Péter Sárosi

Sokat írok arról, hogy a magyar állam mennyire bűnös mulasztást követ el (sok egyéb mellett) azzal, hogy kirekeszti és üldözi az illegális szerek használóit, miközben nem veszi komolyan a felelősségét abban, hogy korszerű és együttérző támogatást nyújtson a (legális és illegális) szerhasználati problémákban érintetteknek és a hozzátartozóiknak.

Ezt a mulasztást az teszi különösen súlyossá, hogy minderre egy olyan országban kerül sor, ami a statisztikák szerint az alkoholizmus ártalmai tekintetében világelsők közé tartozik. Nincs nemzeti alkoholstratégia, nincs nemzeti drogstratégia, nincs összehangolt addiktológiai ellátórendszer – van viszont szemellenzős rendészeti megközelítés, most már az iskolákban is.

Szóval egy ilyen helyzetben akár örülhetnénk is, hogy végre téma lesz a hazai droghelyzet a magyar törvényhozás szentélyében, a parlamentben. Ha végre van egy olyan ellenzéki párt, ami számon kéri a kormány felelősségét, és az reagálni kényszerül. Ez történt a minap. Akkor hát örülünk, Vincent? Hát nem örülünk.

Ideteszem a sajtóbeszámolót, hogy megértsétek, miért nem:

„Ander Balázs (Jobbik) a hazai droghelyzet súlyosságára hívta fel a figyelmet, megfogalmazásában a sokszor Kínában kotyvasztott kábítószerek vadállatot csinálnak a kábítószer-fogyasztókból, utalva egy nemrég történt öcsödi gyilkosságra.Hány áldozata lesz még ezeknek a veszett, drogos vadállatoknak? kérdezte.

Rétvári szerint a Jobbik szövetségesei néhány éve a marihuána legalizációjáért kampányoltak, akkor a párt nem volt ilyen harcias. Ezzel szemben a Fidesz elfogadta Európa legszigorúbb büntető törvénykönyvét.”

Jaj. A drogtémában kicsit is járatos, kicsit is érzékeny olvasó a fejét fogja: nem tudja eldönteni, hogy vajon az ellenzéki vagy a kormánypárti hozzászólástól lett inkább hányingere. Leginkább mindkettőtől.

Ha igazán a közjó érdekelné őket, akkor abban próbálnák túllicitálni egymást, hogy ki költene többet a jelenleg béka feneke alatt lévő drogköltségvetésre. Hogy miként lehet az ellátórendszert fejleszteni, a szemléletet formálni, a szakemberhiányt enyhíteni, és kinek vannak jobb elképzelései arra, hogyan lehet több embert az ellátórendszerbe vonni.

Kedves politikus urak és hölgyek, ha nem tudtok mást, csak egymást túllicitálva kijátszani a drogellenességet, egymással vetélkedve abban, hogy üldözné szigorúbban a szerhasználókat – akkor inkább adjátok vissza a mandátumotokat, leülhettek, egyes!

Nemrég írtam arról, hogy a konfliktus önmagában nem rossz. Sőt, gyakran kimondottan szükséges a gyarapodáshoz. Nem mindegy azonban, milyen ez a konfliktus. Létezik egészséges és egészségtelen konfliktus (ez utóbbit az angol nyelvű szakirodalomban high conflict-nek nevezik).

Nem arra kell törekednünk, hogy elkerüljük a konfliktusokat általában – az valójában recept a boldogtalansághoz. Csupán arra kell törekednünk, hogy – lehetőség szerint – kerüljük az egészségtelen konfliktusokat.

De vajon miben különbözik az egészségtelen és az egészséges konfliktus?

Az egészséges konfliktus semmiképpen sem attól egészséges, hogy nem tükröz valós ellentétet. Vagy hogy az átélése ne okozna gyakran nagy érzelmi felfordulást. Nem is attól, hogy a felek lemondanak benne a saját szükségleteik kielégítéséről és „feláldozzák” magukat. Hanem attól egészséges, hogy a felek méltósága alapvetően sértetlen marad – megőrzik valamennyire a nyitottságukat a másik által megélt valóságra. Az egészséges konfliktus során valóban érdekel bennünket a másik álláspontja és őszintén törekszünk a megegyezésre.

