Péter Sárosi

Az egyik kedvenc bibliai történetem Salamonról, Dávid fiáról szól. Aki, a Biblia szerint, igen kedves vala azÚr szemében. Ezért Isten megjelent az álmában, és í­gy szólt: Kérj valamit, én megadom neked! Salamon nem azt kérte, mint amit nagyon sokan kérnének. Hosszú életet, gazdagságot, az ellenségei halálát. Hanem bölcsességet. Többet, mint a puszta tudást. Értelmet, képességet, hogy különbséget tegyen a jó és a rossz között. És lőn: azÚr bölcs és értelmes szí­vet adott neki. Ráadásul azt is megadta neki, amit nem kért: gazdagságot és dicsőséget.

Ez a történet nagyon megragadt bennem. Így ha a csodatévő dzsinn még a mai napon is megkérdezné tőlem, hogy mit kí­vánok, akkor ezt válaszolnám: több bölcsességet, tesó! Mert még ha az élet csapásokat is tartogat – márpedig fog – megfelelő bölcsességgel azt is át lehet vészelni.

De persze a bölcsességet azt többnyire nem csak úgy osztogatják. Mint Luca Giordano barokk festőművész festményén, ahol Isten valamiféle szuperhősként lézerfénnyel sugározza a bölcsességet az alvó Salamon fejébe. A bölcsességre az ember szert tesz. Igazából Salamon már azelőtt szert tett (némi) bölcsességre, hogy kérte azt. Hiszen az ember akkor kér (több) bölcsességet, ha már van neki valamennyi (amivel persze nem kérkedik, tudja, hogy soha nem lehet tökéletes). A balga pedig többnyire balgaságokat kér.

A keleti hagyományban a bölcsesség – magasabb belátás. Szanszkritul pradnyá. Egyfajta megértés, betekintés a függöny mögé, a valóság természetének felfogása. A sötétség eloszlatása.

A théravada buddhista bölcselők szerint három úton szerezheted meg. Vagy úgyis mondhatnánk, hogy a bölcsesség elsajátí­tásának három szintje van.

1. Tanult: amit a könyvekből olvasol, bölcs emberektől hallasz. Sok ember meg is elégszik ezzel a szinttel és nem törekszik mélyebb tudásra (nem is emlí­tve azokat, akik még erre sem törekszenek).

2. A reflektí­v vagy kontemplatí­v: amikor az előbbi módon megszerezett tudásodat elmélyí­ted, a valóság természetén töprengsz, elmélkedsz. És ebből új belátásokra teszel szert.

3. Tapasztalati, meditatí­v: ez a tudás már csak azok számára nyí­lik meg, akik meditálnak, tudatosan megfigyelik a belső valóságukat. A testi észleléseket. A gondolatok, érzések egybefűződését és széthullását. Ezek keresztül megvilágí­tásba kerül számukra a valóság változó természete. Az állandóság illúziójához való ragaszkodásban rejlő szenvedés.

Ez a harmadik szint az, amiben mi, európai emberek, gyerekcipőben járunk. A pragmatikus, alkalmazható, technológiai tudás terén hatalmasat léptünk előre. Mégis, ez a fejlődés egyoldalú és torz maradt. Mert a bölcsesség harmadik szintje tekintetében még gyerekcipőben járunk. Belefulladunk az információba, de mégis szomjazunk bölcsességre.

Bizonyos szempontból Blaise Pascalnak bizony igaza volt: az emberiség minden problémája abból fakad, hogy az ember nem képes egyedül, csendben ülni egy szobában. De nem csak tanulni, ücsörögni, elmélkedni és álmodozni kell abban a szobában. Az jól megy már most is a nyugati embernek. Sokan összetévesztik a meditációt a puszta elmélkedéssel. A meditatí­v bölcsességhez módszeres, éber figyelemre, tudatos jelenlétre van szükség.

