Péter Sárosi

A szülő nevelésének öt fázisa:

1. Tagadás – „Nincs több mese, megyünk aludni!”

2. Harag – „Nem megmondtam? Irány az ágy!”

3. Alkudozás – „Gyere, hozhatod nyuszit is, jó?”

4. Depresszió – „Nem hiszem el, hogy mindig ez van.”

5. Elfogadás – „Na jó, egy utolsó mese, de aztán alvás.”

Mindannyian hozzuk magunkkal a csomagunkat a gyermekkorunkból – mindannyian cipelünk valamilyen keresztet. Minél kevésbé vagyunk vele tisztában, annál nehezebbet.

Sokan attól tartanak, hogy ha ezekkel a csomagokkal/keresztekkel foglalkozunk, ha „a múltban vájkálunk”, azt kockáztatjuk, hogy végleg elsikkad a szabad akarat – és az egyén felelőssége a jelenben. Hogy a trauma egyfajta erkölcsi felhatalmazást jelenthet egyeseknek, hogy a saját tehetetlenségük tudatában dagonyázzanak: lám, nem tehetek róla. Tehetetlen vagyok a saját önsorsrontásommal szemben. Hogy akkor majd mindenkit hibáztatnak mindenért – társadalmat, családot, szülőket – csak éppen saját magukat nem.

De a traumák esetében a lényeg nem azon van, hogy bűnbakot találjunk. Nem arról szól ez, hogy akkor hibáztassuk a szülőket – hiszen a gyermekkori traumák szinte mindig több generáción átnyúlnak. Sem pedig arról, hogy akkor szentimentálisan vájkáljunk a múlt sebeiben, és bénultan vergődjünk a saját szenvedésünkben.

A lényeg azon van, hogy az egyén – és az őt befogadó közösség – felismerje a rossz megküzdési módszert, viselkedésmintát, és a mögötte húzódó kielégítésért némán kiáltó szükségletet. És ez a felismerés nem passzivitást és tehetetlenséget gerjeszt – hanem éppen ellenkezőleg. A megfelelő együttérző jelenlétben a felelősség felismerését eredményezi és cselekvésre buzdít.

„Nem vagyunk felelősek a világért, ami az elménket teremtette,” mondja Máté Gábor. „De felelősséget vállalhatunk az elméért, ami a világunkat teremti.”

Vicces, hogy engem nem is érdekel az olimpia – és mégis, már másodszorra kényszerülök rá, hogy megszólaljak az olimpiához kapcsolódó témában. Mert megint olyan gyűlölet-cunaminak lehetünk szemtanúi, ami egészen hátborzongató.

Ezúttal egy algériai sportoló került a célkeresztbe: Imane Helif. Az a bűne, hogy állítólag „nőnek tetette magát”, miközben valójában férfi. Az ezzel foglalkozó cikkek többsége is hihetetlenül elfogult nyelvezetet használ – de amit alattuk lehet találni a komment-szekcióban, az tényleg a virtuális pogrom-hangulat megnyilvánulása. Lehet érezni, hogy a kommentelők jelentős részéből ez nem egyszerűen nemtetszést vált ki, hanem egyenesen vérszomjat.

Szóval először is: szerintem tök jó lenne, ha lehiggadnánk egy cseppet. Az ocsmány gyűlölködő kommentek moderálásra kerülnek.

Másodszor, nézzük a tényeket!

Tény, hogy teljesen legitim és jogos vita folyik arról a sport világában, hogy vajon lehet-e engedni, hogy transz nő sportolók (tehát akiket születésükkor férfinak regisztráltak) versenyezhessenek nőkkel. Ha valaki fiúként serdült fel, akkor olyan előnyökhöz juthatott ezáltal, ami bizonyos sportágakban bizony aránytalan előnyökhöz juttatja a nőkkel szemben. Szóval tök jogos ezt korlátozni. Az más kérdés, hogy ez a vita is gyakran átmegy a parttalan és megalapozatlan hőzöngésbe: de a lényeg, hogy erről lehet és kell is vitázni. Értelmesen, higgadtan és bizonyítékok alapján.

