függővé. De ettől még a függőség gyökerei ugyanott vannak – az ember görcsös igyekezetében, hogy a valósághoz fűződő torz viszonyát javí­tsa, hogy elkerülje a szenvedést.

És ebben a szenvedésben mindannyian részesülünk: még azok is, akik egyébként nem válnak függővé drogoktól. Ez a szenvedés természetes és szerves része az emberi létezésnek: abból fakad, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy valami mást akarunk, mint ami van, és valami mássá akarunk válni, mint akik valójában vagyunk. Amiben különbözünk, az legfeljebb az, hogy mennyit kapunk a szenvedésből, és mennyire vagyunk érzékenyek és sérülékenyek, mennyire vagyunk elszigetelve, jelentés és tartalom nélküli élet-zárványokban. Minél nagyobb bennünk a szenvedés, minél kevesebb a jelentés – annál súlyosabbak lesznek a függőségeink is.

A Buddha első két nemes igazsága: a kielégületlenség, mint szenvedés (dukkha) a sóvárgásból (tanha) fakad. Abból, hogy elkerüljük a fájdalmat, hogy új kellemes élményeket szerezzünk és hogy mások fölé emelkedjünk. Ebből a szempontból az emberi létezés nem más, mint függőség. Amiből a felépülés az, hogy megtanuljuk elengedni a ragaszkodást. Aki valaha meditált már, az tudja, ez milyen nehéz. Nem elég a motiváció, sok összetevője van. A Buddha is tudta ezt, ezért beszél „nyolcrétű ösvényről”.

Lehet, hogy sokan azt mondják: ezzel trivializáljuk és relativizáljuk a függőséget, mint „szenvedélybetegséget”. Persze a diagnosztikai skatulyáknak lehet gyakorlati haszna akkor, amikor például állami forrásokat kell lehí­vni az egészségügyi ellátásban. De ettől függetlenül is azt gondolom, hogy a függőség megdöbbentően emberi dolog, aminek a „kórossága” igazából kulturális megí­télés kérdése. És a függőséggel küzdők nem valami egzotikus deviáns mások, csupán talán jóval intenzí­vebben élnek meg olyan egzisztenciális krí­ziseket, amelyek az emberek többségének az életében csillapí­tott formában jelentkeznek.

Sokan mondtátok az í­rásaimmal kapcsolatban: dehát ez nem is csak a függőségre igaz! „Ezt én is átérzem, pedig nem is vagyok függő” – olvasom a kommentekben. Igen, pont ez a cél. Aki függőséggel küzd, az egyáltalán nem valami a hétköznapi halandó számára teljességgel érthetetlen valóságsí­kon létezik. Nagyon is emberi problémákkal szembesülünk mindannyian, csak éppen nagyon gyakran máshonnan indulunk, mások az élettapasztalataink. Rossz dolgok történnnek velünk, amiket nem tudunk feldolgozni. És a skatulyázásból fakadó felsőbbrendűség (én „normális” vagyok, ő nem) helyett sokkal előremutatóbbnak tartom azt, amikor együttérző figyelmet tanúsí­tunk egymás iránt.

Azt kí­vánom Nektek, és magamnak is, hogy 2023-ban minél többször és jobban átéljük, adjuk és megtapasztaljuk ezt a gyógyí­tó, szerető figyelmességet! मैत्री🙏

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Kényes, büszke pávák, Nap-szédí­tő tollak,
Hí­rrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Ady Endre, Fölszállott a páva