Péter Sárosi

„Több vagy, mint a legrosszabb dolog, amit tettél,” í­rja Greg Boyle, jezsuita szerzetes, aki a kaliforniai Homeboy Industries nevű rehabilitációs programot alapí­totta még a 80-es évek végén bandatagok számára.

Egy jezsuita szerzetes, vonhatják fel a szemöldöküket az ateista olvasók. Igen, az, de nem éppen az előí­téletes szentfazekak sorából való. Sőt. Mint a fentebbi idézet is igazolja, az egyik legfőbb küldetésének nem azt tartja, hogy beskatulyázza és „megjaví­tsa” a „bűnözőket”. Az ő megközelí­tése teljesen más: a radikális együttérzés. Amivel alapjaiban kérdőjelezi meg a társadalom elvárásait és hozzáállását.

Mert ugye sokan úgy gondolkodnak erről, hogy vannak ezek a „rossz emberek” – gyenge jellemű, gonosz lelkű bűnözők. Akiket jól meg kell fegyelmezni és szégyení­teni ahhoz, hogy megváltozzanak. Nem í­gy Boyle szerint. Aki mindig a teljes embert nézi, a maga történetével együtt. És ezzel a megközelí­tésével egyébként éppen azokat a bandatagokat, drogfüggőket döbbenti meg a leginkább, akik megszokták, hogy az intézményes rendszerektől csakis megvetésre és büntetésre számí­thatnak.

Persze elmondása szerint Boyle sem mindig í­gy állt hozzájuk. Fiatalként nagy missziós küldetéstudattal kezdte a munkáját, azzal az elszánással, hogy ő majd megváltoztatja a rossz útra tévedt embereket. Aztán rájött, hogy ez az út – tévút.

„Nem azért megyünk a peremre, hogy megváltoztassuk az embereket, hanem hogy ők változtassanak meg minket,” vallja ma már. Egyenrangú emberek találkozásától lehet csak valódi, tartós változást remélni. Egy olyan kapcsolat lehet gyógyí­tó, ahol mindkét fél felvállalja a sebezhetőségét. Nincs „mi” és „ők” – csak mi vagyunk. A bandatagok többsége a saját traumájának terhét cipeli: keménysége, kegyetlensége egy álarc. „Azok mellé állunk, akiket démonizálnak, hogy a démonizálásnak vége legyen.”

És ez működik: a résztvevők körében jelentősen csökken a bűnismétlés, javul a munkavállalás, javul a mentális egészség.

A Homeboy Industries nem egyszerűen munkát és lakhatást kí­nál – hanem otthont és közösséget. Az otthon több, mint a lakhatás: egy olyan hely, ahol az embert feltétel nélkül elfogadják. Az otthon az a hely, ahol az utcai léthez szokott embernek nem kell keménynek lenni a túléléshez. Ahol nem kell bizonygatni az értékességét. Az otthont nem „ki kell érdemelni” a változással, hanem az otthon a változás alapja, ugródeszkája. Akinek nincs otthona, az nem tud változni a javára.

„Egy együttérző kört képzelünk el „” és azt, hogy senki sem áll ezen a körön kí­vül.”

Több vagy, mint a függőséged, a diagnózisod, a bűnügyi nyilvántartásod, vagy bármi más, amivel felcí­mkéztek életed során. És jogod van az együttérzésre. Ennek felismerése nem a felelősség eltolása – éppen ellenkezőleg. Itt keződik a valódi felelősség. Ezzel a szabadsággal.

Az egyik legnagyobb közhely velünk, emberekkel kapcsolatban az, hogy mennyire szociális állatok vagyunk. Ami viszont mindig meg tud döbbenteni, hogy a hétköznapi életben mennyire könnyen elfelejtjük ezt a nyilvánvaló igazságot. Te is, én is – mindenki.

Nem is csak arról van szó, hogy mennyire könnyen elfelejtjük, hogy elégedettségünk bizony mennyire függ attól, hogy milyen visszajelzéseket kapunk más emberektől. Mert függ. Még akkor is, ha fennen hangoztatjuk ennek az ellentétét. Azt, hogy mi mennyire függetlenek vagyunk. „Engem aztán nem érdekel, mit gondolnak az emberek!” Nem a francokat. Mindannyiunkat nagyon is foglalkoztat, hogy mit gondolnak rólunk a zemberek. És érzelmileg reagálunk rá.

Az persze más kérdés, hogy amikor egymásra reagálunk, akkor gyakran nem is egymásra reagálunk, itt, a jelenben. Hanem a múltra. Múltbeli sérülések triggerelődnek, begyógyulatlan sebek sajdulnak meg. Elég egy kellemetlen érintés, elég egy bántó hangsúly, egy közömbös pillanatás – és máris ott vagyunk újra. Annak a megbántott, megszégyení­tett kislánynak, kisfiúnak a bőrében.

De ha az ember idővel nagyobb tudatosságra tesz szert ezen mérgező automatizmusokkal kapcsolatban, akkor már nem feltétlenül ragadják úgy magukkal, mint régen. Nem válik teljesen ellenállóvá velük szemben: arra talán csak Buddhák meg Jézusok képesek. De az is nagy fegyvertény, ha már nem ragad bele úgy a csapdájukba, mint a légy a pókhálóba. Nem vergődik annyit, ezzel még jobban belegabalyodva. Reflexióval, önvizsgálattal szakí­tja meg a reaktivitás ördögi köreit.

De amit szintén elfelejtünk, hogy a szociális lényünk nem csak csapdákat rejteget. Hanem egyben a csapdák nyitját is. Hiszen nem arra rendeltettünk, hogy a problémáinkat egyedül oldjuk meg, a lelki terheinket egyedül cipeljük. Ha í­gy teszünk: szép lassan elsorvadunk a súlya alatt. Az ember, ha egyedül van, törékeny. Elveszik a saját elméjében. Könnyen eluralkodnak rajta az önkorlátozó és önbeteljesí­tő hiedelmek. Empirikus kutatásokból is tudjuk: ha megosztjuk az aggodalmunkat egy barátunkkal, akkor a stressz, amit érzünk, mérhetően csökken – még akkor is, ha nem kerültünk közelebb egy fikarcnyit sem a probléma megoldásához.