Na de Helif esetében nem erről van szó: ő nem transz. Ő nőnek született és mindig is női identitással élte az életét. Egyszerűen az van, hogy bizonyos emberek esetében a biológiai nem megállapítása egyáltalán nem olyan egyszerű, mint az átlagember hinné („most van neki micsodája, vagy nincsen?”). Női nemi szervvel rendelkező, magukat mindig is nőnek érző emberekben is lehetnek kromoszomális eltérések, lehetnek nekik XY kromoszómáik.

Ez – és ez fontos! – a tudomány mai állása szerint, egyáltalán nem jelenti azt, hogy akkor őket automatikus férfinak lehetne minősíteni. Sokan ezt a jelenséget az ún. interszexualitás kategóriájába sorolják, de fontos tudni, hogy az algériai sportolónő nem rendelkezik ilyen identitással (Algériában mondjuk ez illegális is lenne) – ő mindig is egyszerűen csak nőnek hitte és tudta magát. Tudunk más esetet az élsportból, amikor egy felnőtt női sportoló először egy ilyen vizsgálaton döbbent rá, hogy egyáltalán van ilyen rendellenessége. Szóval nem arról van szó, hogy itt valami gonosz és hamis szándékkal akarna megtéveszteni bárkit.

Természetesen itt is fontos, hogy világos kritériumokat állítsanak fel azzal kapcsolatban, hogy vajon az ilyen sportolónők vajon nem rendelkeznek-e olyan genetikai eredetű előnnyel, ami méltánytalanná teszi, hogy más nőkkel együtt versenyezzenek. Ezért aztán a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (IOC) az egyes sportágak szakértőivel közösen kidolgozott egy olyan vizsgálatot és kritérium-rendszert, ami alapján megállapítják: ki indulhat a nők között és ki nem. Az nem igaz, hogy ezt csupán egyfajta ideológiai hasraütés alapján állapítják meg.

Helifről többen azt állítják, hogy „korábban megbukott a nemi teszteken”, és hogy abnormálisan magas a tesztoszteron-szintje. A valóság az, hogy Helif soha nem bukott meg az IOC tesztjein. Csupán az orosz Gazprom kézivezérlése alatt álló Nemzetközi Ökölvivó Szövetség (IBA) tesztjein bukott meg. De ezt a szervezetet a korrupciós ügyei, az orosz kapcsolatai és szakmaiatlanságai miatt az IOC azóta már nem tekinti legitimnek. Az IOC többször is vizsgálta Helifet, és ezeken a teszteken mindig is átment. Ezeknek a vizsgálatoknak része a tesztoszteron-szint is, de nem kizárólagosan erről szólnak.

Lehet persze azt állítani, hogy az IOC vizsgálata nem megfelelő: de én ilyen szakmailag megalapozott, bizonyítékokra hivatkozó, módszertani kritikát eddig nem láttam. Amit ellenben látok, az rengeteg konteó és álhír, tendenciózus uszítás, ami mögött nem nehéz egyébként azonosítani az orosz propaganda-gépezetet. Mégegyszer: én magam nem vagyok szakértő, tehát nem tudom megállapítani, hogy konkrétan Helif esetében mire alapozták a következtetésüket (egyébként az tök jó lenne, ha az IOC ezzel kapcsolatban több információt tenne közzé). De éppúgy nincs okom kételkedni az IOC szakértőinek a hozzáértésében, mint ahogy egyébként a COVID-járvány idején sem kérdőjeleztem meg, hogy az oltások klinikai vizsgálatok szerint eredményesek.

A box egy kemény sportág. Én például nem szeretem nézni, ahogy emberek szarrá verik egymást, akár férfiak, akár nők. De önmagában az, hogy a ringben egy nőt szarrá vernek, és hogy a győztesnek kemény, férfias ütései vannak – az még nem bizonyíték arra, hogy itt valami égbekiáltó igazságtalanság történt. Vannak szabályok, amiket be kell tartani. Ha ezek a szabályok nem jók – hát változtassuk meg őket. De tegyük azt szakmai alapokon, ne kézfeltétellel.

És ami pedig a fő mondanivalóm: attól függetlenül, hogy mit gondolunk Helif sportolói teljesítményéről és vélt vagy valós képességeiről, azt azért nem kellene elfelejteni, hogy egy emberről van szó. A rosszindulatú fröcsögéssel és dehumanizáló nyelvezettel, amiben egyesek megnyilvánulnak róla, saját magukról állítanak ki bizonyítványt.