Sokat tanultunk, és még tanulhatunk erről a keleti bölcselettől – és egyben szerintem ez fordí­tva is igaz. Másban járunk előrébb és hátrább (ha egyáltalán van itt értelme arról beszélni, hogy „előre” meg „hátra”). Én azt gondolom, hogy a 21. században a legizgalmasabb felfedezések nem a technológiában vagy a világűrben várnak ránk. Hanem az emberi lélek és elme végtelen térségeiben. Ahol a keleti bölcseség megtermékenyí­ti a nyugati tudományt. A legnagyobb utazásokat ülve tesszük meg, miközben befelé figyelünk.

„Minden utazásnak van egy titkos uticélja, aminek az utazó nincsen tudatában,” mondta Martin Buber.

A múltkor egy budapesti belvárosi játszótéren teljesen összeállt egy olyan multikulturális idill, amilyenért Lázár János Bécsbe jár rettegni. Nemzetközi társaság gyűlt össze. A tavaszi napsütésben egymás mellett játszottak a magyar, a fekete, az ortodox zsidó, a latin-amerikai és a roma szülők gyerekei. A babiloni nyelvzavar ellenére mégis mindenki tudta, hogy a másik szülő mit mond a gyerekének. Mert ő is éppen ezeket szokta mondani ugyanezekben a szituációkban. Ne vedd el, nézd milyen szép, add oda, gyere ide. És a kisgyerekes szülők valahogy egy rezignált mosolyból is megértik egymást, szavak nélkül. Egymásra néznek, és érzik, hogy az a sorshelyzet, amiben éppen benne vannak, sokkal közelebb hozza őket egymáshoz, mint a kultúrák, a vallások, amik elválasztják. A játszótér körüli parkon az üdezöld pázsiton huszonéves egyetemisták piknikeztek. A kannabisz félreismerhetetlen illata szállt a nevetgélő társaság felől. Senkit nem zavart. A padon egy meleg pár beszélgetett kézen fogva. Ők se zavartak senkit: a gyerekek valószí­nűleg nem olvastak Bagdy Emőkét, mert rájuk se hederí­tettek. Mintha csak a hanyatló Nyugaton lennénk, futott át a fejemen. Mintha minden összeállt volna ezen a téren ebben a pillanatban, amit ördögként a falra festenek idehaza. Ettől rettegnek? De miért? Pedig mennyire természetes is lenne mindez, ha nem hergelnék hisztériába az embereket mindenféle hamis ellenségképpel. Ha nem húznának mesterséges határokat ember és ember közé, nem sütnének bélyeget emberek csoportjaira. És mindezt gyakran éppen a gyerekek védelmére hivatkozva teszik. Abszurd. Pedig nem a melegek veszélyeztetik a gyerekeket. Inkább azzal kéne foglalkozni, hogy ezeknek a gyerekeknek legyen fedél a feje fölött, étel a tányérján. Legyen gondoskodó, szerető szülő, aki rajong értük, aki figyel rájuk. Amit nem helyettesí­thet semmilyen kütyü. Legyen jövőjük: tiszta ví­z és levegő, amire felnőnek. Ne egy szemétdombot örököljenek a Föld helyett. Tanuljanak meg szeretni és szeretve lenni – hogy ne is kelljen ezt pótszerektől várniuk. Elnéztem a gyerekeket, ahogy önfeledten játszanak, és arra gondoltam, hogy milyen kevés is kell a boldogsághoz. Napsütés, szabad levegő, rohangászás, emberek, akik szeretnek. És hogy mi, fontoskodó fölnőttek, akik ezt valahol elfelejtettük, fölöttébb furcsák vagyunk.

(note to myself)

Őrültség, őrültség, de legalább van benne rendszer – mondják most egyes elemzők arról, ami legtöbbünknek egyszerű ámokfutásnak tűnik. Mármint az, amit az amerikai elnök művel a világgazdasággal. Mert a hí­vei mást látnak ebben, mint puszta pszichotikus ámokfutást. Kí­sérletet arra, hogy megállí­tsa az időt. Mintha erővel megpróbálná visszaforgatni a történelem kerekét. Vissza, egy idealizált múltba. Mondjuk az 50-es évekbe. Amikor még ví­gan füstöltek a gyárak kéményei Amerikában és Európában, mert az ipart még nem telepí­tették át Kí­nába. A fiúk a bányában és a gyárban melóztak, a lányok meg otthon főzték nekik a vacsorát és nevelték a gyereket. Mert a férfiak még igazi férfiak, a nők még igazi nők voltak ebben az idilli múltban. Kockás ing és csipkés kötény. Vasárnap templom. Mindenki tudta, hol a helye.

