Péter Sárosi is the Executive Director of the Rights Reporter Foundation. He is a human rights activist and drug policy expert, the founder and editor of the Drugreporter website since 2004, the author of countless articles, co-author of books and director of films about harm reduction and drug policy reform. He was the Director of the Drug Policy Program at the Hungarian Civil Liberties Union between 2004 and 2015. He is experienced in working at international drug policy forums such as the Commission on Narcotic Drugs. He was twice elected to the Core Group of the EU Civil Society Forum on Drugs. He is the co-chair of the Eurasian Harm Reduction Network. He has been representing the Hungarian Harm Reduction Network at the government’s drug advisory body in Hungary since 2007. Peter also contributed to building a network of advocacy NGOs in Europe: the European Drug Policy Initiative. He provided technical assistance to several NGOs, and launched several campaigns on drug policy reform. As a member of the Drugreporter video advocacy team, he has produced videos about drug policy issues in a number of countries. These videos are now part of a unique online drug policy video library.
Akárcsak tavaly, a sajtó idén is egyetlen dolgot, hírt emelt ki az Ozora Fesztivállal kapcsolatban: egy halálesetet.
Egy szingapúri srác, egyes sajtóhírek szerint öngyilkossági szándékkal, beugrott a tűzbe és meghalt. A sajtóban és a közösségi médián persze rögtön megjelentek a találgatások, hogy „biztos a drog miatt”. Olyan hozzászólások születtek, amikben a részvét még nyomokban sem fedezhető fel, ellenben egy csomó spekuláció és ítélkezés dögivel. Egyes kommentelők már a fesztivál betiltását követelik.
Ugyanez volt tavaly, amikor egy belga nő halt meg – rögtön...
Egy cseroki indiánoknak tulajdonított mese szerint az ember lelkében két farkas lakozik.
Az egyik a sötét kétségbeesés felé húz minket: az élet értelmetlenségéről és a saját értéktelenségünkről kántálja végtelen, monoton és őrjítő litániáit.
A másik világosságot gyújt az elme sötétségében: a kétségbeesés órájában is a fülünkbe suttogja, hogy a világegyetem tele van csodával és jelentéssel, és mi értékes emberek vagyunk.
De vajon melyik győz?
Amelyiket eteted, zárul a tanmese.
Rímel erre valamelyest egy haszid zsidó rabbi tanítása:
„Mindenkinek két zsebre van...
Volt idő, amikor úgy képzeltem, az emberi test igazából csak valamiféle teher: ballaszt, holt súly. Sosem voltam vele elégedett: emitt túl vastag, amott túl kerek, máshol túl szögletes. Vagy túl kicsi, vagy túl nagy. Mindig csak a baj van vele: itt fáj, ott fáj. Vágyak keletkeznek benne, aztán a kielégítésük undort hagy maga után. Szégyellni való, selejtes, romlandó áru. Húsketrec.
Legszívesebben lennék csak valamiféle pusztán szellemi lény, éteri, asztrál testtel, aki szabadon száguldhat az ember számára bejárhatatlan dimenziók között, téren és időn túl – gondoltam.
A...
A hindu panteon egyik istenét, az elefántfejű Ganésát a Vignésvara néven is tisztelik, ami annyit tesz: az Akadályok Ura. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a hinduk előszeretettel fordulnak Ganésához, amikor valami új vállalkozásba fognak. Esetleg keresztúthoz érkeztek el az életükben, valamilyen nagy változás kezdetén állnak. Hozzá fohászkodnak, hogy hárítsa el az akadályokat az útból.
De Ganésa másként is segítheti az embereket: mégpedig úgy, hogy éppen ellenkezőleg, akadályokat gördít elébük. Vajon hogyan segíthetne már azzal, hogy akadályoz – kérdezhetik egyesek értetlenül. Hát...
„Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás.”
Ezt a sort Halász Gábor, a kitűnő esszéista írta József Attiláról.
Libabőrös lettem, amikor elolvastam – borzongatóan szép megfogalmazás. Olyannyira az, és olyannyira találó József Attilára – hogy akár József Attila is írhatta volna magáról. A maga szenvedélyes tisztánlátásával.
De vajon hogyan lehet a tisztánlátás szenvedély?
Úgy, hogy József Attila tisztánlátása nem holmi racionális készség – hanem gyermeki tisztánlátás. Tiszta látás: a gyermek rácsodálkozása a világra. Fél tőle,...
A szülő nevelésének öt fázisa:
1. Tagadás – „Nincs több mese, megyünk aludni!”
2. Harag – „Nem megmondtam? Irány az ágy!”
3. Alkudozás – „Gyere, hozhatod nyuszit is, jó?”
4. Depresszió – „Nem hiszem el, hogy mindig ez van.”
5. Elfogadás – „Na jó, egy utolsó mese, de aztán alvás.”
Mindannyian hozzuk magunkkal a csomagunkat a gyermekkorunkból – mindannyian cipelünk valamilyen keresztet. Minél kevésbé vagyunk vele tisztában, annál nehezebbet.
Sokan attól tartanak, hogy ha ezekkel a csomagokkal/keresztekkel foglalkozunk, ha „a múltban vájkálunk”, azt kockáztatjuk, hogy végleg elsikkad a szabad akarat – és az egyén felelőssége a jelenben. Hogy a trauma egyfajta erkölcsi felhatalmazást jelenthet egyeseknek, hogy a saját tehetetlenségük tudatában dagonyázzanak: lám, nem tehetek róla. Tehetetlen vagyok a saját önsorsrontásommal szemben. Hogy...
Vicces, hogy engem nem is érdekel az olimpia – és mégis, már másodszorra kényszerülök rá, hogy megszólaljak az olimpiához kapcsolódó témában. Mert megint olyan gyűlölet-cunaminak lehetünk szemtanúi, ami egészen hátborzongató.
Ezúttal egy algériai sportoló került a célkeresztbe: Imane Helif. Az a bűne, hogy állítólag „nőnek tetette magát”, miközben valójában férfi. Az ezzel foglalkozó cikkek többsége is hihetetlenül elfogult nyelvezetet használ – de amit alattuk lehet találni a komment-szekcióban, az tényleg a virtuális pogrom-hangulat megnyilvánulása. Lehet...
Hallottatok már arról a 35 kérdésből álló kérdőívről, amit a híres francia író, Marcel Proust nyomán dolgoztak ki? A kérdőív segítségével, mondják, alapvetően kiismerheted egy ember természetét és jellemét.
Az első kérdés: „Mi az elképzelésed a tökéletes boldogságról?”
A Vanity Fair magazin egy csomó híres ember válaszait közölte már. Köztük például David Bowie erre az első, boldogságról szóló kérdésre csupán ennyit válaszolt: „olvasni”.
Lehet, én mást válaszolnék. De Bowie válasza nem áll távol tőlem: gyerekkorom óta az olvasás az egyik olyan...
“-Jó napot kívánok! Egy családi jegyet szeretnénk kérni!
-Azzal nem járnak jól, mert délután 4 van, de maguknak egyébként sem tudnék ilyen jegyet adni!
-De hát mi egy család vagyunk!
-Magyarországon vagyunk, itt nem!”
Ez a párbeszéd a tobruki strand bejáratánál zajlott le a minap, miután Pál Márton a párjával és két kisgyermekükkel a karjukon próbáltak családi jegyet vásárolni. Csakhogy, mint arra a jegyeladó „kedvesen” rámutatott, és mint ahogy a árlistán is látható, mi Magyarországon élünk. Itt a család: apu, aki férfi, anyu, aki nő, és gyerekek. Ha a két szülő...