Hallottatok már arról a 35 kérdésből álló kérdőívről, amit a híres francia író, Marcel Proust nyomán dolgoztak ki? A kérdőív segítségével, mondják, alapvetően kiismerheted egy ember természetét és jellemét.

Az első kérdés: „Mi az elképzelésed a tökéletes boldogságról?”

A Vanity Fair magazin egy csomó híres ember válaszait közölte már. Köztük például David Bowie erre az első, boldogságról szóló kérdésre csupán ennyit válaszolt: „olvasni”.

Lehet, én mást válaszolnék. De Bowie válasza nem áll távol tőlem: gyerekkorom óta az olvasás az egyik olyan tevékenység, ami a legnagyobb örömmel tölt el és a leginkább kikapcsol. Csak remélem, hogy ha valamit, hát az olvasás szeretetét át tudom adni majd a lányomnak is.

Az olvasással úgy vagyok, mint a kokainista a kokainozással: akinek a kutatások szerint már a droghasználat kellékeinek, helyszíneinek puszta látványa is dopamin-termelést indít el az agyában. „Agyban már cuccozik” – mondják ilyenkor. A szép, érdekes könyvek látványa, illata, érintése bennem is kellemes izgalmat kelt: agyban már olvasok is!

Az olvasás nem csak tanulás és szórakozás. A tudomány által is igazolt meggyőződésem, hogy a mentális egészségünk egyik fontos védőbástyája is. Néha belegondolok, hogy hány és hány olyan pont volt az életemben, amikor úgy éreztem, megfeneklettem – lelkileg, szellemileg. És ha nem lett volna egy jó könyv, ami kimozdít a holtpontról, hát nem is tudom, hol lennék most. A „hol”-t nem fizikailag értem, hanem mentálisan.

Egy jó könyv társaságában – bár nem helyettesítheti a valódi emberi kapcsolódást – soha nem vagy egyedül.

Szóval ha most megkérdeznék, hogy ha eldobhatnék minden napi teendőt, mi lenne számomra a legpihentetőbb szabadidős tevékenység – akkor azt felelném, hogy kimenni a természetbe egy jó könyv társaságában. És olvasni.

Te mit válaszolnál Proust kérdőívének első kérdésére?

“-Jó napot kívánok! Egy családi jegyet szeretnénk kérni!

-Azzal nem járnak jól, mert délután 4 van, de maguknak egyébként sem tudnék ilyen jegyet adni!

-De hát mi egy család vagyunk!

-Magyarországon vagyunk, itt nem!”

Ez a párbeszéd a tobruki strand bejáratánál zajlott le a minap, miután Pál Márton a párjával és két kisgyermekükkel a karjukon próbáltak családi jegyet vásárolni. Csakhogy, mint arra a jegyeladó „kedvesen” rámutatott, és mint ahogy a árlistán is látható, mi Magyarországon élünk. Itt a család: apu, aki férfi, anyu, aki nő, és gyerekek. Ha a két szülő közül mindketten férfiak, az már nem fér bele a „hagyományos családmodellbe”.

És a történetnek itt még nincs vége. Miután a felháborodott Márton egy közösségi média posztban hívta fel a figyelmet a diszkriminációra, ami őket érte, megszólalt a tobruki polgármester asszony, Szanyi Szilvia. Aki – ennyit el kell ismerni – elnézést kért és jelezte, hogy javítják a feliratot. De emellett a válaszában védelmébe veszi a jegykezelőt, nem ismeri el, hogy diszkrimináció történt. Mi több, őket vádolta meg „provokációval” (!), és olyan veretes bölcsességeket osztott meg velük, mint például „a strand strandolásra való és nem a családpolitikai jogviták rendezésére” (!).

No shit Sherlock, ahogy az angol mondja: persze, hogy nem arra való. Ez a család se „családpolitikai jogviták rendezésére” érkezett Tobrukba, hanem strandolni. És ez az egész nem pár száz forintról szól, nem kivételezést akartak, nem „propagálni” akarták az „életformájukat”, nem akartak provokálni senkit – csupán szerették volna, ha egy fizetős szolgáltatás nyújtója nem vonja kétségbe azt, hogy ők, mint a szolgáltatás igénybe vevője, egy család. Ennyi. Szerintem ezt mindenki elvárhatja. Ez tényleg olyan sok, 2024-ben, Európa közepén?