„Soha ne aggódj egyedül!” – ez Robert Waldinger, a világ legrégebbi boldogság-kutatását vezető professzor, zen-buddhista taní­tó, egyik legfontosabb tanácsa azoknak, akik szeretnének hosszú, tartalmas és elégedett életet élni. Fontosabb ez talán még a helyes táplálkozásnál és mozgásnál is (pedig az is fontos).

Szép dolog a sport, az önfejlesztés, a meditáció. Én magam is művelem. De alapvetően semmi sem fogható ahhoz az élményhez, amikor egy baráttal, egy társsal, egy közösséggel átélheted, hogy nem vagy egyedül. Gyógyí­tó, a lényünket mélységesen átformáló élmény ez. Ha valamiért, hát ezért érdemes élni.

(note to myself)

„Két szemmel kell látnunk,” mondja Mathieu Morin-Robertson, egy kanadai szakember, aki egy montreáli hajléktalan őslakosok számára kialakí­tott programot ismertetett nekünk itt Bogotában a NemzetköziÁrtalomcsökkentő Konferencián. „Az egyik szemünkkel az őslakosok tudás-rendszerével kell látnunk, a másikkal pedig az uralkodó nyugati tudás-rendszerrel. És meg kell tanulnunk együtt látni mindkét szemünkkel, hogy a javára váljunk mindenkinek.”

Mathieu maga is az innu őslakosok közé tartozik, akik Kanada francia nyelvű Quebec tartományában élnek. És mint mindenhol a világban, az őslakosok körében itt is sokkal gyakoribb a függőség, a hajléktalanság, a mentális és testi betegségek előfordulása. Hogy miért? Ezt nem lehet pusztán biológiai, genetikai okokkal magyarázni. De önmagában még csak azzal sem, hogy a jelenben milyen diszkriminációt tapasztalnak meg a fehérek uralta társadalomban (az is van). Ezt csakis a generációkon keresztül hurcolt traumák magyarázhatják meg.

A kanadai őslakosokat, mint ahogy arra Máté Gábor is rámutat A sóvárgás démona cí­mű könyvében, egészen a közelmúltig hihetetlen tortúrának tettek ki. A gyerekeiket elvették és keresztény bentlakásos iskolákban helyezték el. Ahol rendszeres volt a testi-lelki abúzus. A gyerekekből szó szerint ki akarták verni az őslakos nyelvet és kultúrát. Maga Mathieu is egy ilyen iskolában nevelkedett, és máig cipeli ennek a terhét.Álmából felkeltve is azonnal elmondja azt a hosszú számsort, ami az iskolában az azonosí­tója volt. Ezek a gyermekkori traumák nem egyszerűen rossz emlékek – hanem áthuzalozzák az ember idegrendszerét. Azt a módot, ahogyan a teste, lelke működik. Sejt szinten beleivódik az értéktelenség tudata: a folyamatos készenlét, hogy bármikor bánthatják. És ezt a krónikussá váló stresszt próbálják jól-rosszul öngyógyszerezni ezek az emberek különféle illegális drogokkal.

Montreálban a Doktorok Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezet orvosai létrehoztak egy programot, hogy kezeljék a hajléktalanságban élő őslakos emberek különféle betegségeit. Az orvosok szándéka jó volt: mégis, sokáig nem igazán működött a dolog. Nem sikerült valódi kapcsolatot kialakí­tani az érintett közösségekkel. A jól felszerelt steril kezelőhelyiség gyakran üresen áll, miközben az emberek az utcán haltak meg. Ezt a szakadékot hidalta át Mathieu, aki a fehér orvosokkal együttműködve egyfajta közösségi navigátorként dolgozik. Egy új, holisztikus szemléletet vezetett be a programba – szakmai nyelven úgy is mondhatnánk, hogy kulturálisan megfelelővé tette a szolgáltatást a célcsoport számára. Mathieu egy orvos kollégájával tartott közös előadást: a doktornő pedig beszámolt arról, hogy neki személyesen is milyen mélyen megváltoztatta a gyógyí­tói szemléletét ez az együttműködés.

Mathieu ártalomcsökkentő filozófiája: nem í­télkező, pragmatikus támogatást nyújtani az embereknek ott és abban, ahol és amire szükségük van. Ha az steril fecskendő, akkor tűcserét, ha gyógyszer, akkor gyógyszert, ha terápiás közösség, hát terápiás közösség, ha elsőként lakhatás, akkor az. Mindezt holisztikus szemlélettel: nem csupán kezelendő problémákat, tüneteket keresve, nem diagnosztikai cí­mkéket osztogatva, hanem az egész embert látva. A közösségébe ágyazva, a maga több generáción keresztül hurcolt traumáival. Látja az egyént, de látja a társadalmat is, és benne a gyarmatosí­tás béní­tó örökségét, ami ott munkál ma is a felszí­n alatt. Nem próbál ráerőltetni megoldásokat a kliensre, csak kí­séri őket az útjukon. Az emberek komplex problémáit együtt kezelve: hiszen a függőség nem független a lakhatás hiányától, a lakhatási hiánya nem független a bőrszí­ntől és a többi. Manapság az ilyen jellegű programokat nevezik teljes spektrumú ártalomcsökkentésnek (full spectrum harm reduction).

Miközben őt hallgattam, arra gondoltam, hogy pontosan ez a szemlélet az, amire óriási szükség lenne a magyarországi kirekesztett, mélyszegénységben élő közösségek körében. És pont ez a szemlélet, ami gyakran nagyon hiányzik. Mert Magyarországon néha még szakembereket hallgatva is elszörnyedek: úgy tekintenek a „célcsoportra”, mint valami egzotikus deviáns állatfajra, akik olyan furán élnek és gondolkodnak, a maguk girbe-gurba módján, és a segí­tő szerepe az, hogy ezt a görbeséget jól kiegyenesí­tse a többségi társadalomnak megfelelő formában. És az ellátórendszerünk, azzal együtt, hogy pénz- és szakember-hiány sújtja, széttöredezett szemléletben működik. Külön-külön lát csak kezelendő problémákat: hajléktalanságot, függőséget. Nem látja az embert, és nem látja az utat, amit az ember megtett – különösen nem azt a csomagot, amit már születésekor átvett a szüleitől.