A konfliktus akkor válik egészségtelenné, amikor az álláspontok megmerevednek, kialakul egyfajta fekete-fehér, jó-rossz, Mi és Ők mentalitás. Ennek során megerősödik bennünk saját erkölcsi felsőbbrendűségünk tudata. Ezek azok a konfliktusok, amikor a feleknek látszólag a konfliktus feloldására tett kísérletei is rendre a konfliktus súlyosbodását, eszkalációját eredményezik. A konfliktus zéró-összegű játszmává alakul át, ahol csak teljes győztesek és teljes vesztesek vannak. Az ilyen konfliktusok válnak a legkönnyebben erőszakossá.

Érdekes, hogy az idegtudósok megállapították, hogy az ilyen konfliktust átélő emberek agyának működése is megváltozik. Például szinte teljesen megszűnik a perifériás látásuk – vakok lesznek a környezetre, a részletekre. Egyfajta csőlátás alakul ki náluk.

Vajon hogyan lehet ezekből a konfliktusokból kikerülni? Ezzel kapcsolatban is érdekes meglátásokat oszt meg Amanda Ripley a 2021-ben megjelent High Conflict: Why We Get Trapped and How We Get Out című könyvében. Ezeket hamarosan majd egy másik posztban osztom meg veletek.

Amennyiben hasznosnak tartjátok a Drogriporter írásait, kérlek, támogassátok a munkámat – olyan kérdésekben próbálok hiteles és korszerű tájékoztatást nyújtani, amelyekről sajnos túl keveset beszélünk. Link a hozzászólásban!

Érdekes párhuzamokat fedeztem fel egyes elektronikus zenei fesztiválok és az egyes játszótereket látogató szülők beszélgetés-mintáiban.

Közös, hogy mind a bulikban a partizók, mind a játszótéren a gyerekre felügyelő szülők között viszonylag könnyen létrejönnek laza, informális kapcsolatok. Ezeket többnyire a közös élettapasztalat megosztása táplálja és a kommunikáció többnyire elég egytémájú.

Míg a partizók számára a megtárgyalandó közös élettapasztalat maga a bulizás, és ezen belül is a különféle tudatmódosító szerek hatására átélt élmények megtárgyalása, addig az anyuka-párbeszédek szinte mindig a gyermeknevelés körül forognak. A beszélgetések többnyire anélkül lezajlanak, hogy a résztvevők egyébként ezen a témán kívül sokat megtudnának a másikról. Mind a partizó, mind az anyuka társadalomnak megvan a maga kialakult szleng-szótára.

Party: „Te mit tolsz, bogyót? Voltál Atmoson? Hú az de jó volt. Próbáltad a ketamint a lejövéshez? Nem, nekem elég egy lightos joint.”

Játszótér: „Hány hónapos? Hogy alszotok? Nem? Hát mi se. Piros a popsink. Tápos baba? Foga jön? Nekünk már van már két fogunk.”

(note to myself)

A nagy tanítóknak, mint a Krisztus vagy a Buddha, kitűnő érzékük volt ahhoz, hogy az egyébként rendkívül bonyolultnak és elvontnak tűnő igazságokat is nagyon kézzelfogható képekkel, metaforákkal magyarázzák meg a számunkra. Gondoljunk például a jézusi példabeszédekre, a természetből és mezőgazdaságból vett gazdag szimbolikára, amit használt. Vagy gondolhatunk a Buddha tanítására a két nyílvesszőről, aminek a szimbolikáját a drogfüggőségre alkalmazva egy korábbi írásomban elemeztem (belinkelem a hozzászólásokba azt is).

Amikor a Buddha tanításait lefordították angolra és más európai nyelvekre, gyakran elsikkadt az a gazdag jelentéstartalom, ami az eredeti páli nyelvű (ezen a nyelven beszélt a Buddha) kifejezések mögött állt. És meg lehet figyelni, hogy az európai ember próbálta még a nyelv szintjén is a zsidó-keresztény kultúrkörhöz, a nyugati dualista gondolkodáshoz idomítani ezeket a tanításokat. Ezért aztán borzasztó érdekes megnézni a Buddha által használt kifejezések jelentéstörténetét, etimológiáját: vajon a mi szavainkhoz képest milyen többletjelentéssel bírnak.