„Ha van valami, ami miatt nem aggódom, akkor az, hogy mit gondolnak az emberek, és hogy félreértenek dolgokat,” írta Henry Miller amerikai író egy barátjának. „Ez ellen semmit sem lehet tenni. Ami viszont egyre inkább lenyűgöz engem, hogy mennyire jól megértenek az emberek, ha a teljes dózist adom nekik, és nem tartok vissza semmit.”

Én is így vagyok ezzel. Rá kellett jönnöm arra, hogy hiába próbálok pontosan fogalmazni, hiába próbálom gondosan elkerülni, hogy félreértsenek – mindig lesznek, akik éppen azt és úgy értik félre, amit próbáltam elkerülni. Ami ellen próbáltam előzetesen és körültekintően bevédeni az írásomat.

Ez ellen nem tudok tenni azzal, hogy visszafogom magam, hogy bizonyos témákról nem írok, vagy hogy korlátozom, mit és mennyit osztok meg magamból. És ez tényleg nem meglepő: sajnos az emberek hajlamosak arra, hogy az előzetesen meglévő (elő?)ítéleteik megerősítését keressék bármiben, amit olvastak. Ha kockának akarod látni a kört, akkor annak fogod látni.

Ami viszont tényleg meglepő, hogy amikor úgy tényleg őszintén szívből írok – akkor milyen sok ember lelke rezonál rá. Pont amikor attól tartok, hogy lehet, ez már túl sok volt, túlságosan mélyről jött, túlságosan az én egyedi világomból – pont ezekről a megosztott élményekről derül ki leginkább, hogy egyetemes és emberi élmények.

És a reakciókból kiderül az is, hogy mennyire nem vagyunk egyedül. Mennyire nem az a valóság, amit valóságnak hiszünk: az elszigetelt, térben és időben bekorlátolt egyén, a valaki, az „én”.

Amit saját kis egyéni pokolnak hiszünk, bármennyire is egyedinek és személyre szabottnak tűnjék is, az valójában az egyetemes emberi létállapot szerves része. És mindig csupán karnyújtásnyi távolság választja el attól a végtelen és tágas és befogadó tértől, amin szintén osztozunk mind, mi, emberek. És ami sokkal valóságosabb bárminél.

(note to myself)

Tradwife – ez az egyik divatos hashtag a közösségi médián. Alatta nők posztolnak arról, hogy milyen jó is volt még akkor, amikor a nő helye a konyhában volt. Az ideális anya fél kézzel neveli fel a 10 gyerekét, miközben a másikban fakanál, hogy este meleg vacsora várja a zurát.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor ilyenekről olvasok, akkor mindig a Handmaid’s Tale (Szolgálólány meséje) című TV-sorozat jut eszembe. És eltöprengek, hogy vajon egyesek nem értették-e félre Margaret Atwood disztopikus elrettentő történetét, életvezetési tanácsokként értelmezve őket?

Régebben azt gondoltam, hogy na bumm, vannak nők, akik a hagyományos alárendelt háziasszonyi szerepre vágynak, és a gyermeknevelést tartják a fő női princípiumnak. Miért ne választhatnák meg szabadon ők is a sorsukat, mint ahogy mások meg lehetnek gyermektelen szinglik? Bizonyára nem érthetem én ezt, hiszen nekem nincs gyerekem, családom – gondoltam akkor.

De az a helyzet, hogy amióta gyerekem lett, azóta még kevesebb illúzióm van azzal az intézménnyel kapcsolatban, amit „hagyományos családmodellnek” neveznek – és amiben apu a család feje, dolgozik és döntéseket hoz, anyu a háztűzhely őrizője, takarít, főz és gyereket nevel, a gyerekek meg szót fogadnak oszt jó napot. Azóta még inkább azt látom, hogy ez a patriarchális-nukleáris családmodell valójában mennyi csapdát rejt magában és mennyire diszfunkcionális. Nem lehet megítélni a csilivili látszat alapján, ami ki tudja mennyi elhallgatott problémát rejt magában a felszín alatt.