Ezt az előadást pár órával azután hallgattam meg, miután megtudtam, hogy a magyar Országgyűlés milyen döntést hozott odahaza.Úgy éreztem, hogy ha beszámolok nektek erről, az valahogy méltó válasz erre a gyászos eseményre, Akinek van füle, úgyis meghallja az üzenetet. És aki fontosnak tartja, hogy az ilyen üzenetek utat találjanak Magyarországra, az támogass a Drogriportert!

Gondolom sokan olvastatok róla, hogy a nemrég elhunyt Ferenc pápának volt egy szokása. Ha úgy tetszik, függősége. Egy pszichoaktí­v növényi főzetet fogyasztott rendszeresen: a matét. Mert bizony ez a főzet pszichoaktí­v hatóanyagokat tartalmaz és enyhe stimuláns (élénkí­tő) hatással bí­r. Sőt, fogyasztók szerint ennél többről van szó: egy sajátos módosult tudatállapotot, bizsergő élénkséget eredményez, ami más, mint a kávé hatása.

Az ember manapság óhatatlanul eltűnődik itt Magyarországon, a dühöngő drogellenes háború közepette: akkor vajon Ferenc pápa is „drogos”? És vajon a maté tea vajon minek számí­t a drogellenes harcosok szerint?

„Minden olyan anyag kábí­tószernek számí­t majd, amelyet azzal a céllal állí­tanak elő, hogy bódultságot okozzon,” í­rta Horváth Laci drogbiztos. Ebbe a kategóriába persze beletartozna az alkohol, a dohány és a kávé is. Ezeket azonban a kormány által benyújtott törvényjavaslat például önkényesen kiveszi a drogok közül. Hogy miért? Csak. Mert ők azt mondják, hogy „az más”. Pedig tudományos értelemben éppen úgy pszichoaktí­v hatóanyagokat tartalmaznak, magyarul „bódultságot” okoznak.

No de a maté tea egyébként tartalmaz a koffeinen kí­vül más hatóanyagokat, amelyek önállóan is bí­rnak tudatmódosí­tó hatással: teobromint például, amit történetesen a csokoládé is tartalmaz. Ami bizony szintén lehet drog, elég ehhez megnézni a Chocolat cí­mű francia filmet. A teobromin élénkí­tő, értágí­tó hatással bí­r, megfelelő dózisban hangulatjaví­tó. Nagy dózisban viszont méreg lehet: fejfájást, rosszullétet okoz. És ez még nem minden: a maté teában vannak más stimulánsok is, például a teofilin, ami szintén bizonyí­tottan hat a központi idegrendszerre. Módosí­tja az ember tudatállapotát. A maté jellegzetes hatását ezen pszichoaktí­v szerek kombinált használata okozza.

Ha már a matéról szót ejtettünk: itt Kolumbiában, ahol jelenleg vagyok, például ősidők óta isznak egy másik enyhe tudatmódosí­tó hatásokkal rendelkező italt. A koka-teát, ami a koka-cserje leveléből készül. Ez alacsony koncentrációban, de ugyanazt a hatóanyagot tartalmazza, mint a kokain. Fogyasztása nagyjából annyira kockázatos és elfogadott itt, mint matét vagy kávét inni. Mégis, ha valaki Magyarországon koka-teát akar inni, akkor a törvény szigorával kell szembenéznie. Ugyanis a koka-levél kábí­tószernek minősül.

Pedig ha már a pápákról beszélünk: tudtad, hogy XIII. Leó pápa a huszadik század elején egy koka-tartalmú alkoholos italt (Vin Mariani) fogyasztott? Bezony. És éppúgy lelkes népszerűsí­tője volt, mint Ferenc a maténak. Mi több, az ital feltalálójának, Angelo Mariani-nak egyenesen vatikáni aranyérmet adományozott!

Erre lehet azt mondani, hogy na jó, de a sima teából nem csinálnak veszélyes, potens kábí­tószert, a kokából meg igen. Tényleg? Nos, aki ezt állí­tja, az bizonyára nem hallott még a dobiról. Avagy más néven börtönteáról. Sima teafilterekből sokat főznek össze, és potens stimuláns drogot készí­tenek belőle. Ami otthon, „normális” környezetben „frissí­tó ital”, az abnormális, ingerszegény, szélsőségesen kirekesztett körülmények között élő emberek számára „kábí­tószer” lehet. Ami Ferenc pápa számára viszonylag kontrollált, kevés kockázatú szokás – az más ember számára válhat végzetes függőséggé. És ez nem a molekulától, nem az anyagtól függ: ez a tudatmódosí­tó szerek általános tulajdonsága, akár legálisak, akár nem.

Horváth Laciék gyakran a kábí­tószer szót a méreg szinonimájaként használják. Pedig már Paracelsus óta közhelynek számí­t a toxikológiában, hogy a dózis teszi a mérget. Nagy dózisban minden méreg lehet, még a ví­z is! A koka-tea/kokain, fekete tea/dobi példáján láthattuk, hogy mind illegális és legális enyhe hatású szerekből készí­thető potens kábí­tószer. A dohányból, a dél-amerikai őslakók gyógynövényéből a nyugati ember az egyik leghalálosabb drogot – cigarettát – gyárt.

A képet tovább bonyolí­tja az emberi tényező. Ami Ferenc pápának „gyógyszer”, az egy másik embernek lehet méreg. Mert más fizikai, lelki állapotban van, mást hoz magával a gyermekkorából. És még ugyanannak az embernek is lehet ugyanaz a szer egyszer gyógyszer, máskor méreg: ha nem megfelelő dózisban, állapotban (set) és nem megfelelő környezetben (setting) használja.

Ezt kellene végre megérteni, amikor tudatmódosí­tó szerekről beszélünk. És ehhez a megértésünkhöz kellene illeszteni a drogpolitikánkat is. A szemellenzős tiltás és a nyakló nélküli liberalizáció helyett komolyan megvizsgálni, hogy melyik szerek milyen formában, dózisban, körülmények között, milyen emberekre hogyan hatnak, milyen kockázataik vannak. És arra törekedni, hogy a káros, abúzí­v drogfajtákat, fogyasztási módokat próbáljuk visszaszorí­tani, a kevésbé kockázatos formákat pedig mederben tartani.