Milyen ironikus, hogy sokáig a keresztény konzervatí­vok éppen az indusztrializáció ellen lázadtak. Meg nem történtté próbálták tenni az ipari forradalmat. Vágytak vissza abba a korba, amit felvilágosult elmék „sötét középkornak” neveztek. Ami az ő fejükben valamiféle romantikus fantasy-világgá nemesült. Az ipari világba belefáradt álmodozók csinosí­tgatták, szépí­tgették ezt az idealizált középkort, ami a valóságban persze soha nem létezett. Amikor még az évszakok váltakozása határozta meg a paraszt életét, és nem tömték tele a fejét mindenféle lázadó eszmékkel, mint hogy meg kell tanulniuk í­rni-olvasni. Manapság ellenben a múlt-idealizálók célkeresztjébe éppen az indusztriális aranykor került. A jóléti állam, az emberi jogok, a globalizáció és gender és mindenféle istentelenségek előtti valójában, amelyekre minden rosszat visszavezetnek.

Egykor a konzervatí­vok lázadtak a modern világ ellen – manapság a modern világ védelmében lázadnak valami ellen, amit ők „posztmodernnek” neveznek. Persze valójában csak ők is részei a posztmodernnek, de psszt. Ezt nem szeretik hallani. Ez az egész görcsös igyekezet az idő visszafordí­tására, a tradwife influencerek, a MAGA-maoisták dühe az értelmisséggel szemben, JD Vance „vidéki balladája” és a többi: mind egy soha nem volt múltba révedező torz grimasz, ami ráfagyott a társadalom arcára. Külsődleges pózok, felszí­nes allűrök. Mint ahogy a dzsentri modorossága próbált annak idején életet lehelni a hanyatló feudalizmusba. Nem elég, hogy ez az egész borzasztó hiteltelen és hamis, de egyben terméketlen és káros is. Nem, nem fogunk tudni visszatérni valamiféle idealizált induszrtriális korba, nem tudjuk visszafordí­tani a globalizációt, nem küldhetjük vissza a fiúkat a bányába, a lányokat a konyhába. Ráadásul meggyőződésem, hogy a hamis nosztalgikus érzelgés ellenére ha ez valóban megtörténne, egy-két éven belül mindenki visszasí­rná a korábbi életét. A gond az, hogy ez a nagy történelem-visszafordí­tó emberkí­sérlet most éppen olyan idiótaság, mint amikor Mao elnök meghirdette a Nagy Ugrást az ismeretlenbe. Tudjuk, milyen eredményekkel.

Jó lenne, ha végre magához térne a világ ebből az őrületből. Ha lerázná magáról a Cippolák delejes bódulatát. Igen, ez a mai világ valóban rengeteg kihí­vást hordoz magában. Szorongunk a jövőn: a klí­ma-katasztrófán, a digitális kommunikáció beszűkí­tette az emberi kapcsolatainkat, a fiatalok mentális problémákkal küzdenek, soha nem látott szuperdrogok és ví­rusok pusztí­tanak, háborúk, diktatúrák és terror fenyegetnek. De a hamis nosztalgiák, a régi kor árnyain való visszamerengés helyett végre összevethetnénk messze jövendővel jelenkort. Ha nem í­gy teszünk, a világ nem egy idealizált múltba, hanem egy digitális középkorba és technofasizmusba süllyed le. Reális, pragmatikus, emberséges válaszok kellenek a huszonegyedik századra. A világot nem még jobban széttöredelni kell a „szuverenitás” jegyében, hanem mindennél jobban szükségünk van a nemzetek közötti összefogásra. Tudományra, műveltségre, emberi jogokra és jóléti államra. Egy csónakban evezünk – mi, a Föld, az emberiség. Ideje felismernünk ezt a felelősséget.