Az egyik példa Lauren Southern, a konzervatív tradwife trend üstököseként bukkant fel a múlt évtizedben, szókimondó posztokban kritizálva „a nőket boldogtalanná tevő” feminizmust és idealizálva a háziasszonyságot. Aztán amikor kipróbálta a saját receptjét, rá kellett jönnie, hogy mégsem olyan jó: családon belüli erőszak áldozataként bukkant fel újra és otthagyta a tradwife életmódot. Ha nem lenne az átkos feminizmus a maga nőjogaival, akkor lehet, hogy soha nem tudott volna szabadulni.

Sokan kritizálják a tradwife momfluencereket azért is, mert azt elhallgatják, hogy milyen gazdagok. Szakácsnőjük, takarítónőjük, kertészük van – így könnyű háztartást vezetni meg tökéletes sminkben szelfizgetni. A többség ezt nem engedheti meg magának. Ezek jogos kritikák. De szerintem ez nem (csak) pénz kérdése.

Szerintem az anyagi részétől függetlenül is, az egész nőideál és családideál, amit ezek a momlfuencerek közvetítenek, velejéig hamis és rossz.

Kövezzetek meg, de szerintem egész egyszerűen nagyon rosszat tesz a lelki egészségnek, amikor egy nő évekre beszorul a lakásba. Rámarad a háztartás, gyerek, közben pedig apu éli tovább a kis felnőtt életét, mintha mi sem történt volna. Ez a típusú gyermeknevelés szerintem egy evolúciós zsákutca: valójában az emberek nem így, nem ilyen izolálva nevelték a gyermekeiket, hanem közösségben.

És ami különösen rossz: ha eközben a nő folyamatosan saját magát hibáztatja, ha eközben még nem is vág az egész helyzethez olyan idilli mosolygós képet, mint ezek az instaanyukák. Azt sugallja, hogy szar anyák, szar feleségek, ha az egész mókuskerék mellett nem képesek egyébként még tökéletesen szexinek és nőiesnek is maradni.

Igen, a család nagyon fontos – a félreértések elkerülése végett, nem akarom helyettesíteni valami parttalan individualizmussal. De az a modell, ami alapján (egyébként főleg az 50-es évek óta) megszerveződik a család, nem az. Megérett a változásra. Akkor is, ha a változás nagyon sok kényelmetlenséggel és lemondással jár számunkra, férfiak – apukák – számára. Hogy milyen példát mutatunk, milyen mintát adunk a gyermekeink számára.

Milyen érdekes dolog egy barátság elmúlása.

Néha a barátság hirtelen, nagy zajjal ér véget. Aztán marad utána a néma csend. És persze soha be nem gyógyuló sebek.

Van, amikor a barátság egyoldalú: csak az egyik fél elkötelezettsége tartja össze. És mikor az megszűnik valamilyen okból, kimúlik a barátság is.

Van olyan is, amikor két ember barátságát valami harmadik dolog tartja össze. S mikor ez a harmadik tényező megszűnik, a barátságnak vége szakad. Elsorvad, mint a szobanövény, amit nem locsolnak.

És van olyan is, amikor a barátok egyszerűen csak elsodródnak egymástól, mint magára hagyott csónakok a folyóban. Egyik nap még elbúcsúznak: „akkor majd a legközelebb” – és tényleg úgy gondolják, hogy majd legközelebb. De aztán közbejön ezer dolog, munka, gyerek, utazás. És soha nem lesz legközelebb.

„A barátságok, még a legkülönbek is közülük, törékeny dolgok,” jegyezte meg Virginia Woolf. „Az emberek egyszerűen eltávolodnak egymástól.”

Mégis, vannak emberek, akikkel még akkor is rokonlelkek maradtok, ha már nem találkoztatok hosszú évek óta. Összeköt benneteket valami különös, csillámló, éteri anyagból készült lélek-fonál. Keresztül időn és téren. És ha találkoztok, éppoly természetességgel és meghittséggel folytatjátok a beszélgetést, mint amikor abbahagytátok.

Az amerikai alelnök karakteres nevetése politikai beszédtéma lett – nem csak Amerikában. Közösségi média mémek, videók keletkeztek belőle. Trump próbálja ezt a nevetést ellene fordítani, szokása szerint gúnynevet is aggatott rá: „Laffin’ Kamala”. Szerinte ez a nevetés „fura”, gyerekes és infantilis.