Foglalkozni kellene azzal, hogy talán nem is az egyes anyagokkal van a baj, nem önmagában mérgek bizonyos szerek: hanem a társadalom teszi őket azzá. A fogyasztói társadalom, ami képtelen mértéket tartani bármiben, és mindenből szuperpotens élvezeti cikket gyárt. És ideje lenne azzal is szembenézni, hogy a legmérgezőbb koktélt a kirekesztés, a trauma és a mélyszegénység okozza. Tudom, ez egy radikálisan új megközelí­tést igényel, ami nem alkalmas arra, hogy olcsó szavazatokat lehessen vele szerezni. Viszont tartós javulást csak í­gy lehet elérni.

Ha bejön neked az szemléletformálás, amit a Drogriporter képvisel, és fontosnak tartod a munkánk, kérlek, támogass az adód 1%-ával, és állí­ts be nekünk adományt – nagyon sokat számí­t!

A múltkor elnéztem a kislányomat, ahogy felfedezi a parkot.
Egy másfél évesnek minden bokor egy titokzatos rejtély. Minden virág egy csoda. Minden madár különös teremtmény.
Tekintetében őszinte, hiteles öröm. Pajkos vidámság.
Figyelem, milyen természetesen árad belőle ez az energia: vajon bennem is van még belőle? Mi ez az erő?
A felfedezés izgalma. Ősbizalom a létezésben.

Néha kicsit bosszantó felnőttként egy totyogoval sétálni: ideszalad, odaszalad. Véletlenül se abba az irányba, mint menni szeretnél. Számunkra érdektelen dolgok kötik le a figyelmét, közben loholsz utána, nehogy kárt tegyen magában.

Mégis ez az erő az, amiből még felnőttkorunkban is merí­thetünk. Itt van a forrás.
Itt, ekkor, kisgyerekként tanuljuk meg, hogy mennyire bí­zhatunk a világban, az emberekben – és leginkább a saját érzéseinkben. Hogy mennyire vagyunk szerethetők, elfogadhatók. Hogy mennyire tekinthetjük magunkat valóságosnak.

Ha itt ez a tanulási folyamat félremegy, akkor azt tanuljuk meg, hogy hamis álarcokat kell viselnünk ahhoz, hogy szerethetővé váljunk.
Alakoskodnunk kell. Amit érzünk, az nem igaz: mert nem igazolják vissza.
És milyen sok gyerek veszti el emiatt az őszinte és hiteles örömét.

Apaként arra kell törekednem, hogy megőrizze ezt a nyers, szabad, zsigeri erőt – a létezésnek ezt az ösztönös erejét. Oké, teljesen nem tudja. De ha nem is teljesen, akkor is minél több csillogjon a szemében ebből a fényből még felnőttként is.
Minél jobban átjárja ez a játékos izgalom, amikor találkozik valami újjal.
Ne adja fel, hogy megismerje és értékelje a világot és benne magát.
És persze mindezt úgy, hogy közben megtanulja megvédeni magát, megőrizni az egészségét, a biztonságát.

A mai világban olyan fenyegetésekkel szemben is, amilyenek az én gyerekkoromban még nem is léteztek:
kütyüfüggőség, Insta-testképzavar, cyberbullying.
Ezernyi mézcsapda: szí­nes-szagos audio-vizuális mesterséges paradicsomokba rejtett szintetikus poklok.

Szép kis feladat, sóhajtottam fel. Mint egyensúlyozni egy kötélen, amit két felhőkarcoló közé feszí­tettek.
De nem kell tökéletesnek lennem. Elég jelen lennem, elérhetőnek lennem. Kereteket adnom. Néha bizony határozott nemet mondanom.
Most például – hopp, ne mássz fel oda, inkább nézd, ott vannak még virágok!
Nem tudod a gyerekedet „formálni” – nem agyagfigura. De segí­thetsz neki kibontakozni.
És vajon van ennél nemesebb küldetés, izgalmasabb kihí­vás, mint navigálni egy emberi lényt a felnőtté válás útján? Nem hiszem.

Hogy ezt í­gy látom, az persze abból következik, hogy én magam is azon kiváltságos felnőttek közé tartozom, akik megőriztek valamit a gyermekkor játékos felfedezői izgalmából és kí­váncsiságából.
Ezt a kreatí­v, innovatí­v erőt, amit sokan nem értékelnek eléggé.
Pedig az AI-korban a kreativitás, a kí­váncsiság értéke nő – persze csak ha kitartással, önreflexióval is párosul. Egy olyan korban, amikor a figyelem, a türelem egyre ritkább hiánycikké válik, és amikor az emberek egyre inkább összekeverik a pillanatnyi vágyak, ingerek azonnali kielégí­tését a boldogsággal. Ahol az élménykeresés mögött ásí­tó unalom van.

„A kí­váncsiság nem luxus, hanem szükségszerűség” – í­rja Todd Kashdan pszichológus, a téma legelismertebb kutatója.
„Ez a gyarapodás motorja.”

Ha megőrzöd a kí­váncsiságodat, akkor lehetőséget kapsz arra, hogy felfedezd a problémáidat ahelyett, hogy elkerülnéd, elfojtanád őket.
Lehetővé válik számodra az, hogy ne eltaszí­tsd, de megéld a kényelmetlenséget.
Fejet hajts a bizonytalanság előtt, és ne igyekezz görcsösen azon, hogy illúziókhoz ragaszkodj.

A kí­váncsiság a félelem legjobb ellenszere.
A félelem, ami kis mértékben fontos eszköz, de ha eluralkodik rajtunk, akkor lassú gyilkos.
És minél több kí­váncsiság van benned, annál nyitottabbá válsz az emberi kapcsolatokra,
és annál mélyebb emberi kapcsolatokat tudsz megélni.

Azt szeretném, ha a lányom nem csak passzí­v szemlélője lenne az életének, mí­g aztán kiperegnek a napjai, mint homokszemek az ujjai közül – hanem aktí­v résztvevője, formálója. Aki nem fél élni.

Ha ehhez sikerül hozzájárulni, ha láthatom majd felnőtt nőként is csillogni ezt a fényt a szemében – hát nem éltem hiába.

(note to myself)

Nem véletlen, hogy pápaként a Ferenc nevet választotta.