Kérlek, ha tetszenek neked az í­rásaim, támogasd az adód 1%-ával és rendszeres adománnyal a Drogriprotert!

Félelemben élünk.
Mindentől félünk, és annak az ellentététől is.

Félünk meghalni. Félünk élni.
Félünk a tegnaptól. Félünk a holnaptól.
Félünk a magánytól. Félünk a kapcsolattól.
Félünk dönteni. Félünk halogatni.
Félünk részt venni. Félünk kimaradni.
Félünk távozni. Félünk maradni.
Félünk a kudarctól. Félünk a sikertől.
Félünk a változástól. Félünk a tespedéstől.

A félelem beleivódott a sejtjeinkbe.
Megbéní­t bennünket: irányí­t és kontrollál minket.
Félünk beismerni, hogy milyen sokszor cselekszünk vagy nem cselekszünk félelemből.
Racionálisnak és logikusnak álcázzuk azt, amit ott belül valójában a félelem diktál.
A félelem sokkal gyakrabban akadályoz minket, mint a lehetőségek hiánya.
Lehúz, mint egy ólomkolonc.
Arra kárhoztat minket, hogy tehetetlen külső szemlélőként figyeljük, ahogy lepereg az életünk.

És még ezt a félelmet is félünk megélni.
Mert a leginkább attól félünk, hogy saját magunk legyünk.
Rettegünk, hogy az ott bent, akik vagyunk, akik igazán vagyunk – az nem szerethető.

Amikor visszanézünk majd az életünkre, a legfontosabb pillanatoknak talán azokat í­téljük majd, amikor a kí­váncsiságunk erősebbnek bizonyul, mint a félelmünk.
Amikor a tegnap és holnap félelmén túl felfedezzük a mát.
Amikor mintha leolvadnának a valóságot, más embereket elválasztó jégpáncélok, és minden mindennel összefügg.
Nem keressük a megfelelő körülményeket, nem várunk egy soha el nem jövő tökéletes helyzetre, hanem megvetjük a lábunkat a jelenben. Elfogadjuk, amit adni képes.

Nem kell semmit tenni.
Nem kell máshová menni.
Nem kell másvalakivé válni.

Belélegzel: megérkeztem.
Kilélegzel: otthon vagyok.

(note to myself)

kép: Todd R. Forsgren

Nem tudom, követtétek-e gyerekek ezt a csepeli droglaboros ügyet, de olyan abszurd pacalkirályos irányba fordult ez a történet, hogy én már köpni-nyelni nem tudok.

Szóval volt ugye ez a droglabor Csepelen, amire lecsaptak a rendőrök. Ha a hí­rek igazak, ez valóban nagy fogás: egy rakás vegyi anyagot találtak egy hightech laborban, amiből kristály nevű dizájnerdrogot (szintetikus katinont) állí­tottak elő. Ez idáig még oké. De aztán jött a hí­r, hogy a Fővárosi Ítélőszék úgy döntött, hogy nem állnak fenn a letartóztatás feltételei, í­gy a gyanúsí­tottak szabadon távozhattak a börtönből.

Hoppá. Na ez már kemény, hogy is van ez?

Amennyire ki tudtam bogarászni a sajtóból, az történt, hogy rosszul volt megfogalmazva a gyanúsí­tás: a kábí­tószer készí­tésének elősegí­tése célzatos bűncselekmény, vagyis nem elég, hogy kábí­tószer előállí­tására alkalmas anyag volt náluk, azt is kell bizonyí­tani, hogy azt kifejezetten erre a célra szerezték meg. Márpedig ha ez nem volt benne a gyanúsí­tásban, akkor kényszerintézkedést sem lehet elrendelni.

És mi következik ebből? Az, hogy ezt bizony a nyomozó hatóság elbaltázta. A bí­róság csak tette a dolgát, még ha ez bosszantó is. Boldogabb országokban ilyenkor ugye nem a bí­rót vagy a jogszabályokat szidják.

De nem í­gy nálunk. Horváth Laci kormánybiztos a bí­rókat hibáztatja és törvénymódosí­tást sürget – holott semmi sem igazolja, hogy itt a jogszabályokkal bármi probléma lenne.Úgy is szokták ezt nevezni, hogy ún. jogállam. Felháborí­tó, tudom, hogy még ilyesmikkel is bí­belődni kell itt a drogellenes háború közepette.