Ott van például máris a négy nemes igazság – a Buddha legfontosabb tanításai – közül a legelső. Amit gyakran úgy adnak vissza, hogy minden létezés – szenvedés. Vagy hogy az emberi élet lényegében szenvedéssel teli. Ami persze alapvetően nem hibás fordítás. Mégis, a legtöbb európai olvasónak erről a leginkább a szenvedésnek az a jelentése ugrik be, amit a zsidó-keresztény kultúrából ismer. Én is sokáig így tettem. Hiszen a középkor egyik kedvelt témája volt az, hogy a világ egy siralomvölgy. Tele van szenvedéssel, amit az eredendő bűn okoz, és ebből csak az isteni kegyelem tudja az embert újra kiemelni.

De a Buddha számára a szenvedés nem egészen ugyanazt jelentette. Nekem sokat segített a különbség megértéséhez az, hogy megismertem az eredeti páli szó, a dukkha jelentését. Aminek egy közkeletű etimológiai magyarázata, hogy eredetileg a dukkha alatt azt értették, amikor a kocsi kerekének a tengelye rosszul illeszkedik a lyukba. Ezért a kocsi folyamatosan zötykölődik, és az utazás ezért nem éppen kellemes. Itt tehát nem is annyira arról van szó, hogy a világ maga lenne valamiféle siralomvölgy, és benne mi, emberek lennénk bűnös, selejtes lelkek. Hanem azt jelenti, hogy a szenvedés azzal jár, ahogyan a valóságot felfogjuk, érzékeljük, magyarázzuk és ahogyan reagálunk rá.

A dukkhát, a szenvedést valójában az elme teremti és termeli újra azon keresztül, ahogyan viszonyul a világhoz. Bár az életnek elkerülhetetlen részei mindenféle rossz dolgok: a fájdalom, amit baleset, betegség, öregkor miatt élünk át, a félelem, amit a halállal szemben érzünk. De ez még önmagában nem dukkha. Akkor válik azzá, amikor az elme reagál ezekre: amikor taszítja a fájdalmat, és keresi a gyönyört. Amikor görcsösen ragaszkodik ahhoz, ami volt, van vagy lesz – és nem akarja elfogadni a változást. Amikor valami állandóságot és változatlan lényeget keres abban, ahol ilyen nincs. Ezek azok, amik a szenvedést okozzák.

Ha a Buddha első nemes igazságát megértjük, hát nagyon sokat gazdagodhat a megértésünk többek között a függőség jelenségéről is. Amivel ezen az oldalon sokszor foglalkozom. Megértjük, hogy miért és hogyan képes egy olyan dolog, amit eleinte ennyire a tiszta gyönyörhöz kapcsolunk, ennyi szenvedést okozni hosszú távon. Hogy miért ennyire nehéz a változás – a felépülés bármilyen lelki eredetű betegségből. És nem kis részben ad nekünk egy nagy adag együttérzést is azokkal az emberekkel, akik ilyesmivel küzdenek. Hiszen rájövünk, hogy az ő szenvedésük egyáltalán nem olyan más, idegen valami, hanem egy más szinten ugyanazzal a nagyon is emberi szenvedéssel van dolguk, mint nekünk. Csak éppen más úton jártak, más hatások érték őket.

Amikor gyerek vagy, azt hiszed, minden körülötted forog. Az egész világ rólad szól.

Ez nem „önzőség” vagy „nárcizmus”. Egyszerűen azon a fejlődési szinten vagy, amikor mindent személyesnek veszel. Azt képzeled, hogy minden, ami jó vagy rossz, az miattad történik.

Ha anya folyamatosan szomorú, akkor biztos te vagy a hibás.

Ha apa mindig dühös, az biztos miattad van.

Ha veszekednek a szüleid, azért van, mert nem vagy elég jó.

Ha nincs jelen, vagy érzelmileg nem elérhető a szülő, ha magadra hagynak: ez azért történik, mert nem vagy érdemes a szeretetre és gondoskodásra.

Egy másik ember érzelme, viselkedése: csupán reflexiója, tükörképe lehet a te értékednek, mint személynek. És ha történik veled valami rossz: baleset, betegség, az is arról szól, hogy te vagy selejtes, hibás.