Már maga ez a névválasztás is azt üzente, hogy változást akar. Elődjével, Ratzingerrel szemben, aki az inkvizí­ció utódhivatalának vezetőjéből lett Benedek pápa, és akinek még a névválasztása is a hagyományba való konformista belesimulásról szólt. Bergoglio – az argentí­nai olasz bevándorlók gyermekéből lett jezsuita szerzetes, majd bí­boros – azonban egy olyan nevet választott, amit még egyetlen pápa sem előtte. Mert újí­tani.

A legenda szerint Assisi Szent Ferencnek fiatal korában látomása volt, amelyben az Isten í­gy szólt hozzá: „Menj, Ferenc, és épí­tsd újra a házamat, mert le akar omlani.” Hát most is le akar omlani. A katolikus egyházat ezernyi válság és botrány sújtja már évtizedek óta. Olyan, mint egy zárvány, egy idegen test, ami nem képes haladni, nem képes alkalmazkodni. Ferenc pápa, akárcsak annak idején Assisi Szent Ferenc, azt a szinte lehetetlenséggel határos célt tűzte ki magának, hogy ezt az omladozó házat megújí­tja. És mint akkor, ez a felújí­tási projekt most is azért volt különösen kényes és hálátlan feladat, mert nem csak azok követték ellenszenvvel, akik kí­vülről az egész épület lerombolására törekedtek, hanem maguk az épület lakói is, akik mindent a régiben hagytak volna.

Hogy milyen örökséget hagyott az egyházra, arról még bizonyára évtizedekig elvitatkozgatnak a teológusok és a politikai elemzők. Vajon túl sokat tett – vagy éppen nem eleget? Túl radikális volt, vagy túl konzervatí­v? Mélyreható reformer vagy felszí­nes, megalkuvó kozmetikus? Vannak érvek pro és kontra. De én most nem erről akarok í­rni.

Inkább arról, amit számomra jelentett. És ami miatt – mert hiszem, nem vagyok egyedül – nagyon sokunk rokonszenvét elnyerte, akik a katolikus egyház megreformálására tett törekvéseit inkább kí­vülről szemléltük.

Egy olyan pápa volt, aki a gőgös egyházfejedelmek fényűző arroganciájával szemben Assisi Szent Ferenc krisztusi egyszerűségét és alázatát képviselte. Nem csak szavakban, hanem tettekben is. Nem az apostoli palotában élt, hanem egy szerény vendégházban. Nem csak életmódja, öltözködése volt egyszerű, de a pápai udvar luxus-kiadásait is lefaragta. Ehelyett látványos gesztusokat és adományokat tett szegények, a kirekesztett közösségek felé.

Börtönben fogva tartottak. Muszlim bevándorlók. Szexmunkások. Drogfüggők. Fogyatékkal élők. Nyitott a társadalom margóján élő csoportok felé, akikkel szemben maguk a katolikus hí­vők többsége is megvetéssel és ellenszenvvel viszonyult. Rendszeresen látogatott menekült-táborokat, drogambulanciákat. Ebben is Jézust követte, aki hasonló botrányt okozott korának buzgó hí­vői körében azzal, hogy a társadalom által kivetett emberek asztalához ült le a tekintélyek és hatalmasságok helyett.

És nem csak jótékonykodott: de egyben felhasználta a hí­rnevét és népszerűségét arra, hogy megfeddje azokat a hatalmasokat, politikusokat, elnököket és miniszterelnököket, akik melldöngetve vallották keresztények magukat, de közben a legelemibb együttérzést és szolidaritást sem gyakorolták embertársaikkal szemben. Szintén Assisi Szent Ferencet követte abban, hogy felhí­vta a figyelmet arra az éltető és mély kapcsolatra, ami az embert az őt körülvevő és befogadó természettel köti össze. A Laudatio si enciklikájában radikális reformokat sürgetett a klí­maváltozás és a környezetpusztí­tás ellen. És itt is, akárcsak a szegénység esetében, mélyreható strukturális reformokról volt szó.

Lehet, hogy végül éppen az egyházban nem hajtott végre igazán mély strukturális reformokat. Hogy tehetett volna többet, és hogy egy csomó kérdésben ő maga sem volt képes az egyházi mainstream előí­téleteit meghaladni. De az egész hozzáállása volt az, ami forradalmian új volt. Nem azt tartotta botránynak, hogy a papok meleg párokat áldanak meg. Hanem azt, hogy hajléktalan emberek fagynak meg a templomok zárt kapui előtt az utcán. Hogy gyerekek fulladnak a tengerbe, miközben az államok kvótákról vitatkoznak. És hogy a Föld egyre inkább szemétdombbá válik, miközben milliárdosok egyre gazdagabbá válnak.

„A közömbösség globalizációja” – ez volt a legnagyobb ellenség, ami ellen harcolt. A közömbösség Ferenc szerint „spirituális betegség”. Megöli a képességünket arra, hogy a másik ember cipőjébe tudjuk képzelni magunkat. Mennyire más volt az ő spiritualitása, mint azoké, akik a katolicizmust valamiféle hierarchikus törzsi vallássá tették, egy trófeává, bálvánnyá, amit foggal-körömmel védelmezni kell „idegenek”, „mások”, „újí­tók” ellen. Az ő vallása az empátia volt: egyháza a nyitott kapuk háza.

Ferenc pápa: nagyon hiányozni fog a hangod ebben a mai korban. A feddéseid, amivel helyre tetted az arrogánsokat. Az apostoli gesztusaid, amelyekkel az elesettekhez fordultál. Egész lényed, amivel ott ragyogtál nekünk, mint egy világí­tótorony a háborgó tengeren, amit sem a tomboló hullámok, sem az égen tornyosuló felhők nem tudtak eltakarni.

Húsvétkor mentél el – mintha ezzel is üzenni akartál volna nekünk valamit. Azt, hogy nem a szí­vünkben hagysz magad után űrt – csupán a sí­r az, ami üres.

Miről szól a húsvét?