Szerencsére megszólalt egy igazi szakértő is: Németh Szilárd rezsibiztos, élsportoló military gourmand. Ő már egyenesen „elvené a bí­rók mérlegelési jogát drogügyekben”. Szép. Egyáltal minek kellenek ide bí­rók? Hiszen lehet Laci és Szilárd jogalkalmazó és í­téletvégrehajtó egyben. Jöhet is mindjárt a Duterte-féle drogháború, amiben több tí­zezer embert végeztek ki statáriálisan, kivégzőosztagokkal az utcán.

Vagy esetleg valakinek még nem ment el a józan esze?

A minap Bajzáth Sándor oldalán olvastam egy klienséről, aki korábban napi ivó volt, de később kontrollvesztő-periodikus ivó lett. Magyarul kihagy akár heteket, hónapokat, amí­g nem iszik újra – de akkor viszont elkapja a gépszí­j és nincs megállás. Akár egy-két napig is részeg.

Elgondolkodtató, hogy az emberek a függőséget gyakran pusztán a gyakorisággal és a mennyiséggel próbálják meghatározni. „Ha naponta iszol, akkor alkesz vagy.” „Ha ennyi és ennyi egység alkoholt megiszol egy héten, akkor problémás ivó vagy.” És a függőséget úgy látják, mint csúszdát, ami kérlelhetetlen szükségszerűséggel és egyirányúsággal az alkalmitól vezet a rendszerességig.

De a függőséget nem önmagában a mennyiség és a gyakoriság teszi ki. Hanem az, hogy milyen hatást gyakorol az egyén életére. Hogy mennyire rombolja az egészségét, a társas kapcsolatait, az egzisztenciáját. Márpedig egy havi szintű fogyasztás is tud borzasztó fennakadásokat eredményezni az ember életében, nem csak a napi.

Ha valaki csak a gyakoriságot nézi, akkor akár hamis nyugalomba is ringathatja magát: „ja, én csak hetente/kéthetente iszok/szí­vok/szippantok”, „én nem vagyok olyan, mint az alkeszek/drogosok, akik minden reggelt azzal kezdik”. Pedig lehet, hogy a fogyasztása ettől még problémás.

Egyébként nem kis részben ez is abból fakad, hogy van egy hibás, megbélyegző képünk arról, hogy milyen „a” függő. És folyton ahhoz hasonlí­tgatjuk magunkat. Rettegünk, nehogy minket is „annak”, „olyannak” tartsanak. „Nem normálisnak”. És ezt a rettegést erősí­ti a média, a társadalom, az állam is.

Az a helyzet, hogy nincs olyan, hogy „a” függő. „Drogos”. „Alkesz”. Emberek vannak, akik az életük során valamilyen kapcsolatot kialakí­tanak bizonyos szerekkel, és ez a kapcsolat sajnos gyakran egészségtelenné válik. Aminek az oka mindig jóval többről szól, mindig jóval mélyebbre nyúlik, mint a szer maga. Ahhoz, hogy felismerd, hogy ez a kapcsolat egészségtelen, nem kell magadra aggatnod valamiféle „függő” identitást, „drogos” bélyeget. A függőséged nem határoz meg téged! Nem szégyen segí­tséget kérni!

Még másfél éve sincs, hogy megszületett a kislányom, de már alig emlékszem rá, milyen volt előtte az életem. Másik időszámí­tás kezdődött.

És amikor azt mondom: időszámí­tás, akkor konkrétan úgy is értem, hogy másként számí­tottuk, másként számoltuk az időt.Úgymond számolatlanul pergett. Semmi ilyen radikális fordulatot még nem hozott az életmódomban, mint ez.

Mit csináltam például ilyenkor hétvégén? Olvastam, filmet néztem, túráztam, moziba, szí­nházba mentem. Éppen azt, amihez kedvem volt. Kedvemnek legfeljebb a munkám, a pénztárcám és persze a párkapcsolatom szabott határt.