És ezek a hiedelmek nagyon mélyen belehuzalozódnak, beledrótozódnak az elménkbe, az idegrendszerünkbe. Hiába látjuk aztán be később, racionális ésszel, hogy megalapozatlanok. Hiába értjük meg, hogy valójában te csak egy gyerek voltál: nem a te hibád, hogy az anyád depressziós volt, az apád ivott, az edződ megerőszakolt, a szüleid nem voltak érzelmileg elérhetők és még folytathatnám a sort a lehetséges verziókkal.

Önbeteljesítő és önkorlátozó hiedelmekké válnak, amelyeket már fel sem ismerünk a különféle önsorsrontó érzelem- és viselkedés-mintáink bonyolult hálózatának közepén.

Nem értjük, hogy miért van az, hogy úgy szomjazunk az intimitásra, mint a sivatagi utazó a vízre, és mégis, amikor közel kerülünk valakihez – elmarjuk magunk mellől.

Nem fogjuk fel, hogy miért érzünk ellenállhatatlan késztetést arra, hogy önfeledt mámorba fojtsuk azt a belső kritikus hangot, ami pokollá teszi a mindennapjainkat.

Nem tudjuk, miért érezzük hirtelen totálisan elveszettnek és értéktelennek magunkat olyan hétköznapi helyzetekben, amikről az eszünkkel tudjuk: nem indokolnák ezt.

Önmagában nem is az a lényeg, hogy pontosan tudjuk, milyen esemény történt, vagy nem történt meg velünk – hanem az a lényeg, hogy megértsük, miként vált önkorlátozó hiedelemmé bennünk. Felismerni a mintát ott, ahol látszólag nincs minta, csak totális káosz. Ez az, ami egyedül, pusztán az eszünkkel, nem megy. Akár a fejed tetejére is állhatsz. Ez a megértés bizony csak a pajzsaid leengedése után, egy másik ember együttérző jelenlétében tud kibontakozni.

„A bolond következetesség csak a kislelkűek mumusa,” mondta Ralph Waldo Emerson, a nagy amerikai szabadgondolkodó. Aki szerint egyébként az ember csak akkor lehet igazán ember, ha non-konformista. Magyarul ha nem áll be a sorba. Ha mer a saját ösvényén járni, még akkor is, ha egyedül marad.

Emerson persze nem arra gondolt, hogy nem kell foglalkoznunk azzal, hogy a kijelentéseink, a megnyilvánulásaink következetesek legyenek. És hogy össze-vissza beszélhetünk mindenféle zöldséget és hihetünk mindenféle agyament teóriában vagy gerinctelen opportunizmussal hajolhatunk abba az irányba, ahonnan több hasznot remélünk.

Hanem arról beszél, hogy nem szabad visszarettennünk attól, hogy megváltoztassuk a véleményünket. Akkor és annyiban, amikor valamilyen új érv, tény, bizonyíték merül fel, amiről korábban nem tudtunk. Esetleg szimplán rájöttünk, hogy barmok voltunk.

Ezt a fajta rugalmasságot Emerson a független, nagy elmék sajátjának tartja. Akik nem ragaszkodnak makacsul a már megcáfolt tegnapi véleményükhöz holmi kicsinyes hiúságból. Akik nem rettennek vissza a változástól – nem tartják automatikusan megalázónak, ha kiderül, hogy nincs igazuk.

Márpedig elég elolvasni bármelyik komment-folyamot a közösség médián, hogy lássuk, mennyire makacsul képesek emberek ragaszkodni az akármennyire is gyengén alátámasztott, akármennyire is ingatag véleményeikhez. Mert az önbecsülésüket kötik hozzá ahhoz, hogy nekik legyen igazuk. Mert az agyuk valószínűleg újrajátssza valamelyik drámát a múltból, ahol ők voltak a megalázott és tehetetlen gyermekek.

A Journal of Positive Psychology folyóiratban 2016-ban megjelent egy kutatás szerint minél inkább képes valaki megváltoztatni a véleményét, annál gyakrabban elégedett az életével és annál inkább képes túljutni az élete stresszes élményein.

A véleményeink fontos részét képezik az életünknek. Nem árt őket alaposan átgondolni. De éppen annyira balgaság és egészségtelen görcsösen ragaszkodni a véleményeinkhez, mint a szenvedélyeinkhez.