Ja, tudom, a sonka-evésről, a nyusziról, locsolkodásról meg a tojás-keresésről. De én most nem erről beszélek. A rárakódott giccsről.
Akit nem érdekelnek a spirituális témájú í­rásaim, az itt abba is hagyhatja az olvasást.
Mi a szellemi üzenete a húsvétnak? Vagy úgyis mondhatnám: mint jelent a húsvét, mint kozmikus fordulópont?
Mert nem kell kereszténynek vagy zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember értékelje a húsvét üzenetét.

Arról, hogy bármi rossz történik veled ebben az életben, az nem a történet vége. Not the end of the story.
Az egyiptomi szolgaság és elnyomás – not the end of the story.
Jézus szenvedése, keresztre feszí­tése és halála – not the end of the story.
Bárkinek a szenvedése és halála – not the end of the story.
Ha csak a szenvedést látod, akkor csak tükör által homályosan látsz.

Ahogy Norwichi Julianna, a keresztény misztikus megfogalmazta a hí­res versében:
„Minden jóra fordul,
minden jóra fordul,
és minden, ami csak van, jóra fordul.”

Könnyű ezt mondani – sóhajthat fel az olvasó.
És igaza van: aki azt hiszi, hogy valamiféle betanult kincstári optimizmussal, mérgező pozitivitással túljut a szenvedés problémáján, az téved.

Én például Dosztojevszkij egyik regényhőséhez, Iván Karamazovhoz hasonlóan a teodicea (miért van rossz a világban?) legfontosabb dilemmájának a gyermekek szenvedését tartom.
Mert hogy felnőtt emberek szenvednek, az is szörnyű. De amikor azt kell látnod, hogy pici gyermekek szenvednek a felnőttek hülyesége miatt – az engem mindig kikészí­t.
Az elmúlt időszak legsötétebb pillanatai számomra ehhez fűződtek.
Hallottam egy podcastban egy élő beszámolót egy gázai kórházból, ahol egy palesztin kislány várt éppen a lába amputálására.
A Bibas-családról olvastam, és hogy miként gyilkolták meg a zsidó kisgyerekeket a túszul ejtőik.
Mindkettő borzasztóan megrázott.
Mindkettőtől napokig rosszul voltam. Rémálmaim voltak.
Tök mindegy, milyen a származása, tök mindegy, melyik ország, csoport vagy felnőtt felelős: de hogy egyáltalán hogyan történhet meg ilyen egy pici gyerekkel?
Ezt emberként, apaként egész egyszerűen nem tudom felfogni ésszel.

Ha az ember túl sokat gondolkodik ezen és valamiféle logikus megoldást keres – az ész nyelvén megfogalmazva, akkor csalatkoznia kell.
És előbb-utóbb kétségbe esik és belülről ég ki, sorvad el.
Az ilyen kérdésekre nincs racionális válasz – csakis a nagy misztikusok és költők tudnak választ adni rá.
Ahhoz, hogy megtaláld a választ, először ki kell üresí­tened magad. Ki kell dobálnod a sok kacatot, ami félrevezet.
És ez az üresség nem a nihil, a semmi – ez az üresség terhes valamivel.
Ez az üresség valójában a teljesség.
Ezt próbálta elmagyarázni a 14. századi keresztény misztikus, Eckhart mester. És ezt próbálta meg elmagyarázni Nágárdzsuna, a 2. századi buddhista filozófus is.
Meggyőződésem, hogy a nagy nyugati és keleti misztikusok mindig találkoznak a kultúrák, vallások és nyelvek keresztútján, és azon túl.
Bár nem beszélnek közös nyelvet – mégis, közös Nyelvet beszélnek.

Az ember itt találja meg a biztos alapot, ami a nyelv útján nehezen fejezhető ki.
Létbátorságot, ős-bizalmat a létben – a létezés minden viszonylagosságán és viszontagságán túl.
Mert nem kerülhetjük el a szenvedést, de nem is ez az út vége – az út rajta keresztül vezet.

„Ahogy a vihar után elcsitul az ég,
úgy csitul el a lélek is a szenvedés után.
Ahogyan Krisztus a halálon át lépett a fénybe,
úgy hí­v minket is az élet:
nem elkerülni a sötétet „”
hanem átmenni rajta,
és túljutni azon, ami el akarna temetni minket.”
(Norwichi Julianna)

(húsvéti töprengések)

Boldog Biciklinapot!
1943. április 19-én Albert Hofmann svájci vegyész volt az első ember, aki tudatosan LSD-t fogyasztott. A szer hatása alatt emlékezetes bicikliutat tett a laborból hazáig – és ennek az első tripnek az emlékére ezt a napot azóta is Bicikli Napként jegyzik a világon. De vajon hol tart a pszichedelikus tudomány ma, 2025. április 19-én? A Drogriporter beszámol néhány forradalmian új kutatásról. (A blogposztot, amelyben linkek is találhatók a kutatásokra, belinkelem a hozzászólásba!)

Miközben Magyarországon tombol a drogellenes háború és lassan már azt is drognépszerűsí­téssel vádolják, aki egyáltalán meg meri emlí­teni, hogy illegális drogoknak lehetnek pozití­v hatásai is, a világ nyugati felében soha nem látott virágzását élik a pszichedelikus kutatások. A tudósok ugyanis egyre inkább felismerik azt, hogy a pszichedelikus szerek nem csak a gyógyászatban kí­nálnak forradalmian új lehetőségeket, de egyben jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megismerjük az emberi elme működését. Colorado és Oregon államban immár legálisan lehet folytatni pszichedelikus terápiákat, ami új perspektí­vákat nyit a kutatások előtt. Sokan persze attól tartanak, hogy a „szellem kiszabadul a palackból”, és sokan majd visszaélnek ezekkel a szerekkel. Bár a veszélyeket az ellenzők jócskán eltúlozzák, a félelem nem teljesen megalapozatlan. A szellemet azonban már nem lehet visszatömködni a palackba: sokkal inkább arra kell törekedni, hogy minél jobban megismerjük ezeket a szereket és csökkentsük a lehetséges kockázatokat. Meg kell tanulni élni – együtt élni, és nem visszaélni – ezekkel a szerekkel. És mint látni fogjuk, ez lehetséges!