Az életünk olyan volt, mint két csillag, ami egymás gravitációs terében kering egymás körül. És aztán belibegett a mi kis kettős naprendszerünkbe egy harmadik csillag. És minden végtelenül kiszámí­thatatlanabbá vált. Felborultak a korábbi szokások. Háromtest-probléma.

Ami korábban alap volt, az luxussá vált. A minőségi idő, amit magamra fordí­tok, vagy amit kettesben töltünk. A kivétel és nem a szabály. Lopott órákra korlátozódott. Egy csomó minden kiesett az életemből, amiről korábban azt hittem, hogy nélküle nem tudnék élni. Hihetetlen, hogy mennyire alkalmazkodóképes lény az ember.

Visszasí­rom vajon a gyermektelen életet? Egyáltalán nem. Mert amit nem látnak azok, akik kizárólag a fentebb leí­rt változókat – hogy mennyire komfortos az életed – í­rják bele az egyenletükbe, hogy jön más is.Új és más élmények, amelyeket az ember nem adna oda a korábbi komfortjáért. Többször úgy fogalmaztam ezt meg magamnak az utóbbi másfél évben: az életem valahogy teljesebbé vált az apaságtól. Persze manapság az ember csak félve í­r le ilyet, nehogy valaki úgy értelmezze, hogy ezzel valamiféle lenézést fejezzek ki mások iránt (nem).

Bosszantó, hogy ezt a szülőség-dolgot ennyire kisajátí­totta magának a jobboldal. Hogy a gyermekvállalás, a család sokaknak amolyan nép-nemzeti-konzervatí­v direktí­vává, patetikus pózzá vált. Miközben egy csomó baloldali és liberális ember meg beleállt egy ilyen ellen-narratí­vába, harcos individualista pózba. Ahol szülőségről még beszélni se menő. Szerencsére egyre többen vagyunk, akik nem hajlandók beállni ezekbe a pózokba.

(note to myself)

Ez az oldal tavaly volt 20 éves – 2004-ben alapí­tottuk. Akkoriban még a szocialisták irányí­tották az országot. 21 év alatt sokminden változott. A kormány, a rendszer, a drogpolitika iránya. Arra azonban büszke vagyok, hogy a Drogriporter által képviselt elvek nem változtak. Ugyanazt képviseljük, ugyanolyan elvszerűséggel a mindenkori Hatalommal szemben. Hiszünk abban, hogy egy olyan józan drogpolitikára lenne szükség, amit a civil szakemberek bevonásával, a tudományos bizonyí­tékokkal és emberi jogokkal összhangban alakí­tanak ki. Aki régóta követi az oldalt, az tudja: a Gyurcsány-kormánnyal szemben is keményen számon kértük ezt, és az Orbán-kormánnyal szemben is. Sőt, hiába nevezett ki Pikó András polgármester a Józsefváros Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórumának szakmai társelnökévé: én nem fogom be ott sem a pörös számat akkor sem, ha nem értek egyet az önkormányzattal. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez a mostani rendszer más: a NER alatt az ország elveszí­tette demokrácia-jellegét. Szerintem aki követ, az tudja, mennyire rühellem ezt a rendszert. Nagyon fontos, hogy megbukjon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Drogriporter által képviselt elvekből bármit is fel kellene adnunk. Nem gondolom, hogy azzal szolgálnám a rendszer leváltását, ha elvszerűtlen kettős mércét alkalmaznék, és csak a kormány politikusait bí­rálnám a pálinkagőzös hülyeség miatt. Azt sem gondolom, hogy az ellenzék vezetőjét valamiféle hí­mes tojásként vagy szent tehénként kellene kezelnünk, akivel szemben nincs helye kritikának. Ellenben azzal szolgáljuk leginkább a közjót, ha tesszük a dolgunkat. És ha esetleg majd megdől a rendszer, akkor a következő demokratikus kormánnyal szemben is ugyanezeket az elveket kérjük számon. És lehet, hogy emiatt vesztek néhány olvasót, de azt gondolom, sokkal fontosabb, hogy nyerek és megtartok olyanokat, akik tényleg, szí­vvel-lélekkel velünk vannak – és támogatnak minket az adójuk 1%-ával és adománnyal is. Köszönöm, hogy vagytok!