Engem ez az egész arra emlékeztet, amikor a világsajtó azon csámcsogott, hogy a finn miniszterelnökről (szintén nő) megjelent egy videó, ahol a barátnőivel táncol és jól érzi magát. Úgy látszik, a férfitársadalom konzervatívabb részét borzasztóan frusztrálja és dühíti, ha egy nő komoly vezető szerepbe jut – ÉS mellette még képes jól is érezni magát. Kifejezni az örömét.

Nem lehet nem észrevenni ebben a nemi előítéleteket: évszázadokig a nőket azért nem tartották alkalmasnak a politikai szerepre, mert „hisztérikák” és mert „nem tudnak uralkodni az érzelmeiken”. Pedig én férfiként is azt mondom, hogy valójában nekünk, férfiaknak lenne dolgunk azzal, ahogyan kifejezzük (avagy nem tudjuk kifejezni) az érzelmeinket megfelelő módon.

Láttátok Ti például valaha Trumpot nyilvánosan jóízűen, felszabadultan nevetni? Kéjesen, kárörvendően, arrogánsan, színpadiasan vigyorogni – azt igen. De felszabadultan nevetni, na azt nem. És ez nagyon sokat elárul róla, mint emberről, és mint vezetőről. Az unokahúga, aki közelről ismeri őt és a családot, egy interjúban elárulta: Trump apja (az ő nagyapja) sem nevetett soha nyilvánosan, és erre nevelte a fiait is. Mert a nevetést a gyengeség jelének tekintette: ami sebezhetővé tesz. Ezt látja Kamala nevetésében is: a gyengeség jelét.

Nincs igaza. Mert számomra – és szerintem az emberek sok milliói számára – az őszinte és felszabadult nevetés képessége nem gyengeség. A nevetés összeköt bennünket: szociális kötőanyag. És mindenekelőtt: nagyon emberi. És én, még ha a politikai csomagot félre is tudnám tenni (dehogy tudom), ezerszer inkább bíznék egy olyan vezetőben, aki nem fél embernek lenni.

A kultúránk egyik rögeszméje és rákfenéje – bal és jobboldalon, liberálisok és konzervatívok között egyaránt – a sérelmeink folyamatos dédelgetése. És az, hogy folyamatosan meg akarunk sértődni. Ki vagyunk hegyezve arra, hogy megsértődjünk.

Mi, a bal-liberális oldalon, folyamatosan lessük a jeleit annak, hogy valaki előítéletes kisebbségekkel, nőkkel, zsidókkal, melegekkel stb. szemben. A keresztény-konzervatívok pedig mindenhol keresztényüldözést és a családok rombolását vizionálják.

A lényeg, hogy belevághassuk magunkat („mi”) az áldozati pózba, és a másik oldalt („ők”) pedig belehelyezzük a bűnelkövető démoni pózába. Kényelmes, ezerszer bejáratott történelmi reflexek ezek. Transzgenerációs trauma-reakciók. Ezernyi módon meg tudjuk őket ideologizálni és legitimálni. Történelmi sérelmekkel, kollektív bűnösséggel.

Persze van olyan, mindkét oldalon, hogy a sérelmek – jogosak. Van olyan, amikor embereket megsértenek az emberi méltóságukban, vagy olyan értékekben, amelyek számukra fontosabbak még a saját életüknél is. Ilyenkor jogos felszólalni – fontos kiállni másokért. De ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor be kell ismernünk, hogy túl sokszor sértődünk meg csak azért, mert – szeretjük a sértett áldozat szerepet. Komfortosan mozgunk benne. Míg a másiknak már a puszta létezését is sértőnek találjuk saját magunkra nézve.

Ken Keyes írja, hogy „több szenvedést hoznak a világra azok az emberek, akik megsértődnek, mint akik szándékosan megsértenek másokat.”

És Dallas Willard keresztény filozófus mondta, hogy az érett kereszténység legfőbb jele, hogy az embert szinte semmivel sem lehet megsérteni.

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg – szálljunk magunkba mind, és gondolkodjunk el ezen, keresztények és ateisták, bal és jobboldaliak, liberálisok és konzervatívok – embertársaim!