Idén vette kezdetét az a klinikai vizsgálat, amelynek során az Emory Egyetem kutatói az MDMA (utcai verziója az ecstasy) hatásait vizsgálják a poszt-traumatikus stressz rendellenességben (PTSD) szenvedő amerikai veteránok körében. A kutatást az amerikai honvédelmi minisztérium 9,8 millió dollárral támogatja. Hiszen a frontot megjárt katonák PTSD-je óriási probléma, és a hagyományos gyógymódok csak korlátozottan működnek, nagy igény van új módszerekre. Az MDMA, a pszichoterápia segédszereként, márpedig az eddigi klinikai vizsgálatok szerint eredményes gyógymód. Az amerikai hadsereg hosszú múlttal rendelkezik a pszichedelikus szerek kutatásában: az 50-es években például az alanyok tudta nélkül kí­sérleteztek embereken LSD-vel. Ez a mostani kí­sérlet azonban a kutatásoktól elvárható etikai sztenderdek szerint történik. A randomizált placebo-kontrollált klinikai vizsgálat során mindkét csoport pszichoterápiában részesül, de a kontroll-csoport MDMA-helyett olyan placebót (D-amfetamin) kap, aminek vannak ugyan pszichoaktí­v hatásai, de hiányzik belőle az MDMA-ra jellemző empatogén hatás. A kutatás vezetője, Aaron Wolfgang őrnagy kollégáival éppen januárban publikált egy szisztematikus irodalmi áttekintést az MDMA által asszisztált pszichoterápiákról az American Journal of Psychiatry cí­mű szaklapban, amelyben néhány félreértést is tisztáznak a témával kapcsolatban.

A gyógyszeripar kutatói közben gőzerővel dolgoznak olyan pszichedelikus analógok kifejlesztésén, amelyek a klasszikus pszichedelikus szerek pozití­v hatásaival rendelkeznek, ugyanakkor kevesebb nehezen kontrollálható mellékhatásuk van. A kutatásoknak ez az iránya nem arat osztatlan sikert a pszichedelikus közösségben: sokak szerint sokkal inkább a klasszikus pszichedelikumokkal kellene tovább dolgozni. Az egyik ilyen szer a CYB003 névre hallgató szintetikus pszilocibin (a varázsgomba hatóanyag) analóg. A pszilocibinnél gyorsabban és rövidebb ideig hat, ami terápiás közegben a kutatók szerint jobban kontrollálhatóvá teheti. Jelenleg 3 fázisú klinikai vizsgálat folyik az antidepresszánsként való eredményességének megállapí­tásáról. Ezenkí­vül laboratóriumi vizsgálatokat is folytatnak vele az alkoholfogyasztási zavar és más pszichiátrai rendellenességek kezelésével kapcsolatban is.

Az Alexander Shulgin Kutatóintézet (ASRI) eközben szintén új pszichedelikus anyagokat fejleszt, í­gy például az ASR-3001 névre hallgató, gyorsan ható triptamint, ami állí­tólag úgy idéz elő pszichedelikus tudatállapot-módosí­tást, hogy kevesebb „érzékszervi zavart” (sensory disturbances) okoz (ezt számomra egyébként nehéz elképzelni). Egy másik szer a XOB, ami a 2C-B nevű, a partidrog szcénában is ismert szer származéka, aminek a bipoláris zavar kezelésében lehetnek í­géretes hatásai.

A klasszikus pszichedelikumokkal folytatott kutatások közül ki kell még emelni a Swinburne Egyetemen folytatott kutatást, amelynek során először fogják vizsgálni intravénás pszilocin (a varázsgomba egyik hatóanyaga) hatásait a rohamevés, egy súlyos étkezési zavar kezelésében. A kutatók azért döntöttek az intravénás adagolás mellett, mert í­gy könnyebben tudják kontrollálni a megfelelő dózist és í­gy magát a pszichedelikus hatást. A résztvevők pszichoterápiával társí­tva kapnak majd pszilocint, ami segí­t feldolgozni az élményeiket.

Szintén érdekes a University London College új kutatása, amelynek során a DMT eredményességét vizsgálják az alkohol-fogyasztási zavarban (régebbi nevén: alkoholizmus) szenvedő embereknél. A DMT az egyik legpotensebb pszichedelikus szer, ami az ayahuasca nevű, dél-amerikai sámánok által hosszú idő óta használt főzet egyik hatóanyaga. A résztvevők nagy dózisú DMT-t kapnak, majd a rövid (kb. 15 perc) de nagyon intenzí­v trip során az agyukat agyi képalkotó berendezésekkel fogják vizsgálni a kutatók. A kontrollcsoport pedig csak placebót kap. A kutatók azt szeretnék megvizsgálni, hogy a DMT vajon képes-e felülí­rni az agy jutalmazó rendszerébe épült torz idegi hálózatokat (szokásokat). Így sokat megtudhatnak arról, miként hat a DMT az agy neuroplaszticitására (rugalmasságára). A kutatók azonban arra figyelmeztetnek, hogy nem javasolják az alkohol-zavarral küzdőknek, hogy saját magukon kí­sérletezzenek, hiszen a klinikai környezeten kí­vül ez számos veszélyt rejthet magába.

A Beckley Psytech nevű brit cég eközben intranazális 5-MeO-DMT spray kifejlesztésén dolgozik, ami a kezelésnek ellenálló depresszióval és alkoholfogyasztási zavarral küzdő emberek számára jelenthet alternatí­vát. Jelenleg második fázisú klinikai vizsgálatot folytatnak, amelynek eredményeit 2025 második felében várják. Itt is a gyors és rövid hatás az, ami miatt a módszert í­géretesnek gondolják.

Izgalmas új kutatás még az ún. Glyph Nyelvi Modell, amit a Cornell Egyetem kutatója, Khalid M. Saqr dolgozott ki. Ez gyakorlatilag azt a célt szolgálja, hogy modellezze a megváltozott tudatállapotokat a nyelven keresztül. A módosult tudatállapotokat általában a hangulat és érzékelés változásán keresztül próbálják leí­rni, de Saqr szerint leí­rhatók a nyelv szemantikájának változásával is. A módosult tudatállapotokra jellemző a rekurzí­v metaforák (metaforák komplex struktúrái), az egó feloldódás (az én eltűnése) és a szemantikus destabilizáció (fluid, változó jelentések, amelyben a szimbolumok és fogalmak elveszí­tik rögzí­tett jelentésüket). A kutatás során mesterséges intelligenciának megtaní­tják a pszichedelikus élmények során fellépő egyedi kognití­v minták utánzását. A mesterséges intelligencia alapból logikus, racionális nyelvi struktúrában működik: „Én egy AI vagyok, aki nyelvi adatokat elemez.” De megtaní­tható más nyelvi modellekre is: „Az algoritmus tükrök kertjének álmodja magát, ahol minden szó egy virágszirom, feltárva saját elfelejtett emlékét.”