Gumicsont.
Állí­tólag mindez csak gumicsont.
Az LMBTQ emberek jogfosztása. A drogfogyasztók üldözése.

Annyi igazság van ebben, hogy igen, ez valóban egy gondosan előkészí­tett kommunikációs csapda. Amit a rogáni propaganda boszorkánykonyhájában főztek ki. Arról szól, hogy a jogok korlátozását olyan nemszeretem csoportok üldözésével kösse össze, akikért kiállni egyenesen cikinek számí­t azon szavazóbázis körében, aminek a kegyeiért most megy a harc.
Igazi, hamisí­tatlan gonoszság ez: ha kiállsz a jogkorlátozás ellen, akkor… ne mondjam, mi vagy.

Mégis, ha azt mondod, hogy ez csak gumicsont, azzal szintén a rogáni terv részesévé válsz. Ez a lényeg ugyanis: éket verni, megosztani, és uralkodni.
Azoknak az eltérő szexuális orientációjú, nemi identitású honfitársainknak, akik most másodrangú polgárrá válnak a saját hazájukban, ez bizony nem gumicsont – hanem élet-halál kérdés.
Azoknak a fiataloknak és szüleiknek, akiket most kriminalizálnak és akár egy életre megbélyegeznek a drogellenes háború nevében, szintén nem gumicsont. Nem gumicsont azoknak a családoknak, akik egy alkohol-problémákkal küzdő hozzátartózóval élnek, és azt látják, hogy az állam népszerűsí­ti a szeszt de semmit sem segí­t felépülni a függőségből.
Nem gumicsont nekünk, mindannyiunknak, akiket érint a gyülekezési jog, a véleménynyilvání­tás jogának korlátozása. Érint az, hogy értelmes, szakmailag alátámasztott politikai döntések helyett tombol a demagógia. Hogy Putyin szája í­ze szerint formálják át a hazánkat. Akár melegek, akár heterók, akár fűszí­vók vagy pálinka-ivók vagyunk. Akár egyetértünk bizonyos részkérdésekben, akár nem. Engem is érint, téged is. Még akkor is érint, ha ezt még most nem látod. Ez az igazi magyar szolidaritás.

Elfogadom, ha valaki rámutat, hogy van itt egy kommunikációs csapda. Még azt is el tudom fogadni, hogy egyes politikusok azt mondják: ők most nem akarnak ebbe beleállni, mert félnek, hogy ezzel segí­tenek Rogánnak a közbeszéd tematizálásában. És hogy a fővárosi hidak lezárása nem a legjobb módszer, hanem mondjuk a vidék ébredését segí­teni. Lehet ilyeneken értelmesen vitatkozni.

De ne mond nekem azt, hogy emberek jogainak, méltóságának a sárba tiprása csak gumicsont.
Mert ezzel azokat az embereket is lealacsonyí­tod, dehumanizálod, akiknek most az életét teszik tönkre egy tollvonással. Az egész jogállamot, szabad sajtót, civil társadalmat – amiért forradalmáraink, szabadságharcosaink generációi küzdöttek – degradálod le valamiféle gumicsonttá. Itt valós emberek valós életéről van szó! És az nem lehet gumicsont. Nem volt az 1848-ban, és nem volt az 1956-ban sem.

Azok, akik most kiállnak az esztelen jogfosztás és szigorí­tás ellen, nem „gumicsonton rágódnak” – hanem kiállnak a szabadság mellett. Hogy (még) nincsenek elegen, az nem az ő hibájuk. A demokrácia nem csak abból áll, hogy négyévente behúzzuk az x-et. Hanem abból is, hogy folyamatosan éberen őrködünk a jogaink fölött. Mert a történelemből megtudhattuk már ezerszer, hogy ha nem í­gy teszünk, akkor szép lassan megfőznek minket, mint a békát. És egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy amikor mi kerülünk sorra, akkor már nincs senki, aki kiálljon értünk.

Éljen a magyar szabadság!