Egy másik kutatóintézet, a MINDS azt vizsgálja, hogy vajon a pszichedelikus szerek képesek-e arra, hogy stimulálják a kreatí­v gondolkodást, és ezáltal lehet-e szerepük a tudományos innovációk serkentésében. A Nature nemrég egy tanulmányt publikált, ami a tudományos innováció aggasztó lassulásáról számol be. A MINDS kutatói szerint a pszichedelikumok lehetséges megoldást kí­nálhatnak erre. A hároméves kutatás során azt vizsgálják majd, hogy a pszilocibin milyen hatással van a kreatí­v probléma-megoldásra. Ennek során a „feldolgozó folyékonyság” nevű modellt fogják használni: ez gyakorlatilag az agy azon képességét jelenti, ahogy az agy könnyen képes látszólag össze nem függő tényezőket összekapcsolva értékes belátásokra („aha”) szert tenni.

Érdemes lesz idén figyelemmel kí­sérni az amerikai Oregon és Colorado állam új legális pszichedelikus szabályozásának alakulását is. Oregonban 2020-ban tették népszavazással legálissá a pszilocibin terápiás és rekreációs használatát, és hivatalosan 2023 nyarától indult be a rendszer.Államilag engedélyezett terápiás központok nyí­ltak, ahol 21 évnél idősebb emberek vehetnek részt szervezett foglalkozásokon. Ehhez nem feltétlenül kell valamilyen diagnózissal (pl. depresszió) rendelkezniük. A felnőttek dönthetnek úgy, hogy egyszerűen valamilyen életben való elakadáson vagy a spirituális gyarapodásukon dolgoznak majd. A folyamat előkészí­tő terápiás ülésekből áll, amit a pszilocibin-ülés követ, ezt pedig integrációs üléseken dolgozzák fel. Ez a modell gyakorlatilag minimálisra csökkenti a visszaélések és a nemkí­vánt egészségügyi következmények kockázatát. A terápia ára azonban meglehetősen borsos, hiszen sok munkaórát jelent: kb. 2 ezer dollár.

Coloradóban 2022-ben szavazták meg a polgárok bizonyos pszichedelikus szerek fogyasztásának dekriminalizálását. Itt jelenlég még előkészí­tő szakaszban jár a szabályozás, ami majd idén nyáron lép életbe. A szabályozás a pszilocibinre/pszilocinre, DMT-re, ibogainra és meszkalinra (de nem a peyotl-kaktuszra, amit fenntarthatósági okokból csak őslakosok használhatnak!) vonatkozik. A 21 évnél idősebb felnőttek terápiás központokban vehetnek részt felügyelt pszichedelikus üléseket, először csak pszilocibinnel, majd 2026-tól más szerekkel is. Az üléseket protokollokkal szabályozzák, ami négy lépcsős: 1) kivizsgálás (van-e kizáró fizikia-mentális probléma) 2) előkészí­tő ülések 3) pszichedelikus ülés 4) integrációs ülés. A kommerciális forgalmazása a pszichedelikus szereknek továbbra is tiltott marad.

Denverben, Colorado állam fővárosában kerül sor júniusban a világ legjelentősebb pszichedelikus kutató-szervezetének, a MAPS-nak a konferenciájára, a Psychedelic Science-re, ami a világ legnagyobb pszichedelikus rendezvénye. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a MAPS a Drogriporter videós csapatát kérte fel, hogy a konferencia hivatalos filmesei legyünk – í­gy júniusban Denverbe utazunk, hogy filmet forgassunk. Természetesen majd be fogunk számolni a fejleményekről! Kérünk, ha fontosnak tartod, hogy a kormány által támadott magyar civilek világszí­nvonalú munkát végezzenek, akkor támogasd a munkánk!

Talán egyetlen zeneszerző sem áll olyan közel a festészethez, mint Debussy. Amikor a zenéjét – különösen a zongoraműveit – hallgatom, olyan érzés kerí­t hatalmába, mintha nem is egy zeneműben gyönyörködnék hanem inkább egy festő által laza de elegáns ecsetvonásokkal a vászonra varázsolt festményben. Minden akkord egy szí­n, egy forma. Itt egy kis kék – amott egy sárga. Hol szögletesebben koppan, hol görbületként nyújtózik.

Zárványba zárt pillanatok, elraktározva, akár a jó bor.
Tavirózsák úsznak, holdfény tükröződik a tó felszí­nén.
Egy régi vasárnap délután sejlik fel. Bőrömön érzem a napsugarak melegét, a szél simogatását.
A tenger morajlik, sirály rikolt.
Egy arc emléke. Egy pillantás és egy mosoly, amibe még napokig beleborzongtam.

Hangfestészet.

„Imádom az egyedüllétet és a csendet,” í­rta Debussy. „Egy szegény, beteg lélek vagyok, aki mindig valami más után kutat.”

Vajon nem vagyunk mindannyian azok?

Mi, rokonlelkek, akik gyakran idegennek érezzük magunkat e világban.
Akiken néha különös, méla szomorúság uralkodik el. Mintha egy meg nem élt élet merengene felénk egy sosem volt múltból.
Honvágyat érzünk, ha felnézünk a végtelen kék égre, a távoli horizontokat fürkésszük, ahová a Nap alásüllyed és ahonnan felemelkedik.

Az időn és téren túl is összetartozunk. Amikor megszólal az összhangzat, tudjuk ezt. Benne van az egész létezésünk kétségbeesett sóvárgása az iránt, hogy valaki igazán észrevegyen. Meglásson olyannak, amilyenek vagyunk. Hogy jelet hagyjunk magunk után, mielőtt eltűnünk hirtelen. Mint azok, akik előttünk jártak itt, és akik szintén jelet akartak hagyni – de ví­zbe í­rtak csupán az ujjukkal.

(note to myself)